Nem sokkal azután kaptam az üzenetet, hogy Mr. Cox ott hagyott egyedül a sötét lépcsőfordulóban. Vártam még egy darabig, semmi kedvem nem volt lebukni, és tényleg az igazgatói irodában kikötni miatta.

Azt írta, az edzőteremben vár. A szívem rettenetesen dobogott, mert Sarah szerint elmarad az edzés – habár én nem láttam a kiírást. Még az is lehet, hogy a többiek is ott vannak, mert úgy döntött, hogy mégis megtartja az órát. Izzadó tenyérrel szorongattam a visszakapott mobilomat, amire most kivételesen nem érkeztek anyámtól olyan üzenetek, hogy Figyelj az órán! vagy Milyen lett a történelemesszéd?, és ez jó érzés volt. Átfutott az agyamon, hogy örökre titokban kellene tartanom azt, hogy előkerült az igazából el sem veszett telefonom. A gondolataim eköré a dolog köré koncentrálódtak akkor is, amikor beléptem az edzőterembe, és amint ez megtörtént, egy hangos csattanás szelte át az aprócska teret, én pedig ijedtemben felsikítottam. Nem sokkal a fejem mellett, a falra egy focilabda pattant, és nem sokon múlt, hogy eltaláljon.

- Jézusom!

- Még mindig lassú vagy. – szökkent mellém Mr. Cox, és elkapta a falról visszapattanó labdát. – De nem baj, ezen majd javítunk. – mondta, aztán nagy erővel a kezembe lökte az említett tárgyat. Én hatalmasokat pislogtam, először rá, aztán a labdára, fel sem fogtam, hogy mi történik velem, de a férfi látva a zavarodottságot az arcomon, felkacagott.

- Ez nem vicces, megijedtem! – szólaltam fel durcásan. Mégis ki csinál ilyeneket?

- Az nem baj. – intett, hogy tegyem le a cuccaimat, és menjek oda hozzá. – Tudtad, hogy a szervezetedben adrenalin termelődik, amikor veszélyben érzed magad? Feltüzel, és nagyobb bátorságod lesz a támadóddal szembe. – magyarázta, miközben megkerülte a terem végében lógó bokszzsákot, és előttem megállt. A padra pakoltam a cuccaimat, de a labdát nem engedtem el. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem függne tőle. – Megijedtél, igaz?

- Igen, de...

- Mit éreztél még mellette abban a pillanatban, ahogy felfogtad, hogy veszélyben vagy? – tette fel a kérdést, ezzel belém fojtva a szót. – Dühöt? Bátorságot?

- Nem tudom, én... Azt hiszem... semmit.

- Dühös vagy rám. Megbántottalak. – jelentette ki tényként, és ezzel sajnos nem tudtam vitába szállni. Tényleg így éreztem. – Üss meg. – mondta, nekem pedig még a szám is tátva maradt.

- Mi?

- Gyerünk, üss meg! Könnyíts magadon. Add ki, ami benned van! – a karjait kitárta, ezzel pedig védtelenné tette önmagát. Persze nem az én gyenge izomzatomtól kellett tartania, abban is biztos vagyok, de mégis hogy tehetnék ilyet? Soha életemben nem verekedtem, pláne nem egy tanárral. Anyám mindig azt sulykolta belém, hogy az erőszak bűn, amiért börtön jár.

- Nem lehetne inkább azt a zsákot? – pillantottam a háta mögött himbálózó piros edzőzsákra, de Mr. Cox hevesen megrázta a fejét.

- Felejtsd azt el. Ha én a támadód lennék, és meg akarnálak ölni, akkor is inkább a zsákot ütnéd helyettem, hogy védd magad? – kérdezte, de egyre közelebb jött, és egyre hevesebb lett. Tudtam mire megy ki a játék, fel akart dühíteni, ki akart hozni annyira a sodromból, hogy tényleg megüssem. – Gyerünk, kislány! Gyerünk! – még közelebb lépett hozzám, és finoman, a vállamnál fogva arrébb lökött. Nem volt erős, de annyira épp elég volt, hogy megtántorodjak, és ő elérje a célját. Bedühödtem. Zavarodottság, és mélyről jövő harag szabadult fel bennem, amiről tudtam, hogy nem miatta van. Ő hozta ki belőlem, de nem rá voltam ennyire mérges.

- Na, jó! – nyeltem, a kezemben lévő labdát pedig a földre csaptam, ami aztán pattogva odébb gurult. Mr. Cox szemei pajkosan felcsillantak, majd olyannyira a közelembe jött, hogy a széles mellkasa csaknem hozzám ért. Fekete testhez simuló pólója alatt szinte meg lehetett számolni a hasán lévő kockákat, és áradt belőle a melegség, meg az a nagyon ismerős parfümjének az illata. – Elég volt! – nyeltem, és kivételesen nem hozott zavarba. A dühöm irányított, nem pedig a józan eszem, így a tenyeremet a vállának feszítettem, és löktem rajta egyet. Pontosabban csak löktem volna, ha lett volna annyi erőm, hogy megmozdítsam, de nem így történt. Továbbra is sziklaszilárdan állt előttem, és lusta mosoly terült el az arcán, amitől csak még idegesebb lettem. – Tudom, hogy nem vagyok egy bátor lány, és tudom, hogy mindenkinek jogában áll engem úgy rángatni, ahogy csak akar... De nem! Nem vagyok egy báb, és nem akarom, hogy mindenki teljesen hülyének nézzen! Olyannak, akivel meglehet tenni bármit, mert úgy is hagyja, mert vele szabad! – üvöltöttem, és tiszta erőmből a férfi mellkasára csaptam. A könnyek elborították a látásomat, és annak ellenére, hogy sírtam, életemben először úgy éreztem, hogy felszabadult bennem valami. Kimondtam valamit, amit eddig soha, senkinek nem mertem.

- Jó, ez jó. Semmi baj, add ki. – hallottam meg Mr. Cox hangját, aki a mellkasán pihenő kezemre fonta az övét, aztán kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Meleg barna szemei nyugalmat árasztottak, annak ellenére, hogy épp most vezettem le rajta a dühömet. Nem tűnt mérgesnek, márpedig én biztos az lennék, ha valaki a bokszzsák helyett engem püfölne.

- Sajnálom... Én-én... Úgy sajnálom, nem tudom, mi van velem, a fenébe! – nyöszörögtem, és kiszabadítottam magam a férfi karjaiból. – Bizonyára elment az eszem, te jó ég! Ezt nem lett volna szabad, nekem nem. Én nem ilyen vagyok, én nem olyan vagyok, mint mások... - habogtam, amikor végre felfogtam, hogy mit is tettem az imént. Megütöttem a tanáromat!

- Na, ide figyelj! - lépett közelebb hozzám. Elakadt a lélegzetem. A gyomromban a pillangók eszeveszetten táncoltak. - Ne merd magad alacsonyabb rendűnek tekinteni másoknál! - még közelebb jött, mire hátrébb húzódtam, de az edzőterem hideg kőfala megállásra késztetett. Mély levegőt vett, majd a fejem mellett kétoldalt megtámaszkodott. A szívem a torkomban dobogott. Sötét tekintetét lassan végigvezette a testem minden egyes szegletén, majd morranás szerű hang hagyta el a száját, ami azt eredményezte, hogy beleborzongtam, és libabőrözni kezdtem. A falhoz simultam, majd megpróbáltam mérsékelni a szívem eszeveszett gyorsaságát, de csak azt értem el vele, hogy még inkább zaklatott lettem. – Csak nyugi. – suttogta, amikor ajkai már a fülemet súrolták, majd szép lassan elindult a szám felé. Szinte csak milliméterekre voltunk egymástól, és olyan érzés kerített hatalmába, ami azelőtt még soha. Vágytam rá. Akartam. Mindennél jobban akartam, hogy megcsókoljon, és megtudjam milyen érzés, amikor az ajka érintkezik az enyémmel. – A fájdalom felszabadít, ha kiadod. Ne tartsd bent, jogod van tudatni mit érzel, másoknak pedig joguk van tudni. – lehelte, és amikor már majdnem hozzám ért, az ajtó hangos durranása elérte, hogy szétrebbenjünk. A szívem még izgatottabban kezdett el verni, a fejemet pedig elfordítottam az ellenkező irányba, még véletlenül sem akartam látni, hogy ki lépett be a terembe, de azt tudtam, hogy akárki is az, jót nem jelent. 

✘✘✘

- Maguk meg mit csinálnak itt? Fél öt elmúlt, zárnánk az ajtókat! – Mrs. Tonkin hitetlenkedve tárta szét a karját, nekem pedig minden idegszálam reszketett. Miért pont ő? Miért?

- Bocsánat, elment az idő. Csak, volt egy szempilla a szemében. – mutatott rám Mr. Cox, hogy kimagyarázza az eléggé félreérthető testhelyzetünket, de az igazgatónő dühösen megrázta a fejét.

- Nem érdekel, mi volt a szemében, Mr. Cox! Nincs maguknál óra? Tudja, hogy ilyenkor már rég üres az iskola, ráadásul ma rendezvény is lesz itt, fontos hogy mindenki elhagyja az épület területét.

- Már megyünk is. – bólintott a férfi, aztán villámgyorsan elcsörtetett a dühös igazgatónő mellett, aki idegességében a vöröses haját igazgatta. Sürgetően nézett rám, így én is elkezdtem összekapkodni magam, és hálát adtam a sorsnak, hogy ezúttal az igazgatónőt jobban érdekelte az iskolában megtartott hülye rendezvénye, mint az, hogy egy tanára kis híján megcsókolta az egyik diákját. A kabátomat a mellkasomhoz szorítottam, és lesütött szemekkel sétáltam el mellette.

- Viszont látásra, Mrs. Tonkin! – köszöntem el, majd belém villant. Te jó ég! Fél öt elmúlt! Anyám így is iszonyatosan dühös volt rám a legutóbbi kiruccanásom miatt, most pedig valószínűleg még a fejemet is leszedi, hogy nem vagyok ott időben. Még hívni sem tud, lévén, hogy úgy tudja, a telefonom nincs meg, így miért is hívna? Az idegesség megint a torkomig kúszott, semmi kedvem nem volt egy újabb vitát lerendezni vele, ami esetleg egy újabb büntetést von maga után, így hát amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam az iskola épületéből. Belöktem a hatalmas kétszárnyú ajtót, majd amikor ez megtörtént, végigpillantottam a parkolón, anyám autóját kutatva. Azonban nem láttam sehol. Az lehetséges, hogy késik? Szokott olyat, de akkor általában szól... Aha, oké. Ő még mindig ott tart, hogy elhagytam a telefonomat.

Várnom kellett. Ami azt jelentette, hogy ameddig várok, bőven van időm a teremben történt eseményeken agyalni. Ez még mégis mi volt? Ha Mrs. Tonkin nem nyit be, akkor Mr. Cox megcsókolt volna? Vagy csak én értettem félre a helyzetet. Előfordulhat, sok mindent félreértek általában, de ez olyan más volt. Valóságos, mégis lehetetlennek tűnő.

✘✘✘

A parkoló hátsó részében felbúgott egy autó, és nem sokkal később Mr. Cox ezüstszínű Chevroletje hajtott el mellettem olyan gyorsan, hogy szinte csikorogtak a kerekei a nedves betonon. Nem rég esett, ezért még minden csupa víz volt, a teret pedig finom esővíz illat lengte körbe annak ellenére, hogy még mindig csontig hatoló hideg volt. New York sajnos az időjárás szempontjából teljesen más, mint Kalifornia állam. A telek piszok hidegek, és csoda, hogy eddig még nem esett hó, mert tavaly ilyenkor már térdig jártunk benne. Szerettem a telet, a hóesésben volt valami megnyugtató, ami mindig inspirált, vagy jobb dolgokra sarkallt. Tudom, valószínűleg őrültségnek hangzik, de akkor is a tél az egyik kedvenc évszakom volt. Még abban az esetben is, ha épp halálra kellett fagynom az iskola kapuja előtt, anyámra várva. Persze, megfordult a fejemben, hogy hazamegyek egyedül, de az nem lett volna jó pont a szüleimnél. Különben is, az előző jelenettől még mindig remegtek a lábaim, és nem igazán tudtam hova tenni. Legfőképpen amiatt, mert soha azelőtt nem voltam ilyen élethelyzetben, így egyértelmű volt, hogy nem is tudtam megfelelően lereagálni, úgy ahogy szerintem senki más sem tudta volna a helyemben. Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen?

- Hazadobjalak? – összerezzentem, ahogy a szürke kocsi hirtelen lefékezett mellettem, Mr. Cox pedig kihajolt a lehúzott ablakon. Megráztam a fejem, ösztönösen elutasítottam ezt az ajánlatot. Nekem meg kellett várnom, hogy anya értem jöjjön.

- Nem, köszönöm.

- Itt fogsz állni egyedül az esőben?

- Anya nemsokára értem jön. – válaszoltam, amikor egy kövér esőcsepp hangosan a fejemre koppant. Aztán ezt követte még egy, és még egy. Nekem pedig nem volt esernyőm, és kezdtem iszonyatosan fázni.

- Gyere már, elviszlek. – alig hogy kimondta, a férfi elfordult tőlem, áthajolt az anyósülésen, és kinyitotta a kocsi ajtaját, ami csak arra várt, hogy beüljek az ülésre. Gondolkodás nélkül kerültem meg az autót, a következő pillanatban meg már azon kaptam magam, hogy a melegben ülök, és magamra csukom az ajtót. A motor ütemesen búgott, de ennek ellenére sem voltam képes megnyugodni. Nem néztem Mr. Coxra, pedig nem is olyan rég szinte centikre voltunk egymástól, és bár eszeveszettül zavarba hozott, mégis valamiféle megnyugvást éreztem mellette. Olyat, amit még senki mellett nem éreztem azelőtt, pedig a család pont ennek a célnak felelne meg. Hogy megtaláljam a békémet, és ne legyek merő ideg, ha haza kell mennem. – Múltkor nagyon kikaptál? – szólalt meg hosszas csend után Mr. Cox, én meg rákaptam a tekintetemet.

- Tessék?

- Amikor nem értél haza időben. – felelte, tekintete pedig elsötétült, és lassan felém fordította a fejét egy pillanatra. – Nem akartam gondot okozni, és megbántani sem akartalak. Csak tudod, sok mindent másképp látok, és nem mindig vagyok képes objektívan állni bizonyos dolgokhoz.

- Nem haragszom. – apró mosolyra húztam a szám, már rég el is felejtettem azt a kis vitánkat. Értettem mit miért tett vagy mondott. – Senkit nem lehet hibáztatni a saját véleménye miatt. Mindenki azt gondol, amit csak szeretne.

- És ha valójában nem úgy gondolom?

- Akkor miért mondta? – kíváncsian fordultam felé, szinte meg is feledkeztem róla, hogy egyébként sík ideg vagyok. Mr. Cox leállította a motort, mert közben a házunk elé értünk, de nekem eszem ágában sem volt kiszállni a kocsiból egészen addig, ameddig választ nem kapok a kérdésemre.

- Mert dühös voltam. Sok minden miatt. Azt hiszem, rajtad csattant, pedig nem kellett volna Neela, ne haragudj. – ahogy kimondta a nevemet, a gyomrom úgy megremegett, mintha egy kóbor kutya által rángatott darab hús lett volna. Fájt, és egyszerre öntött el az a jóleső érzés, amit egyelőre nem igazán tudtam behatárolni, hogy mi is lehet az.

- Ne-nem haragszom. – megköszörültem a torkomat, mert alig jött ki rajta, aztán a kilincs után nyúltam. – Most viszont mennem kell. Köszönöm a fuvart, Mr. Cox. – a férfi bólintott, én pedig futólépésben megindultam a házunk bejárata felé. Apám kocsija a feljárón állt, anyámét viszont nem láttam sehol. Furcsálltam is a dolgot, de a hasamban futkosó furcsa érzés nem engedte, hogy két másodpercnél tovább tudjak ezzel a ténnyel foglalkozni. Zaklatottan nyitottam be a lakásunkba, és alig vártam már, hogy a szobámba érve a fejemre húzhassam a takarót, hogy aztán tiszta fejjel, és nyugodtan átgondolhassam a dolgokat. Legalább addig, ameddig anyám meg nem tudja, hogy nem vártam őt meg, és egyedül jöttem. Utána úgy is vár rám egy sor kiabálás, majd a jól megérdemelt szobafogság.

Az előtérben, még mindig remegő izmokkal a kabátomat a fogasra akasztottam, a lakáskulcsomat pedig a táskám egyik cipzáras részébe akartam dobni, amikor halk nevetés ütötte meg a fülemet, így a kulcskarika szinte megállt a levegőben egy pillanatra, majd hangos csörömpöléssel a padlóra esett. A hang irányába fordultam, de már csak a csend fogadott. Pedig tudtam, hogy nem bolondultam meg, és kifejezetten női nevetést hallottam, méghozzá nem is olyan messziről. Letettem a táskámat a földre, és úgy döntöttem, jöjjön, aminek jönnie kell. Ha a szüleim itthon vannak mindketten, akkor dupla leszidást kapok, mert a női hangból ítélve anyámnak is itthon kellett lennie.

- Hahó! – kiáltottam, aztán azzal a lendülettel befordultam a nappalinkba. Ó, mekkora hiba volt. – Apa?! – sivítottam fel, ahogy megláttam apámat meztelenül a kanapénkon, testét csak a bézsszínű pléd takarta, amit akkor szoktunk használni, amikor egy bekuckózós, filmezős estére vágyunk együtt, családilag. Ritka pillanatok egyike szokott lenni, de néha előfordult. Apám pupillái hatalmasra tágultak, amikor meglátott, és felfogta, hogy a saját lánya álldogál a nappali bejáratában.

- Neela? Hogy kerülsz te ide? – hebegte, miközben azt sem tudta, hogyan rejtse a fedetlen testrészeit. Ekkor vettem csak észre a nőt, aki apám alatt feküdt a kanapén, és aki határozottan nem anyám volt. Te jó ég, épp most buktattam le apámat, abban a szituációban, ahol épp félrelép! A gyomromban kevergő jóleső érzést felváltotta valami borzalmas fájdalom, és úgy éreztem, hogy azonnal elhányom magam.

- Itt lakom. – válaszoltam kimérten és szűkszavúan, mert más nem igazán jutott az eszembe, amit egy ilyen szituációban mondhatnék. Remegtem az idegességtől és tudtam, hogy eleget láttam. Nem érdekelt többé a véleménye. Ez az ember papolt nekem kiskoromtól fogva az erkölcsről, és tanított meg arra, hogy mindig, minden élethelyzetben legyek egyenes és őszinte, erre pont ő árulja el a családunkat? Azt a nőt, aki húsz éve a felesége, és akibe elvileg szerelmes? Nem, a szerelem nem ilyen. Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen.

- Neela, állj meg! Engedd, hogy megmagyarázzam, hallod? – üvöltött utánam, amikor kiléptem a nappaliból, és az sem érdekelt, ha halálra fagyok odakint, úgy ahogy voltam, elhagytam a rideg, többé otthonnak nem nevezhető házunkat. A szememet kezdték elhomályosítani a könnyek, de azt tisztán láttam, hogy Mr. Cox autója még mindig a házunk előtt áll, így hát mindenféle gondolkodás nélkül, rohanni kezdtem a jármű felé. – Neela Rosemary Martinez, azt mondtam, hogy azonnal gyere vissza! – a hangja dühösen dübörgött az egész utcában, amikor látta, hogy egyáltalán nem fogadok neki szót, és szinte biztosra vettem, ezt a szomszédok is hallják, de a legkevésbé sem érdekelt. Feldúltan téptem fel a kocsi ajtaját, akkorra már rázkódtam a sírástól.

- L-lehetne, hogy elmegyünk innen? El akarok menni innen. - könnyáztatta szemekkel bámultam a férfire, aki nem kérdezett semmit, csak bólintott, majd beindította az autót, és amilyen gyorsan csak lehetett, kigurult a házunk elől.