A suli folyosóján futottam végig, a táskám állandóan lecsúszott a vállamról. Elkések Mr. Oldsman órájáról. Elkések, és akkor végem. Rámarkoltam a kilincsre, és kinyitottam az ajtót, ahol két habzó szájú kutya nézett vissza rám. Vicsorogtak, morogtak, és ugattak. Hát ez fantasztikus, most meg megesznek a kutyák. Elkezdtem futni az ellenkező irányba, és azon gondolkodtam, hogy minél előbb találnom kell egy mosdót, különben megbukok. Igen, ezt Mr. Oldsman mondta. Megbuktat. Pánikoltam, a telefonom pedig megszólalt a kezemben. Ismerős, hangos dallam. Valami gyári borzalom, amit nem is én állítottam be magamnak. Megpróbáltam felvenni, de nem ment. A zene csak egyre hangosabban, és hangosabban üvöltött. Ez anya lesz, itt van értem...

- Ó, te jó ég! – felmorrantam, ahogy hirtelen felfogtam, hogy a telefonom hangos kiabálását beleszőttem az álmomba, és bejövő hívásom van. Azt tudtam, hogy nem kapcsoltam ki az ébresztőt, és mivel még nem szólt, ezért bőven hét előtt járhatunk. Annyira feldühített, hogy meg sem néztem ki hív, csak azt akartam, hogy hallgasson el, ezért félig kábán, de felvettem. – Haló?!

- Bocs, felébresztettelek? – ugyan, dehogy. Ki az idióta, aki az őszi szünetben hét óra előtt még aludni mer?

- Ki vagy? – nyögtem a telefonba álmosan, szó szerint fel sem fogtam még, hogy mi van, pláne nem, hogy kivel beszélek. Ez tipikusan annak az esete volt, hogy miért ne ébreszd fel az alvó oroszlánt. Hát, ezért.

- A megmentőd. – a mély, rekedtes hang szinte lándzsaként döfte át a telefont, aztán a fülemet, ennek hatására pedig azonnal kipattantak a szemeim, mintha soha nem is lettem volna álmos. Nem, az nem lehet. Ez nem lehet igaz! Rémülten ültem fel az ágyon, a hajam kócosan az arcomba hullott, volt elképzelésem milyen szörnyen festhetek. A vonal másik végén halk nevetés volt hallható, én pedig – habár nem hittem istenben – erősen imádkozni kezdtem, hogy azonnal nyíljon meg alattam a föld, és süllyedjek el. – Nyugi, semmi baj nincs. Nem akartalak megijeszteni, felébreszteni pláne nem. – szabadkozott, őszintének tűnt. – Túl kora van, ugye?

- Ööö... Kicsit. Illetve, nem. Azaz, nem tudom, hány óra? – ráharaptam a nyelvemre, Mr. Cox pedig ismét felkacagott. Már megint dadogtam, és már megint össze-vissza beszéltem, teljesen nagy marhaságokat. Istenem, miért blokkol le az agyam, ha vele beszélek? Miért?

- Fél hét lesz. Tényleg bocs, futni voltam, és tekintve, hogy nekem már elindult a nap, bele sem gondoltam, hogy neked még nem. – szelíd volt, és megnyugtató. – Szóval, a lényeg. Ráérsz ma délután? – a kérdése olyan hirtelen csapott arcon, hogy majdnem félre nyeltem a nyelvemet.

- Azt hiszem igen. Meg tudom oldani.

- Jó, akkor ötkor várlak a pénzeszsák házánál. – vágta rá gyorsan, és mielőtt szólni tudtam volna, nemes egyszerűséggel rám csapta a telefont. 

✘✘✘

Kilenc körül keltem újra, szintén éktelen nagy hangzavarra. Álmosan ültem fel, és egy darabig csak füleltem, hogy beazonosítsam a hang forrását. Zörgés volt, pontosabban inkább csörömpölés. Földrengés van, vagy micsoda? Lemásztam az ágyról, belebújtam a papucsomba, és álmosan csoszogtam el a konyháig, ahonnan a hangot hallottam. Értetlenül néztem végig az elém táruló látványon, egy kicsit sem bírtam feldolgozni, hogy mi folyik itt. Az összes létező edényünk a konyhapulton, és az étkezőasztalon tornyosult, anyám pedig derékig eltűnt az egyik konyhaszekrényben, ahol bőszen keresett valamit. Nyilvánvalóan sikertelenül, ezt bizonyította az őt körülvevő káosz. Hát, az már bebizonyosodott tegnap is, hogy semmi jó nem sül ki belőle, ha őt beengedjük a konyhába. Ezt Gerald meglátná, menten szívinfarktust kapna, főleg hogy már azon kiakad, hogyha evés után egy kanalat rossz fiókba teszünk vissza. Mintha nem lenne mindegy, hogy melyik kanál melyikben van. Nekem az összes egyforma, csak egy kanál.

- Te meg mit csinálsz? – kérdeztem kíváncsian, és karba fontam a kezemet a mellkasom előtt.

- Jézusom, a szívbajt hozod rám! – sikkantott fel anyám, és megpördült a tengelye körül. Kezében egy fedőt tartott, és látszólag halványlila gőze nem volt róla, hogy mit csinál. Szerintem még a fazekat sem tudta volna megkülönböztetni az serpenyőtől, annyira szét volt esve. – Alice felajánlotta, hogy elkészíti ő a pulykát és ehhez keresek egy edényt, de, nem tudom... - beletúrt a szőke hajába, az arcán pedig aggodalom ült. Hihetetlen, hogy könnyűszerrel elboldogul a jogszabályok, és a veszélyes bűnözők világában, de kétségbeesik, ha meg kell különböztetni a konyhai eszközöket egymástól.

- Anya, ugye tudod, hogy ahhoz tepsi kell? – megemeltem az egyik szemöldökömet, ő pedig kétségbeesve nézett vissza rám, amolyan, na, az melyik? tekintettel. Azt hiszem, feladom. Anyám ebből a szempontból menthetetlen. Mosolyogva megtekertem a fejemet, és átküzdöttem magam a romhalmazon, amit a konyhánkban csinált, pedig azt hittem a tegnapinál nagyobb rumlit nem tud összehozni. Kinyitottam az egyik még fel nem tárt konyhaszekrényt, és lám! Szép sorban ott csücsültek benne azok, amiket anyám már feltehetően órák óta keres, méghozzá szín szerint rendezve. Felül voltak a sötétebbek, és lefelé haladva világosodott a színük. Gerald tényleg megszállott. – Apa? – kérdeztem, miközben kivettem az egyik tepsit felülről, és anyám elé raktam a konyhapultra.

- Dolgozik, korán elment. Lassan én is indulok, csak előtte meg akartam keresni ezt. - bökött a fejével a bűvös tárgyra aztán az órájára pillantva elég gyorsan esett le neki, hogy késésben van. Tízre már a bíróságon kell lennie, és fél tíz volt, ami azt jelentette, hogy villámgyorsan bele kell húznia. Pánikhangulatban kiszaladt a konyhából, elkezdett készülődni, majd rá tíz percre már hallottam, ahogy a kocsija felmordul odakint. Ez csak egyet jelentett. Mire a nagyi felébred, nekem el kell tüntetnem a konyhánkból a szemétdobot. Vagy, bemószerolhatom anyámat, hogy mennyire pocsék háziasszony. Bár erre azt hiszem nem feltétlenül lesz szükség, tudja ő azt anélkül is.

 ✘✘✘

Körülbelül fél óra kellett, hogy mindent a helyére pakoljak, és épp az utolsó edényt tettem be az általam jónak vélt helyre, amikor a nagyi jelent meg a hátam mögött, és szeretetteljes mosollyal, átkarolta a derekamat.

- Szia, hogy aludtál? – kérdeztem tőle, ő pedig nagyot ásított.

- Nagyon jól drágám, még álmodtam is! – bökte meg játékosan mutatóujjával az orromat, aztán a pulthoz lépett, és narancslevet töltött magának. – Na, és te? Álmodtál a szőke herceggel? – kuncogott. Hogy, micsodával? A kérdésére megint zavarba jöttem, és hogy ezt palástoljam, eltakartam az arcomat. Biztosra vettem, hogy megint paradicsomszínűre vörösödtem.

- Ugyan már! – nevettem fel idegesen.

- Ugyan már, ugyan már! Még nem is meséltél róla! – játékos felháborodással megcsikizte az oldalamat, majd megállt mellettem. Tudtam, hogy ameddig minden apró részletről be nem számolok neki, nem fog békén hagyni. És ez rossz volt. Most komolyan kezdjek el áradozni neki Mr. Coxról úgy, hogy még magam sem tudom, hogy egyáltalán szerelmes vagyok-e belé? Meg különben is, ő idősebb nálam, és magas rangú FBI ügynök. Gyilkosokat kap el nap mint nap, fontos munkája van, és nem mellesleg biztos vagyok benne, hogy barátnője is. Én meg még csak nem is ismerem. – Szőke? Barna? Kék szemű? Osztálytársad?

- Nagyi! – nevettem fel. Hihetetlen, ahogy kombinál.

- Ezek fontos részletek, szívem.

- Igen, de...

- Nincs de! Érdekel minden részlet erről a fiúról. – karon ragadott, és az étkezőasztalhoz húzott. Letelepedtünk a székekre, ő pedig a narancslevét szorongatva a kezébe úgy figyelt rám, minta az 51-es körzet titkát akarnám leleplezni előtte. Nagyot sóhajtottam, nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ebbe belemenni. Attól féltem, hogyha kimondom, valósággá válik. Ráadásul nem tudtam azt sem, hogy mit mondhatok el neki, és mit nem. Az addig tiszta, hogy a szüleim nem tudhatnak róla, de a nagyi sem? És ha nem, akkor mi kiborítóbb? Hogy a tanáromba vagyok szerelmes, vagy a tanáromnak álcázott FBI ügynökbe, aki egy elmebeteg gyilkostól akar megvédeni. Aki nem mellesleg azért vadászik rám, mert az anyám egy érzéketlen ügyvédnő. Ja, és egy hónappal ezelőtt majdnem meghaltam. Részletkérdés, de tényleg.

- Barna hajú. – böktem ki végre, a nagyi pedig bólintott, hogy folytassam. – És... Barna a szeme is. – megálltam, nem tudtam, és nem is akartam ódákat zengeni róla. Hiszen te jó ég, ma találkozok vele! Úgy, hogy reggel még félálomban letegeztem őt, és ez nem csak hogy tiszteletlenség, még ciki is.

- Ennyi?

- Nézd, ő más eset... - fogammal az ajkamba martam, mégis, hogy vezessem ezt fel? – Ő egy, izé... Hogy is mondjam... Ő egy tanár, na! – nyomtam meg erőteljesen a végét, inkább maradjunk a kevésbé sokkoló verziónál. A tanár szálnál legalább nincsenek gyilkosok, fegyverek, meg lövöldözés. A nagyi kiguvadt szemekkel meredt rám, majd a tekintete fokozatosan ellágyult. Most ez mit jelent? Azt, hogy szabad utat kapok, vagy azt, hogy teljese idióta vagyok, amiért képes vagyok beleszeretni egy olyan emberbe, akit még csak nem is ismerek? Mert így volt. Ő ismerte a családomat, a hátteremet, és a nyomozásnak köszönhetően biztosan rólam is tudott egy-két dolgot. De én róla, szinte semmit. Illetve csak annyit, hogy ismeri Bonnie-t, és régen jóban volt Bonnie bátyjával. Igen, ez az! Ismeri Bonnie-t! A felismeréstől megrészegültem, a szemeim pedig felcsillantak. Hetek óta nem tudok róla semmit, és végig itt volt a megoldás az orrom előtt. Mr. Cox nyomozó, ha nem is ápol túl jó viszonyt a lánnyal, meg a testvérével, attól még ki tudja deríteni, hogy miért lépett le Bonnie egyik pillanatról a másikra.

- Mit tanít? – a nagyi kedves hangja húzott vissza az eredeti témához, mert én hiába pörgettem tovább a történetszálat, ő még leragadt ott, hogy a kedves, mindig illemtudó kisunokája beleszeretett egy olyan emberbe, akibe valószínűleg nem lett volna szabad. Nem tudom, ez mennyire etikus. Még akkor is, ha valójában nem a tanárom.

- Hát, ő az új edző.

- Edző? – a idős hölgy gyanakodva összehúzta amúgy is apró szemeit, és úgy vizslatott engem.

- Persze, de semmi komoly, majd elmúlik. Tényleg! – tartottam fel a kezemet a levegőbe, ami meg is állt ott, amikor leesett, hogy ma találkozom kell vele. Nem volt új a tény, a második ébredésem óta csak ez motoszkált a fejembe, és mivel a szüleim estig dolgoztak, a kilógásomon sem kellett aggódnom. - Természetesen csak miután ma találkoztam vele... - tettem hozzá gondolatban és felpattanva a székről, hátat fordítottam neki.

- Hát persze. – mosolygott rám cinikusan, majd a beszélgetésünket a telefonom ismételt csörgése szakította félbe. Gyorsan odakaptam érte, és látván hogy anya hív, pont ilyen gyorsan is vettem fel, mert bár fogalmam nem volt róla, hogy mit akar, azt tudtam, hogy nem lesz egy rövid beszélgetés, és így is lett. Eltartva a telefont a fülemtől hallgattam, ahogy iszonyat gyorsasággal hadar valami csomagról, aminek elvileg ma kellene megérkeznie, aztán egy mondaton belül tett fel két olyan kérdést, amiknek semmi közük nem volt egymáshoz. Értetlenül pislogtam a nagyira, aki csak nevetve a plafonra emelte a tekintetét. Anyám a jelenlététől teljesen szétesett, mert a nagyi a gyengeségeire emlékeztette a puszta jelenlétével. Megvártam, ameddig befejezi, aztán intettem a nagyinak, hogy a szobámban leszek, ha kellek, és a nap hátra lévő részére magamra is csuktam az ajtót. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy vajon Mr. Cox vajon mit akarhat. Izgatott voltam, és egy órával öt előtt, csak tízszer öltöztem át. Egyszerűen nem találtam olyan felsőt, amiben jól éreztem volna magam, aztán rájöttem, hogy olyanom nincs is. Anyám állította össze a ruhatáramat, amivel egy kimondott stílust kölcsönzött nekem, figyelembe sem véve, hogy akarom-e, vagy sem. Így hát, ami a ruhákat illette, nem volt sok választásom. Egy fekete szűk nadrágot húztam magamra, hozzá pedig egy halványkék selyeminget, amit betűrtem a magasított derekú nadrágomba. Utolsónak maradt a fekete bokacsizmám, végül pedig az egészet egy blézerrel egészítettem ki. Úgy állítottam össze, hogy ne fázzak, mert ha már ennyit bajlódtam vele, akkor a kabátomat nem szándékoztam magammal vinni, nyilván.

- Na, mit szólsz? – pördültem be tíz perccel öt előtt a nagyihoz a konyhába, ahonnan már isteni illatok szálltak a levegőbe. A nagyi megfordult, és mosolyogva végigmért.

- Csinos vagy, mint mindig. De hova csípted ki magad ennyire? – tette fel a kérdést, amivel azonnal zavarba hozott.

- Sehova. – vágtam rá rögtön. – Csak sétálni megyek. Hazaérek mielőtt anyáék is itthon lesznek. – odaléptem hozzá, és egy nagy cuppanós puszit nyomtam az arcára, a következő pillanatban pedig már ott sem voltam. 

✘✘✘

Amikor már majdnem a háznál voltam rájöttem, hogy nem volt a legjobb ötlet kabát nélkül elindulni otthonról, ugyanis a hőérzetem szerint alig volt öt fok. Az ujjaim jégcsappá fagytak, és ahogy kifújtam a levegőt, az ködként szállt ki a számból a jéghideg sötétségbe. Sosem sétáltam még itt sötétben. Anyáék csak fényes nappal engedtek el, de tekintve hogy tél volt, és előbb sötétedett, fura lett volna, ha öt órakor még világos van, főleg errefelé. A házak kihaltak voltak, egy lámpa sem világított, kivéve persze az utca végében lévő luxusvillát, meg annak az autónak a fényszóróját, ami egy pillanat alatt bevilágította a sötét kis utcát. A szél dühösen belekapott a nagy fenyőfák dús ágaiba, amik ijesztő árnyékokat vetettek a betonra, és a házak falaira egyaránt. Rémülten pillantottam hátra, és lassítottam. Pánikhelyzetekben miért csinálom mindig pontosan az ellenkezőjét annak, amit tennem kellene?

- Óvatlan vagy. – a szürke autó ablaka lehúzódott a vezetőülés felőli oldalon, és Mr. Cox hajolt ki rajta. Mosolya szexibb volt, mint valaha, és a sötétség, ami keretezte az éles arccsontját, eszméletlenül vonzóvá tette. Komolyan úgy nézett ki, mintha az egyik magazin címlapjáról lépett volna elő, mint férfimodell. – Na, pattanj be, mert megfagysz. – utasított, én pedig nem ellenkeztem. Lehet akkor sem tettem volna, ha nem vagyok jégcsappá fagyva, de így, hogy alig éreztem bizonyos végtagjaimat, egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. Körbekocogtam a kocsit, aztán behuppantam az anyósülésre. Ahogy a meleg hirtelen érintkezett a hideg bőrömmel megborzongtam, Mr. Cox pedig szó nélkül lekapta magáról a méretes dzsekijét, és a hátamra terítette.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá bátortalanul.

- Szóval, óvatlan vagy. – ismételte el, aztán beletaposott a gázba, és a luxusház feljáróján megfordult az autóval.

- Óvatlan?

- Fel sem tűnt, hogy a házatoktól idáig követtelek? – sandított rám fél szemmel, közben az utat figyelte. Az utcai lámpák fénye aranysárga árnyalatban világította be a bronzos bőrét, és árnyékot vetett a tökéletes vonalú állára. Állkapcsát megfeszítette, és a fékre taposott, mert egy taxi a semmiből elénk kanyarodott. Akkor esett csak le, hogy már rég New York hatalmas belvárosában vagyunk, és kezdtem nyugtalan lenni.

- Nem. – böktem ki végül, majd közel hajoltam az üveghez, hogy jól szemügyre vehessem a mellettünk elszálló boltokat, és épületeket. Komolyan, mint aki soha nem járt még New Yorkban, úgy viselkedtem.

- Érdekes lány vagy, ugye tudod? – kacagott fel, én pedig felé fordultam, mert tippem sem volt, hogy ezt most mire mondja. Vagy hogy egyáltalán ezt bóknak szánta-e.

- Hova megyünk?

- A lakásba. Mutatok pár képet, jó lenne, ha megnéznéd őket. – nyeltem, és bólintottam, Mr. Cox pedig feljebb tekerte a fűtést. – Egy kollégám figyeli a szüleidet, visszaviszlek, mielőtt hazaérnek. – egy pillanatra ismét rám nézett, majd az odaút elkövetkezendő részében inkább a forgalmat figyelte. Legalább az megnyugtató volt, hogy nem fogok a szüleim előtt lebukni. Idegesen dőltem hátra a puha ülésben, tenyeremet pedig a gyomromra tapasztottam, ahol megint azóta verdestek a pillangóim, hogy beültem a kocsiba.