- Vegyél blézert, ez így nem lesz jó! - rivallt rám anyám, én meg végigtekintettem magamon. Semmi bajt nem éreztem a kinézetemmel kapcsolatban, de hát nyilván nem magamnak kell hogy megfeleljek, hanem a nőnek, aki előttem állt, már teljes menetfelszerelésben. Kivételesen ő most hanyagolta a hivatalos kinézetet, csak nekem kellett úgy kinéznem, mint egy frissen diplomázott titkárnő. Gyűlöltem a hivatalos eseményeket, és a nagyzolást. - Úgy nézel ki, mint egy utcalány. Alapítványi bálba megyünk, nem a sarokra, Neela. - magyarázta tovább, miközben a lakáskulccsal a táskájában molyolt.

- Jól van na, felfogtam. - morrantam oda, és magamra kaptam a vajszínű blézert, ami színben pont passzolt a ceruzaszoknyámhoz. Anyám feltűrte a méregzöld ruhájának az alját, így pont a térdéig ért, és kiemelte az alakját, ami mostanra eléggé messze állt a tökéletestől. Meglátszott rajta, mennyire megviseli az, ami apámmal történt, és ez nem csak lelkileg hatott rá. Arca beesett, alig evett, és minden erejével a válásra koncentrált, ami elég gyorsan intézett ahhoz képest, hogy egy hete derült ki, mik is folytak a háta mögött. Bár egy bizonyos szempontból megértettem, ezek után én is a lehető leggyorsabban el szerettem volna távolodni a férfitől, aki megcsalt.

- Na, így már mindjárt más. - lépett az orrom elé anyám, és kicsit megigazgatta a blézert a vállrésznél. - Vedd a kabátod, aztán menjünk. Nem szeretném sem az igazgatónőt, sem senki mást megváratni.

Persze, csak is az a fontos, hogy ezek a nagy emberek mit gondolnak rólunk. Vágtam egy fintort, és elindultam utána, habár már most a hátam közepére sem kívántam az egész rendezvényt. Minden évben ugyanaz, és semmiben sem tér el egy céges, hivatalos eseménytől, hiába fut alapítványi bál címszó alatt. Mondjuk a diákok körében elterjedtebb a Téli Bál megnevezés, és mindenki izgatottan várja, nem is értem miért. Kiglancolva kell andalogni a sok bájgúnár képű fejesek között, miközben valami émelyítő, romantikusnak egyáltalán nem nevezhető zene szól, és a szerelmespárok mégis olyan beleéléssel táncolnak rá, mintha ez lenne életük legfontosabb pillanata. Sosem értettem ez mire jó, és azt sem, hogy nekem miért kell ott lennem, de nem volt választásom. Ki kellett öltöznöm, és jópofiznom kellett olyan emberekkel, akiket vagy nem is ismerek, vagy az iskolatársaim, akiket alapesetben még csak nem is kedvelek, és négy év alatt sosem beszéltem velük három szónál többet.

- Apa is ott lesz? - kérdeztem, amikor beültünk a kocsiba. Anyám beindította a fűtést, eléggé átfagyott az autó, lévén hogy decemberi mínuszok tomboltak.

- Ajánlom neki, hogy ne legyen. - morrant fel anyám, ezzel pedig berekesztettnek tekintettem a témát. Fájó pont volt, nem is akartam feszegetni, de muszáj volt tudnom. Nem akartam őt ott látni, és ami azt illeti sehol máshol sem. - Sehol máshol nem akarom viszont látni, csak a bíróságon, amikor aláírja a válási papírokat.

- Értem. - nyeltem, ügyelve hogy a sírás ne törjön felszínre. Tényleg egy bőgőmasina vagyok.

- Viszont a családi ügyeink nem tartoznak másra, ezért diszkréten kezelem, és tőled is elvárom, hogy ezt tedd.

- Ezt meg hogy érted?

- Nem szeretném, ha bárkinek is beszélnél a családi ügyeinkről, úgy. - nyomatékosított. - Mert az emberek kérdezgetnek, de nem muszáj válaszolnunk, érted?

- Persze. - feleltem, annak ellenére, hogy nem teljesen értettem, hova is akar kilyukadni. Nem vagyok egy pletykafészek amúgy sem, meg Sarah-n kívül mást nem is nagyon érdekel a nyomorom. Kinek mondhattam volna el?

A kocsi alapzaját, ami már majdhogynem beleolvadt a nagyvárosi forgatagba, hirtelen a telefonom hangos rezgése törte meg. Széthúztam a pici alkalmi táskám cipzárját, és a kezembe vettem a készüléket.

      Sarah: Merre vagy? Lassan mindenki megjött, nagyon puccba vágták magukat.

      Én: Öt perc.

Az üzenetével nem akart semmi rosszat, de mégis olyan görcs állt a gyomromba a pucc szó hallatán, hogy legszívesebben azonnal kiugrottam volna a mozgó járműből. Bármit szívesebben csináltam volna, mint ezen a rendezvényen részt venni, és nézni, ahogy mindenki más jól érzi magát. Nem voltam képes megjátszani magam. Jól sem voltam, folyamatos idegesség vett körbe, és ezen az sem segített az elmúlt egy hétben, hogy Mr. Cox a múltkori eset óta nem volt mellettem. Az óráit sem tartotta meg, és ezen kívül sem figyelt engem sehol. Helyette többször láttam a kolléganőjét, aki rengetegszer az iskola előtt parkolt, amikor ki- vagy beszálltam anyám kocsijába, és többször hallottam, ahogy esténként autóval megáll a házunk előtt. Most ő vigyázott rám, és nem értettem miért.

- Na, itt is vagyunk. - szólalt meg anyám kemény tízpercnyi hallgatás után, láttam rajta, hogy neki is kattog az agya. Leparkolta az autóját a szokásos helyen, majd még kiszállás előtt magára vette a ruhájához passzoló szövetkabátját. A táskáját is magához ragadta, és magabiztosan megkerülve a kocsit, bezárta azt. Nagyon sóhajtva követtem őt, miközben a fogaimat kocogtattam az iszonyatos hidegben. Nem is értettem, anyám hogy nem fagy halálra, és ha esetleg mégis, akkor azt hogyan tudja ilyen jól eltakarni. Hihetetlen, hogy a magabiztosságát még a téli hideg sem képes megtörni egy percre sem. Ellenben én, úgy néztem ki, mint egy vacogó kismadár egy elhagyatott, sötét erdő közepén. - Húzd lejjebb kicsit a szoknyád, felcsúszott. - fordult hátra rám nézve, és én engedelmeskedtem neki, ahogy mindig is. Lejjebb rántottam magamon az anyagot, ami annyira kizökkentett, hogy az iskola ajtaján belépve majdnem hasra is estem a magas sarkaknak köszönhetően. Aztán már nem foglalkoztam vele. Felpillantottam, és amint megláttam a díszletet, szinte ámultba estem. Kellemes, kivételesen tényleg romantikus, mai zenék szóltak, és az előző években megszokott csendes, beszélgetős bállal ellentétben most félhomály uralkodott, és mindenki táncolt. Csak azok nem tették, akik a tornateremből átalakított rögtönzött bárpultnál álltak, és beszélgettek.

- Hű! - nyögtem ki, a fejem felett himbálózó, fénylő hópihékre bámulva. - Ez gyönyörű. - úgy ámulatba ejtett, mintha életem legfontosabb eseményén lennék épp, pedig nem az volt. Sőt. Ugyanaz az épület volt, ahol a borzalmas mindennapjaim is zajlottak, csak egy kicsit elegánsabb külsőbe bújtatták.

- Odamegyek, köszönök Mrs. Tonkinnak. Ne keveredj el. - szólt oda anyám, ezzel pedig azt hiszem meg is ölte azonnal a bűvöltet, amiben egy pillanatig ez a hely tartott. Hát, persze... Bólintottam neki, és néztem, ahogy ugyanazzal a határozottsággal az igazgatónőhöz sétál, és egy kézfogás kíséretében köszönti a vörös hajú nőt, aki szintén olyan puccba vágta magát, ahogy anyám, és mindenki más is. Virágmintás, egyberészes szoknya volt rajta, amit egy magassarkú cipővel egészített ki, és aminek alig volt pár centi a sarka, így inkább olyan hatást keltett, mint a nagyi, amikor maga köré tekeri az étkezőnk asztalterítőjét, és az istentiszteletre felvett cipőjét elfelejti levenni. Borzalom.

Mosolyogva megtekertem a fejemet, majd körbepásztáztam az aulát, ismerős arcok után kutatva. Hamar meg is találtam Cherry-t, aki Ian-el lassúzott, és akinek úgy kapaszkodott a nyakába, mintha az élete múlna rajta, miközben nagyokat kacagott valamit. Aztán ott volt még Mandy, Mrs. Morton órájáról, és megértettem, miért állt ki annyira a szerelem mellett. Fülig szerelmes volt. Ez lejött abból, ahogy az előtte álló srác vállán pihentek a kezei, és közben úgy néztek egymás szemébe, hogy majd felgyulladt köztük a levegő. Jó volt látni, hogy ennyi ember megtalálta azt, aki mellett ott van a helye. Ugyanakkor azonban felötlött bennem az a buta gondolat - amin soha jobbkor nem kezdhettem el volna gondolkodni -, hogy nekem is megvan-e valahol a világban az a személy, aki mellett ott van a helyem. És ha igen, megtalálom valaha?

Ezen gondolkozva hirtelen már nem a boldogság érzése öntött el, amikor végignéztem a romantikus társaságon. Egyetlen egy emlékkép villogott csak a fejemben, újra meg újra. A táncom Mr. Coxszal, a tornateremben. Aztán meg a csókunk a kémiateremben, és a szavai a lakásán arról, hogy egy hülyeségnek tartja az egész szerelem dolgot. Gondolatok ezrei kergették egymást róla a fejemben, és képtelen voltam őket megállítani. Csak álltam, és próbáltam megfogalmazni mire is vágyom. Egy táncra vele? Vagy egy újabb csókra? Úgy éreztem, ő az, akitől meg akarom kapni ezeket.

A padokból összetákolt bárpulthoz sétáltam, ahol egy számomra teljesen idegen srác szolgálta ki alkohollal a vendégeket, és fura módon a már kissé spicces állapotban lévő diákokat is. Alapvetően szigorú szabályok vonatkoztak az iskolában a diákokra, de mintha ezen az estén ezt hirtelen mindenki elfelejtette volna. Mindegy is volt, én csak egy pohár vizet szerettem volna, hogy lehűtsem az össze-vissza zakatoló elmémet. Bár azt még nem döntöttem el, hogy megigyam, vagy magamra borítsam, csak szabadulni akartam a gondolatoktól, amikről tudtam, hogy nagyon nem helyesek.

- Szia, kaphatnék egy pohár vizet? - mosolyogtam bágyadtan a vörös hajú pultos srácra, aki úgy bámult vissza rám, mintha ufó lennék. Közben feltápászkodtam a magas székek egyikére, és próbáltam kevésbé felhívni magamra a figyelmet. A lány, aki egy buli közepén vizet kér. A srác bólintott, és elfordult tőlem, hogy kiszolgálhasson, de ekkor egy éles visítást, és egy lökést éreztem a vállamon, ami olyan váratlanul ért, hogy majdnem lefordultam a székről.

✘✘✘ 

- Neeeela! Szia! - Sarah a nyakamba kapaszkodott, és ahogy húzott lefele, alig bírtam megtartani magamat. - Már mindenhol kerestelek, illetve kerestünk... Nagyon örülök, hogy itt vagy, úristen! - kiabálta.

- Te berúgtál? - toltam el magamtól, mert a lehelete olyan alkoholszagot árasztott, hogy majdnem bekábultam tőle. - Mennyit ivott? - a lány válla felett a mögötte álló Rhettre néztem, de teljesen felesleges volt, mert rajta is látszott, hogy meg sem közelíti a józanság alsó határát.

- Csak egy egészen kicsit, de megártott neki. - magyarázta. Tény, hogy józanabb volt, mint Sarah, de a lábán már ő sem állt egyenesen.

- Tessék, a víz. - közben megkaptam a kért italomat, amit megköszöntem, és már épp a kezembe vettem volna, amikor Sarah gyorsan lecsapott rá, és olyan sebességgel kapta el előlem, hogy reagálni sem volt nagyon időm.

- Víz? Eeez most komoly? Na, nem! Ren-des italt a csajszinak! - tenyerével a pultra csapott, mire Rhett mögöttünk hangosan felröhögött. Hatalmasakat pislogtam a lányra, akiről egyértelműen lesült, hogy nincs tisztában sem a tetteivel, sem a szavait nem tudja kontrollálni. Nem lett volna ellenemre egy pohár bármi, ha anyám nem tartózkodott volna a teremben, de így?

- Már neked sem kellene többet innod. - állítottam le.

- Ugyan már Neela, lazíts. Végül is végre bulizunk, nem? - szólt közbe Rhett.

- Itt vannak a szüleitek?

- Apám igen, Sarah anyukája meg a többi szülővel beszélget, de akkora itt a tömeg, hogyha akarnám sem találnám meg őket, és ők sem fognak minket. Szóval ha ettől parázol, szerintem nyugodtan gurítsd ezt le, itt egyik szülő sem foglalkozik velünk. - tolta elém időközben az italt, aminek be kell vallanom a kinézete nem volt rossz. Gyanakodva néztem a poharat, aztán ugyanilyen gyanakodva sasoltam körbe a termen, és be kellett látnom, hogy Rhettnek igaza van. Egyetlen szülőt sem láttam a közelünkben, és anyám is eltűnt.

- Gyerünk! Lazíts! - sikított újra Sarah a fülembe. Ha egy így folytatódik, az este végére erős dobhártyasérüléseket fogok szenvedni. Ugyanakkor azonban megmosolyogtató volt látni, hogy a mindig visszahúzódó, csendes lány most hirtelen kivetkőzött magából, és más hangnemben nem is képes kommunikálni, csak ordibálva.

Reszkető kezekkel megmarkoltam a poharat, és a számhoz emeltem. Nem sokszor ittam még alkoholt, és amit igen, az is csak pár korty volt apám legjobb minőségű boraiból. Most viszont egy erős italról volt szó, bár nem tudtam mit is iszok pontosan. Csak túl akartam lenni rajta, így egy gyors mozdulattal ledöntöttem a torkomon, ami aztán azonnal marni kezdte. Köhögve csaptam le a poharat a pultra, a barátaim pedig üdvrivalgásba kezdtek, mintha épp most nyertem volna meg egy komoly csatát.

- Na, milyen volt? Jöhet még egy kör? - veregetett vállba Rhett, Sarah pedig örömben úszó szemekkel ugrándozott mellette. Felemeltem a kezem, és megtekertem a fejem, ugyanis annyira marta már a gyomromat is az ital, hogy megszólalni sem voltam képes. Komolyan nem értem, mit szeretnek ebben mások. Rossz íze van, és még le is égeti az ember belső szerveit. Megköszörültem a torkomat, és még egyszer hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, anyám biztosan nincs-e a közelben, és biztosan nem látta meg az előbbi kis akciómat, de helyette más valakit pillantottam meg. A dübörgő zenét felváltotta egy érzelmes, romantikus szám, és az egyik andalgó pár mögül Mr. Cox lépett elő, a karján a nővel, akiről sejtettem, hogy többet érez Mr. Cox iránt, de a kőkemény valóság úgy vágott mellkason, hogy jobban fájt, mint az ital hatása. Nem is igazán értettem mi az amit érzek, de valami úgy mart belülről amikor rájuk néztem, hogy szinte elviselhetetlen volt. Boldognak tűntek. A nő a fekete hajzuhataga alól nézett Mr. Coxra, akinek a kezei a derekán pihentek, és úgy nézett a szemébe, mintha soha nem akarná elengedni ezt a pillanatot. - Neela, jól vagy? - Rhett a vállamra simította a kezét, és csak akkor vettem észre, hogy úgy markolom a pult szélét, hogy az ujjaim egészen belefehéredtek.

- Tudod mit? Jöhet még egy kör. 

✘✘✘ 

Az újabb és újabb italokat sorra tűntettem el, és kezdtem egyre felszabadultabban érezni magam. Már egyáltalán nem zavart, hogy mar, szinte nem is éreztem. Minden kör után egyre jobban kezdtem érteni, hogy az emberek miért isznak. Felszabadít mindent, és nem egy halom szarkupacnak látják a világot, amilyen egyébként valójában. Ahol a szülők elválnak, az apák csak úgy megcsalják a feleségüket, a szemét pasik meg megcsókolnak, aztán hirtelen más nőt ölelgetnek. Pontosan ezt éreztem, és már meg is tudtam fogalmazni. Vagy a pia hatása, vagy az én elmém megvilágosodása tette, nem tudom pontosan, de nem is lényeges.

- Sarah?

- Ige-n? - csuklott fel a lány, aki félig meddig már a pulton feküdt, olyannyira kiütötte magát.

- Szerinted... Szerinted féltékeny vagyok? - kérdeztem, és belekortyoltam az alkoholos italomba, amiről már azt sem tudtam, hogy miképp került a kezembe. Nem olyan volt, mint amit eddig ittam. Édeskés íze volt, és egyáltalán nem mart. Csak a szénsavat éreztem benne. Ja, és határozottan ragadt. Tapasztaltam, amikor véletlenül leöntöttem Sarah ruháját, és megpróbáltam a mosdóban kimosni belőle, kevés sikerrel. Annyit értünk el vele, hogy a folt még nagyobb lett, mi pedig nem lettünk józanabbak.

- Mire?

- Arra a nőre. - böktem a fejemmel a táncparkett fele, ahonnan egyébként Mr. Cox, és az a Kendra nevű kolléganője, vagy micsodája már rég eltűntek, de amikor utoljára láttam őket, még nagy boldogan mutogatta be őt a tanároknak. Széles mosoly volt az arcukon, és egy pillanatra sem vette volna le az ujjait a nő csupasz hátáról. De hisz érthető. Az a lány tökéletes minden szempontból. A haja, az alakja, az arca gyönyörű. És istenem, az a ruha... Nem csoda, hogy Mr. Cox szívesebben tölti vele az idejét, mint egy pisis középiskolással, aki konkrétan a pult alá issza magát, ha meg józan, akkor állandóan bőg. Egy igazi főnyeremény vagyok, igen.

- Aha... Asszem! - felelte, miközben amúgy fogalma sem volt róla, hogy kiről, és miről beszélek. - Nyugodj meg, jó vagy. Én viszont most megyek hányni. - megpaskolta a vállamat, és imbolyogva lekászálódott a székről. A falat tapogatva próbálta megtalálni az egyensúlyát, és abba beleszédültem, ha csak néztem a dülöngélését.

- Segítsek?

- Megoldom. - vigyorgott rám, aztán a mosdók irányába indult. Út közben párszor megbotlott, és néhány embernek is nekiütközött, de alapvetően elég jól vette az akadályokat. Nem voltam benne biztos, de lehet most jött volna az a rész, ahol én utána megyek, és fogom a haját hányás közben. Ennek ellenére ülve maradtam, mert azt éreztem, hogy rosszabb állapotban vagyok, mint Sarah, és ha leszállok a székről, akkor biztosan kimennek alólam a lábaim. Viszont menni is akartam, mert iszonyatosan kellett pisilnem, ráadásul friss levegőt sem ártott volna szívni. Így hát úgy döntöttem mégis, hogy megyek.

Szorosan megmarkoltam a pult szélét, aztán leléptem a székről. Alapvetően lehet semmi baj nem lett volna, de a cipőm sarka hangos reccsenéssel jelezte, hogy ezt az estét ő befejezte, és megszabadul tőlem. Szitkozódva rúgtam le magamról mindkettőt, majd mezítláb próbáltam megállni a lábamon. Nem ment valami jól, mert hirtelen nem csak a fejem szédült, hanem a gyomrom is hangot adott a töménytelen alkoholmennyiségnek, amit az este alatt elfogyasztottam. Szó mi szó, piszkosul részeg voltam. Igaz, nem az a fajta részeg, aki énekelve táncol egy asztal tetején, de amúgy sem tudom mi a különbség a két részeg között. Tényleg, mi a különbség aközött az ember között aki jókedvéből iszik, és aközött, aki azért dönt magába iszonyat mennyiségű piát, mert mardossák belülről azok a hülye gondolatok, amiknek nem is szabadna létezniük?

- Jajj, bocs! - nyögtem oda egy lánynak, akinek véletlenül a lábára léptem, miközben próbáltam ellavírozni a kijáratig. A hideg levegő hirtelen megcsapott, és reménykedtem, hogy ettől tisztul majd az elmém. A filmekben általában így van. A főszereplő nagyon részeg csaj kimegy a friss levegőre, és pár perc múlva tiszta minden. Na, hát azt már most előre borítékoltam, hogy nekem kint sem lesz semmi sokkal tisztább. Azon kívül, hogy iszonyat hideg volt, semmi mást nem éreztem. Ugyanúgy szédültem, és ugyanúgy kavargott a gyomrom. Valahogy a suli hátsó részére botorkáltam, és a falnak dőlve próbáltam összeszedni magam. A mínuszok a csupasz bőrömbe martak, és hirtelen olyan álmosság lett úrrá rajtam, hogy a hideg ellenére is azonnal el tudtam volna aludni. Lassan a földre ültem, ami annyiban a segítségemre volt, hogy legalább nem szédültem annyira.

- Neela? - hallottam meg ekkora a nevemet, de nem igazán voltam benne biztos, hogy tényleg hallottam-e, vagy csak beképzelek már dolgokat. A pia képes egyébként ilyen dolgokra, azt hiszem. - Mi a francokat csinálsz te itt kint?

- Hm? - pillantottam fel, miközben egy meleg kéz a jéggé fagyott karom köré fonódott, és felemelt a földről.

- Részeg vagy?

- És ha az? - böktem oda foghegyről, bár már úgy éreztem magam, mintha csak külső szemlélőként tekintenék a saját testemre.

- A rohadt életbe, kislány... - az a hang. Istenem. Bágyadtan, és reszketve Mr. Cox aggódó tekintetébe bámultam, akinek látszólag pont ugyanannyira fogalma sem volt arról, hogy mi folyik itt, mint nekem. - Bassza meg! Mit művelsz? Teljesen átfagytál.

- Tök jól vagyok. - válaszoltam, amikor a kép arról, ahogy Kendra-t ölelgeti, szép lassan az elmémbe úszott, majd hullámokban tört rám, végül pedig fejbe is kólintott elég rendesen. Némileg talán józanítóan is hatott rám, mert hirtelen tudtam hol vagyok, és mit csinálok. Kirántottam a karom a férfi szorításából, és erősen emlékeztettem magam arra, hogy épp haragszom rá.

- Tök részeg.

- Nem mindegy? - vágtam vissza, és egyáltalán nem zavart, hogy feleselek vele. Életemben először nem féltem semminek a következményétől. - Eddig sem érdekelt. - léptem odébb, de megtántorodtam, és a falba kellett kapaszkodnom, hogy ne dőljek el teljesen. Mr. Cox utánam kapott, de ellöktem magamtól a kezét.

- Mi a francról beszélsz? - szemei összeszűkültek, látszólag fájt neki, hogy elutasítottam az érintését. Istenem, csak lennék józan, és tudnám megítélni a dolgok valódiságát. Így csak marad a talán, a látszólag, és a lehet. Ja, meg a ki tudja.

- Arról a rohadt csókról! - emeltem meg a hangomat, a tüdőm rendesen sípolt, bár az lehetett az éppen kialakuló tüdőgyulladásomtól is. - Össze vagyok zavarodva, és már semmit, de semmit nem értek! Egyik pillanatban van ez... aztán meg... aztán meg, az! És ott van ő, aki tökéletes, és gyönyörű, és itt vagyok én, és már a saját életemen sem bírok eligazodni. Egyszerűen én csak... - zagyváltam, amit végül az rekesztett be, hogy Mr. Cox olyan közel lépett hozzám, amilyen közel csak tudott, és az arcomat a két hatalmas tenyere közé fogta.

- Csss! Nézz ide! - kényszerített, hogy a szemébe nézzek, nem volt más választásom. - Nem az volt a célom, hogy összezavarjalak. De úgy érzem, hogy erről nem most kellene beszélnünk, mert ha holnap reggelre kijózanodsz, és visszagondolsz majd rá, még jobban fogsz utálni, mint ahogy most utálsz. Értesz engem Neela? - homlokát az enyémnek döntötte, én pedig bólintottam, és szorosan lehunytam a szemeimet. Szédültem, és legszívesebben ismét bőgni lett volna kedvem, de még ennél is nagyobb volt a vágy, hogy ott helyben elaludjak. Ismét rám tört az álmosság, és az utolsó emlékképem, amire még tisztán emlékszem, az a melegbarna számpár, ami aggódva vizslat engem. Aztán teljes képszakadás.