Úgy ültem be a kocsiba, hogy még mindig reszkettem, és ez egészen addig el sem múlt, ameddig vissza nem értünk a lakásba. Valamiért megnyugtató hatással volt rám a kicsi, de annál otthonosabb New York-i lakás. Sokkal másabb hangulata volt, mint a mi házunknak, ami inkább hatott egy ürességtől kongó épületnek, mint otthonnak. Itt azonban minden olyan hétköznapi volt. A város zaja, a kintről beáramló kipufogók szaga, és a szomszédok motoszkálása. Megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül.

- Jobban vagy? - szólalt meg a férfi, amikor belépdelt utánam. A lakáskulcsot az étkezőasztal közepére dobta olyan természetességgel, mintha ez így lenne normális. Hát, nálunk nem volt az. Mindig mindennek megvolt a helye, és ezt a szüleim szigorúan be is tartották. Nem voltak szanaszét heverő cipők, vagy itt-ott sínylődő lakáskulcsok.

- Persze, nincs bajom. Ne húzd fel magad. - karba tett kézzel álltam a kicsi nappali közepén, és őt figyeltem. Nem elég, hogy összeveszett az öccsével, még sikerült az én családi galibám kellős közepébe is belesétálnia, ami még inkább kihozta a sodrából.

- Én nem húztam fel magam, csak egyszerűen... - sziszegte. - Nem bánthat így veled, érted? Senki!

- Értem, de ő az apám. És kiskorú vagyok még, szóval joga van hozzá, hogy azt tegyen velem, amit akar. - suttogtam, mert éreztem, hogy ez nagyon nem normális, és apám soha nem is bánt így velem annak ellenére, hogy mindig is nagyon szigorú volt.

- Ja, hogy a te olvasatodban ez tök oké? Ez családon belüli erőszak, Neela!

- Azért ennyire nem drasztikus a helyzet. - helyesbítettem. - Kihoztam a sodrából, megérdemeltem azt a pofont. Azt hiszem.

- Mi? - a férfi szemei hatalmasra tágultak, és egy lépéssel előttem termett, pedig volt vagy köztünk két méter. - Megpofozott?

- Csak... egy kicsit. - ráharaptam az ajkamra, nem akartam tovább feszegetni a témát. Inkább csak el akartam felejteni.

- Kicsit? És azt elárulod nekem, hogy lehet valakit csak kicsit megpofozni? - még közelebb lépett hozzám, megragadta az államat, majd úgy fordította a fejemet, hogy rálásson a piros foltra, ami az arcom bal felén éktelenkedett, és még mindig égett.

- Nem lényeges. - eltoltam a kezét magamtól, és a szemébe néztem, ami ezúttal dühtől, és némi félelemtől izzott. - Majd megnyugszik, és elfelejtjük.

A férfi felszisszent, majd elfordult tőlem, és két karjával a konyhapultnak dőlt.

- Az ilyen ember sosem nyugszik meg, érted? - suttogta halkan, alig hallottam. Nem értettem.

- Milyen ember?

- Aki másokat bánt.

- Apám nem bántott... Csak neki megvannak a bevett nevelési módszerei. - keltem a védelmébe, bár nem is tudom miért. Elég sok dolog volt a rovásán ahhoz, hogy ne legyen okom védeni.

- Ez aztán kurva jó nevelési módszer, tényleg! - megfordult, és egyenesen nekem szegezte a tekintetét. - Nincs gyerekem, és jogos bárki felháborodása, aki azt mondja, milyen jogon pofázok bele. De egy valamit tudok. Az nem szülő, aki kezet emel a saját gyerekére, vagy a családjára!

- Miért érzem azt, hogy már rég nem az én családomról beszélgetünk? - tettem fel óvatosan a kérdést, és a dühtől remegő férfi elé léptem. Elég egyértelmű volt, hogy ez az incidens apámmal, sokkal jobban kiborította őt, mint engem. Már rég túl is léptem volna rajta, ha nem lovagoltunk volna már vagy öt perce ezen a témán. Apám hirtelen haragú volt mindig is, ez tény. Igaz, soha nem fajult tettlegességig a dolog, de azt hiszem ez rajtam múlt. Nem viselkedtem úgy, ami indokolta volna, hogy elcsattanjon egy pár pofon. Ráadásul egy atyai pofon még korántsem nevezhető családon belüli erőszaknak. - Ez csak egy pofon volt, amit minden gyerek megkap élete során legalább egyszer, hogy észhez térjen. Nekem most jött el az ideje, de ettől még nem lesz erőszaktevő az apám. Csak azt ne mond, hogy nem kaptál néha-néha nevelési célzattal egyet. - a mellkasának feszítettem a tenyeremet, de amint kiejtettem az utolsó mondatot a számon, úgy ugrott el előlem, mint az üldözött vad. Fogalmam sem volt, mit bolygattam meg benne, abban a pillanatban.

- Tudod mit? Kurvára ejtsük ezt a témát! - csattant rám. - Aki egyszer megteszi, az megteszi többször is, és erről nem fog megváltozni a véleményem. 

✘✘✘

Fel-alá járkáltam a lakásban, nem igazán tudtam mihez kezdeni. Már vagy két órája egyedül voltam, és pontosan ennyi idő telt el a veszekedésünk óta, amit azóta sem tudtam mire vélni. A telefonomat azonban lenémítottam, mert amióta elhagytam a kórházat, apám egy perc nyugtot sem engedett nekem. Folyamatosan hívogatott, és bár nem hallgattam le egyiket sem, biztos voltam benne, hogy minden alkalommal a hangpostámon is hagyott pár üzenetet.

- Megjöttem. - csattant a bejárati ajtó, és Mr. Cox lépett be rajta, a kezében egy pizzás dobozzal, meg két kólával. - Hoztam kaját, ha esetleg éhes vagy. - letette a dobozt meg az üdítőket az étkező asztalra, aztán várakozón nézett a szemembe. - Éhes vagy?

- Egy kicsit. Igen. - feleltem bátortalanul.

- Nem tudtam milyen pizzát szeretsz, úgyhogy ilyet hoztam. Remélem beletrafáltam. - kinyitotta a pizzás doboz tetejét, engem pedig azonnal megcsapott az illata. A gyomrom hangos morranással jelezte, hogy nagyon is éhes vagyok, mert tegnap óta igazából nem ettem egy falatot sem. Csak ezt így a történtek fényében teljesen elfelejtettem. Olyan dolgok mellett, mint egy autóbaleset, meg a kórházban fekvő anyám, az evés teljesen mellékes dologgá vált.

- Jó lesz, köszönöm. - leültem az asztalhoz, és ahogy ezt otthon tanultam, illedelmesen betoltam magamat. A férfi jókedvűen az asztal tetejére huppant, majd elvett egy szeletet, és körülbelül két harapással elpusztította azt. Nem akartam egy sznob idiótának tűnni - még akkor sem, ha sajnos az voltam - ezért követtem a példáját, és életemben először, kézzel és tányér nélkül ettem egy pizzát. Na, nem mintha otthon olyan sokszor fordult volna elő, hogy gyors kaját eszünk, életem során talán kétszer, ha példa volt rá.

- Anyádról amúgy tudsz valamit? - váltott hirtelen témát.

- Nem. Csak annyit, amennyit apám mondott róla, és feleslegesen is próbálkoznék, úgy sem mehetek be hozzá.

- Ha az intenzíven van, akkor nem. - sóhajtott fel.

- Kiderült már, hogy Rohrer vezette-e azt az autót?

- Még nem. Idő kell, hogy átnézzem a kamerafelvételeket. De Kendra segít, rajta van már az ügyön.

- Kendra? - kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, ki lapul a név mögött. Valójában azonban azért tettem, mert a neve hallatára megint az a rossz érzés kúszott a szívembe, ami akkor este. Talán féltékenység. És ha így van, volt is miért. Labdába sem rúghattam mellette. Gyönyörű ébenfekete haja, és az egzotikus kinézete sugárzóvá, veszélyessé tette őt. Bennem nem volt semmi különleges. Átlagos arc, átlagos testalkat, és ami egyedül dobott rajtam valamit, az a hajam színe volt, de amiatt is inkább hátrányos megkülönböztetésben volt részem az iskolatársaim oldaláról. Egyszóval semmi olyan nem volt rajtam, ami miatt oktalan lett volna az érzésem Kendra-val szemben. Ráadásul úgy tűnt, van valamiféle múltjuk, amibe én nem tartozom bele.

- A kollégám. Találkoztál már vele. - felelte, mintha nem értené miért kérdeztem vissza.

- Ja, igen. Az a lány. - morogtam, majd befejeztem az evést, hogy legalább addig se kelljen megszólalnom. Nem volt kedvem Kendra-ról beszélgetni. Azt hiszem, igaza volt Rhett-nek, amikor azt állította, komplexusaim vannak vele kapcsolatban. Hát, lehetséges. - Amúgy... Az anyám biztonságban van a kórházban? - kérdeztem, hogy végképp tereljem a témát.

- Ráállítottam egy járőrt, figyelnek rá. Nem eshet baja.

- Az szuper. - felálltam, és betoltam magam után a széket. Ahogy mozdultam, a férfi is felugrott, és szinte szinkronban volt minden rezdülésemmel. Figyelt rám, sötét pillantását rajtam tartotta, ami még sötétebbnek tűnt az ablakon át bekukucskáló lemenő nap fényében. A gyomrom ismét életre kelt.

- Mindent elkövetek, hogy az a rohadék rács mögé kerüljön, rendben? - kinyújtotta felém a kezét, és amikor elfogadtam az érintését, az ölelésébe vont. Soha nem éreztem még magam ennyire biztonságban. Egyszerre nyugtatott meg, és hozta ki belőlem a pánikot. A szívem megint olyan hevesen vert, hogy majd kiszakadt a helyéről. - Nem hagyom, hogy ártson neked. - suttogta, majd gyengéden megemelte az államat. Hüvelykujjával érzékien végigsimított az alsó ajkamon, mire ugyanaz a reszketés lett úrrá rajtam, ahogy a kocsiban. Csak üveges tekintettel bámultam rá, és vártam mi lesz a következő lépése. Vártam, hogy újra megcsókoljon, és az a földöntúli érzés vegye át a szívemben a helyet, amit mindig is éreztem a közelében. Akartam őt, és ez is ismeretlen érzés volt számomra olyannyira, hogy megfogalmazni sem tudtam mi is ez pontosan. - Sem neki, sem pedig másnak.

- Senki nem akar bántani. - motyogtam óvatosan, mire ő bólintott, és átvette felettem az irányítást. Arcomat a két tenyere közé fogta, majd az ajkamhoz hajolt, és gyengéden megcsókolt. A lábaimból kiszállt az erő, ahogy magamon éreztem őt, ezért ösztönösen a nyaka köré fontam a karjaimat. Annyira ösztönből jött minden, hogy magam is meglepődtem. Amint érezte, hogy tudom mit csinálok, a fenekem alá nyúlt, és megemelt. Kicsit meglepődtem, de aztán a dereka köré kulcsoltam a lábaimat, és hagytam, hogy tegyen velem, amit csak akar. A csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, úgy tartott a karjai között, mintha csak egy tollpihe lennék, miközben a hálószoba felé indult. Normál esetben a régi énem halálra rémült volna ettől, hiszen tudtam mi következik. Most azonban a félelem legkisebb jele sem mutatkozott, sokkal inkább vágytam rá, és türelmetlen voltam.

A szobába érve egy pillanatra letett, majd újból megrohamozta az ajkaimat. Mosolyogva hagytam neki, és a kezeimet az arcára simítottam. Belemosolygott a csókba, és a derekamra vezette a kezét, majd a falhoz préselt. Felnyögtem, aztán a hajába túrtam. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmi hangokat is képes vagyok produkálni. A hátamhoz nyúlt, és egy hirtelen mozdulattal megszabadított a blúzomtól, még mielőtt ellenkezni tudtam volna. A ruha anyaga elhaladt az arcunk előtt, és csak egy pillanatra szakadtam el tőle, azonban most én voltam az, aki az ajkaira csattant. Már nem akartam gondolkodni, nem akartam az esetleges következményeken aggódni. Őt akartam.

- Aaron... - suttogtam ajkaira a nevét, mire felmordult. A pólójával babráltam, minél előbb szerettem volna megszabadítani tőle, de annyira reszkettem a vágytól, hogy képtelen voltam rá. Érzékelve, hogy bénázom, rámarkolt a pólójára, és egy határozott mozdulattal lerántotta magáról, nekem pedig még a lélegzetem is elállt. Izmos hasa szabaddá vált előttem, lehetetlen volt, hogy visszafogjam magam, és ne érintsem meg. Ajka elszakadt tőlem, ujjaival pedig a csípőmbe mart, és még inkább a falnak nyomott, mialatt én elkezdtem csókokkal behinteni a mellkasát. Pár férfias morgás hagyta el a száját. Ujjai a fenekemre siklottak, és vadul csókolta a nyakam meg a kulcscsontom környékét. A falnak döntöttem a fejem, hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Mindennél jobban vágytam az érintésére. Fura, és egyben jóleső érzés volt. A nyakába kapaszkodtam, ő felemelte a fejét, aztán egy utolsó csókot hagyva a bőrömön, eltávolodott tőlem, és a kezemet fogva az ágyhoz vitt. Az ágy előtt hirtelen megfordított, és hagyta, hogy vele együtt a puha matracra zuhanjak.

A szoba félhomályában fölém magasodott, kicsinek és védtelennek éreztem magam, mégsem volt kényelmetlen vagy zavarba ejtő. Bizsergés futkosott végig rajtam, minden porcikám üvöltött az érintése után. Felhevült arccal, pirulva bámultam a kockás hasizmát, meg a V-vonalas ágyékát. Úgy éreztem, mintha álmodnék, mert Aaron a fehérnemű modellek világához tartozott, és semmi keresnivalója nem volt mellettem, az ágyban.

Lassan az ajkamhoz hajolt és forró csókokkal jutalmazott, kezével pedig megragadta a derekamat. Pillanatokon belül szabadított meg a nadrágomtól, majd a sajátja következett, és az övcsatjával kezdett babrálni. Remegő kézzel próbáltam segíteni neki, hogy a csók megszakítása nélkül le tudja venni. Észrevette az igyekezetemet, és a számba nevetett. A nevetése őszinte volt, és megnyugtató. Egy pillanatra elhúzódott tőlem, lerúgta a nadrágját, majd lassan, őrjítően a bőrömet kezdte csókolgatni. Lehunytam a szememet, és az arcomat a homlokához szorítottam. Igyekeztem lecsillapítani a zaklatott lélegzetemet, több-kevesebb sikerrel.

- Nem helyes... - lehelte a szavakat a bőrömre, azonban nem akartam ezt hallani. Én is tudtam, hogy nem az, mégis úgy gondoltam, hogy elég lesz utána megbánni. - Ez nem az.

- Csss! - megragadtam az arcát, és az ajkamhoz húztam. A csókja ezúttal mohó volt, és parancsoló. Engem akart. A bugyim szegélyéhez nyúlt, mire én megemeltem a csípőmet, hogy könnyebben megszabadíthasson tőle. A számba morrant, és amikor ujjai a combom belső felére tévedtek, megakadt a levegő bennem. Valahol a tüdőm, és a szám között.

Elszakította tőlem az ajkát, és a tekintetemet kutatta. A reakcióimból próbált olvasni, hogy egyáltalán utat engedek-e neki.

- Ugye tudod, hogy nem muszáj, ha nem állsz rá készen?

- Tudom. - néztem a szemébe, majd újból magamhoz húztam, ezzel pedig egyértelművé tettem számára, hogy mit szeretnék. Nem is volt bennem kérdés ezzel kapcsolatban. Nem aggódtam, nem agyaltam feleslegesen. Egyszerűen csak tudtam, hogy megtaláltam azt az embert, aki mellett ott a helyem.

A csókjai ezúttal gyengédek voltak, ahogy ő maga is. A derekamba kapaszkodott, és a csípőjéhez húzott. Éreztem a hasamba tomboló jól eső érzést, és vártam rá, hogy megtörténjen.

- Mehet? - emelte rám vággyal teli tekintetét.

Bólintottam.

Közel hajoltam hozzá, mire ő magára húzott. Panaszos nyüszítés tört elő a torkomból, ám minden csak egy pillanatig tartott. Karját a fejem mellett támasztotta, izmos hasa pedig az én hasamhoz ért. Várt egy kicsit, aztán ajka ismét az enyémre tévedt, és lökött egyet. A hátam ívbe feszült egy pillanatra, vadul az ajkába haraptam, amit ő egy jól eső morranással jutalmazott.

Ütemesen mozgott rajtam, ajka a nyakamra tévedt, én pedig a hátába mélyesztettem a körmeimet. Minden mozdulat után egyre intenzívebb érzés kerített hatalmába, amiből többet akartam, közben úgy éreztem, pillanatokon belül felrobbanok. Soha nem éreztem még azelőtt hasonlót. Aaron egy kicsit várt, a szemembe nézett, aztán mosolyogva az ajkaimra hajolt és vad mozgásba kezdett. Lassan kezdtem azt érezni, hogy nem bírom tovább, felrobbanok. Intenzív tempót diktált, levegőt is alig bírtam venni.

- Aaron! - szakadt ki belőlem, aztán a testemen egy furcsa, és mámorító érzés rohant végig. A végtagjaim megfeszültek, és reszketni kezdtem, semmihez sem volt fogható. A férfire néztem, aki valami hasonlót élhetett át. Fejét a nyakamhoz hajtotta, forró lehelete a bőrömet simogatta, és iszonyatos gyorsasággal szedte a levegőt.

- Bámulatos vagy. - súgta a fülembe, aztán rám roskadt. Majdnem teljes testével rám nehezedett, és éreztem, ahogy lüktet bennem. 

✘✘✘

Nyugodtan feküdtem a mellkasán, hallgattam a szíve ütemes dobogását, miközben ujjammal köröket rajzoltam az egyik tetoválása köré. A szobában félhomály uralkodott, és beszűrődött kintről a város zaja, mégis teljesen képes voltam azt kizárni. Csak az volt fontos, amit nem olyan rég átéltem. Vele.

- Ezt rohadtul nem lett volna szabad megtennünk. - pillantott rám féloldalas mosollyal, hatalmas tenyerével a fejemet simogatta.

- Te akartál kiskapukat. - vigyorogtam rá, mire ő a plafonra emelte a tekintetét.

- Nem is tudtam, hogy sejted mi az.

- Nagyon vicces vagy. - játékosan a mellkasára csaptam, nem akartam, hogy az akkori zavarodottságomat felhasználja ellenem. Nem voltam akkor a helyzet magaslatán, az tény. Teljesen megbabonázott a jelenléte. Egyetlen lélegzetvételével képes volt elérni, hogy elveszítsem a józan eszem, és minden szabályt rögtön felrúgjak, amit a szüleim elém támasztottak.

- Te meg lázadó. - felelte, mire megemeltem a fejem, ő pedig két ujja közé véve az államat egy újabb csókba vont. Ajka gyengéden táncolt az enyémen, elérve ezzel, hogy tökéletesnek érezzem a pillanatot, vagyis minden egyes percet, amit vele tölthetek. Izzadt, forró bőrünk egymáshoz préselődött, legszívesebben örökre a pillanatban maradtam volna. Semmi másra nem vágytam ezentúl.

Azonban a való életünk közbeszólt, méghozzá Aaron telefonjának a képében. A készülék hangos csörömpölésbe kezdett az éjjeliszekrényen.

- Ne... Muszáj felvenned? - nyögtem az ajkára panaszosan. Bólintott, és kelletlenül ugyan, de megszakította a csókunkat, majd a zörgő készülékhez nyúlt.

- Cox! - szólt bele gyorsan, én pedig meztelenül hasaltam az ágyon, és füleltem, hogy mégis miről lehet szó, de nem hallottam semmit abból, amit a vonal másik végén mondtak. Különben is, mióta szokásom nekem kihallgatni mások magánbeszélgetéseit? Figyeltem az arcvonásait, amik néha-néha megrándultak. - Jó! Húsz perc és ott vagyok. - azzal a telefont visszadobta oda ahol előzőleg volt, aztán villámgyorsan kipattant az ágyból.

- Na? - fordultam utána.

- Megtalálták Rohrer kocsiját a városhatárban. - válaszolta, látszott rajta, hogy izgatott.

- És? Ő is ott van? - felültem, hogy követni tudjam az eseményeket, ugyanis kezdtem már szédülni attól, hogy tekergettem utána a fejemet, miközben a szoba különböző pontjai között rohangált.

- Rohrer nem. Egy hulla a csomagtartóban azonban annál inkább.