Hétfő délután egyedül sétáltam végig a kihalt folyosón, az iskolatitkárságra vezetett az utam. Anyám nem hagyott túl sok lehetőséget a kiborulásom ellenére sem, sőt ha lehetett, még szigorúbban vette a dolgot. A veszekedésünk után rögtön beszélt Mrs. Tonkinnal, az iskolaigazgatóval, aki nem meglepő módon, támogatta az ötletét. Ő sem volt sokkal kiállhatóbb személyiség anyámnál, de legalább nem járkált a diákok között, ha nem volt muszáj. Kétség sem fért hozzá, hogy jól vezette az iskolát, de túl sok szabadidőt ő sem engedett meg az idejáró diákoknak. Az épület falain belül, még a szerelmi viszonyok is tiltottak voltak, mondván, ez nem egy párkereső night club, hanem egy iskola. Ezt azzal nyomatékosította tavaly év elején, hogy a folyosókat kamerával szerelte fel, így mindenki lépését tudta követni. Kicsit betegesnek találtam, de nekem nem volt félni valóm. Úgy sem csináltam olyan dolgokat, amik miatt szégyenkeznem kellett volna. Ami azt illeti, a megszokott zombi üzemmódon kívül semmit nem csináltam.

Halkan megkocogtattam az iroda ajtaját, majd rámarkoltam a táskám pántjára és vártam, hogy valaki beinvitáljon. Kis várakozás, és motozás után Mrs. Grinner, az iskolatitkár nyitott ajtót, és amint meglátott hatalmas vigyor ült ki a kerek kis arcára. Kedves nő volt, aki annyira szerette ezt az iskolát, hogy az egyetem elvégzése után itt kötött ki ismét. Ezt az információt véletlenül hallottam csak meg, amint épp az egyik új tanárral beszélgetett, még tavaly év végén. Úgy sütött róla, hogy nem mond igazat, mint rólam péntek este a halálfélelem. Mégis ki akarna ide bármilyen formában visszajönni, ha már egyszer kiszabadult innen?

- Gyere Neela, keresünk neked valami jó kis délutáni foglalkozást. – tenyerét finoman a hátamra tette, úgy kormányzott befele, az irodába. Amikor beértünk, ő megkerült engem, aztán lehuppant az íróasztala mögött található forgószékre, és a gépen kezdett el matatni valamit. Én idegesen álldogáltam az asztal előtt, és azon gondolkodtam, hogy mégis mi a jó büdös francot keresek én itt. Már rég meg kellett volna szöknöm. A gondolatmenetemből egy halk kopogás zökkentett ki, és az ajtón bedugta a fejét az iskola portása. Mrs. Grinner felállt az asztaltól, és úgy nézett az idősödő férfira. Meg mertem volna kockáztatni, hogy az egyetlen emberszerű ember volt ebben az egész épületben.

- Elnézést Mrs. Grinner, de itt egy férfi, és azt mondja, hogy ő az új edző.

- Köszönöm Thomas, küldje be. – mosolygott rá a titkárnő, a portás pedig bólintott, és már el is tűnt a szemünk elől. Mrs. Grinner visszaült az asztalhoz, rólam tudomást sem véve, pedig akkor már percek óta ácsorogtam az asztala mellett. Nyilván nekem keresett valami megfelelő elfoglaltságot. Az, azonban amit a portás mondott, megütötte a fülem. Új edző? Értesültem róla, hogy Mrs. Palmer szülési szabadságra megy, hiszen hetekig másról sem zengett az iskola, csak arról, hogy a sportegyesület egy időre feloszlik, akiknek pedig a sport volt a mindenük ebben a betokosodott rendszerben, most mehettek máshova, ha nem akartak a hobbijuk nélkül maradni. Nekem a sport valahogy soha nem volt az életem része, legalábbis iskolán belül nem. Szívesebben vezettem le a feszültséget a magam módján. Anyám különben is azt mondta, a szellemi tanulás sokkal fontosabb, minthogy egy labda után rohangáljak a szabadidőmben, én pedig elhittem, hogy ez így van. Nem voltam testnevelésből kiemelkedő, de a legbénább sem. Olyankor csak élveztem, hogy végre valahol kiadhatom magamból a napi feszültséget.

- Jöjjön! – ugrasztott ki ismét Mrs. Grinner hangja a gondolataimból, és csak akkor tűnt fel, hogy annyira elmerültem bennük, hogy a kopogást nem is hallottam. Gyorsan az ajtóra kaptam a tekintetem, és amikor az illető belépett rajta, azt hittem nem látok jól. Mrs. Grinner egyből felpattant a székéből, és kezet fogott a férfivel, aki még az ajtóban álldogált. Ő volt az. Péntek este. Ő volt az, akinek az életemet köszönhetem. Te jó ég! Mit keres itt? - Erre tessék! Az igazgatónő most épp nem tartózkodik bent, de a munkarendjét kinyomtatta, és megkért, adjam át. – Mrs. Grinner áthajolt az asztalán, amin elképesztő kupi uralkodott, majd arrébb túrt egy köteg papírt, majd még egyet, eközben pár le is hullott az asztalról, mire megtalálta, amit keresett.

- Köszönöm! – bólintott a férfi, és elkezdte tanulmányozni a nyomtatott lapot, amin mindenféle táblázatok, és adatok voltak.

- Nézze csak át nyugodtan, én addig keresek a kishölgynek egy délutáni foglalkozást, aztán megmutatom, merre találja az edzőtermet, a tornatermet, és a tanári szobát. – villantotta rá a férfire a mosolyát Mrs. Grinner, miközben rám mutatott. A férfi szép lassan követte a titkárnő keze mozgását, sötét szemei pedig megakadtak rajtam. Láttam a tekintetében a felismerést, de látszólag meg sem hatotta. Mintha mindennapos lett volna számára, hogy potenciális alanyokat ment meg a meggyilkolásuktól. Szája szélén egy pillanatra felvillant egy kicsi mosoly, én pedig zavaromban elkaptam róla a tekintetem.

- Rendben. – válaszolta, Mrs. Grinner pedig visszatért a munkájához, ami jelen esetben én voltam. Kezemet görcsösen ökölbe szorítottam, a levegő pedig fullasztóvá vált az új edző a jelenlétében. Nem mertem rá nézni, és látszólag ő sem vett rólam tudomást, végig a papírt bámulta, mintha mindig valami újabb dolgot fedezne fel rajta. Nem akartam elhinni, hogy Mrs. Palmer helyett egy férfi lesz az új edző, ráadásul egy olyan ember, aki hát tudjuk, honnan származik. Legalábbis én tudtam. A kérdés már csak az volt, hogy az igazgatónő is tudta-e, mielőtt munkába állította, mert bár hiába mentett meg, sem a külseje, sem pedig a vakmerősége nem utalt arra, hogy jófiú lenne. Márpedig őt egyáltalán nem rémítette meg a fegyver látványa. Lélekjelenléte volt, afelől semmi kétség.

- Neela! Neela! – a nevem hallatára kaptam fel a fejem, Mrs. Grinner pedig töretlenül szólongatott. – Jól érzed magad?

- Micsoda? – pillantottam rá, és egyszerűen nem értettem mi van velem. Ma már harmadszorra merültem el úgy a gondolataimban, hogy a külvilágra egyáltalán nem voltam képes reagálni.

- Azt kérdeztem, jól vagy-e. Már legalább háromszor szóltam neked. – emelte meg aggódva a szemöldökét, ami rögtön a homloka közepéig szaladt.

- Persze, minden rendben.

- Két helyen van üresedés. – nézett a gépre, amikor már biztos volt benne, hogy figyelek rá, és nem is bolondultam meg. – Mr. Oldsman történelem fakultációja, vagy Mr. Cox órái. Melyiket szeretnéd Neela? – tette fel a kérdést, én pedig úgy álltam ott, mintha a világ sorsáról kellene döntenem. Egyik rosszabb eshetőség volt, mint a másik. Semmi pénzért nem mentem volna a kötelező órákon kívül történelemre, főleg nem Mr. Oldsmannel, akitől jobban féltem, mint a szüleimtől. De nem mondhattam azt sem, hogy a másik lehetőséget választom, hiszen a szóban forgó személy körülbelül egy méterre állt tőlem. Még úgy tűnt volna, hogy futok utána. Pedig szó sem volt ilyesmiről. Ami azt illeti, inkább el akartam kerülni. El akartam felejteni a péntek estét, és az úgy nem megy, ha közben bejárok az óráira. – Szóval? Mit mondasz? Döntened kell, mert tíz perc múlva kezdődik egy megbeszélés a tanáriban, és ott kell lennem. – pillantott türelmetlenül az órájára Mrs. Grinner.

- Én... Azt hiszem... Én... Mr. Cox óráját választom. – nyögtem ki nagy nehezen, a torkom pedig úgy kiszáradt, hogy a nyálamat nem voltam képes lenyelni. Mégis mi ütött belém?

- Na, szuper! Megvan az első tanítványa Mr. Cox! – mosolygott a férfire, aki csak bólintott. Nem egy beszédes ember, annyi szent. – Akkor Neela megtennéd kérlek, hogy körbevezeted a tanár urat a harmadikon? Kicsit elszámoltam magam, és nem lesz már időm rá. – nézett rám hálásan, én pedig legszívesebben nemet mondtam volna. Nem én vagyok itt az egyetlen diák, miért pont nekem kell egy bűnözővel flangálnom az iskola falain belül?

- P-Persze. – leheltem végül. 

  ✘ ✘✘ 

Halkan haladtam a folyosón, ahol elszaladt mellettünk pár diáklány, akik elég feltűnően bámultak végig az újonnan felvett edzőn. Nem is csoda, az újdonság erejével hatott rájuk, ráadásul nem lehetett rá azt mondani, hogy csúnya. Na, jó, egyáltalán nem lehetett rá semmi negatívumot mondani, már ami a külsejét illette. Inkább csak azt, hogy ijesztő. Tipikus bűnöző kinézete volt, és biztos voltam benne, hogyha anyám látná, hogy milyen tanárokat vesznek fel dolgozni, elég csúnyán kiakadna. Szerencsére azonban ő nem volt itt, és életemben először az én kezemben volt a döntés. Én dönthettem el, melyik órára akarok járni. Nem volt itt anyám, aki döntsön helyettem, és megmondja, nekem melyik a jobb. Hogy őszinte legyek, hihetetlenül felszabadító érzés volt.

- Itt mindig ilyen pangás van, vagy csak most? – szólalt meg a hátam mögött Mr. Cox, miközben elértünk a harmadik emeleti lépcsőfordulóba. Az iskola tényleg elég kihalt volt, ilyenkor a normális emberek már rég hazamentek, az idiótábbik része pedig egy teremben üldögélt valamelyik tanárral. Hát, én, ha nem is üldögéltem, de egy tanárral voltam, így egyértelműen az idióta kategóriába soroltam magamat.

- Már mindenki hazament. – válaszoltam egyszerűen. Úgy könnyebb volt, hogy nem néztem a szemébe. Volt a tekintetében valami, ami teljesen megzavarta a józan gondolatmenetemet, és hatalmas zavar állt be a kommunikációs rendszerembe. Pedig általában tudtam beszélgetni az emberekkel. Kellett is, hiszen apám nem tágított abból a kikötéséből, hogy ügyvédnek kell lennem akkor is, ha közben beáll a világvége. Az már más tészta, hogy engem meg sem kérdezett arról, hogy én ezt akarom-e egyáltalán, és hát egyértelmű volt, hogy nem akarom.

- Kérdezhetek valamit? – állt meg a lépcső tetején, miközben én tovább haladtam a tornaterem irányába. Őszintén, nem tudtam mit akar kérdezni, és semmi kedvem nem volt a kérdéseihez sem, csak haza szerettem volna végre jutni, így hát bólintottam, és a terem előtt bevártam őt. Sötét pillantását végig jártatta rajtam, amitől teljesen zavarba jöttem. Miért tud úgy nézni rám ez a pasi, mintha bármelyik pillanatban letépné rólam a ruhát? Ami azt illeti, egyáltalán nem voltam hozzászokva egyetlen egy pasi közelségéhez sem. Időm sem volt rájuk, és hát engedélyt sem kaptam a szüleimtől, hogy az ellenkező nemmel foglalkozzak. Apám szerint azt a lotyók, és a kitartott nők csinálják, és nem engedi, hogy az ő lányát is megbélyegezzék a szavak bármelyik szinonimájával is. Így esett hát meg, hogyha tetszett is egy srác, azt mélyen elnyomtam magamban. Magam miatt, és a srác miatt is. A szüleim abban a pillanatban karóba húzták volna a fejét.

- Persze Mr. Cox. – válaszoltam.

- Van valami különösebb oka, hogy az én óráimat választotta Miss...? – bökte ki. A legkevésbé sem erre a kérdésre számítottam, de a válasz az ő számára annál egyértelműbb volt.

- Martinez.

- Tehát? – faggatott tovább, közben pedig elhaladt mellettem, és körbejárta a hatalmas tornatermet. Mindkét oldalán egy lelátó húzódott, a fa parkettán pedig csúszott a cipőm talpa, ahogy pár lépést tettem én is befelé.

- Utálom a történelmet. – feleltem, és úgy láttam megelégszik ennyivel. Vártam, hogy szóba hozza a pénteken történteket, de nem tette. Mintha számára meg sem történt volna. Vagy szimplán egy jelentéktelen semmiség lenne az, hogy valaki pisztolyt fog rá, és az életével játszik? Hiszen ki tudja, ha rosszul sül el a dolog, akár meg is halhatott volna.

A beszélgetésünket a mobilja éles csörgése szakította félbe, és amint a kijelzőre nézett a testtartása megváltozott. Az addigi higgadt, csendes énje kezdett lefesleni róla, és alatta kibontakozott valami egészen más. Nem tudtam megfogalmazni, nem is akartam, de ijesztő volt. Feltartotta a mutatóujját, aztán kicsivel tőlem odébb sétált, de nem elég messze ahhoz, hogy ne halljam azt, amit a telefonba mond.

- Mi van? Mondjad! – dörrent a hangja. – A francba Eric! Jó, maradj ahol vagy, tíz perc és ott vagyok! – mondta, aztán zsebre rakta a telefonját, és felém fordult. Szemeiben düh, és kétségbeesés hullámzott, én pedig nem tudtam, hogy reagáljak az imént hallottakra. – Sajnálom Miss Martinez, most mennem kell. Igazán örültem! – szólt hozzám, és a szemeiben táncoló érzéseket most már hallottam a hangjában is. Nem kérdeztem semmit, csak bólintottam, aztán figyeltem, ahogy sietős léptekkel magamra hagy az üres tornateremben. Hangos durranással vágta be maga után az ajtót, majd pár perc múlva a léptei zaját elnyelte a hűvös csend, én pedig teljesen egyedül maradtam.