El sem akartam hinni, amit hallok. Egy hulla? Azaz... Istenem, ki képes ilyesmire? Annak ellenére körém fonódott a félelem, hogy tudtam, a lakásban biztonságban vagyok még akkor is, ha egyedül tartózkodom. Azóta, hogy Aaron a helyszínre sietett, csak ezen járt az agyam. Képtelen voltam kitörölni a fejemből a gondolatot, hogy ez az ember megölt valakit. Így olyan valóságossá vált, hogy tényleg veszélyes. Eddig ringathattam magam abban a hitben, hogy esetleg tévedek, vagy csak ránk akar ijeszteni, és el akarja érni, hogy anyám esetleg így bűnhődjön meg. Egy holtest azonban már nem játék. Annak ellenére is felkavarodott a gyomrom, hogy nem tudtam ki az áldozat. Csak reménykedhettem benne, hogy nem ismerem az illetőt.

A zakatoló agyamat próbáltam megnyugtatni, legalább egy kicsit, így miután elment én elmerültem egy kád forró vízben, a fülemben pedig a kedvenc zeném ordított. A legjobb módja volt, hogy kizárjam a külvilágot. Egy tapasztalt ügynök, mint Aaron már hozzászokott az ilyesmihez, így természetesen kezelte. Ez volt a munkája. Nekem viszont teljesen újként hatott, hogy ilyen a valóságban is létezik, ráadásul az én valóságomban. Abban a valóságban, amit eddig semmi nem bolygatott meg.

Fejemet a kád szélének döntöttem, és behunytam a szemem. Relaxálni próbáltam, amiben Ben Howard Black Flies című dala nyújtott segítséget. Általában mindig kikapcsolt, és imádtam a mondanivalóját is.

És nem ember egy sziget, ezt tudom,

De nem látod? 

Talán te voltál az óceán, amikor én csak egy kő

A forró víz a bőrömet cirógatta, a felszálló gőz pedig párát vert a csap feletti tükörre, amitől az elhomályosult. Már nem hallottam az odakint zúgó autók zaját, csak láttam őket, a kád melletti kis parányi ablakon át, ami egyenesen a városra nézett. Tökéletes volt, ugyanis én kiláttam, de belátni nem lehetett rajta. Ezt a tökéletességet kerestem egész életemben, amit még az időközben esni kezdő hatalmas hópelyhek is kiegészítettek. Lényegében New York egy gyönyörű város, a maga egyszerű, és mégis hatalmas eszményiségében.

Épp az autókat, és a hóesést kémleltem, amikor ujjak értek a bőrömhöz, én pedig rémülten megugrottam, és apró sikoly hagyta el a számat. Kellett pár pillanat, amíg felfogtam, hogy mi is történt valójában.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. - Aaron a kád mellett guggolt, és fáradt pillantásokat vetett rám. Kitéptem a fülesemet a fülemből, majd feljebb tornásztam magam egy kicsit.

- Mennyi az idő?

- Tizenegy múlt. - felelte. - Láttam, hogy idebent vagy, de nem sejtettem, hogy nem hallasz.

- Csak próbáltam elterelni a gondolataimat erről az egész hulla dologról. - sóhajtottam, mire ő bólintott, és leszegte a fejét, majd amikor ismét rám emelte a tekintetét, valami teljesen mást láttam benne. - Lehet tudni róla valamit?

- Még semmit. Az azonosítás eltart egy ideig.

- Férfi vagy nő? - faggattam tovább, habár tudtam, hogy nem igazán szabadna erről beszélnie. Általában a filmekben sem szoktak ilyesmi információt megosztani egy kívülállóval, mert akkor ennyi erővel beavathatnák a sarki zöldségest, vagy az újságárust.

- Nő.

Összeszorítottam az ajkaimat, és bólintottam. Szörnyű volt hallani, hogy férfi létére képes volt elbánni egy nála sokkal gyengébb emberrel. Habár nem tudtam, hogy halt meg, azt azért sejtettem, hogy nem lehetett kegyes halála. Biztos félt, esetleg szenvedett, a családjára gondolt az utolsó perceiben.

- Sajnálom.

- Hé, nézz rám. - Aaron finoman az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejemet. Amikor biztos volt benne, hogy figyelek rá, folytatta. - Elkapom, mielőtt másnak is árt.

- Hogy volt képes ilyesmire?

- Rohrer kattant. - felelte. - Csak a bosszúvágy hajtja. Ezáltal túl ravasz, és bármennyire is úgy tűnik, hogy nem ép, sajnos nagyon is tudja, hogy mit csinál.

- Okos?

- Nem. Ravasz, de okosnak nem mondanám. - összeszűkült szemekkel meredt rám, valamin jártatta az agyát. - És ez lesz majd a veszte. Egyszer hibázik, és akkor én ott leszek, hogy elkapjam.

- És ha addig még megöl valakit? - riadtan pörgettem végig a fejemben a lehetséges végkimeneteleket. Ki tudja, mikor hibázik. Holnap? Egy hét múlva? Esetleg várni kell rá egy évet? És addig mi lesz? Hány embernek fog ártani, puszta bosszúvágyból?

- Nézd... Ezt nem tudom, mert fogalmam sincs, mi motiválja, és mi alapján cselekszik. A bosszú az indíték, de a taktikáját nem ismerem, mert egyelőre nem tudom, hogy a halott nőnek van-e köze az anyádhoz. - sóhajtott fel, miközben ujjával egy nedves tincsemet csavargatta.

- Mi van, ha van? - kérdeztem. - Vagy mi van, ha nincs?

- Na, jó! - lehelte. - Elég volt ebből! Ne túráztasd ezen az agyad. - felállt mellőlem, és a mögötte lévő tartóról lerántotta a törölközőt, amit odakészítettem magamnak. - Gyerünk, menjünk aludni! Hosszú volt ez a nap, és nem akarom, hogy ez az egész felemésszen, érted? Elég, ha kettőnk közül csak én aggódok ezen. - maga elé tartotta a törölközőt, majd megvárta ameddig kievickélek a kádból, aztán körém tekerte a puha anyagot. A vállam szabad maradt, így ajkaival rögtön megrohamozta a csupasz, és nedves bőrömet, miközben szorosan magához ölelt hátulról.

- Meg lehet őt fékezni? - suttogtam.

- Mindenkit meg lehet. - felelte. A törölközővel szárazta törölte a bőrömet, majd belebújtam a pólójába, aminek iszonyatosan jó illata volt. Mentol és tompa cigarettafüst egyvelege keveredett rajta, és ettől egyszeriben megnyugodtam. Úgy éreztem, ott vagyok, ahol lennem kell. 

✘✘✘

Alig emlékszem, hogy Aaron mikor feküdt le mellém aludni, mert bizonyára már félálomban voltam. Az volt csak biztos, hogy nagyon késő volt, és annál korábban keltem egy éles, visítozó hangra. A mellettem fekvő férfi felmordult, és elkezdett az éjjeliszekrényen matatni. Nyöszörögve a fejemre húztam a takarót, tudomást sem akartam venni a zajról, de sajnos bármennyire is próbálkoztam, nem ment olyan egyszerűen. Túl hangos volt.

- Jesszus, kapcsold már ki! - morogtam, majd felültem az ágyban.

- Bocs, ébresztő.

- És ezt csak magadnak állítottad, vagy a szomszédoknak is? - kérdeztem, és ásítottam egy hatalmasat. Szinte meggyőződésem volt, hogy erre nem csak mi, de a fél utca felébredt, olyan hangos volt.

- Vicces vagy. - áthajolt az ágy felett, és egy laza csókot hintett az ajkamra majd felállt. - Ez a kötelességeink hanga volt.

Basszus, tényleg. Már vagy két napja a suli felé sem néztem, hétfőn voltam utoljára bent, és már szerdánál jártunk. Annyira belefeledkeztem a szabályok nélküli életembe, hogy teljesen kimaradt a fejemből az a tény, hogy amúgy iskolába járok. Hihetetlen pár hete még mindennél fontosabb volt az, hogy felvesznek-e az egyetemre vagy sem, most pedig még arról is megfeledkezem, hogy létezik egy olyan dolog, amit középiskolának hívnak. De hogy őszinte legyen, így sem volt túl sok kedvem hozzá.

- Muszáj? - fintorodtam el.

- Nekem sincs sok kedvem hozzá, mert ha lenne, akkor tanárnak mentem volna nem FBI-osnak. De ez van, máshogy nem tudok a közeledbe lenni. - magyarázta, közben pedig magára cibálta a fekete farmerjeinek egyikét.

- Hát, nekem van egy sokkal jobb ötletem is, hogy a közelembe lehess. - pillantottam rá kacéran, aztán megpaskoltam magam mellett az ágyat. - Nem kell ahhoz mind a kettőnknek azon az átkozott helyen szívni.

- Hé, rád sem ismerek! - csattant fel arcán csibészes mosollyal. - Ki vagy te, és mit csináltál Miss Kötelességtudóval?

- Kibújt belőlem a kisördög.

- Azt látom. Na, csipkedd magad, hazaviszlek. - behúzta a szekrénye ajtaját, majd az éjjeliszekrényhez lépett, és eltette az eddig ott pihenő fegyverét. Fel sem tűnt a tárgy jelenléte.

- Haza?

- Átöltözni.

- Nem szükséges. - feleltem. Aaron magasra emelt szemöldökkel nézett rám, bennem pedig megfogalmazódott egy sokkal jobb ötlet, amit mindig is ki akartam próbálni, de eddig a szüleimnek köszönhetően nem volt rá lehetőségem. Nem örültem, hogy anyám kórházban van, de segíteni így sem úgy sem tudtam neki, akkor sem, ha őrlöm magam. Így meg legalább kihasználtam a helyzetből adódó lehetőségeket.

- Mit forgatsz a buksidban?

- Ha kölcsön adod az egyik pólódat, meg egy ollót, akkor megmutatom. - haraptam rá az ajkamra, a férfi arcára azonban egyre nagyobb értetlenség ült ki.

- El akarod vágni?

- Nem a pólót, a nadrágomat. - ezzel a mondattal végképp betettem nála az értelem, és a logikai összefüggések kiskapuját, mert láttam rajta, hogy még az eddigieknél is jobban összezavarodott. A fejemben jónak tűnt az ötlet, már csak az volt a kérdés, hogy ezt sikerül-e megvalósítanom. - Na?

Aaron bólintott, és kifordult a szobából, én meg addig a fürdőbe mentem a megszáradt fehérneműimért. Visszatérve úgy döntöttem kiszolgálom magam, és keresek egy pólót, de szerencsére nem volt nehéz választásom. A szürke és a fekete szín uralkodott a szekrényben, így lényegében teljesen mindegy volt, hogy melyikre nyúlok rá. A kísérletemhez azonban mégis csak jobb volt a fekete, így arra esett a választásom.

- Ollót nem találtam. Kés jó? - állt meg a szobaajtóban, pont abban a pillanatban, amikor a szűkített farmernadrágommal a kezemben visszahuppantam az ágyra. Hát, nem mondom, hogy tökéletes, de ha nincs más, talán a kés is elvágja a nadrágom alját.

- Megpróbálom.

- Látom már kiszolgáltad magad. - dőlt neki vigyorogva az ajtófélfának, onnan figyelt engem, ahogy én lázasan próbálgattam, hogy mennyi az a mennyiség, amennyit levágjak annak a farmeromnak az aljából, amit egyébként gyűlöltem. Anyám erőltette rám mindig is, mondván mennyire csinos vagyok benne. Én inkább úgy éreztem magam tőle, mint egy lelkész aranyos kislánya. Na, igen. A lelkészek furák. A lányaik pedig még inkább, főleg ott, ahol a nagyi lakik. Volt szerencsém megismerkedni a helyi lelkész lányával, és mind öltözködésben, mind pedig viselkedésben túlszárnyalt engem, pedig egészen addig azt hittem, hogy nekem vannak a legszigorúbb szüleim a világon, és én vagyok a legelcseszettebb. - Na, jó odakint megvárlak. - pillantott le rám, én pedig bólintottam, és a kést a kezembe véve, nekiláttam a munkának. 

✘✘✘

Húsz perc kellett hozzá, de elkészültem. Egész jól sikerült, és amikor végig néztem magamon a tükörben, életemben először azt éreztem, hogy megtaláltam önmagam, és a saját stílusom. Laza és fesztelen. Végre nem úgy néztem ki, mint egy elcseszett titkárnő. Aaron pólója enyhén nagyobb volt, mint én, de betűrve a nadrágba egész jól kiegészítette a szerelésemet. Bántam, hogy előbb nem próbálhattam ki magamon ezt a stílust. Ráadásul nem én voltam az egyetlen, akinek ez bejött.

- Elképzelésem sem volt róla, hogy mit akarsz te ebből kihozni, de...

- De? - kaptam el a mondatát, útban az iskola felé. Kifújta a füstöt az ablakon, aztán rám pillantott.

- Vadító. Most elérted, hogy képtelen legyek levenni rólad a szemem akárhányszor csak elsétálsz mellettem a folyosón.

- Eddig képes voltál rá? - viszonoztam a pillantását, mire ő nevetve megtekerte a fejét. Újabb füstfelhő távozott a szájából, és bár kifele fújta, az autója már teljesen beitta az illatot, ennek hatására pedig a ruháim is. Pontosabban a ruhája, ami nálam volt.

- Nem volt könnyű. - felelte, majd a suli utcájába kanyarodott.

- Nem kellene kiszállnom? Mármint... tudod. Mi lenne, ha mindenki meglátná, hogy a te kocsidból szállok ki? - kérdeztem, és előre dőltem az ülésen. Végre két nap után bekapcsolt a józan eszem, és figyelmeztetett, hogy mennyire nem helyes sem erkölcsi, sem pedig szakmai szempontból az, amit csinálunk. Neki rámehet a munkája, engem pedig még érettségi előtt simán kirúghatnak az iskolából.

- Igazad van. - sóhajtott fel, aztán lassított. - Megállok itt, ki tudsz szállni.

- Rendben. - bólintottam, és amikor az utca elején félrehúzódott az autóval, én a kilincsre nyúltam, de ő elkapta a csuklómat. Felé fordultam, neki pedig több sem kellett, egyből az ajkaimnak csattant, és úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó. Lassan elengedtem a kilincset, a vonzereje sokkal nagyobb volt, még akkor is ha tudtam, hogy így is simán megláthat minket bárki. Ott és abban a pillanatban azonban a legkevésbé sem érdekelt, és valószínűleg el sem engedtem volna, ha Aaron el nem tol magától.

- Most már mehetsz. - a csóktól duzzadt ajkakkal, zihálva pillantott rám, és engem is majd megőrjített a vágy. Egyszerűen kiborító volt a jelenléte. Olyan hatást gyakorolt rám, amit nem tudtam irányítani, és ez kicsit megrémisztett. - Délután ugyanitt megvárlak. Van kedved kajálni valahol?

- Meglátjuk. - mosolyogtam rá szelíden, és most már tényleg kiszálltam az autóból, mert tudtam, hogy nem leszek képes megtenni, ha egy másodpercnél tovább ott maradok.

Remegő lábakkal álltam a járdán, a hó nagy pelyhekben kavargott körülöttem. Megvártam, ameddig a kocsija eltűnik a szemem elől, és csak utána indultam el a suli irányába. Bizonyára már az is elég okot ad pár embernek a gyanúra, hogy nem az anyám vagy az apám vitt az iskolához, hanem a saját két lábamon sétáltam be. Nem tudtam mennyit tudnak a történtekről, de ahogy ez lenni szokott, a pletykák már így is biztos elindultak. Túl régóta jártam oda, hogy tudjam ezt. Mindig mindent tudnak, csak épp nem úgy, ahogy az történt.

Amellett pedig jó lett volna Sarah-val is beszélni. A legutóbb anyám miatt épp belé fojtottam a szót, és két nap elég hosszú idő ahhoz, hogy valami mégiscsak történjen köztünk Rhettel. A gondolatra elfogott az izgalom, és életemben először izgatottan sétáltam az iskola felé, mert úgy éreztem, hogy végre van, ami boldoggá tesz. Volt értelme az életemnek.

✘✘✘

Sarah-t egészen a történelem óráig nem láttam, ellenben Rhettel, aki lázasan pakolászott a szekrényében. Khm... Bonnie szekrényében.

- Szia! Mi újság? - csapódtam hozzá jókedvűen. Kinyitottam a szekrényemet, és kivettem a történelem felszerelésemet.

- Mi újság? - emelte magasba a szemöldökét. - Eltűnsz két napra, és még te kérdezed, hogy mi újság? - nevetett fel.

- Hallottam ezt-azt. - kacsintottam rá anélkül, hogy elárultam volna Sarah-t. Mégis azonban világossá akartam tenni számára, hogy tudok a dologról, és elmesélheti, ha szeretné. Azonban Rhett nem szerette volna, és ezt eléggé világosan az értésemre hozta. Nemes egyszerűséggel keresztüllépett a témán.

- Mitől vagy így feldobva?

- Mi az? Már nem is lehet jó kedvem? - megrántottam a vállamat, majd a cuccaimmal a kezemben a terem felé indultam, ahol bizonyára Mr. Oldsman már dörzsölgette a tenyerét, hogy épp kit szívasson meg. A maga módján valószínűleg élvezte ezt, és kicsi szadista hajlamokkal is rendelkezett. Ép eszű ember nem élvezi, ha a diákjai szenvednek, és gyomorgörccsel ülnek be az órájára. Abban biztos voltam, ha én tanár lennék, jófej lennék. Semmi kétség.

- Neela! Téged is látni? - Sarah jött velünk szemben a folyosón, és amikor elém ért, szorosan megölelt. Fél kézzel viszonoztam az ölelését, a másik kezemet a könyvekkel együtt a mellkasomnak szorította, így mozdulni sem bírtam.

- Hát, látod. - vihogtam a fülébe.

- Várj egy picit! - tolt el magától, aztán a levegőbe szaglászott. - Cigiszagod van.

- Ööö... Az meglehet, cigiztek a közelemben. - vágtam ki magam.

- Ez egy férfi póló? - tűnt fel neki a következő hiba rajtam, amit már Rhett sem hagyhatott szó nélkül, és körbejárt, miközben elindultunk a terem felé. Úgy vizslatott, hogy szentül hittem, mire a teremhez érünk, már ismerni fogja minden négyzetcentimet.

- Mi ez a hirtelen stílusváltás? - kérdezte, aztán a terem elé érve mindhárman megtorpantunk. Zavarba jöttem. Azt persze sejtettem, hogy fel fog tűnni mindenkinek, hiszen eléggé nagy fordulat volt az életemben, de kidolgozott válaszom nem volt arra, hogy mit mondok, ha rákérdeznek. Ráadásul pont a barátaim tettek fel vallatókérdéseket.

Sarah vetett egy sötét pillantást Rhettre, aki értetlenül nézett rá, majd a pici barnahajú lány felém fordult.

- Hogy van az anyukád?

- Változatlan. - tekertem meg a fejem. Szóval Sarah már hallott a balesetről. - Azt mondják stabil az állapota, de nem tudom, mert nem mehettem be hozzá. - a földet kezdtem vizslatni, a hirtelen jó kedvem átcsapott bánatba, mert tudtam, hogy nem helyes itt örömködnöm, miközben az anyám az életéért küzd egy rideg kórházi szobában. Azonban ott volt a másik oldal is, a szabadság íze, amibe némileg belekóstolhattam, és nagyon is tetszett. Persze ettől függetlenül apámról tudtam, hogy nem fogja feladni, és mindent elkövet majd, hogy hazamenjek vele. Még akkor is, ha neki többé nem volt köze ahhoz a lakáshoz, és úgy éreztem, hogy lassan nekem sincs.

- Később megdumáljuk? - súgta a lány, majd a folyosó elejére kémlelt, ahol Mr. Oldsman már közeledett felénk.

- Hogyne. - feleltem, aztán Rhettel együtt, még Mr. Oldsman előtt beiszkoltam a terembe. Semmi kedvem nem volt két nap hiányzás és egy autóbaleset után még tőle is kikapni.