Dühösen kocogtam végig az akkora már kihalt folyosón, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez megint megtörténik velem. Pont most, amikor olyan fontos lenne, hogy jól sikerüljön. Erre elszúrom. Nem is igazán magam miatt, ez inkább már szokássá, egyfajta megfelelési kényszerré vált. A szüleim miatt. Amiatt, hogy a legjobb oldalamat mutassam mind feléjük, mind pedig a külvilág felé. Nem létezett kivitelezhetetlen. Számukra nem. Ők amolyan tökéletesség mintaképei voltak, és életem tizenhét éve alatt, szinte belém ivódott ez a fajta felfogás, ami olykor szorongással járt, hiszen én koránt sem voltam olyan tökéletes, mint aminek lennem kellett volna. Sokszor hibáztam, elbuktam, megbotlottam. Ilyenkor persze nem felállni segítettek, ahogy normális szülők teszik a gyerekükkel, ha sérülni látják. Nem. Ők még inkább a földre löktek, és ha ez még nem lenne elég, a földön vérző, haldokló testem meg is taposták. Apám mindig azt mondta, az élet sem fog velem másképp bánni. Anyám meg persze mint egy engedelmes kis apród, egyet értett vele mindenben. Szerencsére apa nagyon sokat tartózkodott távol tőlünk a munkájából kifolyólag, így az életemet csak anyám tette napi huszonnégy órában teljesen elviselhetetlenné. Ügyvéd létére rendelkezett egyfajta felsőbbrendűség érzettel, amit azzal prezentált, hogy minden téren megpróbálta irányítani az életem. Legyen szó tanulásról, evésről, öltözködésről. Nem volt mindegy mikor, mit, hol, és hogyan csinálok, és ahogy kiskoromban azt hittem majd ez felnőttkoromra változik, hát tévedtem. Most még csak rosszabb minden, mint azelőtt.

Szóval igen, elszúrtam ezt a nagyon fontos dolgozatot, és előre borítékolható volt, mit fogok ezért otthon kapni. Tudom, mások erre csak legyintenek, és azt mondják: „Ugyan, ez csak egy jegy!" De nekem nem csak egy jegy volt. Nekem az életemet jelentette. A szabadulásomat. Igaz, apám már előre leszögezte, hogy bármi történik, nekem a Howardra kell mennem tovább tanulni, és hogy őszinte legyek nekem nem volt az egyetem a jövőképem egyetlen egy szegletében sem, de csak így tudtam szabadulni. El innen, el New Yorkból, el a zsarnok, börtönőr szüleim mellől. Nem mellesleg pedig azért Washington csak nem olyan rossz hely. Mégis csak Amerika meghatározó része, a fővárosa, és hallomásból tudom, hogy ott is pezseg az élet. Na, persze nem úgy, mint New Yorkban, de az nyugtatott, hogy New York pezsgéséből sem láttam eddig még túl sok mindent, hála a szüleim vasszigorának. Ráadásul egy elit magániskola színjeles tanulójaként az igazi iskolai életből is sikerült kimaradnom. Az osztálytársam – akár csak én – gazdag szülők, besavanyodott, okosnak vélt gyerekeik, akiket bedugtak ebbe az iskolának nevezett épületbe, és nem fogalmazom túl erősen, ha azt mondom olyanok, mint a robotok. Közös témám egyikkel sem volt, így maradt a magány. Az egyedüli, aki kilógott a sorból, az a legjobb barátnőm, Bonnie volt. Ő nem gazdag szülők gyereke, csak egy halott, piszok gazdag nagybácsinak köszönheti, hogy most itt lehet. A szülei pedig természetesen kaptak az alkalmon, hogy a legjobb helyre helyezhessék el. Legjobb barátnőkké az tett minket, hogy mindketten ugyanúgy gyűlöltünk itt lenni, és ha már a közös ellenszenv meg van, nem nehéz jóban lenni. Mindennek már három éve, és ha ő nem lenne itt, biztos vagyok benne, hogy becsavarodtam volna.

- Miss Martinez! – szólalt meg egy idős férfihang a hátam mögött, amikor épp dühösen a szekrényembe szórtam a könyveimet. Mr. Oldsman volt az, a történelemtanárom. Neki hála szúrtam el azt a dolgozatot, és neki hála ér órákon belül véget az amúgy is haldokló életem. – Átnéztem a dolgozatát, amit az asztalomra tett. Jól sejtem, hogy nem készült fel eléggé az órára? – kérdezte leereszkedő hangnemben, miközben én megpördültem a tengelyem körül, és szorosan a hideg fémszekrényhez lapultam. Mr. Oldsman nagyon tekintélyes ember volt, és szigorú tanár. Persze ez egy magániskolában tanító embertől el is várható, de az nem, hogy a puszta megjelenése félelemérzetet keltsen a diákokban. Ahogy fölém magasodott szemöldökét összébb húzta, a homlokán pedig ezer ránc fodrozódott.

- Sajnálom Mr. Oldsman, húzós hetem volt. – próbáltam meg kivágni magam a tanár szorításából, de a szigorú tekintete szinte lyukat égetett belém. Azt inkább meg sem említettem neki, hogy milyen sok más tantárgyból kellett a héten toppon lenni, úgy sem érdekelte volna. Száját keserű fintorra húzta, majd biccentett egyet felém.

- Rendben Miss Martinez, majd konzultálok erről az édesanyjával! – vette oda, aztán összerántotta magán a zakóját, és már ott sem volt. Neki csak ennyit jelentett. Egy beszélgetés anyámmal, ahogy ez a mi iskolánkban működni szokott, ha valaki a kelleténél rosszabbul teljesít. Nekem azonban ez maga volt a pokol, hiszen tisztában voltam mi jön akkor, ha bármelyik tanár is felveszi a szüleimmel a kapcsolatot. Az már anyám számára olyan szintű bűn volt, mintha évet kellett volna ismételnem. Na, őt aztán a legkevésbé sem érdekelték a kifogásaim, és a magyarázataim. Ha nem a maximumot nyújtottam, akkor ő tett róla, hogy véghezvigyem. Persze nem úgy, ahogy egy normális szülőtől elvárható, hiszen az én szüleim a normálistól elég nagymértékben messze álltak.

- Ez meg mit akart? – könyökölt nagy lendülettel Bonnie az oldalamba, én pedig csalódottan megrántottam a vállam. Nem volt sok jó dolog, amit hozzá fűzhettem volna.

- Azt, hogy ettől a naptól kezdve hivatalosan is vége az életemnek. – mosolyodtam el keserűen, és semmi más vágyam nem volt, mint jó messzire elmenekülni. Nem is lett volna muszáj elmennem a városból. Elég lett volna, ha valaki mutat New Yorkban egy olyan helyet, ahova szülő nem teheti be a lábát. Titkon mindig is reménykedtem benne, hogy valahol létezik egy ilyen hely.

- Rossz jegyet kaptál? – artikulált halkan a barátnőm, hogy más még véletlenül se hallja meg. A jó hírnevemet fent kellett tartani. Nem mintha érdekelt volna a sznob idióták véleménye, de az intézmény falain belül nem voltak hét lakat alatt őrzött titkok. Mindig minden kiderült mindenkiről. Előbb vagy utóbb, de kiderült. Az én szüleim tartoztak az előbb kategóriába. Egyszer apám Bostonból hazaérve leüvöltötte a fejemet, hogy milyen mihaszna, semmirekellő vagyok, amiért képtelen vagyok időben teljesíteni a rám kiszabott feladatokat. Akkor, abban a pillanatban esett csak le, hogy az egyik beadandómat elfelejtettem időben beadni. Apám az üzleti útján előbb tudta minden mozdulatomat, mint én magam. Ez egyenlő egy tragikomédiával.

- Egyértelmű volt. – válaszoltam. – Mrs. Morton órájára készültem, így a történelemmel egy kicsit lemaradtam, erre nem pont ma íratott? Azt mondta, beszél anyámmal. Bonnie, nekem végem! – sóhajtottam fel elkeseredetten, és közben magamban végigpörgettem egy olyan jelenetet, hogyha ezt az egészet egy kívülálló, normális életet élő embernek mesélem el, biztos kiröhög. Annyira abszurd volt, hogy tizenhét évesen, egy gyönyörű pénteki napon egy elcseszett jegy miatt siránkozok, ami valószínűsíthetőleg még csak nem is karó, hanem minimum egy közepes osztályzat. De aki ismerte a szüleimet, az kicsit sem lepődött meg ezen. Apám szigorú, kimért üzletember, anyám pedig egy törvény felett álló ügyvéd. A város egyik legjobb ügyvédje, szóval a munkájából kifolyólag látott már ezt-azt.

- Dehogy van véged! – csattant fel. – Először is, felnőtt nő vagy. Másodszor pedig péntek van, és épp elégszer hódoltál már be a szüleid akaratának! Itt az ideje, hogy tegyél valami olyasmit, ami után a szüleidnek a rossz jegyed lesz a legkisebb problémájuk. – lengette meg a mutatóujját az arcom előtt, ébenfekete haja pedig ide-oda hullámzott a vállán. Bonnie-nak mindig is nagyobb volt a bátorsága, lévén hogy New York egyik sötétebb negyedében élt, szóval ő is látott már ezt-azt. Nekem persze az elit negyed jutott, ami nem lett volna feltétlenül probléma, csak amilyen szép kívülről a hely, olyan szar volt minden odabent. A szüleimnek a pénz volt a minden. Én megelégedtem volna egy belvárosi is garzonnal is, ha mellette szabad, és boldog életet élhetek.

- Mire gondolsz? – néztem a barátnőmre, akinek akkora már megcsillant a fehér fogsora. Tudtam, ha Bonnie-ról van szó, az nem jelent túl sok jót.

- Elviszlek egy tuti jó helyre! – sikkantott fel, és mielőtt bármit reagálhattam volna, már karon is ragadott, és úgy vont végig az iskola folyosóján. – Most végre megvalósíthatod azt, amire mindig is vágytál.

- Csak nem... - fújtattam utána, aztán kihúztam a csuklóm a szorításából, és az iskola épülete elé érve megtorpantam. Tudtam mit akar. Bár nem voltam egy lázadó kölyök, az önkifejezést mindig is fontosnak tartottam, és nagyon rég motoszkált már a fejemben, hogy ennek a legjobb módja, egy egyedi tetoválás lenne. Persze Bonnie azonnal harapott az alkalomra, amikor tudta, hogy ennél rosszabb már úgy sem lehet. Így is úgy is megszidnak a szüleim, akkor nem mindegy mi miatt szidnak meg pluszban?

- Neela, ki kell lépned végre a komfortzónádból! Van egy nagyon jó haverom Brownsville-ben, tökéletes remekműveket készít, és ha olyan helyre csináltatod, a szüleidnek nem is lesz muszáj megtudniuk! Csak nem vizsgálják át a tested ruha nélkül! – kacsintott rám nevetve, és be kellett látnom, hogy igaza van. Nem élhettem örökké abban a szabályokkal teleszőtt házban, amit az otthonomnak neveztem. A szüleim amúgy is úgy tudják, hogy épp magántanárhoz igyekszem, aki pont ma lemondta az órát, tehát fizikai akadálya semmiképpen nem volt a dolognak.

- Jó, oké! – adtam be végül a derekamat, és Bonnie karjába kapaszkodtam. – Menjünk Brownsville-be.  

  ✘ ✘✘ 

Mire végigevickéltünk metróval a városon, addigra besötétedett. Nem mertem Bonnie-nak bevallani, de kicsit féltem. Köztudott, hogy Brownsville, Brooklyn egyik legveszélyesebb környéke, ahol a legtöbb az olcsón kiadott bérlakás, a bűnözés pedig mindennapos. Nem jártam még ezen a környéken, de anyám legtöbb bíróságon lezajlott ügye ide volt köthető. Verekedések, testi sértés, esetleg gyilkosságok. Ide tartoztak azok, akiknek épphogy volt miből megélniük, ha pedig mégsem, akkor a legjobb megoldásnak tartották, ha rabolnak, és ölnek azért, hogy megkaphassák, amit akarnak. Brownsville olyan veszélyes, hogy az ide érkező csomagfutároknak is fegyveres kísérettel kell kiszállítaniuk, és az utcán ökölbe szorított kézzel kell közlekedni a nehézfiúk miatt. Mire feleszméltem az én ujjbegyeim is elfehéredtek, úgy szorítottam a fekete bőrdzsekim ujját. Bonnie persze mindenféle félelemérzet nélkül sétált mellettem a lelakott utcán, ahol szemét, és irtózatos sikátorszag borított el mindent. A kis boltok kopottas ajtaja mögött alig pislákolt valami fény, szinte volt egy olyan érzésem, hogy ami bent folyik, annak semmi köze a nyugodt élelmiszervásárláshoz.

- Már csak pár utca, és ott vagyunk. – mondta jókedvűen Bonnie, akiben egy cseppnyi félelemérzet sem szorult. Értettem, hiszen hasonló környéken nőtt fel, és tudta kezelni a rizikós helyzeteket. Legalábbis én ezt hittem róla, hiszen ordított a külsejéről is, hogy ő egy bátor lány. Velem ellentétben, akit egy rohadt kalitkában nevelkedett. Olyan érzésem volt, mintha a környék sok mocska beszippantott volna engem is.

- Az jó lesz. – válaszoltam neki, mire ő rám kapta a tekintetét.

- Mi a baj? Jól vagy? – kérdezte, és megtorpant a járdán. Mellettünk elhaladt fekete kapucnis pulcsit viselő, elég ijesztő alak, én pedig remegve hátrébb léptem. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és mindaz, amit erről a helyről meséltek, csak túlzás. Biztos vannak bűnözők, meg gyilkosok, de azok jól álcázzák magukat, nem fognak fegyverrel a kezükben a nyílt utcán sétálgatni. Mindenesetre én szerettem volna ezt hinni.

- Persze, csak nem tetszik nekem ez a hely. – bólintottam Bonnie-nak, aki egy kicsit lesajnálva ugyan, de együtt érzően hozzám lépett, és szorosan átölelt.

- Sosem jártál még ezen a környéken, ugye? – nézett a szemembe, próbálta kiolvasni a tekintetemből, hogy most épp mi jár a fejemben. Nem sok minden járt benne a félelmen kívül, ami már nem csak a fejemben motoszkált, hanem az egész testemben. Általában minden gyilkossággal végződő film úgy kezdődik, hogy valaki olyan helyen tartózkodik, ahol semmi keresnivalója. Nekem ebben az esetben épp otthon kellett volna ülnöm, és azon törnöm a fejem, hogy miképp javítom ki a dolgozatot, amire Mr. Oldsman rossz jegyet adott. Ehelyett itt reszketek New York egyik legveszélyesebb városrészének a nyílt utcáján, és életem egyik legőrültebb tettére készülök. Komolyan kezdtem kételkedni abban, hogy normális vagyok e.

Bólintottam, Bonnie pedig ismét magához szorított, hogy megnyugtasson. Ki akartam lépni végre a jó kislányos imidzsemből, de valahányszor a komfortzónámon kívül kerültem, elfogott a félelem. Az, amit a szüleim a sok év alatt belém neveltek, hirtelen megszólalt bennem, és korholni kezdett helyettük is. Rossznak, és piszkosnak éreztem magam.

- Semmi baj Neela, nem történik semmi rossz. – nyugtatott a barátnőm. – Látod? Semmivel nem laknak itt sem másabb emberek, mint ott, ahol te élsz. – nézett közbe a szürke, füstös utcán, de én valahogy nem így éreztem, és ez pár másodperccel később tanúbizonyságot is nyert. A mögöttünk lévő picike bolt ajtaja kivágódott, és egy sötétzöld trikót viselő, kitetovált srác rontott ki rajta. Rémülten odébb ugrottam, nehogy elsodorjon, rántva magammal Bonnie-t is, aki még mindig a vállamat ölelte. Először semmi különöset nem fedeztem fel a srácot elnézve, de amikor az egyik kezében megcsillant egy fegyver, engem magával sodort a rémület. Ijedten a falnak lapultam, a légzésem felgyorsult, és szinte hisztérikusan suttogtam Bonnie fülébe.

- Bonnie látod mi van a kezében? Pisztoly van nála... Bonnie... - körmeimmel a rémülettől a karjába martam, mire ő a másik tenyerét a számra tapasztotta, pont abban a pillanatban, amikor a férfi után kirohantak a társai is, akik egy rakat pénzt próbáltak meg egy tornazsákba belegyömöszölni.

- Hallgass! – súgta nekem a barátnőm, de a félelem annyira átjárt, hogy legszívesebben üvöltve rohantam volna végig az utcán, és meg sem álltam volna hazáig. Azonban ez mind csak a fejemben volt kiváló terv. A valóság szerint viszont annyira megrettentem, hogy szó szerint a földbe gyökerezett a lábam, és megbénultam. Akkor sem lettem volna képes elfutni, ha valaki kiadja parancsba, hogy meneküljek. A barátnőm légzése nyugodt volt, de még mindig nem vette le a számról a kezét, valószínűleg attól félt, hogy kieresztem a hangom, és akkor észrevesznek minket. Na, nem mintha el tudtunk volna bújni a nyílt utcán, és hát nem is kellett sok idő, az egyik sötét hajú rabló ki is szúrt minket. Neki nem fegyver, hanem egy kés volt a kezében, amivel elindult felénk. Áthidalhatatlan rettegés lett rajtam úrrá, és szinte biztosra vettem, hogy a szüleim csak akkor látnak majd viszont, amikor azonosítják az élettelen hullámat a boncasztalon.

- Nocsak! Nocsak! Kit látnak szemeim? Csak nem a kicsi Bonnie Jefferson? – torpant meg előttünk a fickó, aki ismerte Bonnie-t. Ettől mondjuk még nem tűnt kevésbé ijesztőnek, de azt reméltem, hogy ennek köszönhetően talán mégsem végezzük hullaként. – Hogy van bátyád cicamica? Lejött már a szerről?

- Mit akarsz itt Dwayne? –sziszegte a fejem felett Bonnie, és egy olyan arcát mutatta meg nekem, amit eddig még soha. Továbbra is reszkettem a karjaiban, nem akartam elhinni, hogy ez pont velem történik meg. Százszor átfutott az agyamon, hogy mi lett volna, ha rögtön hazamegyek, és azt teszem, amit a szüleim elvárnak tőlem. Egyszer szegem meg a szabályokat, és akkor is bajba kerülök. Totális idiótának éreztem magam, hogy ebbe belementem.

- Ki a barátnőd? Ejnye, be sem mutatsz neki? – jártatta végig rajtam a tekintetét, nekem pedig kedvem lett volna azonnal odahányni. Csak az akadályozott meg benne, hogy Bonnie tenyere még mindig szorosan a számra tapadt.

- Őt hagyd ki ebből, és tűnjetek el innen! – utasította Bonnie a férfit, de a hangja érezhetően megremegett. Talán ő is félt. A kitetovált fickó hangosan felnevetett és a kést maga előtt tartva még közelebb lépett hozzánk, Bonnie pedig hátra. Ujjait közben elvette a szám elől, így védtelen maradtam. Ajkaim lassan elnyíltak és a füstszagú levegő apránként a tüdőmbe áramlott.

- Pedig csinos darab vagy. - súgta az izompacsirta immáron nekem, és mire feleszméltem, a kés pengéjét a nyakamhoz szorította. Bonnie felsikkantott, és megpróbálta ellökni a kezét, amiben a kést tartotta, de a lendülete túl gyengére sikerült, így a fickó a földre lökte őt, engem pedig a felkaromnál fogva magához rántott. – Jól mutatnál otthon a gyűjteményemben. Nem gondoljátok fiúk? – kurjantott oda a haverjainak, akik kicsit odébb, a zsákmányolt pénzt számolgatták. A zöld trikós anélkül, hogy megfordult volna, intett a kezével, a késes pedig elkezdett felé ráncigálni. A lábaim továbbra sem mozogtak úgy, ahogy kellett volna, szóval lépések helyett inkább csak totyogtam utána. Bonnie még mindig a földön ült, most már az ő arcára is kiült a teljes félelem. Valahonnan ismerte őket, és valószínűleg tudta ő is, hogy veszélyesek. Meg sem próbált ellenszegülni.

- Hova valósi vagy? – böfögte oda a zöld trikós férfi, amikor tántorogva megálltam előtte. A másik még mindig a karomat szorította, de a kés pengéjét már nem éreztem a nyakamon.

- Nem mindegy? Megvan a dohány, úgyhogy húzzunk el innen, mielőtt kijön a jard! – fordult oda a bőrkabátos, mexikói kinézetű figura a többiekhez, akik látszólag egyet értettek vele. Persze, nem éri meg egy tinilány miatt elvesztegetni azt a sok pénzt, vagy kockára tenni, hogy letartóztassák őket.

- És csak úgy hagyjam itt? Látta a pofánkat, ráadásul Hunter húga is vele van.

- Akkor csapd le, aztán hagyd itt. Ki hinne neki? De tényleg húzzunk, mert ha a nyakukra szabadítják a zsarukat, akkor nekünk végünk! – a mondatára az összes szín kiszökött az arcomból, ha még egyáltalán volt benne. Csapjon le? Ne! Nem akarom, hogy lecsapjon. Idegesen fészkelődni kezdtem a fickó szorításában, mire ő dühösen rántott rajtam egyet, hogy maradjak nyugton. Sok filmet láttam hasonló szituációkról, és a fejemben már vagy ezerszer lejátszottam, hogy kellene megszöknöm, de bátorságom nem volt elég. Hiszen ez nem egy buta akciófilm. Ez a valóság, és ha nem jól csinálom, akkor talán még meg is ölnek. Különben sem vagyok egy főhősnő, csak egy rossz döntéseket hozó lány, aki most emiatt a rossz döntése miatt különösen megszívja.

- Dwayne! Tedd le azt a kést, és engedd el a lányt! – hallottam meg ekkor egy ismeretlen férfihangot a hátunk mögött, az előttem álldogáló fickók pedig szinte egyszerre rántották elő a fegyvereiket. Reszkettem, és már azt sem tudtam, ki kicsoda. Bonnie közben talpra állt, de a fal mellől nem mozdult. Ismét éreztem a hideg pengét a nyakamon, és tudtam, hogyha veszélyben érzi magát, gondolkodás nélkül fogja átvágni a torkom, majd otthagy elvérezni az utca közepén.

- Te mindig beleütöd mindenbe az orrod, Cox? – harsant a zöld trikós hangja, mire végre az engem szorongató fickó is úgy fordult, hogy rálátásom nyíljon az ismeretlen idegenre. A pulcsijáról szinte azonnal felismertem, ő volt az, aki nem olyan rég, sietve elsétált mellettünk. Most meg itt? Lassan leemelte a kapucnit a fejéről, sötét haja pedig a homlokába hullott. Neki sem volt sokkal jófiúsabb pofija, mint az engem körbevevő fickóknak, de valahogy mégis más volt. Ádámcsutkája idegesen fel-le ugrált, miközben élesen beszívta a levegőt. Ez amolyan vihar előtti csend volt.

- Azt leszarom, hány boltot rabolsz még ki, mielőtt visszakerülsz a sittre, de ártatlanokat ebbe ne keverj bele! – intett felém a kezével.

- Én meg leszarom mit pofázol! – üvöltötte a zöld trikós pasas, a pisztolyát pedig egyenesen a kapucnis idegenre szegezte. Én ijedten megugrottam, szinte biztos voltam benne, hogy azonnal lelövi őt, de nem mozdult. Zaklatottan szedte a levegőt, a pisztoly pedig remegett a kezében, ahogy a srácra fogta. Őt látszólag azonban meg sem hatotta a jelenet. Nevetve a pulcsija zsebébe süllyesztette a kezét, aztán elindult felénk.

- Tedd azt le, tudjuk, hogy nem mered meghúzni a ravaszt. – torpant meg közvetlenül előttem, így a széles mellkasa szemmagasságba került velem. Bátran rámarkolt az orra előtt táncoló pisztoly csövére, majd egy határozott mozdulattal kitekerte az őt fenyegető fickó kezéből. A másik három támadásra készen állt, ám ekkor felharsant valahol a távolban az a hang, amiért percek óta könyörögtem. Egy rendőrautó szirénája. Már nem érdekelt, ha a rendőrök visznek haza, és az sem, ha anyám akkora ordítást rendez, hogy a szomszédos államban is hallják. Nem érdekelt semmi, csak otthon akartam lenni. Amikor a fickók agyában is realizálódott, hogy hamarosan megérkeznek a rendőrök, pánikszerű hangulatba kerültek, és menekülőre fogták, az engem fogva tartó pedig a megmentőm karjaiba lökött. Mielőtt azonban eltűnt volt a sötét utcán, visszafordult, és fenyegetően nézett a srác szemébe.

- Ezt még nagyon megbánod, Cox! Ne felejtsd el!