Fáradtan zuhantam be az ajtón, és semmi más vágyam nem volt, mint bedőlni az ágyba, és az elkövetkezendő tíz évben ki sem kelni onnan. Az edzésnek tényleg semmi köze nem volt az eddig megszokott órákhoz, sokkal inkább erőnléti feladatokat csináltunk. Egészen addig a pontig én erősnek hittem magam, hiszen soha nem volt gondom a tesi órákon végzett gyakorlatokkal. Most azonban bebizonyosodott, hogy még egy egyszerű lábemelést sem bírok megcsinálni a bordásfalnál. Mindenki kínlódott, egyedül Ian csinálta úgy a feladatokat, mintha ez meg sem kottyanna neki. Párszor foghegyről be is szólt nekünk, hogy mennyire táposak vagyunk. Mr. Cox közben könnyelműen tekintett végig a szenvedő társaságon, olykor pedig keményen ránk pirított, ha laposodott a teljesítményünk.

- Hát te? – találtam szembe magam anyám ledöbbent tekintetével, amikor beléptem a nappaliba. A kanapén ült, laptoppal az ölében, feltehetőleg dolgozott, ahogy mindig.

- Most ért véget az órám. – válaszoltam egykedvűen, de persze tudtam jól, hogy nem amiatt van megdöbbenve. Az igazság az volt, hogy nem lett volna szabad egyedül hazajönnöm. Amióta az eszemet tudom, a szüleim visznek-hoznak mindenhova, mert szerintük a tömegközlekedés veszélyes, és csak azok szállnak fel a metróra, akik gyilkolási, vagy rablási szándékkal indultak el otthonról.

- Nincs telefonod? Miért nem hívtál? – ripakodott rám, és felugrott a kanapéról.

- Ki akartam szellőztetni a fejem. Ne haragudj! – az edzőzsákomat a földre dobtam, és bűnbánó tekintettel néztem anyámra, remélve, hogy megenyhül. Idegesen megigazgatta a kontyot a feje tetején, majd könnyelműen odasétált a nappalink fala mellett húzódó kis asztalhoz, ahol pár iratát tartotta.

- Nézd, Neela! – fordult meg, és a szemembe nézett. – Én és apád azon vagyunk, hogy megvédjünk téged. De az úgy nem működik, ha te folyamatosan áthágod az eléd felállított szabályokat. Így szerinted mi lesz belőled? Ha már ezeket a szabályokat sem vagy képes betartani, akkor mi lesz veled a való életben? – tárta szét a karját.

- Én...

- Hallgass végig! – emelte magasba a mutatóujját. – Nem olyan rég, azt kérted tőlünk, bízzunk meg benned, és engedjünk egy kicsit több személyes teret neked. Belemegyek majd, ha azt látom rajtad, hogy tudsz felelősségteljes döntéseket hozni, de ez egyelőre nem így van Neela.

- Esélyt sem adtok, hogy bebizonyítsam. – feleltem, de a bátorságom anyám kemény tekintetével szemben a mínusz végtelen fele tendált. Gyűlöltem magam amiatt, mert képtelen voltam vele szembeszállni. Képtelen voltam neki elmondani a gondolataim, és az érzéseim.

- Mert amint megadnánk a lehetőséget, őrültséget csinálnál. Ezt pedig a múltkori esettel tökéletesen szemléltetted is. Most pedig készülj, este vendégeink lesznek, és nagyon sok múlik ezen a találkozón. Többek közt a te jövőd is! – bökött rám a mutatóujjával, de a témaváltás olyan gyorsan jött, hogy hirtelen azt sem tudtam merre vagyok fejjel előre. Anyám lecsukta a laptopja tetejét, aztán összefogta a papírokkal. A dolgozószobájába készült, ahogy ilyenkor mindig, amikor itthon voltam. A szobám ugyanis közvetlenül a nappaliból nyílt, és a telefonbeszélgetéseit nem szerette úgy intézni, hogy esetleg hallhatok bármit is. Na, nem mintha érdekelt volna bármelyik ügy, amit itthonról intézett. Nem volt az én világom, és tudtam, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor ezt a szüleim tudtára kell adnom.

- Miféle vendégek?

- Apád befektetői. Nagyon komoly emberek, és fontos, hogy a legjobb arcod mutasd nekik, ugyanis nagyon sok alapot nyújthatnak a jövőd kialakításában. – válaszolta anyám kimérten, nekem pedig abban a pillanatban felfordult a gyomrom. Tudtam mit jelent ez a fajta összejövetel. Apám a házunkba enged pár komor, besavanyodott üzletembert, akikkel jópofizni kell majd, miközben ők ledarálják a munkájukkal kapcsolatos tudnivalókat. Teljesen a szüleim világa az üzleti élet, de nem az enyém. Már a gondolatától is rosszul voltam.

- Ez mit jelent pontosan? – kérdeztem, miközben visszamentem az edzőzsákomhoz, és felkaptam a földről, majd az oldalamhoz szorítottam, mint egyfajta védelmező pajzsot. Talán azt vártam, hogy megvéd anyám szurkáló tekintetétől.

- Elképzelhető, hogy vannak ajánlásaik a Howardra, és ha igazán megnyerő vagy, az ösztöndíjprogramba is bekerülhetsz. Ez igazán jó lehetőség, meg kell mutatnod a legjobb formád! – bökött rám a mutató ujjával, aztán lesimította a szoknyáját, ami eddig is kifogástalanul állt rajta. – Én még átnézem ezt az aktát, addig menj, készülj el, és a jövődön elmélkedj ne pedig azon, hogy milyen meggondolatlanságot csinálj. – zárta le cinikusan a kis monológját, majd végre magamra hagyott. Ott álldogáltam a hatalmas nappalink kellős közepén, és csak az járt a fejemben, hogy ezt az egész összejövetelt a hátam közepére sem kívánom.

  ✘✘✘ 

Öltözködés szempontjából nem volt túl sok variációs lehetőségem, már ami a ruhatáramat illette. Semmi olyasmi nem jöhetett szóba, amit anyám túl kihívónak talált, vagy ahogy ő nevezte; túlságosan hivalkodó. Egy nő maradjon a nőiesség keretein belül úgy, hogy nem mutat meg magából szinte semmit a nagyvilágnak. Na, nem mintha én arra vágytam volna, hogy pici csipkés fehérneműben rázzam a fenekem egy egész estés show műsor keretein belül, de néha jó lett volna a saját ízlésem szerint öltözködni, nem pedig úgy, ahogy anyám elvárja. De hát ez van, nekem ebben a szituációban nem osztottak lapot.

Lehajoltam, és becsatoltam a szandálom pántját, majd a tükörhöz léptem, és végigtekintettem magamon. Egy fekete nadrágra, és egy lágyabb anyagból készült blúzra esett a választásom, a hajamat pedig egy kontyba feltűztem a fejem tetejére. Aki a tükörből visszatekintett rám, az nem én voltam. Mintha csak egy anyám képmására formált idegen nézett volna vissza rám, és határozottan gyűlöltem ezt az összképet. Semmit nem akartam, ami ő lehet. Igaz, a külső jegyeink nem sokban hasonlítottak egymáshoz, de mégis sokszor megkaptam innen-onnan, hogy teljesen olyan vagyok, mint a híres Victoria Martinez.

- Gyere, apád most parkolt le odakint. Tíz perc, és fent vannak. – dugta be ekkor az orrát az ajtómon, mindenféle kopogás nélkül. Bólintottam, aztán nagyot sóhajtva elléptem a tükörtől. Lélekben egyáltalán nem voltam erre felkészülve. Nem voltam az a típus, aki jópofizik olyan emberekkel, akiknek a társasága egyáltalán nem üdítő számára. Márpedig ezek a fickók kizárólag azért lesznek itt, hogy az üzletről, és a jövőmről tárgyaljanak. Derítő, és megnyugtató volt a tudat, hogy mindenféle idegen fog a fejem felett társalogni a további karrieremről.

Idegesen léptem ki a szobámból. Anyám a nappali közepén állt, és hatalmas műmosollyal az arcán a kezeit tördelte, majd amikor kattant a zár, és apám belépett rajta, teljesen megváltozott az addigi légkör. Neki tényleg őszintén örült. Apa letette a kezéből a szürke aktatáskáját, és egy kedves puszival köszöntötte anyát.

- Üdvözletem! – biccentett oda az apám mögött felgyűlt kis társaságnak. Hárman voltak csak, két férfi, és egy nő.

- Victoria, hadd mutassam be a legújabb befektetőinket! – lépett odébb, a házunkba érkezők pedig anyám elé libbentek. - Edward Warren, a Boston Innovative vezérigazgatója, Lidia Huntington, a Huntington Consulting Group igazgatója, és Clay Montgomery a cég könyvelője.

- Nagyon örvendek! – nyújtotta anyám a kezét nekik, ők pedig szívélyesen el is fogadták a gesztust. – Kérem, fáradjanak beljebb! Bemutatnám a lányomat, ő itt Neela. – tárta ki felém a karját, ami annak a jele volt, hogy szépen oda kell sétálnom, és már indulhat is a bájolgás ezekkel az... akárkikkel. Azért kihoztam magamból a maximumot (legalábbis megpróbáltam) és kedves mosollyal az arcomon kezet fogtam mindegyikkel. Ők is kedvesek voltak velem, de ez még nem jelentett semmit. Volt már szerencsém kedves emberekhez, akik aztán rögtön hátba szúrtak bárkit, aki hátat fordított nekik. A szüleimet persze csak és kizárólag az üzlet érdekelte, nem pedig a dolog emberi oldala. Én egyenesen rosszul voltam az ilyen fajta színjátéktól.

- A nevem Lidia Huntington, sokat hallottam már rólad Neela. – a nő kedvesen felém nyújtotta a kezét, mialatt apám a két pasit a nappaliba kísérte, és leültette őket a kanapéra.

- Valóban?

- Bizony! Édesapád mesélte, hogy a Howardon szeretnél tovább tanulni. Az egy kiváló egyetem egy olyan lánynak, mint te. – kezét a vállamra tette, kedvesen mosolygott rám, és én is megpróbáltam kierőltetni magamból egy mosolyt, ami nem volt túl könnyű annak fényében, hogy nem volt őszinte az egész beszélgetés sem. Csak azért akartam a Howardra menni, hogy végre kiszabaduljak a szüleim nyomása alól, de ezt mégsem mondhattam el ennek a Linda-nak, főleg anyám jelenlétében. – Nagyon jó ösztöndíj programok vannak, és ha valóban olyan ügyes vagy, ahogy édesapád mesélte, akkor segíthetek, hogy bekerülj. Ahhoz viszont tudnom kell, hogy valóban elhivatott vagy a dologgal kapcsolatban.

- Hát persze hogy az! – vágott közbe anyám, mielőtt én megszólalhattam volna. – A város egyik legjobb magániskolájában segítenek neki, hogy elérje ezt a célt!

Undorodva megtekertem a fejem, anyám úgy pattogott, mint egy nikkelbolha. Izgatottabb, és rámenősebb volt mint apám, pedig ő volt a Hogy Másszunk Bele Az Emberek Magánszférájába együttes frontembere. A legjobban azonban mégis az dühített, hogy egyszer sem kérdezték meg tőlem, hogy én ilyen életet szeretnék-e élni. Színtiszta meggyőződésük volt, hogy csak az a jövő jó, amit ők kialakítottak nekem.

- Ez remekül hangzik Victoria! A tárgyalás után, ha lenne ideje, megbeszélhetnénk a részleteket a programmal kapcsolatban.

- Az irodámban leszek, David majd bekíséri önt, ha végeztek. – anyám átható pillantással szuggerálta a nőt, akivel annyira egy hullámhosszon voltak, mintha világ életükben együtt éltek volna. Az persze egyikőjüket sem zavarta, hogy pár centire állok tőlük, és úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék.

- Akkor ezt megbeszéltük! Most pedig ha megbocsátanak... - mosolygott először anyámra Lidia, majd rám. – Örültem, hogy megismertelek Neela. – kedvesen megsimogatta a vállamat, aztán a magassarkújában odatopogott a nappaliban összegyűlt kis társasághoz, majd lehuppant melléjük a kanapéra. Nem tudtam mi az apropója ennek a kis találkának, de apám arcából, és a kezében tartott iratokból arra véltem következtetni, hogy valami nagyon fontos dologról lehet szó. Anyám közben elégedetten húzta ki magát mellettem, és dagadt a melle a büszkeségtől, hogy az ő kicsi lánya majd hihetetlenül nemes célokat fog elérni, egy pénzes üzletasszony segítségével. Ami azt illeti, nekem az első pillanattól kezdve nem volt szimpatikus. Túl fiatal volt ahhoz, hogy ekkora karriert futhasson be, ráadásul egy cég igazgatójaként. Éreztem, hogy valami nincs rendben vele, de még nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mi is az. 

    ✘✘✘   

- Na, mit szólsz ehhez a lehetőséghez? – anyám az ágyam szélén üldögélt, én pedig olyan messze húzódtam tőle, amilyen messze csak lehetett. Már pizsamában kuporogtam a takaróm alatt, és szerencsére a kellemetlen vendégeink is elmentek. Lidia az apámmal való tárgyalás után természetesen bement anyám irodájába, és kerek egy órán keresztül bent tartózkodott, majd a távozásakor olyan mosolyt villantott rám, amitől még a nem létező testrészeimet is a hideg rázta ki.

- Szuper jó. – morogtam az orrom alatt, nem bírtam repesni az örömtől, ami anyámnak persze azonnal feltűnt, és harapott a témára.

- Esetleg valami problémád van ezzel? Neela ez soha vissza nem térő lehetőség, és ahhoz, hogy ügyvéd lehess, el kell végezed egy jogi egyetemet. Az ösztöndíjprogramban pedig kiváló lehetőségek vannak a számodra, szóval szeretném, ha végre komolyan vennéd ezt az egészet!

- Komolyan veszem, csak...

- Csak? – csattant fel anyám, én pedig összerezzentem. Miért rettegek tőle ennyire? Persze a lelkem mélyén tudtam a kérdésre a választ, hiszen ilyen vaskalapos szülőtől ki ne félne? Görcsösen meg akartam felelni neki, és apámnak, de valahogy sosem tudtam elérni azt az elismerést, amit vártam. Sosem voltam számukra elég jó, pedig mindig is jobb voltam az átlagnál, ami már kisebb koromban is megmutatkozott. Ameddig a korombeli gyerekek a parkban fogócskáztak, addig én egy magántanárral a betűket tanultam, és alapvető számolásokat gyakoroltam. Ha úgy vesszük, nem volt gyerekkorom, életem, és ha ez nem lenne elég, akkor most még annyira sincs.

- Semmi. – lesütöttem a szemem, egyáltalán nem volt kedvem anyámmal veszekedni. Úgy is teljesen felesleges lett volna. Mindig az van, amit ő akar.

- Akkor meg kapd össze magad! Itt most a jövőd a tét, nem szúrhatod el. – mutatóujjával a takarómra bökdösött, aztán felállt az ágyamról. Még mindig abban a ruhában volt, amiben dolgozni ment, nyilván ennyi esemény keretén belül nem volt ideje átöltözni sem. – Pihend ki magad, holnap kora reggel jön Mrs. Albee. – nyomta fel a pontot az i-re, aztán hangtalanul kilibbent a szobámból. Nyöszörögve borultam el az ágyamon, és a takarót a fejemre húzva nyugtáztam, hogy még véletlenül sem számíthatok egy lélegzetvételnyi szabadságra sem.