- Úgy gondolom, nem egyedül dolgozik. Arra számítottam, hogy figyelemmel követi az ügyvédnőt, és keresi az alkalmat, hogy mikor csapjon le, de pontosan tudta, hogy figyeljük, és direkt onnan támadott, ahol nem számítottunk rá. Úgyhogy átnéztem a testvére kapcsolatait, és habár ő maga ártatlanul ült, a haverjai között azért találtam olyanokat, akikkel esetleg Rohrer együtt dolgozhat. – Mr. Cox hanyagul levágta magát az egyik monitor elé, és az egér után nyúlt, hogy előhívja a képeket, hátha a sok rosszarcú bűnöző közül valamelyiket felismerem. Nem is értettem, miért nem anyámnak mutogatja őket, hiszen ő az elsődleges célpont. A díjátadón is ő volt az, és egyelőre semmi nem utalt arra, hogy ez a férfi az én fejemet akarja. Hangtalanul megálltam Mr. Cox mögött, ő pedig megnyitott egy fájlt, majd sorra felbukkantak a fotók. Az elsőn egy teljesen átlagos kinézetű férfi volt, zöldes szemei mélyen csücsültek, haja rendezetlen volt, és az egyetlen, ami árulkodott róla, hogy ő nem jó ember, az az állán lévő forradás volt, amit biztos nem sakkozás közben szerzett. Hevesen megráztam a fejemet, jelezve, hogy egyáltalán nem ismerem, és soha még csak hasonlót sem láttam. Az előttem ülő férfi bólintott, aztán már tovább is ment a követező képre. Ezen egy kigyúrt, kopasz ember volt látható, akitől elsőre szinte megrettentem, mert tipikus rosszfiú kinézete volt, de akármennyire néztem, őt sem ismertem. És az őt követőt sem.

- Nem ismerem. – ráztam meg a fejemet, amikor már a tizedik bűnöző képével kellett farkasszemet néznem.

- Biztos? Nézd meg jól. – Mr. Cox hátrafordult, és a szemembe nézett. Feszélyezetten, karba tett kézzel álltam továbbra is mögötte, de ennél többel nem szolgálhattam neki. Hiába néztem meg jól, és még annál is jobban, nem volt ismerős egyik sem.

- Egyiket sem ismerem. – motyogtam.

- Nézd... - sóhajtott fel. - Ez most fontos, szeretném, ha komolyan vennéd. Nem úgy, ahogy eddig, hanem tényleg komolyan. Ez nem egy hülye játék, hanem egy folyamatban lévő nyomozás, és el akarom kapni ezt az állatot. De ha nem segítesz, nem tudom. – hirtelen lendülettel állt fel a székből, olyan hirtelen, hogy megrezzentem, majd ösztönösen hátrébb léptem egyet. Mr. Cox a szemembe fúrta forró tekintetét, ami egyszerre hozott zavarba, és egyszerre hozott ki belőlem mérhetetlen nagy dühöt. Körülöttem mindenki megbolondult? Az anyámnak hála meghalt egy ártatlan ember, és most a testvéréről - aki teljesen jogosan akar bosszút állni - is úgy beszélünk, mint egy utolsó szemétládáról.

- Csak kétségbe van esve. – szálltam Rohrer védelmébe, ami úgy meg lepte Mr. Coxot, hogy hirtelen azt sem tudta mit reagáljon. Összevont szemöldökkel nézett le rám, szerintem megfordult a fejében, hogy megbolondultam. Kicsit eltávolodott tőlem, majd hangot is adott annak, amit gondolt, és nem volt jó véleménnyel a dologról.

- Te még komolyan véded azok után, hogy meg is ölhette volna anyádat? Vagy valaki mást abban a teremben.

- Nem védem, csak megértem miért teszi. – válaszoltam, a vállaimat pedig idegesen megfeszítve addig hátráltam, ameddig a mögöttem lévő falnak nem ütköztem. Ki akartam állni életemben először mind magamért, mind pedig a véleményemért. Azért, amit gondolok. Nem támogatom az emberölést, sem a bosszút, de teljesen érthető, hogy ezt tartja az egyetlen jó megoldásnak. Anyám tönkretette az életét, és most ő is erre készül.

- Igazán? – sziszegte dühösen, szemei pedig szikráztak. – És ha meghal valaki? Ha ma nem itt vagy, hanem az anyád temetésén? Akkor is megérted? Akkor is arra fognád, hogy csak kétségbe van esve? – a hangja dörömbölve szelte át a pici termet, nekem pedig megremegett a mellkasomban valami. Ami azt illeti, már hozzá voltam szokva, ha durván letolnak, de tőle nem erre számítottam. Főleg nem azok után, hogy olyan gyengéd volt velem, és ami azt illeti, joga sem volt hozzá, hogy így beszéljen velem.

- Nem tudom! – sivítottam, és éreztem a könnyeimet feltörni, de ez inkább a düh miatt volt, mintsem attól, hogy megbántott volna, vagy hasonló. – Elveszítette azt, akit szeretett. Nem tudom, milyen elveszíteni egy testvért, mert soha nem volt testvérem, és soha senki olyan nem halt meg a közelemben, akit igazán szerettem volna, de azt hiszem értem. Én is dühös lennék, és én is mindent megtennék annak érdekében, hogy aki felelős a haláláért, megbűnhődjön. – hatalmas sóhaj hagyta el a számat, egész testemben remegtem. Mr. Cox izzóbarna szemeibe bámultam, amelyek nem voltak felkészülve a heves reakciómra, és arra, hogy össze-vissza beszélés nélkül sikerül kinyögnöm egy épkézláb mondatot. Azonban az, ahogy vélekedett erről az egészről, feldühített. Hiszen Rohrer is csak egy ember, és nem jókedvéből teszi azt, amit tesz. Látszott a férfin, hogy egy pillanatig elgondolkodik azon, amit mondtam, aztán ez olyan hirtelen tűnt el a tekintetéből, ahogy jött. Visszaöltötte magára a nekem van igazam, mert én vagyok a felnőtt köpenyét, és nem hagyta, hogy meggyőzzem az érveimről.

- Nem tudsz te semmit. – köpte oda dühösen, majd elfordult tőlem, és kikapcsolta a monitort. – Naiv vagy, és minden mögött a jó szándékot látod, pedig jobb ha megtanulod kicsilány, hogy az igazi élet, ami speciel odakint zajlik, nem ilyen. – mutatóujjával hevesen az ajtóra bökött, majd folytatta. – Burokban élsz, és a szüleid pénze egyelőre megvéd mindentől, na de mi lesz azután? Ha nem vagyok, már rég nem élnél. Vagy szerinted a két szép szemedért majd mindenki megkönyörül rajtad? – gúnyosan gesztikulált, én pedig éreztem, ahogy a pillangóim fokozatosan elgyengülnek, majd végül teljesen megállnak. Olyan düh fogott el, amit már rég éreztem. Talán akkor utoljára, amikor tavaly anyám az egész osztály előtt sikeresen megalázott. Két hétig ujjal mutogattak rám, és valahányszor megláttak, kiröhögtek.

Kavargott a gyomrom, és ahogy az elmémbe eljutottak a szavai, legszívesebben a cipőjére hánytam volna. Azt hittem ő más. Azt hittem ő az az ember lesz majd, aki megért, és aki nem vesz egy kalap alá a többi gazdag, sznob idiótával, akiknek tényleg csak a pénz számít, amivel felvághatnak. Úgy tűnik, tévedtem. Ugyanúgy beskatulyázott, és levont rólam egy előzetes következtetést az alapján, amilyen életet élek. Pedig ha megkérdezné bárki, rögtön rávágnám, hogy még egy hajléktalannal is szívesen cserélnék. De ezt nyilván senki sem tudja, mert senki nem kérdezi meg. Nem kíváncsiak rá, csak ítélkeznek, úgy ahogy Mr. Cox is. Szaggatva szívtam be a levegőt, a gyomromban gombóc keletkezett, a torkom meg kiszáradt. A férfire néztem, aki még mindig dühösen bámult vissza rám, ajkai megremegtek, állkapcsa pedig megfeszült, ami kiemelte éles arcvonalait.

- Nem tehetek arról, hogy ebbe a családba születtem. – feleltem, de nem úgy sikerült, ahogy terveztem. A kezdetleges fene nagy magabiztosságom messze szállt, aminek következtében elcsuklott a hangom, és inkább apró cincogásnak tűnt, mint normál hangerejű mondatnak. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a torkomat szaggató sírást, közben pedig figyeltem, ahogy a mondatom hatására Mr. Cox tekintete meglágyul. De a végkimenetelt már nem akartam megvárni. Feldúltan rázogattam meg a fejemet, majd szép lassan a kilincsre markoltam, és mire bármit mondhatott volna, én elhagytam a lakást. 

✘✘✘

Sietős léptekkel vágtam át a társasház közös udvarán, a csizmám sarka kopogott csak a vizes betonon. Nem volt egy lélek sem rajtam kívül a közelbe, de egyáltalán nem is bántam. Gyorsan a kapuhoz léptem, és belökve azt, hirtelen a forgalmas New York-i utcán találtam magam, az emberek rengetegében. Annyira zaklatott voltam, hogy még az sem tűnt fel, hogy mennyire hideg van. Az ujjaim pillanatok alatt fagytak át, így a dzseki meleg zsebébe süllyesztettem őket, hogy kicsit enyhítsek ezen. Akkor pillantottam csak végig magamon. Ó, a fenébe! A dzseki, amit Mr. Cox adott, még mindig rajtam volt. Megtorpantam, aminek köszönhetően egy férfi nekem ütközött, majd gorombán, szitkozódva került ki engem.

- Elnézést. – motyogtam utána, de már tovább is állt. Vacogtam, és hirtelen olyan elveszettnek éreztem magamat. Úgy gondoltam, hogy az egyetlen ember, akit közel éreztem magamhoz, elárult. Ő sem gondolkodott rólam másképp, csak egy gazdag, elkényeztetett fruska voltam a szemében, ahogy mindenki máséban is. A könnyeimmel küszködve bóklásztam a hatalmas tömegben, olyan voltam, mint egy billiárdgolyó. Az emberek ide-oda lökdöstek a nagy sietségben, néha a lábamra tapostak, néha pedig szúrós pillantásokat kaptam tőlük, amiért nem vettem fel a tempót. Már sötét volt, és szinte biztosra vettem, hogy a szüleim rég otthon vannak. Úgy volt, hogy Mr. Cox hazavisz, mielőtt ők megérkeznek, de olyan gyorsan hagytam ott őt a lakásban, hogy ideje sem volt utolérni. És nem is akartam. A szájából elhangzottakat megkaptam már elégszer az emberektől, és néha ha nem is adtak neki hangot, a tekintetük – amivel rám néztek – mindent elárult. – Bo-bocsánat. – szipogtam, amikor egy nőnek ütköztem, akiről miattam lecsúszott a táskája. A könnyeim elborították a tekintetemet, de nem akartam újra bőgni, félő volt, hogy a hidegben a sós könnyek az arcomra fagynának.

- Hé, várj már! – hirtelen egy szorítást éreztem a karomon, és kénytelen voltam megtorpanni, ugyanis visszatartottak. Megfordultam, mert tudtam ki áll mögöttem, mégsem tudtam ellenkezni. – Megőrültél? Pont most magyaráztam el, mennyire veszélyes ez az egész, erre elrohansz. – morrant rám, majd mindkét kezével megragadott, és maga felé fordított engem. Dühösen az ajkát rágcsálta, a tincsei pedig kuszán meredeztek a feje tetején. Kicsit összeszedetlen volt, de még így is felülmúlta bármelyik férfit, akit életemben láttam. Tekintetemet végigfuttattam a csupasz karján, és az azt körülölelő tetoválásokon, és csak akkor esett le, hogy egy szál pólóban álldogál a csípős hidegben.

- Felfogtam, nem vagyok öt éves. – vágtam vissza hevesen, és a bátorságomon még én magam is meglepődtem, de ő is. Lassan gyengült a szorítása, én pedig kihasználtam az alkalmat, és eltávolodtam tőle. – Lehet, hogy egy gazdag liba vagyok, de hülye nem. – a hangomba ezúttal gúny költözött.

- Egyáltalán nem úgy gondoltam, amit mondtam. – szabadkozott, de éreztem a hangjában, hogy csak azért mondja, hogy mondjon valamit, nem pedig azért, mert úgy is gondolja. – Csak arra értettem, hogy...

- Teljesen mindegy. – vágtam a szavába, majd megpördültem, és faképnél hagytam őt. Azt sem tudtam merre megyek valójában, a lényeg az volt, hogy el onnan. Csakhogy ez egy levakarhatatlan FBI ügynök esetében nem volt opció, így átverekedve magát a tömegen, a nyomomban loholt. Az első ember volt, akiben egy kicsit megbíztam, és az első, akivel szemben ki mertem nyilatkoztatni a véleményemet akkor is, ha tudtam, hogy ezzel feldühítem.

- Nem, nem mindegy. Mert... Bocs. – bökte oda egy férfinek, akit a nagy igyekezet közben meglökött a vállával, majd folytatta. – Mert szeretném, ha megértenéd ezt az egészet, és azt, hogy ez miért nem játék. – ismét beért engem, és úgy helyezkedett, hogy az utamat állja. Nem volt más választásom, megálltam, és az összezavarodott tekintetébe bámultam, ami igazából még mindig zavarba hozott, de megpróbáltam nem kimutatni. – Kérlek, érts meg engem. Csak a munkámat végzem, nem az a dolgom, hogy ítélkezzek, és nem is akartam, mert nem az én tisztem mentegetni az ilyen embereket, azt majd megítéli a bíróság, és az esküdtek. – szaporán szedte a levegőt, kezeivel pedig úgy helyezkedett, hogyha esetleg megint úgy döntenék, hogy otthagyom, akkor erre ne lehessen lehetőségem. – Nem akartalak megbántani.

- Teljesen mindegy. – ismételtem el újra, majd levedlettem magamról a dzsekijét, aminek a finom illata az orromba, és az agyamba itta magát és nem szívesen tettem, de úgy éreztem ez a helyes. Elegem volt, hogy mindenki egy buta kisgyerekként kezelt, és úgy bántak velem, mintha a világ dolgairól én semmit sem tudnék. Részben persze ez így is volt, de alapvető dolgokat azért még én is tudtam. Nem volt kérdés, hogy Noah Rohrernek börtönben a helye, és nem is ezt kérdőjeleztem meg, de nehéz volt ezt úgy kifejtenem, ha Mr. Cox közben  leharapja a fejemet. – Innen hazatalálok egyedül is. – pillantottam fel rá, és a kezébe nyomtam a fekete dzsekit. Meglepve bámult vissza rám, de végül ujjai közé szorította az említett ruhadarabot, én pedig csalódottan konstatáltam magamban, hogy ez ennyi volt. Kikerültem őt, majd a tudatlanság tengerében lubickolva – hogy valójában fogalmam nincs, hogy merre van az arra – elindultam haza. 

✘✘✘

Már akkor tudtam, hogy iszonyatosan nagy bajban vagyok, amikor megláttam anyám kocsiját a felhajtónkon. A gyönyörű hosszú autó ott parkolt, ahol mindig is szokott, de a félelmemnél már csak az volt nagyobb, hogy valószínűleg halálra fagytam. Másfél óra bolyongás után végre találtam egy olyan embert, akinek volt fogalma, hogy merre van az az utca, ahova el szeretnék jutni, és tudta azt is, hogy melyik tömegközlekedési eszközre kell felszállnom ahhoz, hogy eljussak az említett célhoz. Hívhattam volna taxit is, de pénz nem volt nálam, a büszkeségem pedig nagyobb volt annál, mintsem hogy Mr. Cox segítségét kérjem, pedig tudtam, hogy messziről azért figyel rám. Hiszen ez volt a munkája. A szegény szerencsétlen, buta gazdag lányt megvédeni, aki annyira ostoba, hogy nem tud semmit a világ dolgairól. Ezt gondolta rólam, hiába szépítettem a dolgot.

Átfagyott ujjaimmal a bejárati ajtónk kilincse után nyúltam, de mire elértem volna, az ajtó kitárult, és anyám vérben forgó szemeivel találtam szembe magam. Időm sem volt köszönni, vagy esetleg egy sziát kinyögni, mert a karomnál fogva behúzott a lakásba, és úgy nézett rám, mintha legalább embert öltem volna.

- Hol voltál? – szegezte nekem a kérdést, a hangereje pedig felfele tendált. Lesütöttem a szememet, a hatalmas nagy önbizalmam, amit Mr. Cox ellen alkalmaztam, most egyszerre elszállt, és mindjárt nem éreztem magam annak a felnőtt nőnek, aki nem is olyan régen még bennem lakozott.

- Csak a parkban. Sétál...

- Ne hazudj! – csattant rám, én pedig összerezzentem. Fogaival idegesen vicsorított, miközben összeszorította az állkapcsát. – Háromszor jártam át az egész utcát, ami nem nagy, tehát csukott szemmel is megtaláltalak volna, ha ott vagy. Szóval? Szeretném hallani. Hol voltál? – követelőzően köpködte felém a szavakat, én pedig zavaromban kisöpörtem pár tincsemet az arcomból, de még mindig jobbnak láttam inkább a cipőmmel nézni farkasszemet, mint az előttem álldogáló nővel.

- Tényleg sétáltam. A városban. – böktem ki, mire anyám dühösen felrivallt.

- A városban? Igazán? És azt elmondanád, hogy mégis ki engedett el téged oda?

- Senki. – még mélyebbre hajtottam a fejemet.

- Sétáltál... - sziszegte. – Mond, kislányom neked teljesen elmentek otthonról? – a hangja hangosan süvített a fülembe, majd agresszívan megragadta a karomat, és maga felé rántott. Elmentek otthonról. Miért kérdezgeti ma mindenki ezt tőlem? – Azon után, ami történt, még van merszed? Te semmiből nem tanulsz, Neela? – ujjai a karomba martak, de olyan szinten át voltam fagyva, hogy szinte egyáltalán nem éreztem. Ezzel a húzásommal most tényleg kihoztam anyámat a béketűrésből. Valószínűleg ha maradok Mr. Coxszal, akkor elkerülhettem volna a balhét, mert hazahozott volna mielőtt anyám is hazaér, de azok után, amit mondott, nem akartam a társaságát. Sem akkor, sem pedig a jövőben. Végezze csak a munkáját ha muszáj, aztán ha elkapják Rohrert, akkor úgy is kilép az életemből mintha sosem lett volna, és minden ami történt, érvényét veszti majd.

- Victoria, én engedtem el. – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, majd meglepve hátrafordultam. A nagyi a lépcső aljában állt, egy puha pléddel a kezében, és amikor a tekintetünk találkozott odajött hozzám, és jól bebugyolált. – Minden gyereknek szüksége van a szabadságra, mi rossz van abban, ha elmegy, és kiszellőzteti a fejét? – a fejem felett anyámra nézett, de neki egy kicsit sem lágyult meg a tekintete, sőt. Inkább még dühösebb lett, és szinte az arcára ült minden egyes gondolata, amit a nagyiról gondolt abban a pillanatban. Éreztem, hogy ezzel a mondatával a nagyi most rántott kardot anyám ellen, és őszintén nem tudtam, melyikük fog győzni. Anyám szigorúan rám nézett, majd ismét a nagyira vezette a tekintetét.

- Beszélhetnénk odabent? – mutatott a konyha felé, a nagyi pedig bólintott. – Te pedig most menj a szobádba, majd később eldöntöm, mit kapsz ezért. – erőtlenül bólintottam, nem volt sem kedvem, sem pedig merszem vitatkozni vele, csak hálás voltam a nagyinak azért, amiért a védelmembe szállt, holott egyáltalán nem az ő hibája volt ez az egész. Én szúrtam el, és nekem kellett volna elszenvednem az érte járó büntetést, bár volt egy olyan érzésem, hogy ez nem is marad majd el. Anyám nem az a típus volt, aki csak úgy elengedi a dolgokat. Bűnbánó képpel a szobámba kullogtam, ahol meggyötörten zuhantam bele az ágyamba. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne most megbeszélni valakivel ezeket a dolgokat, és természetesen egyből Bonnie jutott eszembe, aki mindig mellém állt, ha anyámmal vitatkoztam valami miatt. Felültem az ágyon és a zsebembe nyúltam a telefonomért, hogy egy kétszázegyedik kísérletet tegyek az elérésére, de a blézerem zsebe üres volt. Gyorsan a másikba nyúltam, de ott sem jártam sikerrel, majd hiába tapogattam át a farmeromat, ugyanaz volt a helyzet. Elhagytam volna? Pedig tisztán emlékeztem rá, hogy a kezemmel együtt a zsebembe süllyesztettem amikor... Ó, a fenébe! Mr. Cox dzsekijének a zsebébe maradt, amikor visszaadtam. Fáradtam dörgöltem meg a halántékomat, és újra az ágyra vágtam magamra. Ez is csak én lehetek. Most sajnos így volt egy utolsó okom, hogy kapcsolatot kelljen létesítenem vele, pedig nem akartam. El akartam felejteni őt is, és azokat a hülye dögöket a gyomromban, amik állandóan ott verdestek még most is. Semmi másra nem vágytam, mint nyugalomra, és egy jó forró fürdőre. Az egyik megvalósítható volt, a másikra azonban azt hiszem, egy jó darabig még várom kell.