🚬Krisz🚬

Délután volt. A suliban már rég véget ért a tanítás. Épp a házunk előtt álltam és a mai nap már a második szál cigimet szívtam el. Csörög a telefonom. A kijelzőn Robi neve világít. Ő a korcsolyaedzője a csapatnak.

>Csá Robi! Mondjad.
<Szia Krisz. Be kellene jönnöd megbeszélni valamit.
>Valami baj van?
<Úgy is mondhatjuk. Az egyik csapattag lesérült. Pótlás kell.
>Rendben, mikorra menjek?
<Mikorra tudsz?
>Itt állok a ház előtt. Ha kell most rögtön elindulok.
<Rendben kölyök gyere akkor most. Amúgy hogyhogy kinnt állsz ilyenkor? Nincs valami meleg.
>Őőő... hát volt egy kis dolgom.
<Már megint cigizel?
>Igen.
<Ha hatással lesz a pályán való teljesítésedre először megkeresem azt aki adja neked, utána pedig mindkettőtöknek kitekerem a nyakát. Értve vagyok?
>Igen Robi, de ne aggódj nem lesz semmi nyoma a pályán.
<Ajánlom is. Na de elindultál már?
>Most indulok.
<Akkor igyekezz. Itt találkozunk. Szevasz Krisz.
>Rendben, csá Robi.

Letettem a telefont és elindultam a csarnokba. Kb. 45 percre lakok onnan szóval igyekeznem kellett. Amikor beléptem először Rékát láttam meg.

-Szia Réka. Robi?
-Szia Krisz. Bennt van az egyik korcolyázónkkal.
Rendben, köszi.-mosolyogtam kedvesen a nőre.
Már éppen elindultam amikor utánam szólt.
-Ha vársz egy kicsit én is veled tudok menni!
-Oké!-kiáltottam vissza majd megálltam.
-Nah, meg is vagyok. Mondcsak Krisz, van már barátnőd? Vagy még mindig csak egyéjszakás kalandok vannak?
-A lányok úgy tapadnak az emberre mint a pióca.
-Ez azt jelenti hogy...?-kérdezte hátha folytatom.
-Hogy még mindig csak kalandok vannak.-nevettem fel kínomban. Egyik lány sem olyan akivel szívesen leélném az életem.-sóhajtottam fel.
-Milyen az a lány akivel szívesen együtt lennél?-érdeklődött.
-Hát... nem is tudom. Egyedi, nem olyan mint a többi. Különleges. Olyan akiért harcolni kell. A lányok többsége szinte odadobja magát a fiúknak.-mondtam el amit gondoltam.
-Hát Krisz. Tudok valakit aki pont rá illik erre a jellemzésre.
-Igazán?
-Igen, Robi most pont vele van.
-Korcsolyázik?
-Igen. Ő az ifibajnokunk.-mosolygott Réka.

Ifibajnok. Hű. Kezdek kíváncsi lenni erre a lányra.
Eközben odaértünk a pályához.

-Csá Robi!-köszöntem rá edzőmre.

-Szevasz Krisz.-fogtunk kezet.

-Elképesztő ez a lány.-nézett a jégre.

Én is odanéztem és akkor láttam meg azt a lányt akiről Réka beszélt. Fekete ruhában volt. A haja egészen sötétbarna. A mozgása pedig egyszerűen varázslatos.

-Nahát. Ez valami csodálatos.-mondtam ki a gondolataimat.

-Igen. A mi kis fekete angyalunk.

-Miért pont fekete angyal?-kérdeztem.

-Mindig feketét hord. Az arca mint egy angyalé. Viszont a szíve és leleke mint az Antarktisz.

-Ezt hogy érted?

-Soha nem volt még szerelmes.
Én csak nagy szemekkel néztem rá.

-Semmilyen kapcsolata nem volt még?

-Semmilyen. Még barátai sincsenek. Az osztályában ő a kitaszított. Ennek ellenére nagyon bátor és kitartó.-mondta.

Elképedve néztem a pályára. Ennek a gyönyörű lánynak nem hogy pasija, még barátai sincsenek. Egy angyal, de jégből van a szíve.

-Majd én megolvasztom a szívét.- mondtam ki határozottan.

-Sok sikert kölyök. Csak egyet kérek, ne bántsd meg. Jószívű és nagyon kedves. Ha csak egy éjszakát akarsz tőle akkor inkább hozzá se kezdj a meghódításához.- fejtette ki véleményét a dologról.

-Komolyan gondolom. Mindig is ilyen lányt szerettem volna magam mellé.

Még beszélgettünk Robival a fekete angyalukról amíg be nem fejeződött a produkció.

A szám véget ért, a lány pedig csukott szemmel megállt a pályán. Mind a hárman tapsolva néztük. Meghallva a tapsolást, kinyitotta a szemét és észrevett minket. Odasiklott, és előttünk lefékezett.

-Elképesztő vagy!-nézett rá nagy szemekkel Robi.

-Hű! Andi ez... Nem találok szavakat.- ámuldozott Réka.

-Khm.-köszörültem meg a torkom, jelezvén hogy én is itt vagyok.

-Ó igen! Andi ő itt a hokicsapat kapitánya. Krisz ő itt a kamasz műkorisok legjobbika.

-Boros Krisztián de csak Krisz.- nyújtottam felé mosolyogva a kezem.

-Nagy Andrea, Andi.- fogadta el.

-Andi, nekem lenne egy kis dolgom Krisszel, addig te Rékával fogsz gyakorolni.- nézett rá Robi.

-Rendben.- bólintott Andi.

Mi Robival kiindultunk a pályáról, Andihoz pedig odament Réka.

-Na mit gondolsz róla?- nézett rám kíváncsian Robi, miközben az iroda felé gyalogoltunk.

-Mármint kiről?-tettettem az értetlent.

-Hát Andiról te bolond.- nevetett.

-Háát... Szép lány... és nagyon tehetséges. Elképesztő mozgása van. Sokkal kecsesebb mint a hokicsapat.- röhögtem el a végét.

Robi elmosolyodott és kinyitotta a szoba ajtaját.

-Na akkor, kit tegyünk be a nagyon ügyes Balázs helyére?- érdeklődött.

-Hmm.... Mit szólsz Gerihez?- néztem rá kérdőn.

-Horváth Gergely?
-Igen.

-Legyen. Szólnál neki hogy ő lesz Pintér helyén?

-Persze.

Ez volt a végszó. Kimentünk a szobából, ő a pálya én pedig a kijárat felé mentem.

Mikor kiléptem az épületből megcsapott az a tipikus hideg őszi szél. Sűvít, suhog, belefúj a fülembe. Megkerestem a fülesem és találomra elindítottam egy lejátszási listát.

A hazáig vezető úton végig Andi járt a fejemben. Hogy lehet az, hogy egy olyan lánynak mint ő nem hogy pasija, még barátai sincsenek? Miért van az, hogy úgy érzem tennem kell ez ellen valamit? Miért érzem azt, hogy kötődök ehhez a lányhoz? Na majd én változtatok a dolgokon. Bemutatom a hokicsapatnak. Igen! Ez az eddigi legjobb ötletem.

Időközben hazaértem.

-Szia Krisz!- köszöntött apa

-Szia apa!- néztem rá szomorú mosollyal. -Megyek lefekszem.

-Rendben fiam. Ha kellek megtalálsz.

✴✴✴

3 éve történt. Az anyám és a húgom, Zsófi vásárolni mentek. A családi kocsit vitték el. Az egyik kereszteződésben egy részeg sofőr beléjük ütközött. A vétkes sofőr néhány töréssel megúszta. Az én családom már nem. A balesetben egy 33 éves családanya, és egy 10 éves kislány vesztette életét. Ők voltak anya, és Zsófi. Azóta se én se apa nem találjuk a helyünket. Csak bolyongunk a házban.