Ledermedve álltam a szobaajtóban. A kapucnis férfi anyámmal szemben állt, reszkető kezében egy pisztolyt fogott, aminek a csöve épp őt vette célba. A halálra rémült nő a dolgozóasztalához lapult, és bár úrrá lett rajta a rettegés, mégis annak fiókjában kezdett matatni, bízva benne, hogy az előtte álló férfi nem veszi észre. Tévedett.

- Azonnal ülj le! Gyerünk, oda a falhoz! - a pisztollyal a sarokba mutatott, anyám pedig sírva engedelmeskedett neki. Az asztal mellé lépett, remegő térdei alig tartották, és amikor odaért, lerogyott a földre. Én lassan a falnak simultam, az ismeretlen fickó még nem vett észre, ezért a tekintetemmel megpróbáltam jelezni anyámnak, hogy ne buktasson le, majd szép lassan az emeleti lépcső felé osontam. Fogalmam sem volt honnan van ennyi bátorságom, csak abban voltam biztos, hogy ez a férfi nem lehet más, mint Rohrer. Bejött a házunkba, és ha nem teszek valamit, akkor mindkettőnket megöl. Rémlett, hogy régen apám a dolgozószobája asztali fiókjában tartott egy pisztolyt, és jelen állás szerint nem volt más választásom egy olyan személlyel szemben, akinek szintén pisztoly van a kezében. Mégsem eshettem neki egy nagykéssel.

Ám elhibáztam. Jóvátehetetlenül. Annyira úrrá lett rajtam a rettegés, hogy már nem figyeltem az osonásra, csak arra, hogy minél előbb az emeletre jussak, így sikerült belerúgnom a lépcső alján díszként funkcionáló vázába, ami felborult, hatalmas zajt okozva ezzel. 

A férfi a robajra megfordult, és rám ordított. Megijedtem, a szívem eszeveszett tempóban dübörgött a mellkasomban, de ahelyett hogy megálltam volna, felrohantam a lépcsőn. A hátam mögött lövés dördült, és egy pillanatra azt hittem, hogy eltalált, de szó sem volt erről szerencsére. 

A tervem az volt, hogy a dolgozószoba ajtaján magamra zárom, és onnan felhívom a rendőrséget. Rohrer a házunkban volt, és túszul ejtett minket, ez pedig hatalmas pánikkal töltött el.

- Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - még út közben próbáltam beütni a számokat a telefonom billentyűzetén, arra az esetre, ha esetleg nem sikerül beérnem a szobába. Már az ajtó előtt voltam, amikor egy erős kéz fonódott a karomra, én pedig felsikítottam.

- Na, most végre megvagy!

- Ne, eresszen el! - sikítottam, ahogy megéreztem a hátam mögött a férfi erőszakosságát. Az ujjai a bőrömbe martak, semmi jóindulat nem volt benne. 

- Megvagy te kis kurva, és az anyáddal együtt a pokolra jutsz! - zihálta. A fegyverét az oldalamhoz szegezte, miközben erőszakosan rángatott le a lépcsőn. A kapucnija valószínűleg az üldözésem során csúszhatott le a fejéről, így tökéletes rálátásom nyílt a szőkés hajára, meg a forradásra a halántéka felett. Nem tűnt kimondottan bűnözőnek, de eszelősnek biztosan. 

A színtiszta bosszú mozgatta, amit a testvére elvesztése miatt kialakult keserűség érzése váltotta ki belőle. A szívem legmélyén azért sajnáltam, és bár még nem veszítettem el soha olyat, akit igazán szerettem, attól még tudtam együtt érezni vele. Azonban erre akkor sem a bosszú volt a leghatásosabb módszer.

- Most meg fog ölni? - nyeltem nagyot. A lépcső aljára érve hatalmasat lökött rajtam, aztán ismét elkapott. A vállamba a hirtelen mozdulattól fájdalom hasított, felszisszentem. - Meg fogok halni? - beszéltetni akartam, mert tudtam, hogy akik a bosszúra szomjaznak, azok szeretik elmagyarázni, hogy mit miért tesznek. Elégedettséggel, és kielégüléssel tölti el őket a tudat, hogy az áldozatuk tudja, miért kapja azt, amit kap. Ráadásul ameddig mesél, addig nem öl meg, és lesz időm kitalálni, hogy mit kezdjek a helyzettel.

- Előbb téged, méghozzá az anyád szeme láttára. Aztán a kedves mamát. - gúnyos mosolyt vetett a földön reszkető anyámra, majd egy határozott mozdulattal mellé taszított. Térdre esetem, és egy pillanatra a szívverésem is kihagyott. Segítségért imádkoztam, mint azon a péntek estén.

- Ne, kérem! Tegyen velem amit csak akar, de a lányomat ne bántsa! - anyám sírva a férfi felé mozdult, azonban én tudtam, hogy felesleges köröket futunk. Ha nem jön minél előbb a segítség, mindketten meghalunk.

- Te is azt tettél a testvéremmel, amit csak akartál... és meghalt, mert nem álltál ki mellette, a KURVA ÉLETBE! - lehajolt, és a rémült nő arcába üvöltött. Anyám velem együtt összerezzent, látszott rajta, hogy még mindig nem rakta össze a kirakós darabkáit. Nyilván nem az volt a célja, hogy egy ember meghaljon a börtön falai között, azonban mégis megtörtént, mert ő rosszul döntött. Ettől a ponttól kezdve nem volt több kérdés.

- Kérem! Engedje el Neela-t!

- Neela... A kicsi Neela. - ízlelgette a nevemet, aztán felém nyúlt, és egy hirtelen mozdulattal elkapta az arcomat, majd maga felé húzta. - Tudod hányszor lett volna lehetőségem, hogy kinyírjalak? De az az átkozott zsaru folyton a nyakadban lihegett. Most viszont nincs itt, így minden eszközöm megvan hozzá, hogy a jobb világra küldhesselek.

- Nem akar megölni. Maga nem gyilkos. - szűrtem a fogaim között, miközben a férfi tompaszürke szemeibe bámultam. Az arca meggyötört volt és kimerült. Képzelem, mennyit kivesz egy emberből az, ha minden gondolata csak akörül forog, hogy milyen módszerrel tegyen el láb alól valakit. Mélyen legbelül láttam rajta, hogy nem rossz ember, csak kétségbeesett, és nem lát más utat, így a lelkére még talán lehet hatni.

- Ó, dehogynem! Egyszer tévesztettem csak el, de többé nem hibázok.

- Emily... - suttogtam. Akkor is én voltam a célpont, csak összekevert Emily-vel.

- Sötét volt, és az a kis ribanc pont úgy nézett ki hátulról, mint te. De nincs több hibalehetőség. - mosolyodott el, majd elengedte az arcomat. Undorodva dörgöltem meg a bőrömet az ujjai nyomán, az idegszálaim pedig reszkettek a félelemtől. Anyám úgy ledöbbent, hogy moccanni sem bírt, csak sírt. Valószínűleg enyhe sokkot kapott.

Rohrer felállt, és egyenesen nekem szegezte a pisztolyát. Kétségbeesetten bámultam rá, nem akartam, hogy itt érjen véget. Nem akartam meghalni.

- Gondolja át! Ha megöl, soha nem kap esélyt egy jobb életre, de ha leteszi a fegyvert, még lehet esélye. Cs-csak vegye fontolóra...

Rohrer felröhögött. Jót mulatott az esélytelen próbálkozásomon, de én legalább megpróbáltam. Az anyám volt az ügyvéd, mégis én mondtam védőbeszédet mindkettőnkért. Rájöttem, hogy anyám csak akkor nagy ember, ha tökéletes biztonságban érzi magát, és tudja, hogy a döntéseinek meg a kimondott szavainak nincsen súlya. Így, hogy volt, lapított.

- Nézd, kislány... - nyitotta szólásra a száját, de egy csattanás félbeszakította őt, a levegő pedig egyszeriben megdermedt körülöttünk. Fogammal az ajkamba martam, a gyomrom majd kiszakadt a helyéről a félelemtől.

- FBI! Dobja el! - Aaron nem sokkal Rohrer mögött megtorpant, majd egyenesen rá szegezte a fegyverét. 

✘✘✘

Egy pillanatra úgy éreztem, megmenekültünk. Aaron határozott kiállása bárkit arra késztetett volna, hogy feladja a harcot, és önként vonuljon a börtönbe, ám Rohrer nem akárki volt. Egy szempillantás alatt megfordult, és még mielőtt bárki bármit is tudott volna reagálni; lőtt. Aaron megtorpant, mintha csak egy falba ütközött volna, aztán a következő pillanatban, mindenki szeme láttára a padlóra rogyott. 

A szörnyű felismerés úgy vágott mellbe, mint egy súlyos, nehéz kő. 

- Ne! - üvöltöttem fel, és gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá, még az sem érdekelt, hogy a következő akit Rohrer agyonlő, az én leszek. 

Térdre estem Aaron mellett, miközben imádkoztam, hogy ez csak egy rossz rémálom legyen, amiből hamarosan felébredek. Forgott velem a szoba, de igyekeztem nem elveszíteni teljesen a lélekjelenlétemet. A vértől pillanatok alatt átázott pólóját figyeltem, majd a fülemet az arca elé raktam, hogy megnézzem, lélegzik-e. 

- Ne, ne, ne! Aaron, kérlek... Ne csináld... - könyörögtem, mert a tudat, hogy elveszíthetem, elviselhetetlenebb volt bárminél. 

Az éles fájdalom és a tehetetlenség összekeveredett bennem, ahogy eljutott a tudatomig, hogy márpedig erre minden esély megvan. Ugyanis nem lélegzett...  

- Bocs, hogy lelőttem a szerelmed! - mondta Rohrer, a hangját gúny itatta át. - De nem kell sokáig szomorkodnod miatta, mert a következő te leszel. 

Az arcomon végigcsurogtak a könnyek, majd jó szorosan behunytam a szemem. Ha megöl, nem akarom látni. 

A tenyerem Aaron vérző mellkasán pihent, már nem éreztem a szíve lüktetését, és ez kétségbeejtőbb volt annál is, hogy másodperceken belül már az enyém sem fog dobogni többé. A sötétben várva a végzetemre, ültem a földön, és már nem reméltem, hogy bárki is megmenthet. Tompán hallottam anyám kétségbeesett sírását, ahogy Rohrernek könyörög, mindhiába. A férfi elszánt volt, és tényleg nem riadt meg attól sem, ha ölnie kell. Pár perccel ezelőtt ezt tökéletesen be is bizonyította. 

Aztán egy halk kattanást hallottam, majd egy éles dörrenést. A levegő a tüdőmbe szorult, és Aaron élettelen testéhez lapultam. Rettegtem. Reszketett minden végtagom, a sírógörcs pedig a torkomat kaparta. 

A lövés után léptek zaja törte meg a hirtelen beállt csendet, és emberek beszélgettek körülöttem. Csak nagyon lassan nyitottam ki a szemem, nem akartam szembesülni azzal, amit látni fogok. 

Én életben voltam, de Rohrer élettelen teste feküdt a nappalink padlóján, a hasán egy hatalmas, vérző lyuk tátongott. A szemei fennakadtak, és a szájából is vér csordogált. Ijesztő látványt nyújtott, egyértelmű volt, hogy meghalt. Már nem voltam veszélyben. 

Ez azonban nem volt elmondható Aaronról. 

- Kisasszony! Kisasszony, jól van? - egy fekete ruhás férfi guggolt elém, majd a karomnál fogva felhúzott Aaron mellől. Az izmaim alig mozogtak, a szívem úgy vert, mint még soha, a könnyeimtől alig láttam. - Nem esett baja?

Megráztam a fejemet. Közben egy másik kommandós is a mellénk lépett, majd lesújtott tekintettel a földön fekvő férfi mellé térdelt, és két ujját a pulzusára helyezte.

Aztán rám nézett. 

✘✘✘

Remegő lábakkal álltam a nappalink közepén, körülöttem a rendőrök, és a kommandósok voltak, rohangáltak, intézkedtek. Egy egyenruhás rendőr lépett oda hozzám, megpróbált kommunikálni velem, de nem sikerült. Olyan volt az egész, mintha egy üvegbúra alatt álltam volna, a hangok és a színek eltompultak. Semmi más nem maradt, mint a csontomig hatoló fájdalom.

Kezdtem elveszíteni az egyensúlyérzékem és a mellettem álló rendőr felé dőltem. A hasam görcsbe rándult és csak akkor vettem észre, hogy mennyire kapkodom a levegőt, amikor rám szólt, hogy vegyem normálisan. A mellkasomba szúró érzést éreztem, megijedtem, hogy talán szívrohamom van. A látásom elhomályosult, a szemem előtt kicsi fehér pontok táncoltak, de azt még jól láttam, ahogy Rohrer testét letakarják egy fekete zsákkal. A lábaim remegni kezdtek, végül pedig összerogyva könnyekben törtem ki.

 Az egész ház zengett a kétségbeesett üvöltésemtől, mindenki szemtanúja volt az összeomlásomnak. Még mindig kapkodtam a levegőt, és éreztem, hogy valaki a hátamat kezdi el simogatni. Az ujjaimat Aaron ujjai közé fűztem, miközben tehetetlenül néztem, ahogy letakarják ugyanolyan fekete zsákkal, mint Rohrert. Mindenem reszketett, és belülről égetett a fájdalom, ami az egész testemet marokba fogta, a lelkemmel együtt. Olyan érzésem volt, mintha vele együtt kiszakítottak volna belőlem egy darabot, amit már soha többé nem kaphatok vissza.

A bőre még meleg volt, nem akartam elszakadni tőle. Nem akartam elengedni a kezét, de megszólalni sem bírtam, hogy elmondjam. Éreztem, hogy egy erős kéz hátrébb húz tőle, és ez egyet jelentett azzal, hogy el kell engednem, mégpedig örökre. 

Hiába ellenkeztem, hiába üvöltöttem, nem tehettem már érte semmit. Aaron halott volt. Noah Rohrer ölte meg. Én pedig ott maradtam egyedül, teljesen tehetetlenül, a szilánkok között, amik egykor egy egészet alkottak.

 Végül feladtam. 

A hideg padlóra hajoltam, és ott zokogtam tovább.