Megigazítottam a bézs színű ceruzaszoknyámat, és magamhoz vettem az ehhez színben passzoló kistáskát. Még csak tizennyolc leszek, de már most úgy nézek ki, mint egy komoly üzletasszony. Legalábbis a szüleim ezt a megjelenést tartják elfogadhatónak tőlem, ha már úgy is ügyvéd leszek. A nappaliba kilépve apámmal találtam szembe magam, aki szokásához híven megint egy rendkívül fontos telefonbeszélgetést folytatott, de csak addig, ameddig anyám meg nem jelent.

- David, kérlek. Muszáj ezt most? – izgatottan kopogott végig a márvány színű járólapon, szemmel láthatóan ideges volt emiatt az egész esemény miatt. Meg tudtam érteni, én is az lettem volna, és az is voltam, csak egészen más miatt. A kis tervem, hogy szépen betegnek tettetem magamat egyáltalán nem jött be, pontosabban inkább anyámat nem érdekelte. Még az sem, hogy reggel óta tíz percenként bújtam el a vécében rosszullétet imitálva. Igen, ez volt az anyám. Hideg, és kő kemény. – Legalább ma estére tedd ezt félre. – lépett apám elé morcosan, és megigazította a nyakkendőjét. Apám kelletlenül ugyan, de végre befejezte a telefonását, és kinyitva a zakóját, a belső zsebbe süllyesztette a pici készüléket.

Én feszült voltam. Nem is kicsit. Egyetlen dolgot kért tőlem Mr. Cox, azt sem sikerült teljesítenem, így hát, ahogy kérte, még reggel értesítettem arról, hogy ha törik, ha szakad, a mai este folyamán ott leszek azon a díjátadón. Nem mondom, hogy örült, de azt mondta elintézi, és mindenképpen biztonságban leszünk. Amúgy sem éreztem magam veszélyben, biztos vagyok benne, hogy rendőri védelem nélkül is biztonságban vagyunk, hiszen ha ez a Rohrer annyira ránk akarna támadni, már megtette volna eddig is.

- Jobban vagy? – apa végre bevonta magát a telefon nélküli világba, és volt hajlandó érdeklődni a hogylétem felől. Bár szerintem inkább csak udvariasságból kérdezte meg, mert mire válaszolhattam volna, már rég nem rám figyelt. Jellemző. Felsegítette anyára a szürke szövetkabátját, ami színben tökéletesen passzolt a cipőjéhez, és már indultunk is a kocsihoz. Felesleges volt tovább színjátszanom, egyrészt nem érdekelte őket mi van velem, másrészt nem foglalkoztak velem. Anyámat túlságosan lekötötte ez az egész cirkusz, és amikor a helyszínre értünk, egyesével üdvözölt majdnem minden ott tartózkodó embert. Kezdtem azt érezni, hogy vadidegen emberek jobban érdeklik őt, mint a saját családja. Apával úgy álltunk mellette, és követtük minden egyes lépését, mintha csak a legújabb divatkollekciója egy darabjai lettünk volna.

Még tíz perc volt a kezdésig, ezt bemondta a mikrofonba egy őszülő, igen elegáns férfi, a vendégek pedig elkezdtek kintről beszivárogni a szálloda hatalmas termébe, ami tökéletes helyszínt szolgáltatott ilyen eseményekre. A falak aranyszínűek voltak, néhol ugyanilyen színű kerettel rendelkező képek függtek, középen pedig egy hosszú bársonyszőnyeg választotta el a széksorokat. Úgy éreztem magam, mintha csak az Oscar-gálára jöttem volna.

- Kimegyek a mosdóba. – pillantottam apára, amikor helyet foglaltunk a színpad előtt, az első sorban. A telefonját nyomkodta, így egy bólintással jelezte, hogy hallotta, amit mondtam neki, én pedig vettem a bátorságot, hogy megkeressem az említett helyiséget. Már nem akartam rosszullétet tettetni, az igazság az volt, hogy tényleg rosszul voltam. A gyomrom fordult fel attól, ahogy anyám a sok vadidegen emberrel bájolgott, és hogy ez a hely is annyira luxus volt, amiről a legtöbb ember álmodni sem mert. Alapvetően ezzel semmi baj nem is lett volna, csak a fényűzés mögött én láttam az emberekben lakozó nyomort, történetesen a saját anyámban is.

A mosdóhoz vezető úton tekintetemmel végigpásztáztam a felettem húzódó karzaton, ahol kiszúrtam pár FBI ügynököt. Nem volt nehéz dolgom, láttam már pár filmet, ahol ugyanígy néztek ki. Sötét öltöny, sötét kutató tekintet, és kemény kifejezéstelen arc. Legalább valaki tényleg figyel ránk, annak ellenére, hogy egyáltalán nem éreztem veszélyben magam. Halkan belöktem a mosdó ajtaját, és a csaphoz sétáltam, ami mögött az egész falon egy hatalmas tükör helyezkedett el. Ujjaimmal végigszántottam az finom hullámokba omló vörös hajamon, és megigazítottam az enyhén elkenődött átlátszó szájfényemet, amit indulás előtt csak azért dobtam fel magamra, hogy legalább legyen rajtam valami sminknek titulálható dolog. Amúgy nem szoktam sminkelni, nincsenek is ilyen dolgaim, és időm se lenne minden nap ilyenekkel babrálni. Elvégeztem magamon az utolsó simításokat, és már épp indultam volna kifele, amikor az ajtó szokásához híven kivágódott, és Mr. Cox lépett be rajta. Erős dejavu érzése kerített hatalmába, főleg amikor megláttam a szemében ugrándozó dühöt. Kivételesen most nem az ő órájáról késtem.

- Neela, miért nem a teremben vagy? – sziszegte, és mérgesen lépdelt felém.

- Kijöttem a mosdóba. – pillantottam fel rá ártatlanul, és értetlenül, mert nem igazán raktam össze, hogy mi ezzel a baj. Idegesen a foga közé szívta a levegőt, de ahogy egészen közel ért hozzám a testtartása meglágyult, és a tekintetében lévő düh is kialudni látszott.

- Minden rendben?

- Igen? – kérdeztem vissza a kérdésére. Mi ne lenne rendben?

- Egyelőre úgy tűnik Rohrernek semmi nyoma, talán nem is lesz, de jobb az elővigyázatosság. Zavart, és ilyen elmeállapotban bármire képes. – magyarázta, miközben engem vizslatott. A bámulását viszonozva én is képtelen voltam levenni róla a tekintetemet, hiszen nem a megszokott látvány tárult elém. A többi ügynökhöz hasonlóan most a fekete rosszfiú szerkót felváltotta az öltöny, ami egy komoly megjelenést kölcsönzött neki. Ahogy egyre megszüntette a közöttünk lévő távolságot a fűszeres parfümjének illata az orromba szökött, és rátelepedett az agyamra.

- Szerintem nem lesz baj. – leheltem, már amennyire sikerült bármit is kipréselnem magamból.

- Ne becsüld alá. Sosem lehet tudni mi számít bajnak, és az éppen hol üt be. – Mr. Cox most már teljesen előttem állt, és ahogy rekedtesen a fülembe suttogott, úgy éreztem kimegy a lábaimból az erő, a hátamon pedig végigfutott a hideg. A kemény mosdókagylónak feszültem, a fejemet pedig elfordítottam, nem bírtam a szemébe nézni, de ennek ellenére éreztem, hogy engem néz. Azt sem tudtam megmagyarázni, hogy most mi ez az egész köztünk, és mi az az új, ismeretlen érzés, ami a közelsége hatására a hatalmába kerített. Sosem éreztem még így, de a gyomrom bukfenceket vetett, több százat egymás után, az izmaim pedig reszkettek. Meg akartam érinteni. Érezni akartam a bőréből szivárgó forróságot, és az ajka puhaságát. Félve, lassan ráemeltem a tekintetemet, ő pedig a barna szemeivel szinte lyukat égetett belém.

- Cox, déli oldal, hármas szektor. – a pillanatot a zsebében lapuló adóvevője recsegése szakította meg, ő pedig eltávolodott tőlem, mintha csak egy álomból ébredt volna fel.

- Megyek. – válaszolta, de a tekintetét továbbra sem vette le rólam. Visszasüllyesztette a kis készüléket a zsebébe, és még utoljára végigmért. – Csinos vagy ma. 

✘✘✘

Úgy ültem le apa mellé vissza a helyemre, mint aki transzba esett. A lábaim nem mozogtak úgy, ahogy kellett volna, a gyomrom pedig szüntelenül remegett. Mi volt ez az egész az előbb? Mr. Cox viselkedése, és az erre kialakult érzéseim is ezer kérdést vetettek fel bennem. Megdicsérte a kinézetem, pedig máskor is valahogy hasonlóan szoktam kinézni azt leszámítva, hogy a suliba a szoknyát általában nadrággal helyettesítem, de a blúzom már volt rajtam átlag hétköznapokon is. Egyébként semmi extra, egy kémszínű selyem anyag, teljesen begombolva. Nyilván.

Apa még mindig iszonyatos sebességgel pötyögött a telefonján, olyannyira, hogy észre sem vette azt, hogy visszajöttem. Máskor is kötötte már le egy fontosabb ügy, na de ennyire? Még az sem tűnt fel neki, hogy a pódiumra lépett a nemrég beköszönő idősebb férfi, és megnyitotta az estet. Megköszörültem a torkomat, és a könyökömmel finoman meglöktem apámat, hogy figyeljen végre. Hirtelen felkapta a fejét, és realizálva magában a körülötte történő eseményeket, elrakta a telefonját. Végre.

- Üdvözletem az itt megjelenteknek, a nevem Ronald Marshall, a legtöbben bizonyára már ismernek. – némi komolysággal az arcán azért finoman felnevetett, húzva magával pár embert is a mögöttünk lévő sorban. – Nyilván nem kell bemutatni azokat a kiváló embereket sem, akik miatt most ezen az estén itt vagyunk, de mivel így illik, ezért megragadnám az alkalmat, hogy a színpadra szólítsam őket. – harsogta mosolyogva a mikrofonba, de én már nem figyeltem rá. A legkevésbé sem érdekelt, hogy miképp fényezi anyámmal együtt még tíz másik ember egóját, a tekintetemmel a karzatot vizslattam, akár egy radar. Kerestem valakit. Valakit, akinek a jelenléte talán kapaszkodót nyújthat nekem, vagy legalább úgy érezhetem, hogy nem vagytok teljesen egyedül annak ellenére, hogy több száz ember vesz engem körbe. Idegesen fészkelődtem, és forgolódtam a széken, és amikor épp hátra fordultam, apám keze fonódott a felkaromra.

- Igazán megtisztelhetnéd anyádat azzal, hogy rá figyelsz. – morrant rám agresszívan, a fejével pedig a színpad felé bökött, ahol már épp ott tartott a dolog, hogy ez a Marshall fickó anyám blúzára tűzte azt a bizonyos kitűzőt, ami miatt most tulajdonképpen itt vagyunk. Dühösen néztem vissza rá, nem akartam elhinni, hogy ezt pont ő mondja nekem azok után, hogyha nem szólok neki, még mindig a telefonját bújná. A kezemet kirántottam a szorításából, majd összefontam a mellkasom előtt, ezzel jelezve, hogy ezek után nem tartok igényt a társaságára. – Ezt majd még otthon rendezzük, kisasszony. – zsörtölődött, aztán idegesen hátradőlt a széken, majd az azt követő tapsvihar, ami anyámnak szólt, őt is elkapta, így hatalmas mosollyal az arcán állt neki tapsolni. Amint ez alábbhagyott, a nő a mikrofonhoz lépett, és megköszörülte a torkát.

- Tiszteletem minden itt megjelentnek, és köszönöm azoknak, akik miatt most én is itt lehetek. Legfőképpen köszönöm a családomnak; a férjemnek David-nek, és a lányomnak, hogy mindig, mindenben mellettem álltak, támogattak. Úgy érzem, nélkülük most nem lehetnék itt... - szívére szorította a tenyerét, és egyenesen felénk nézett. Apám mosolygott, és megpróbáltam én is, de elég erőltetettre sikerült. Felfordult a gyomrom az egésztől, főleg azért, mert nagyobb színjáték volt mint az, amit én ma délelőtt előadtam. – Munkám során... - kezdett bele a továbbiakba, amikor is hangos dörrenés szelte át a hatalmas termet, az anyám felett lévő lámpa pedig szikrázva zuhant le a helyéről, egyenesen a lábunk elé. Ijedten álltam fel, a székem megcsikordult a padlón, ahogy hátra toltam, és azonnal az elmémbe hasított, hogy mi is történik most. Rohrer.

A következő lövés a színpad mögötti vetítőt találta el, ami füstölve adta meg magát, és ez volt az a pont, ahol az emberek teljes pánikba estek. Mindenki villámgyorsan felállt a székéről, és sikoltozva, egymást lökdösve, tolongva próbálták meg elhagyni a helyiséget. Kavarogtak körülöttem, a székek felborultak, az elmém pedig eszeveszettül kattogott. Ki akartam jutni, minél előbb, ám amikor megfordultam, hogy erről a felettébb jó ötletemről tájékoztassam apámat is, riadtan realizáltam, hogy ezzel elkéstem. Nem volt már mellettem, elsodródtunk egymástól, így jobb ötlet híján a színpad felé kezdtem nyomulni, remélvén hogy anyámnak nincs semmi baja. Nem egy mintaanya az tény, de nem érdemel halált. Főleg nem ilyet, hogy élete nagy eseménye kellős közepén lőjék halálra.

Az ellenkező irányba futottam, ami valószínűleg a legvadabb ötlet volt, ami csak kipattanhatott a fejemből, de azt éreztem, hogy most nem szabad őt magára hagynom. Tudtam persze, hogy erre vannak a karzaton álldogáló rendőrök, hogy ezt megakadályozzák, de nem voltam benne biztos, hogy időben tudnak reagálni. Esetlenül átléptem a felborult hangfalat, és már majdnem elértem a célt, amikor újabb lövések dördültek, ezúttal sorozatban. A végtagjaim megmerevedtek a félelemtől, így már csak azt éreztem, hogy egy nálam nagyobb erő a földre lök. A parfümjének illata még a legnagyobb káoszban is ugyanolyan megnyugtató volt, és kellően különleges ahhoz, hogy tudjam, ki a megmentőm. A fűszeres illat körbevette az egész testemet, majd szorosan behunytam a szemem.