Egy rémes álomból ébredtem, és kellett pár perc, ameddig felfogtam, hol is vagyok valójában. A telefonomért nyúltam, és megnéztem az időt. Nem rég múlt tíz. Soha nem aludtam még ennyire sokáig, általában hétvégén is legkésőbb kilenc óra körül kelek, mert anyám mindenféle válogatott indokkal kirángat az ágyból.

Kótyagos fejjel álltam fel az ágyról, és bevetettem, majd felöltöztem. Egyedül voltam a szobában, és abban sem voltam biztos, hogy nem töltöttem-e ugyanígy egyedül az éjszakát, de végül is érthető... Nagyon nem helyes az, amit tettünk. Sem a csók, sem pedig az hogy nála aludtam. De már mindegy volt, semmissé nem lehetett tenni azt, ami történt, és titkon a szívem mélyén nem is igazán akartam.

- Reggelt! - megugrottam, amikor becsuktam magam után a szoba ajtaját, és valaki rám köszönt, aki határozottan nem Mr. Cox volt. Ijedten az ajtóhoz lapultam, amit rosszul csuktam be, így amikor kinyílt, majdnem visszaestem a szobába. - Bocs, nem akartalak megijeszteni. - nevetett fel a konyhapult tetején üldögélő idegen, aki akkor már nem is volt az, hiszen alaposabban szemügyre véve rájöttem, vele már találkoztam. Ő Mr. Cox öccse. Azt hiszem. - De, hé! Téged ismerlek! - kivette a szájában billegő kanalat, és felém bökött vele.

- Igen? - leheltem bátortalanul.

- Te vagy az, akit Aaron múltkor is felhozott, nem? Voltál már itt.

- Voltam, igen.

- Sokat lógsz itt? - letette a kezében lévő tálat a pultra, majd leugrott onnan, és elindult felém. - Amúgy nem baj, csak érdeklődök, tudod. A bátyámnál sosem lehet tudni.

- Tessék? - kikerekedett szemekkel néztem rá. Persze azt tudtam, hogy nyilván nem én vagyok az egyedüli lány az életében, hiszen felnőtt férfi, én meg egy középiskolás diák, aki még a tizennyolcat sem töltötte be. De akkor is szíven ütött a tudat, hogy csak egy vagyok a sok közül. Az este különlegesnek éreztem magam, pedig egyáltalán nem voltam az. Sem akkor sem pedig most.

- Tudod hogy megy ez. Egyik csaj be, a másik ki... Kérsz reggelit? - váltott gyorsan témát, és szerintem észre sem vette, hogy falfehérré váltam. Határozottan megtekertem a fejemet. Egy falat sem ment volna le a torkomon. Amúgy sem, a hallottak után meg aztán pláne. Csak el akartam tűnni onnan, amilyen gyorsan lehet.

- Nem, köszi. Inkább megyek. Hazamegyek. - habogtam, és a bejárati ajtóhoz léptem, ahol előző este a kabátomat, meg a csizmámat hagytam. Be szerettem volna menni anyámhoz, hogy megnézzem, javult-e valamit az állapota. Annak ellenére is, hogy tudtam, nem valószínű, hogy a közelébe engednek. A doktornő megmondta, pihenésre van szüksége.

- Ahogy gondolod. - vetette oda a srác, én pedig nem ellenkeztem. Menni akartam. Felhúztam a csizmámat, és már épp nyúltam volna a kabátomért, amikor nyílt a bejárati ajtó, és Mr. Cox lépett be rajta, kezében két kávéval, és egy zacskóval, amiben feltehetően valamilyen étel lehetett. Meglepődve jártatta végig rajtam a tekintetét, próbálta leszűrni, hogy mi is folyik itt, de én nem akartam segíteni neki. Hibát követtem el. Ott voltam, ahol nagyon nem lett volna szabad lennem.

- Hova mész?

- Anyámhoz. - válaszoltam szűkszavúan, aztán levettem a kabátot a fogasról, amit olyan ügyetlenül sikerült megfognom, hogy kiesett a kezemből. A férfi kipirult arccal figyelt engem és - a hideg levegőtől, amit a jelenlétével hozott be a lakásba -, kirázott a hideg. Megborzongtam. Tekintete lyukat égetett a bőrömbe, és ismét azon kaptam magam, hogy zavarba jövök tőle. Félre pillantottam, mert nem akartam a kutató szemeibe nézni, amik folyton úgy mustráltak, mintha keresnének valamit. Értem én, hogy nyomozó, és ez a munkája, de nem egy megoldatlan rejtély vagyok, akit meg kell fejteni, vagy összerakni a körülötte szétesett darabokat. Márpedig ha jobban belegondolok, az én életemben lett volna mit összerakni.

- Történt valami? - aggódva lépett közelebb hozzám, mire kénytelen voltam ránézni, mert elállta az utamat.

- Semmi. Csak látni akarom, hogy jól van-e. - szigorú voltam vele, és kimért. Jeges pillantásokat vetettem rá, azt akartam, hogy vegye a lapot.

Ekkor az öccse robbant közénk, és jókedvűen kikapta a férfi kezéből az egyik papírzacskót. A mozdulatára ugyanazt a jeges pillantást kapta Mr. Coxtól, amit ő tőlem.

- Na, végre! Éhen halok, alig volt már kajád itthon.

- Eric? Mit keresel te itt?

- Mi az? Már meg se látogathatom a kedvenc bátyámat? - beletúrt a zacskóba, kivette belőle az egyik fánkot, majd jóízűen beleharapott.

- Tudod jól, hogy nem erről van szó. - összeszorította az állkapcsát, úgy válaszolt az öccsének. Figyeltem minden mozdulatát, miközben megint ott álltam egy magánbeszélgetés kellős közepén. Miért keveredek én folyton ilyenekbe? A nyugalma lassan átcsapott feszült idegességbe, a nyakán az erek kiduzzadtak, az izmai pedig megfeszültek a forró bőre alatt. Annak ellenére, hogy odakint mínuszok tomboltak, a kabátja alatt csak egy vékony póló volt rajta, és nem igazán értettem, hogy létezik az, hogy nem fagy halálra odakint. - Mi történt? - morrant rá a kicsinyített változatára, aztán én már mintha ott sem lennék, betolta a srácot a nappaliba, ahol már nem láttam rájuk, csak a feszült suttogásukból kaptam el pár szófoszlányt, amik arra utaltak, hogy nincs minden rendben.

Egy darabig csak toporogtam az ajtóban, épp azon járt az agyam, hogy illene-e beköszönni, vagy hagyjam, hogy intézzem a dolgaikat. Nem tudtam eldönteni, melyik lenne nagyobb tiszteletlenség: begyalogolni a magánbeszélgetésük közepébe vagy szó nélkül lelépni. Végül már nem volt időm döntést hozni, mert megjelent Eric, és olyan gyorsasággal viharzott el mellettem, hogy majdnem feldöntött.

- Ott sem vagy Aaron, kiszálltál, vágod? Szóval ne akard megmondani, hogy kezeljem ezt az egészet!

- Attól még jobban értem bárki másnál! - a férfi megjelent a fiatal srác nyomában, de nem tudta, és úgy tűnt nem is igazán akarja utolérni. Megállt előttem, én a falnak lapultam. - És neked akarod segíteni. Neked! Nem neki... - nyomta rá a hangsúlyt a neked szócskára, miközben én azt sem tudtam, kit is takar ez pontosan, és ami azt illeti, nem is rám tartozott.

- Inkább ne segíts. Így ne! - ez volt a végszava, aztán hatalmas erővel bevágta a bejárati ajtót, amitől ismételten összerezzentem. Úgy látszik, ez a reggel erről szól. A baleset óta minden kisebb zajra megugrom. Akkor tűnt csak fel, hogy egészen eddig a pillanatig nem is gondoltam a balesetre. Anyámra igen, de a rémes baleset nem lebegett már a szemem előtt.

- A kurva életbe! - morrant fel Mr. Cox, majd egy olyat ütött közvetlenül mellém a falba, hogy köpni-nyelni nem bírtam. Hatalmasakat pislogtam, és a falon keletkezett ökölnyi horpadásra vezettem a tekintetem majd a férfire, akit látszólag nagyon kihozott a sodrából ez a veszekedés. Vérben forgó szemekkel nézett rám, és amikor ténylegesen realizálódott az agyában, hogy ki is áll vele szemben, szép lassan visszanyerte az önuralmát. - Bocs. Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.

- Minden rendben? - kérdeztem halkan, fogalmam sincs miért. Azok után, amit az öccse csak úgy véletlenül elejtett, nem kellett volna, hogy érdekeljen. Mégis érdekelt.

- Persze. Csak az öcsém, tudod... Elég szentimentális. Majd lenyugszik. - tekerte meg a fejét, aztán az ajtóhoz lépett, és kinyitotta azt. - Gyere, beviszlek a kórházba. 

✘✘✘

A kocsiban ülve végig azon kattogtam, hogy mi volt ez az egész Mr. Cox, és az öccse között. Persze én nem vagyok nyomozó, sem pedig Nancy Drew, hogy mélyebb összefüggést lássak a dolgok mögött, és nem is rám tartozik, így megpróbáltam elengedni. Mr. Cox végig szűkszavú maradt, mégis iszonyat ideges. Ujjaival dobolt a kormányon, és ha valaki egy kicsit lassabban haladt előttünk, akkor egyből türelmetlenül rádudált.

- Menjél már ember! - ismét a dudára feküdt, amikor az előttünk álló piros Toyota gazdája később reagált a lámpán felvillanó zöld jelzésre, és nem indult el. Megugrottam, még annak ellenére is, hogy számítottam egy újabb kifakadásra tőle. Már vártam a következőt, de úgy döntöttem, inkább nem hagyom bekövetkezni, ezért beszélgetést kezdeményeztem.

- Biztos minden rendben?

- Hogyne.

- Hát, nekem nem úgy tűnik. - finoman próbáltam közel férkőzni hozzá, nem akartam elérni, hogy rám is beidegesedjen, és esetleg leharapja a fejemet. - Lehet, hogy nem sok mindent tapasztaltam még a való életben, de az azért nekem is feltűnik, ha valami nem stimmel.

- Nem foglak a saját szarságaimmal terhelni, amikor épp elég a bajod. Különben is, itt ez az ügy...

- Tényleg, lehet már tudni valamit? - tereltem hirtelen a témát, amikor Rohrert hozta szóba. Tudni akartam, hogy tényleg ő volt-e az.

- Semmi biztosat. A kocsi bérelt volt, akár bérelhette ő is.

- Én tudom, hogy ő volt.

- Nyugi, ne vonjunk le egyből messzemenő következtetéseket. Egyáltalán nem biztos, autót bárki bérelhet, és simán előfordulhat, hogy csak baleset volt az egész. - magyarázta, miközben befordult a kórház parkolójába.

- Mégis mennyi az esélye, hogy valaki egy bérelt autóval pont az anyám kocsijába hajt bele, miközben épp amúgy is meg akarják ölni? - dőltem előre az ülésen, szinte számon kértem tőle. Véletlenek léteznek, de nem ilyenek, és nem egy nyolcmilliós városban. Szinte képtelenség.

- Nézd... - sóhajtott fel. - Én is tudom, hogy ő volt.

- Akkor mi a kérdés? - pillantottam rá meglepődve.

- Az, hogy ez nem elég. Nem elég, hogy tudom, bizonyíték kell, méghozzá megdönthetetlen. Nem csukhatok le senkit csak az alapján, amit én gondolok róla. Bárcsak így működne.

- De Rohrer ellen van bizonyíték, nem? Amúgy is börtönbe kerülne, csak meg kell találni.

- Igen, de teljesen más miatt. Az autóbalesetet egyelőre nem foghatom rá, bármennyire is szeretném az ő kontójára írni. - leállította a motort, majd a lehúzott ablakon át egyből beömlött a kinti hideg. Elővette a zsebéből a cigarettáját, és meggyújtotta a végét. Figyeltem, ahogy az ajkai közé veszi a szálat, majd a lehúzott ablakon át kifújja a füstöt. Elképesztő ez a pasi...

- Akkor most mi lesz? - kérdeztem, legalább eltereltem a piszkos gondolataim az ajkáról, meg a csókjáról.

- Visszamegyek a kereszteződésbe ahol a baleset történt, és megpróbálom megszerezni a környező üzletek kameráinak a felvételeit. Talán valamelyiken látszik a sofőr arca. - újabb füstfelhő távozott a szájából, és úgy tűnt, kissé megnyugodott. Meglehet, a dohányzás tényleg nyugtatóan hat az emberi szervezetre, bár én ebben nem igazán hittem. Még ez volt a szerencsém, ugyanis ha hittem volna benne, már biztosan láncdohányos lennék. - Ha végeztem, visszajöjjek érted?

- Nem tudom. - bizonytalanodtam el. - Úgy értem... Nem biztos, hogy a legjobb ötlet, főleg azután, ami történt. Tényleg nem helyes. - vágtam ki magam a kérdésből, de úgy láttam, hogy ezzel nem igazán hatottam meg őt. Végre megvillantotta a féloldalas mosolyát, amitől azt hittem, rögtön beleolvadok az ülésbe. A gyomrom iszonyatosan reszketni kezdett, én pedig mocorogni az ülésen.

- Akkor keressünk kiskapukat. - a fülemhez hajolt, és belesuttogott. A lehelete csikizte a bőrömet, majd azonnal kirázott a hideg. - Ugye, tudod mi az a kiskapu? - puha ajka a fülcimpámhoz ért.

- P-persze... Egy kapu, ami... nem túl nagy. - leheltem az értelmetlen választ, amin még én magam is meglepődtem. Ez meg mégis hogy jutott az eszembe? A férfi halkan felnevetett, aztán egy forró csókot nyomott a nyakamra. Hosszan, és érzékien csókolt, miközben én teljes testemben reszkettem. Olyan volt, mintha fáznék, de éreztem, hogy ez valami egészen más.

- Hívj, ha végeztél.

- Rendben. - bólogattam erőtlenül, és nem voltam benne biztos, hogy képes leszek kiszállni az autóból anélkül, hogy a lábaim össze ne rogynának alattam, de végül erőt vettem magamon, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a járművet. Mondanom sem kell, a pillangóim ismételten felkavarodtak, és ezúttal ötletem sem volt, hogyan állítsam le őket. 

✘✘✘

Már egy órája ültem a kórház hatalmas várótermében, és kezdtem elunni az életem. Azt mondták, a doktor - aki anyám kezelőorvosa -, hamarosan jön, de egy óra elteltével sem láttam hírét. Már szinte az összes ember kicserélődött körülöttem körülbelül háromszor. Szemtanúja voltam egy terhes nő vajúdásának, láttam, ahogy egy buszbaleset sérültjeit behozzák, és minél előbb megpróbálják azt a sok embert ellátni, és a szemem láttára esett össze egy idős férfi a váróterem kellős közepén. Nem egy kellemes hely a kórház, az tény. Főleg nekem, aki életében nem járt még ilyen helyen. Akkor döbbentem csak rá, hogy a szüleim mennyi mindentől megóvtak, és mennyi mindent nem láttam még a világból. Többet között egy kórházat, vagy akár a metrót, vagy bármi más olyan dolgot, ami a legtöbb embernek természetes. Nekem az újdonság erejével hatott, és sokkoló volt.

- Mr. Bright! - nyílt az egyik ajtó, és egy rövid, fekete hajú asszisztensnő dugta ki a fejét rajta. Az előttem ülő idősödő férfi nehézkesen felállt, és az ajtó felé botorkált. Szerencsémre, amikor odaért, elcsíptem egy apró mondatfoszlányt közte, meg a nő között. - Dr. White pillanatokon belül ideér, addig fáradjon a vizsgálóba.

Dr. White.

Mintha említették volna, hogy ő az anyám kezelőorvosa, csak épp egy műtét közepén van, ezért vártam olyan sokat rá. Több sem kellett, felpattantam a székről, és a becsukódó ajtó elé rongyoltam. Ha bemegy, tudok vele beszélni. A bácsi nem tűnt sürgős esetnek.

Hosszú percekig álltam az ajtóban, de az orvosnak még semmi nyoma nem volt, és kezdtem egyre türelmetlenebb, és ingerültebb lenni. Tudni szerettem volna, hogy mi van az anyámmal, illetve hogy mikor mehetek be hozzá végre. Idegesen doboltam a lábammal a padlón, amikor a hátam mögül egy ismerős hang csapta meg a fülemet.

- Neela?

- Apa?

- Csakhogy megvagy! Mit keresel te itt? - szemeit tágra nyitotta, és elém lépett. A külseje ijesztően megviselt volt, szinte rá sem ismertem. Régen mindig összeszedett, és elegáns volt. Most azonban csak árnyéka volt önmagának. Kék inge hanyagul volt a nadrágjába tűrve, a szemei alatt lila táskák éktelenkedtek, és határozottan úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna,

- A dokit várom, tudni akarom, hogy mi van anyával. - feleltem.

- Most jövök tőle. Anyád állapota stabil, de megfigyelés alatt tartják, és egyelőre nem látogatható. - szóval beszélt az orvossal. Ez meg hogy lehet? Végig rá vártam...

- Értem.

- De te hol voltál? Tegnap voltam otthon, és betegre aggódtam magam miattad, amikor nem találtalak! - förmedt rám, nekem azonban csak az otthon szócska ütötte meg a fülemet. Még mindig az otthonaként emlegeti a helyet, amit elárult. Felfordult a gyomrom.

- Egy barátomnál. Nem akartam egyedül lenni. - hazudtam. Apámnak mindig is könnyebb volt, mint anyámnak. Mivel alig volt velem, nem is ismert annyira jól, mint anyám, aki minden mozdulatomból kiszűrte, ha hazudok.

- És ki az a barátod, ha megtudhatom?

- Egy barát. Nem fontos. - feleltem, és időközben titkon megcsörgettem Mr. Coxot, aki nem vette fel, így a készülék hangpostára kapcsolt. Mindegy. Talán dolga van.

- De, Neela fontos! Attól, mert nem lakom már veletek, még ugyanúgy az apád vagyok, és most hogy anyáddal ez a szörnyűség történt, én vigyázok rád! - hangosan rám dörrent, dühös volt, csak azt nem értettem, hogy min húzta fel magát hirtelen ennyire. Azon, hogy többé nem tartott az uralma alatt? Vagy maga a tudat dühítette fel, miszerint már nem az életünk része? Nem tudtam megmagyarázni. - Értesz engem?

- Aha, csak nem érdekel. - köptem oda lazán. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de olyan volt, mintha kinyílt volna bennem egy eddig zárt ajtó, ami kienged mindent, ami csak a csövön kifér. Soha nem voltam tipikus kamasz, és soha nem voltam tiszteletlen a szüleimmel, most azonban nem bírtam úgy nézni az apámra, mint arra az emberre, aki felnevelt. Már nem volt az többé. Elárult, és ezt nem akartam neki megbocsátani. Soha többé.

- Hogy mondod?

- Nincs szükségem felügyeletre, tudok magamról gondoskodni. - feszítettem tovább a húrt.

Apám gúnyosan felnevetett, aztán közelebb lépett hozzám.

- Hallod te magad, kislányom? Tudod, hogy kivel beszélsz? Az apád vagyok, és én felelek érted, mert még csak egy taknyos kölyök vagy, akinek igencsak kinyílt a csipája! - dühösen elkapta a felkaromat, és magához rántott. Nagy ellenállást tanúsítottam, de erősebb volt, mint én. Riadtan néztem a dühtől izzó szemeibe, soha nem láttam még ilyennek. Nagyon sokszor szidott már le, és nagyon sokszor kaptam ki olyan dolgok miatt is, amik miatt nem biztos, hogy kellett volna, de fizikai erőszakot még soha nem alkalmazott velem szemben.

- Ez fáj. - néztem az ujjaira, amik erősen nyomódtak a bőrömbe, és bíztam benne, hogy észreveszi magát, de nem így történt. - Hallod? Fáj.

- Egyre szemtelenebb vagy, és ez nem tudom minek köszönhető. Azt hiszed, attól, mert anyáddal már nem jövünk ki jól, neked jogod van elszemtelenedni?

- Nem jöttök ki jól? Válófélben vagytok, és nem ok nélkül! - visítottam fel kétségbeesetten, mert nem értettem apám érveit. Hiszen pontosan jól tudtam mi miatt történt ez az egész, talán jobban bárkinél. Erre úgy kezel, mintha még mindig tíz éves lennék, akinek el kell hallgatnia azonnal, amint a szülei azt parancsolják neki.

- Valóban megvannak az okai, de nem egy taknyos kölyöknek fogom ezt elmagyarázni. - sziszegte, majd rántott rajtam egyet, amitől megtántorodtam. Ujjai a felkaromba martak, ami fájdalommal járt. Mégis mi ütött apámba?

- Hát, mondjuk nem kellett volna megdugni egy másik nőt, és akkor nem lennétek válófélben. - vágtam a fejéhez, de abban a pillanatban amint kimondtam, éreztem, hogy ezzel végképp túlfeszítettem a húrt. Mégis jól esett. Jól esett a fejéhez vágni a saját hibáját, úgy ahogy ő eddig velem tette egész életemben. Mindig is bennem volt a megfelelési vágy, jó akartam lenni. Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, de ehelyett mindig csak a megvetést, és a letolást kaptam. Ha jól csináltam valamit, az alap dolognak számított, nem járt érte jutalom. A rossz dolgokért azonban annál inkább járt a büntetést. Hát, most én akartam büntetni apámat még akkor is ha tudtam, hogy csak én jöhetek ki rosszabbul belőle.

Vérben forgó szemei elsötétültek, és egy hirtelen mozdulattal ellökött magától, hogy kellő távolságba kerüljek tőle. Megbotlottam, így kicsit esetlenül léptem hátra, többen a folyosón akkor már minket néztek.

- Hogy beszélsz te velem? - ordított rám, amivel végképp elérte, hogy azoknak a figyelme is ránk terelődjön, akik eddig nem voltak szem és fültanúi a kis jelenetünknek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A fejét teljesen elborította az irányomba érzett tehetetlen harag, és ott, a kórház folyosóján, életében másodszorra, eljárt felettem a keze. 

✘✘✘

Magamon éreztem az emberek megdöbbent, és egyben lesajnáló tekintetét. A pofon égette az arcomat, de erős akartam maradni. Abban már biztos voltam, hogy nem tudom többé ezt a férfit az apámnak tekinteni. Zihálva néztem rá, hajam az arcomba hullott. Tenyeremmel megérintettem a forró bőrömet, ami lángolt a pofon nyomán. Legszívesebben még ezer féle sértést a fejéhez vágtam volna, hogy tudja mekkorát csalódtam benne, de jobbnak láttam nem feszíteni tovább azt a húrt, ami már amúgy is elpattant.

- Elég volt! Gyerünk haza! - ismét a karomba mart, és sietős léptekkel elindult végig a folyosón, rángatva magával engem is. Meg sem várta az esetleges reakciómat arra a tényre, hogy épp az imént csapott arcon. Nem érdekelte, az agyát teljesen elöntötte a düh.

- Ne csináld már, fáj! - tenyeremet a kezére tapasztottam, és megpróbáltam lefejteni az ujjait a felkaromról, mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban képes lenne kitépni a karomat a helyéről. Azonban erősebbnek bizonyult nálam, és nem is igazán érdekelte sem a kapálózásom, sem az ellenállásom. Belökte a másik folyosóra nyíló kétszárnyú ajtót, és átrángatott rajta engem is. Botladozva követtem őt, amikor közvetlenül előttünk Mr. Cox magabiztos kiállása elevenedett meg, ahogy sietős léptekkel felénk sétált, látva az incidenst. Még mindig erőlködtem, hátha sikerül elérnem, hogy apám elengedjen, de esélyem sem volt ellene.

- Mi folyik itt? - a férfi határozottan apám elé állt, aki hirtelen nem tudta hova tenni a dolgot, így megtorpant, én pedig a hátának ütköztem.

- Semmi olyan, amihez magának köze lenne. - förmedt rá apám Mr. Coxra, aki azonban továbbra sem tágított. - Különben is, ki maga?

Esdekelve kutattam Mr. Cox tekintetét, kezdtem iszonyatosan félni apámtól. Nem akartam hazamenni vele. Sem máshova.

- Az mindegy. Engedje el a lányt. - hangja nyugodt volt és hűvös. Ijesztően hűvös. Apám ezzel szemben egyre idegesebb lett.

- Még mit nem! Nehogy már egy vadidegen mitugrász mondja meg nekem, hogy hogyan neveljem a saját gyerekemet! Álljon el az utamból, még szépen mondom! - kidüllesztette a mellét, engem viszont továbbra is szorosan tartott a markában.

- Uraim, kérem! Megtennék, hogy nem itt vitáznak? Ez itt egy kórház! - lépett oda közénk egy jól szituált magas férfi, aki első blikkre orvosnak tűnt, de nem mertem volna fogadni rá. Mindenesetre a jelenléte apámat, és Mr. Cox-ot is kizökkentette, így volt időm szabadulni a vasmarokból. Kirántottam a felkaromat a kezei közül, majd amilyen gyorsan csak tudtam Mr. Cox mögé iszkoltam. A férfi hátra nyúlt, és a kezemet kereste, amikor pedig elfogadtam az érintését, látszólag megnyugodott.

- Neela! Azonnal gyere ide vissza, indulunk haza! - dörrent rám apám, amikor észlelte, hogy kicsúsztam az irányítása alól.

- Ugye tisztában van vele, hogy aminek most ez a sok ember szemtanúja lett, azt úgy nevezik, hogy családon belüli erőszak? - kontrázott rá Mr. Cox.

- Aztán mégis mi maga? Rendőr? - apám gúnyosan felnevetett, az előttem álldogáló férfinek pedig mosolyba torzult az arca. Tudtam, minek szól ez a mosoly.

- Sokkal jobb. FBI. - suttogta. - És ha nem akar pár kellemetlen évet a sitten, akkor nem nyúl többet a lányához, világos voltam? - remegő gyomorral figyeltem, ahogy apám arca a meglepettségtől grimaszba torzul, és nem tud mit szólni. Már tényleg csak egy idegenként tekintettem rá. Teljesen elveszítette az önkontrolt, a tudattól, hogy többé nem uralkodhat fölöttem. Ijesztő volt, így még soha életében nem viselkedett. Szuper jó! Az anyám kórházban, az apámból pedig kitört a vadállat.

- Aaron... Menjünk, kérlek! - súgtam oda a férfinek, akit életemben először bátorkodtam a keresztnevén szólítani. Arca az idegességtől megrándult, ahogy apámra nézett, de végül hallgatott rám. Ujjait az ujjaim közé vezette, és éreztem, hogy innentől kezdve nincs visszaút. Belemásztunk valami olyasmibe, amibe talán egyikünk sem kerül ki jól, és mindketten feltettünk valamit egy lapra: az életünket.