Résnyire nyitottam csak ki a szememet, de ez is épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy az iszonyatos fejfájás úrrá legyen rajtam. Hatalmas fényt érzékeltem magam körül, és ha hittem volna a túlvilágban, akkor biztosan számításba veszem, hogy meghaltam, és épp a mennyben vagyok. De mivel nem hittem, így ez a teória mehetett a kukába, én pedig a valóságba. Feltápászkodtam, és éreztem, hogy határozottan fáj mindenem, az viszont teljesen nyilvánvaló volt, hogy a saját ágyamban tartózkodom. Már csak az nem volt egyértelmű, hogy miképp kerültem oda. Sőt, ha úgy vesszük, igazából semmi sem volt túl egyértelmű. Az előző esti történéseket homály övezte, és bármennyire szerettem volna emlékezni, nem sikerült. Csak a fejem sajdult bele még jobban a gondolkodásba.

Lemásztam az ágyról, majd ösztönösen a telefonom után nyúltam, amit az éjjeliszekrényemen szoktam tartani, ám most nem volt ott, hiába is tapogattam. A nap ezernyi szikrája tódult be a szobámba, mintha csak direkt büntetni akart volna. Annak éreztem. Büntetésnek. Hunyorogva az ablakhoz léptem, és behúztam az ezüst kék színű függönyömet, amit még a nagyi választott nekem pár éve, amikor anyám úgy döntött, hogy ideje nagylányossá tenni a szobámat. Az addigi rózsaszín falakat a fehér szín váltotta fel, és a bútoraim is új dizájnt kaptak. Végül is ráfért, legalább nem úgy nézett ki a szobám többé, mint egy elcsépelt babaszoba.

- Nocsak, ébren vagy? - amint kiléptem a biztonságot nyújtó vackomból, éles taps, és kellemetlen hang ütötte meg a fülemet. Anyám kellemetlen, és nagyon dühös hangja. A nappaliban lévő dolgozóasztalánál ült, és direkt, mintha engem várt volna. Rápillantottam, majd az ajtó előtt megálltam.

- Ne már, szétmegy a fejem. - a homlokomra szorítottam a tenyeremet, mert a hangja olyan erősen szólt, mintha hangos kürtök kísérték volna.

- Valóban? - kérdezte cinikusan. - Mennyit ittál te az este, hm?

- Nem tudom.

- Nem? Na, majd én megmondom! - harsant fel, és ezzel egy időben ellökte magát a ruganyos irodai székéből. - Éppen eleget ahhoz, hogy a lábadon se állj! A történelemtanárod segítségével tudtalak kivinni az autóhoz, miközben megállás nélkül sületlenségeket beszéltél. Felfogod te, hogy mit jelent ez számodra? Mit jelent ez a jövődre nézve, és mit jelent rám nézve is? - egyre dühösebb lett, és egyre hangosabbra tekerte a hangerejét. - Direkt megkértelek rá, hogy ne tűnj el mellőlem, igaz? Erre te?! Egész este téged kerestelek, és azért nem találtalak, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy a sárga földig leiszod magad!

- Csak...

- Csak? Neela, nincs csak! Elvágtad magad a tanáraid, és rengeteg ember szemében, érted ezt?

- Nem én voltam az egyedüli, aki ivott. - keltem a saját védelmembe, több-kevesebb sikerrel. Annyi erő sem volt bennem, hogy összeszedjem a gondolataimat, és kileheljek pár érvet, ami mellettem szól. Különösen nehéz úgy, ha az ember nem is emlékszik arra, mit csinált. Így még az is lehet, hogy anyámnak van igaza, és tényleg nagyon gázul viselkedtem.

- Ez nem kifogás! - rivallt rám olyan dühösen, hogy a haragja betöltötte szinte az egész lakásunkat. - Elég baj, hogy a korosztályod hozzájut az alkoholhoz, de ez az ő dolguk. Ha elszúrják az életüket, elszúrják, nem érdekel. De te, nem fogod. Megértetted?

- Persze. - böktem oda halkan, viszont neki ez nem volt kielégítő válasz.

- Nézz magadra! Gyerünk, nézz magadra! - hirtelen mellém lépett, és megmarkolta a felkaromat. Annyira meglepett ezzel, hogy reagálni sem volt időm, így csak hagytam, hogy maga után rántson. Szorosan fogott, és egészen addig el sem engedett, amíg az előszobában álló hatalmas tükörhöz nem vonszolt. - Tetszik a látvány? Igen? - köpködte a szavakat indulatosan, és arra kényszerített, hogy a tükörben végigpillantsak magamon.

Tényleg borzalmas állapotban voltam. A babarózsaszín pizsamám meg volt tekeredve a derekamon, a hajam egy madárfészekhez hasonlított, a szemem alatt pedig hatalmas sötét karikák éktelenkedtek, amik tökéletesen hirdették azt, hogy előző este bármi is történt, elég rendesen elintéztem magamat.

- Nem.

- Akkor meg mégis miért csináltad ezt? Ezerszer elmondtam, és azt hittem megérted. Én komolyan nem értelek Neela. - sóhajtott fel, ezúttal semmi cinizmust nem éreztem a hangjában. Sokkal inkább volt megvető, és kétségbeesett egyszerre. - Ugye azt tudod, hogy úgy volt, Mr. Oldsman írja a tanári ajánlóleveledet az egyetemre? Ezek után szerinted, ha meg is írja, hogy fog rólad vélekedni? Lehetetlen, hogy ne az a kép legyen a szeme előtt, hogy téged az autóig kell támogatni, mert olyan részeg vagy, hogy képtelen vagy a saját lábadon közlekedni!

- Sajnálom. - böktem ki az egyetlen értelmesnek tűnő dolgot, ami abban a helyzetben eszembe juthatott. Az igazság az volt, hogy a legkevésbé sem érdekelt sem az ajánlás, sem pedig az a tény, hogy valószínűleg ronggyá égettem magam a történelem tanárom előtt, és akihez hétfőn be kell majd ülnöm órára. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, az a fejfájásom volt, mert ölni tudtam volna egy gyógyszerért, és azért, hogy visszamászhassak az ágyamba. Azonban ez anyám mellett egyenlő volt a lehetetlennel.

- Ne aggódj, ennek meglesznek a következményei. - fújtatott. - Most viszont indulás, szedd össze magad! Mrs. Albee egy órán belül itt lesz.

- Mi? Ma? - kikerekedett szemekkel néztem rá, anyám pedig felkapta a vizet.

- Órád van ma vele. Mit gondoltál, csak azért lemondom, hogy te kipihenhesd a másnaposságot, amit magadnak köszönhetsz? Szó sem lehet róla! Te döntöttél úgy, hogy pusztítod az agysejtjeidet, akkor most viseld a következményeit. - széttárta a kezeit, a szemei pedig parázslottak az idegességtől. Csalódott bennem, de ami még ennél is nagyobb volt az a haragja. Kicsúsztam az irányítása alól, és ez iszonyatosan feldühítette. Pont úgy, ahogy apámat. - Na, indulás! - legyintett a szobám ajtaja felé, én pedig bólintottam, és mindenféle kötekedés, vagy válasz nélkül elindultam. Amúgy sem vágytam másra, csak még arra az egy órára, hogy csend vegyen körül, és rendbe szedhessem magam. 

✘✘✘

Mrs. Albee a tőle megszokott módon pontosan érkezett, nem kevés anyagmennyiséggel. Már a gondolatától is - hogy le kell ülnöm latin kifejezéseket tanulnom -, kirázott a hideg. Az egyedüli dolog ami elviselhetőbbé tette az egészet, az a tanárom megnyerő, és megértő mosolya volt, ami mindig szeretettel fordult felém.

- Hozhatok kávét? - kérdeztem tőle, amikor a könyveket az étkezőasztalra pakolta.

- Nem kérek, köszönöm. Inkább csüccs, és mesélj, mi maradt meg neked az előző heti tananyagból. - noszogatott, én pedig szívtam a fogam, hogy a kávés elterelés egy kicsit sem sikerült. Kelletlenül ültem le vele szembe, a fejem még mindig hasogatott, és mellé társult egy kellemes hányinger is, amitől úgy éreztem, hogy a gyomrom menten kiszakad a helyéről.

- Azt hiszem, a deklinációs táblázat. - nyögtem, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, azonban ez volt az egyedüli, ami egyáltalán beugrott. Mrs. Albee várakozva nézett rám, ebből tudtam, hogy volt ott még több is.

- És még?

- Még?

- Miket néztünk még? - mosolygott rám. Az ajkamba haraptam, hogy csillapítsam a zúgást, ami az agyam közepéből kifelé áramlott.

- Ööö...

- Ragozási példákat mutattam, megvan?

- Ja, igen.

- Na, szuper! - csapta össze a tenyerét, ami annyira rosszul esett, hogy összerezzentem. - Akkor ma adok pár mondatot, amit le kellene fordítanod, ezeknek a példáknak a segítségével. - magyarázta, miközben a vastag könyvet lapozgatta. Nem tudom, hogy fel sem tűnt neki mennyire használhatatlan állapotban vagyok, vagy csak egyszerűen nem akart tudomást venni róla, de kicsit sem akart lassítani a tempón. A latin nem pont olyan tantárgy, amit másnaposan fel lehet fogni, így hát értelemszerűen nem is fogtam fel belőle szinte semmit. Tenyeremmel kitámasztottam az államat, és meredten néztem az elém tolt példamondatokat, mialatt Mrs. Albee magamra hagyott, mert anyám a dolgozószobájába rendelte, hogy beszéljen vele. Fogalmam sem volt mi ennyire fontos, amit nem lehet vele megbeszélni az óránk előtt, de nem bántam, hogy az idős hölgy nem tartózkodott a közelemben. Nem igazán voltam vevő senki társaságára. Az egyedüli ember, akit eltűrtem volna, az valószínűleg soha többet szóba sem áll velem. Végigpörgettem újra és újra az este eseményeit, és minden egyes alkalommal oda lyukadtam ki, hogy iszonyatosan gázul viselkedtem. Már az is épp eléggé ciki volt, hogy Mr. Cox talált rám, amikor olyan állapotban voltam, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy azt sem tudtam mit mondtam neki. Amire emlékeztem az sem volt épp kellemes, képzelem mi történhetett abban az időben, ami nekem teljesen kiesett. Az utolsó emlékképem, hogy a jéghideg éjszakában a szemembe bámul, aztán teljes sötétség. Anyám szerint Mr. Oldsman segített neki beültetni engem a kocsiba, így nagy valószínűséggel Mr. Cox passzolt le neki. Amit őszintén, egyáltalán nem csodáltam. Én sem akartam volna egy részeg tinit pesztrálni, aki mindennek a tetejében még össze-vissza zagyvál mindent, és még tiszteletlen is.

Emlékszem a féltékenységre, ami elfogott, amikor megláttam őt a kolléganőjével táncolni. Sok minden esett ki, de a negatív érzésekre sajnos tisztán emlékszem. Megmagyarázni nem tudom, mert soha azelőtt nem éreztem ilyesmit, de olyan volt, mintha kést forgatnának a szívemben. Az érzés gyomorszájba ütött, és markolt belülről. Talán ezért döntöttem a pia mellett. Talán más miatt. Nem tudom, de az biztos, hogy az érzéseimen, és a helyzetemen egy kicsit sem segített. Sőt, inkább még jobban összekuszált mindent.

- Köszönöm Mrs. Albee, akkor majd keresem. - lépett ki anyám a dolgozószobájából, amire felkaptam a fejemet.

- Ez csak természetes, bármikor szívesen segítek, ha tudok. - a tanárnő az asztalhoz lépett, és összeszedte a könyveit, amikből a példákat adta. - Jövő órán leellenőrizzük a feladatot, rendben? Most viszont mennem kell, vár már egy másik tanítványom. - mosolygott rám, majd anyámra.

- Jöjjön csak, kikísérem. - anyám kedvesen a navigálta Mrs. Albee-t az ajtó felé. Felálltam, és kíváncsian követtem őket a szememmel egészen addig, ameddig a tanárnő be nem pattant az autójába, és anyám vissza nem jött a házba. Érdeklődve néztem rá, nem igazán tudtam mire vélni ezt a hatalmas nagy kedvességet. Nem mintha máskor amúgy ne lett volna kedves, vagy tisztelettudó a tanárnővel szemben, de most más volt. Túl kedves volt, és túlságosan közvetlen, ami egyáltalán nem anyám stílusa.

- Ez meg mi volt?

- Épp most húztalak ki abból a gödörből, amibe keverted magad! - bökött rám dühösen, a bejárati ajtót pedig hangosan vágta be maga mögött. Hosszasan kifújta a kintről bejövő fagyos levegőt, ami a tekintetét is megfagyasztotta, és láttam rajta, hogy ölni tudna.

- Mármint? - még mindig nem értettem miről beszél.

- Megkértem Mrs. Albee-t, hogy írja ő a tanári ajánlóleveledet. Vonakodva bár, de elvállalta.

- Miért pont őt? - néztem rá csodálkozva. - Nem az a szabály, hogy csak az iskolában tanító tanáraim egyike írhatja az ajánlást?

- De, az a szabály. Viszont kivételek mindig vannak, és ez is egy olyan alkalom jelenleg. Nem várhatom Mr. Oldsmantől ezek után, hogy megírja az ajánlást. Ráadásul nem is biztos, hogy jó véleménnyel lenne rólad, ami még árthat is neked, a felvételidet illetően. - magyarázta. Egyik kezét a csípőjére vágta, a másikkal pedig kisöpört pár hajszálat az arcából. - Innentől kezdve nincs több baklövés, megértetted?

- Igen. - feleltem, habár megszólalni sem bírtam a meglepettségtől. Tudtam, hogy anyám bármire képes, és nyilván kihúz a bajból, de most először láttam, hogy képes áthágni egy szabályt ennek érdekében. Pont ő, aki mindig minden élethelyzetben a törvény, és a szabályok mellett állt.

- Ez volt az utolsó dobásod. Innentől kezdve belehúzol, és nem akarom megtudni, hogy nem a tanulásra koncentrálsz! - fenyegetően felém emelte a mutatóujját, majd elfordult tőlem. - Most pedig indulj a szobádba, és vacsoráig még állj neki tanulni!

- Igenis. - suttogva válaszoltam, mint egy leszidott kiskutya, és úgy éreztem, hogy ismét métereket zsugorodtam. Én magam, és az önbecsülésem is. Visszazuhantam oda, ahonnét az alkoholnak köszönhetően kimásztam. Anyám újra elérte, amit mindig is akart. Visszavont az uralma alá, és ennek tetejében még azt is elvárta, hogy hálával tartozzak neki. Hálával azért, amiért konkrétan megmentette a jövőmet annak ellenére, hogy nem is biztos, hogy én akartam ezt.

✘✘✘ 

Este tíz is elmúlt már. Az ágyamon feküdtem, és egy könyvet lapozgattam. Hide Halbertsma: Régiségek enciklopédiája. Az egyik kedvenc könyvem volt, aminek a témája is, és a hangulata is egyaránt magával ragadott. Imádtam a régiségeket, és azokat az értékkel bíró tárgyakat, amelyek a régmúltból maradtak fent, és amelyek mögött ezernyi élet emléke áll. A könyv amellett, hogy bemutatja a nagy stíluskorszakokat, foglalkozik azokkal a hétköznapi régiségekkel is, amelyek bárki otthonában megtalálhatók, épp ettől olyan izgalmasak. Velük együtt beszippant a múlt, és számomra egy olyan tölteted ad, ami bármelyik élethelyzetben is kiutat nyújt a borzalmas életem korlátaiból.

Hatalmasat ásítottam, és magam mellé, az ágyra tettem a könyvet. Ideje lett volna aludnom, de a gondolataim egyszerűen nem hagytak nyugodni. Túl sok minden történt ahhoz, hogy megnyugodhassak. De muszáj volt, épp úgy, ahogy kipihennem magam. Koncentrálnom kellett hétfőn, és várt rám egy kínos találkozás mindazokkal, akik láttak részegen, és akik feltehetően emlékeznek arra, amire én nem. A meleg takarómat az államig húztam, és épp lekapcsoltam a fejem felett izzó éjjeli lámpát, amikor egy kocsi kerekeinek a zúgását hallottam meg odalentről. Izgatottan pattantam fel, a szívem mélyén reméltem, hogy ezúttal Mr. Cox ül abban a kocsiban. Elhúztam a függönyt, és az ablakhoz álltam. Az autó fényszórói még égtek, így először nem láttam senkit, szóval türelmetlenül vártam, hogy végre kialudjanak a fények. Úgy pár másodperc elteltével meg is történt, majd a vezetőülés felől határozottan egy férfi sötét alakja tűnt fel. A szívem akkorát dobbant a mellkasomban, hogy azt hittem menten kiszakad a helyéről. Mr. Cox kiszállt az autóból, majd neki dőlve a járműnek, rágyújtott egy cigire.

Fogalmam sincs mi ütött belém. Olyan érzésem volt, mintha a szívem heves kalimpálása átvette volna a testem felett az irányítást. A szekrényemhez mentem, és kitárva az ajtaját, elővettem a legelső meleg kabátot, ami a kezem ügyébe akadt. A hátsó ajtónkon át távoztam a házból, és megkerülve az egész épületet, a lehető leghalkabban közelítettem meg Mr. Cox autóját. A térdeim, és a gyomrom remegett, nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán akar-e látni. Azért van itt, mert ez a munkája, nem pedig azért, mert ténylegesen meg akarna védeni. Ha tehetné, nyilván nem a házunk előtt állna cigivel a kezében, hanem hazamenne a nőhöz, akit szeret. A gondolatok a fejembe férkőztek, és a házunk sarkában megtorpantam. A kavicsok zizegtek a talpam alatt, a hideg pedig erősen belém mart annak ellenére, hogy az egyik legmelegebb kabátom volt rajtam. Mégis vacogtam.

Mozdulatlanul álltam, onnan figyeltem őt. Sötét alakját körbevette az utcai lámpa vajsárga fénye, ami még jobban kiemelte acélos testalkatát. A füstöt a hideg éjszakába fújta, nyugodtnak, és kiegyensúlyozottnak tűnt. Velem ellentétben, aki úgy remegett, mint a nyárfalevél. De ezt a beszélgetést meg kellett vele ejtenem. Nem tudtam miért érzem, csak egyszerűen éreztem, hogy látnom kell, és ismét a szemébe kell néznem. Én is át akartam érezni azt a békét, amit a közelében mindig éreztem. Bátortalanul közelebb lépkedtem hozzá, majd a járdán ismét megálltam, megvárva, hogy észrevegyen. Sötét tekintetét rám emelte, és csodálkozva végigmért, de a kocsitól nem mozdult.

- Mit keresel itt ilyenkor? Késő van. - morogta.

- Tudom.

- És hideg. - a hangja érzelemmentes volt, amitől kicsit megrettentem.

- Nem fázom. Most van rajtam kabát. - mosolyodtam el, emlékeztetve őt, és magamat is, hogy ezzel a részlettel az estéről tisztában vagyok. Próbáltam oldani a feszültséget, de minél tovább álltam a tekintetét, annál idegesebb lettem, és annál jobban reszkettem.

- Miért csinálod ezt, mondd? - kérdezte, miközben a cigi végét a földre dobta és - még mindig ugyanazzal a higgadtsággal -, eltaposta a földön.

- Mégis mit?

- Ezt. Az egészet. - sóhajtott fel, ám ezúttal kihallottam a hangjából az elfojtott indulatot. Azért tűnt ennyire nyugodtnak, mert minden erejével azon volt, hogy uralkodjon magán. De mégis miért? Dühös volt rám? Végül is a történtek után minden oka meg is volt rá, hogy az legyen.

- Nem értem. - feleltem bátortalanul, a karjaimat pedig összefontam a mellkasom előtt. - Én csak azért jöttem ki, mert szeretnék bocsánatot kérni. Ahogy tegnap este viselkedtem... Én... Tudom, nem lett volna szabad, fogalmam nincs mi ütött akkor belém. Sajnálom, akármit is mondtam. - próbáltam meg magam kimosni a helyzetből, de nekem nem ment úgy, ahogy anyámnak. Csak az lett a vége, hogy megint össze-vissza makogtam, amit nyilván én is érzékeltem, és zavarba jöttem. Fejemet a elfordítottam a másik irányba, és a szomszédos házat figyeltem, aminek a kertjében különböző színű, és méretű műanyag flamingók voltak elhelyezve. Sosem értettem, hogy mit lehet szeretni bennük, főleg ha valaki ízléstelen díszítőelemként használja őket.

- Csak azt mondtad, amit éreztél. - karcos hangja átszelte az éjszaka csendjét, és hallottam, ahogy megmozdul, majd elindul felém, de továbbra sem mertem ránézni. A rózsaszín kis állatkákra koncentráltam, egészem addig, ameddig a férfi meg nem állt előttem.

- Jesszus, nagyon gáz dolgokat mondtam? - sipítottam, majd a tenyeremmel eltakartam az arcomat. Gondolni sem akartam rá, mivel égettem le magam.

- Nem volt gáz, csak abban nem vagyok biztos, hogy ezt józanul is így gondolod-e.

- Mármint micsodát? - csodálkozva pillantottam rá, akkorra már centikre volt tőlem. Az egyik tenyerét lassan a nyakamra csúsztatta, az érintése mentén pedig úgy éreztem, hogy felgyullad a bőröm. Égtek a végtagjaim, és én magam is égtem a vágytól, hogy újra átérezhessem azt az érzést, amit elsőre sem lett volna szabad átélnem. Nem volt helyes. Nagyon nem.

- Megőrjítesz. - a fülemhez hajolt, amitől megborzongtam. - Kurvára megőrjítesz, érted ezt?

- Nem. - hevesen megráztam a fejem, egy hatalmas nyelés kíséretében. - Se-semmit nem értek már. - kirázott a hideg, és levegő után kaptam. A férfi eltolta magát a fülemtől, és a tekintetemet kutatva, rám pillantott. A szemében tüzes vágy égett, és ismét levegőhöz akartam jutni, amikor habozás nélkül megragadta az arcomat, majd gyengéden, de erőteljesen lecsapott az ajkamra. Olyan volt, mint a legutóbbi, csak még jobb. A csókja mohóbb, és olyasmit művelt, amiről eddig álmodni sem mertem. Eszeveszettül kalimpált a szívem, soha nem éreztem még hasonlót, de annál inkább meg voltam róla győződve, hogy sosem fogok tudni betelni vele. A nyitott kabátjába markoltam, és olyan közel próbáltam vonni magamhoz, amilyen közel csak lehet. Még én magam is meglepődtem a hevességemen.

Aztán mintha csak villámcsapásként érne mindkettőnket, hogy mit művelünk. Mr. Cox ugyanolyan indulattal szakította el magát az ajkamtól, amilyen szenvedélyesen magához láncolta. Gyorsan hátat fordított nekem, tenyerét a kocsi motorháztetőjén támasztotta meg. Kapkodta a levegőt, pont ugyanúgy, ahogy én.

- A rohadt életbe! - morogta, amitől egyből bűntudatom támadt, és olyan erővel csapott fejbe, hogy megtántorodtam. - Ezt nem lett volna szabad. Ez így nem oké... - zihálta, tenyerét a tarkójára tapasztva végre felém fordult. Elbizonytalanodott, sőt mi több, megbánta. Rossz érzéseket keltett bennem is annak ellenére, hogy nem én kezdeményeztem a csókot, de nem is álltam ellen neki.

Te jó ég, mit művelek?

- Sajnálom! - a nyelvemre haraptam, majd elkezdtem hátrálni. Esetlenül botladoztam a járdaszegélyt keresve, és csak pár centin múlt, hogy nem estem hanyatt, de végül sikerült megtalálnom a helyes irányt. Zakatoltak a gondolataim, zakatolt a szívverésem, és legfőképpen a gyomromat uralta hihetetlen mértékű káosz. - Sajnálom... - suttogtam, majd ott hagytam a férfit a hideg éjszakában.