Ingerült voltam, és ez kihatott a viselkedésemre is. Az órákon nem igazán tudtam koncentrálni, és étvágyam sem volt. Ugyan lementem az ebédlőbe, de rá sem bírtam nézni az előttem lévő kajára, ami egy idő után a szótlan barátnőmnek is feltűnt.

- Minden rendben? Csak turkálod az ételt már tíz perce. – Sarah letette a kezében lévő villát, és belekortyolt az előtte lévő üdítőjébe. Mogyoróbarna haja szépen keretezte kerek arcát, aranyló szemei pedig csak úgy villogtak rám.

- Aha, minden rendben. – motyogtam.

- Na, jó! – lecsapta a poharat, majd átnyúlt az asztal felett, és rámarkolt a szabadon lévő kezemre. Rávillantottam a tekintetemet, amit ő aggódva fürkészett. – Mellém álltál, amikor senki más, és érdekelt a problémám, amikor senki mást. Még azt is bevállaltad, hogy miattam Cherry célpontjává válj, szóval az a minimum, hogy megpróbálok segíteni, ha tudok. Ha nem akarod elmondani mi a baj, nem kell, csak egyszerűen látom, hogy nyomaszt valami.

- Igazad volt. – vágtam a szavába, közben a villámmal kipöcköltem pár borsószemet a tányér szélére. Sarah értetlenül nézett rám.

- Miben?

- Apám meg-megcsalta... - elcsuklott a hangom, erre a lány ujjai még szorosabban fonódtak a kézfejemre. Nem akartam bőgni már megint, abból kijutott az elmúlt pár napban, és nem akartam egy sírós óvodás képében tetszelegni. Ennek ellenére mégis az voltam. Egy bőgőmasina, és ezt gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy nem vagyok erős, és nem tudok egy normális mondatot elmondani anélkül, hogy ne sírnám el magam. Túl sok volt egyszerre minden, és ez a sok dolog szinte egy időben zuhant a nyakamba. – Megcsalta anyámat.

- Hogy micsoda? – Sarah szemei úgy elkerekedtek, hogy azt hittem kiesnek a helyükről. Áthajolt az asztal felett, teljes felsőtestével betakarta azt. – Ez komoly? – suttogta, én meg bólintottam. – És ezt honnan tudod?

- Láttam. Rájuk nyitottam, és apám ott volt azzal a nővel a kanapén, és ott... Épp azt csinálták. – hátrazuhantam a széken, a tenyeremet a homlokomra tapasztottam, mert egy pillanatra megpördült velem a világ.

- Ó, basszus. – súgta a barátnőm, akit bevallom életemben először hallottam káromkodni. Nem igazán hagyták el durva szavak a száját, ő az a fajta csendes, kedves lány volt, aki nem akar senkinek sem rosszat, aki nem káromkodik, és aki nem kelt feltűnést. Csak megpróbál sodródni az árral anélkül, hogy a hatalmas hullámok között felborulna.

- Ez van. Apám egy rohadék, nincs mit szépíteni. – nyögtem ki egyszerűen, és nem is gondoltam másképp.

- És anyukád? Mit szólt?

- Nem volt itthon a hétvégén, még nem tudja, és ha apámon múlik, nem is fogja megtudni. – feleltem.

- Na, de nem rajta múlik, ugye? – nézett rám megdöbbenve, én meg egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy mit is akar ezzel mondani. Aztán leesett.

- Komolyan azt mondod, hogy én mondjam el neki?

- El akarod hallgatni előle, Neela? Szerintem joga van tudni, hogy mi folyik a háta mögött. – kikerekedett szemekkel figyelt engem, nekem pedig be kellett látnom, hogy teljesen igaza van. Anyám sem volt sokkal jobb ember apámnál, ezt tudtam. De azt is, hogy ennek ellenére sem titkolhatom el előle, hogy a férfit, akit szeret, inkább más nőkkel hentereg a közös otthonukban. Ott, ahol a mindennapi életünket éljük. Ott, ahova mindennap leülünk megpihenni. Összeszorítottam a fogamat, mert az undor egy pillanatra átfutott az egész testemen. Arra a kanapéra sem ülök le soha többet, az is biztos.

- Igazad van. Majd ma beszélek vele. – előredőltem, és odébb toltam a tányért, amiben az ebédem volt, és amiből egy falatot sem ettem. Semmi étvágyam nem volt, igazából az eset óta rosszul voltam mindentől. Minden gondolatom csak ekörül forgott, és a többi gond, amin egészen eddig rágódtam, szinte eltörpült mellette, és értelmét vesztette. Már nem számított, hogy hányas lesz a történelemesszém, vagy hogy megkapom egyáltalán azt az ösztöndíjat. Semmi jelentősége nem volt, és biztos voltam benne, hogy ezek után a szüleimnek is az én jövőm lesz a legkisebb gondja. Legalábbis nagyon bíztam benne.

- Minden rendben lesz, ne félj. – Sarah mosolyra húzta az ajkait, amitől apró gödröcskék keletkeztek a kerek arcán. – Viszont mennünk kellene órára, mert csengettek. – bólintottam, aztán felálltam az asztaltól, és az érintetlen tálcámat az erre fenntartott helyen hagytam, majd gyorsan összekapkodva a cuccaimat követtem Sarah-t a szekrényeink irányába. 

✘✘✘

Nem együtt volt óránk, így én ebéd után le is váltam tőle, és aztán már nem találkoztunk, pedig ő volt az egyetlen, akivel meg tudtam beszélni a problémáimat. Az egyetlen olyan ember volt Bonnie-n kívül, aki megértett, és aki támogatott. És aki nem lépett ki az életemből. Jó lett volna, ha mélyebben is kiadhatom magamból, ami a szívemet nyomja, mert kezdtem úgy érezni, hogyha nem beszélek róla valakivel, akkor becsavarodok, és úgy végzem, mint az öreg Tim bácsikám, aki egyedül halt meg egy elmegyógyintézetben. Elvileg kettős személyisége volt, vagy micsoda. Azt képzelte, hogy ő egy veterán katona, akinek egy súlyos sérülés miatt kellett hazatérnie a frontról. Még sántított is az egyik lábára annak ellenére, hogy soha nem járt a fronton, és soha nem harcolt a háborúban. A nagyi elmondása szerint viszont ijesztően részletesen számolt be róla, hogy mi történt vele ott, és melyik év, melyik napján kit lőtt le. Még a fegyver típusát is tűhegynyi pontossággal meg tudta határozni, és élménybeszámolókat tartott mindenkinek, akivel csak találkozott. Egészen addig ment ez így, ameddig el nem fajult az állapota annyira, hogy álmában járkált, és már önveszélyes volt. Ekkor a nagyi úgy látta jónak, ha a testvérét inkább egy intézet felügyeletére bízza. Ott is halt meg aztán, két évvel ezelőtt, abban a tudatban, hogy ő egy leszerelt katona, és a jó ügyért szolgált.

- Hé, hé! Hova sietsz, kislány? – annyira elmerültem a gondolataimban, hogy már csak azt vettem észre, hogy a fejem egy kemény valamibe ütközik, a kezemben szorongatott könyveim meg szétszóródnak a padlón.

- E-elnézést. – elpirulva lehajoltam, hogy felszedjem, ami kiesett a kezemből, de Mr. Cox sokkal gyorsabb volt. Mire felfogtam egyáltalán, hogy mi történik körülöttem, ő már fel is egyenesedett, és átnyújtotta nekem a könyveket.

- Jól vagy? – kérdezte, de ahogy felpillantottam rá, nem voltam képes azt mondani, hogy igen. Nem voltam jól. Kavarogtak a gondolataim, és annyi sok mindent akartam helyre tenni mind magamban, mind pedig az életemben, hogy azt sem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Egyszerűen nem ment, nem tudtam, hogy kellene csinálnom. Eddig a szüleim mondták meg mit, és hogyan kell tennem, de most úgy éreztem, magamra maradtam az egésszel.

Hatalmasat nyeltem, és megráztam a fejemet.

- Nem.

- Akarsz róla beszélni? – üde arcvonásai megkeményedtek, és aggódva bámult a szemembe.

- Nem. – nyeltem, mert úgy éreztem ismét elsírom magam, úgy, ahogy egész hétvégén tettem. A szobámba zárkózva bőgtem, és látni sem akartam apámat. Már nem tudtam, kire számíthatok. Reszkető ujjaimmal eltűrtem pár tincsemet a fülem mögé, majd inkább a szekrényemhez léptem, és bepakoltam azokat a tankönyveket, amikre nem volt szükségem. Az élethez sem volt kedvem, nemhogy a tanuláshoz.

- Mi történt?

- Mi történt volna? – kérdeztem a férfit, amikor megérintette a karomat, mert hátat fordítottam neki, és nem rá figyeltem. A pillantása egyszerűen zavarba hozott, még ilyen helyzetben is, és olyan mocskos gondolatok fordultak meg a fejemben, amiknek soha nem lett volna szabad. – Apám megcsalta anyámat, és anyám még nem tud róla, és valószínűleg nekem kell majd felvilágosítanom, úgy öt perc múlva. – pillantottam a kezemen csücsülő órára.

- Azt kétlem. – Mr. Cox zavarában megköszörülte a torkát, és mellém, a szekrénynek dőlt.

- Ezt meg hogy érti?

- Az ügyvédnő épp most szórja ki Mr. Martinezt az utcára.

- Hogy mi? – úgy elképedtem, hogy hirtelen köpni-nyelni nem bírtam, és a legdurvább az volt az egészben, hogy Mr. Cox ezt úgy közölte velem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Na jó, haza megyek! – becsaptam szekrény ajtaját, olyan erővel, hogy azt hittem kiszakad a helyéről, majd futólépésben megindultam a folyosón.

- Hé, kislány várj már! Oda akarsz menni? Szerintem nem jó ötlet, hallod?

- Mit kellene tennem? – üvöltöttem, amikor Mr. Cox elkapta a felkaromat, és maga felé rántott. Nagy lendülettel a kemény mellkasának csapódtam, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Mélybarna tekintete fel-le ugrált a szemem és a szám között. A szorítása lassan átment finom érintésbe, ujjai a csuklómon állapodtak meg.

- Én csak azt mondom, hogy nyugodj meg kicsit. Ebben a helyzetben szerintem nem te vagy az, akire szükségük van. – mondta. – Inkább gyere, mutatok pár dolgot a Rohrer-üggyel kapcsolatban. – elindult, és finoman maga után vont, de én nem mozdultam. Az amúgy is bogaras családom épp most hullik darabokra, és komolyan az üggyel kellene foglalkoznom? Azzal az üggyel, aminek a lövöldözés óta semmi fejleménye nem volt, és semmi jel nem utalt arra, hogy lesz következő alkalom. Az sem biztos, hogy egyáltalán Rohrer volt a lövöldöző. Lehet, csak egy eszelős, akinek kedve támadt agyaggalambra lőni, és eltévesztette a célpontot. Ráadásul a szüleim sem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Nem beszéltünk róla egyszer sem, és úgy csináltak, mintha ez az egész eset meg sem történt volna.

- Most? - elképedve bámultam rá, ami ő is észrevett.

- Oké. - nyelt, majd megragadva mindkét csuklómat, maga felé fordított úgy, ahogy kiskoromban a felnőttek, amikor valami komoly dolgot akartak megértetni velem. - Ideje, hogy elengedj dolgokat. Nézd, nem egy rohadt öt éves vagy, akinek szaladnia kell anyucihoz, aki tárt karokkal várja a kapuban. Felnőtt nő vagy, és jogod van döntéseket hozni. Jogod van akkor kilépni az utcára amikor csak akarsz, és azzal akivel akarsz. És ez fordítva sincs másképp. A szüleid is felnőtt emberek, képesek elrendezni a dolgokat maguk között, és ha az anyád úgy dönt, hogy apádnak mennie kell, akkor mennie kell ha ott vagy, ha nem. - kutatva bámult a szemembe, mintha csak azt kereste volna, hogy egyáltalán felfogom-e amit mond nekem. Felfogtam. Nagyon is felfogtam, és nagyon is igazat adtam neki, de sosem tudtam milyen az igazi szabadság. Milyen az, amikor függetlenül a szüleimtől teszek, mondok dolgokat. Mindig is az irányításuk alatt álltam, akárcsak egy hajókormány. Arra fordultam, amerre fordítottak. Ha megállásra késztettek, megálltam. Ha azt mondták balra, akkor balra indultam. Soha semmit nem tettem még saját megfontolásból, kivéve persze azt a péntek délutánt, ami végül majdnem rosszul sült el.

- Hogy kellene csinálnom? - Mr. Cox elmosolyodott, aztán a csuklómról az arcomra vezette a kezeit.

- Bízol bennem?

- Én...

- Ne is válaszolj, csak hunyd be a szemed. - felnevetett, amikor a kérdése zavarba hozott, és elkezdtem össze-vissza habogni. Már megint. Nagyon sóhajtottam, aztán szorosra zártam a szemeimet. Nem tudtam mit tervez, de az biztos volt, hogy mellette biztonságban vagyok. Éreztem, ahogy a mellkasa fel-le emelkedik, és lassan az én szívverésem is kezdte átvenni az ő szíve nyugodt dobogásának az ütemét. Csak a csend vett minket körbe, ami meglepően jól esett annak ellenére, hogy mégis csak a suli folyosóján álldogáltunk. - Csókoltak már meg?

- Mi? - a szemeim a kérdés hatására azonnal kipattantak, és a férfi kedves tekintetével találtam szembe magam, aki meglepően jól szórakozott rajtam.

- Hé, csukd be. - tenyerével végigsimított a szemhéjamon ezzel biztosítva, hogy ne nyissam ki a szemem. - Szóval? Csókolt már meg valaki?

- N-nem. - nyeltem. Teljesen zavarba hozott.

- Volt már elképzelésed róla, hogy az milyen? - súgta, miközben finoman elkezdett hátrafelé tolni engem. Apró léptekkel haladtam, teljesen vakon, a testnevelésedzőmre bízva magam. Fogalmam nem volt, hogy a beszélgetés hova akar kifutni, és nem mellesleg mi hova megyünk.

- Azt hiszem nem. Én nem szoktam ilyeneken gondolkodni. - megnyaltam az alsó ajkamat, mert a szám, és a torkom is teljesen kiszáradt. A levegőt iszonyú forrónak éreztem magam körül, és csak még forróbb lett, amikor egy ajtó csapódását hallottam meg, egészen közelről. Akkor fogtam csak fel, hogy az egyik teremben vagyunk, és Mr. Cox épp most csukta ránk az ajtót. Az izgalomtól, és az idegességtől fészkelődni kezdtem, elfogyott körülöttem a levegő, és most már ki sem mertem nyitni a szemem.

- Kár, mert azt hittem tudom, hogy mi forog a csinos kis buksidban. - lehelete a nyakamat cirógatta, tagoltan, és lassan beszélt. - Ezek szerint tévedtem. Pedig én nem szoktam tévedni. Veled kapcsolatban legalábbis soha.

- Velem kapcsolatban? - mélyen beszívtam a levegőt, ami szinte késként vájt a tüdőmbe. Rendesen fájt a lélegzetvétel, és ha ez még nem lett volna elég, a pillangóim is majdnem átütötték a gyomromat. A férfi a tenyerét a nyakamra simította, majd pár hajtincsemet a vállam mögé tűrte, ezzel szabaddá téve a bőrömet.

- Túl tiszta vagy, Neela. Nincsenek játszmáid, te csak egyszerűen azt mondod, amit gondolsz, és azt mutatod, amit érzel, tudod? - ujjai a fülem mögé kalandoztak, a lábaimból meg kezdett kimenni az erő, ezért a dzsekijébe kapaszkodtam, pedig nem akartam hozzáérni, pont azért, mert sejtettem mit fog kiváltani majd belőlem. - Nem érzékeled, de minden kicsi gondolatodat kiolvasom belőled. A szemeidben ott van minden, még az is, amit el akarsz rejteni. De előlem nem kell. Csak engedd el magad. - suttogta, és kezdtem érezni, ahogy lassan kitisztul az elmém a szavai hatására. Már semmi más nem foglalkoztatott, csak a vágy, ami ott dobogott bennem. A vágy arra, hogy hozzám érjen, és megcsókoljon. Sosem hittem volna, hogy létezik ennyire ösztönös dolog, ami csak úgy ott van bennem, és nem tudom honnan, egyszerűen csak tudom. Ösztönös volt minden mozdulatom attól kezdve, hogy a ruhájába markoltam, egészen addig, hogy a széles mellkasának feszülve hagytam, hogy teljesen átvegye felettem az irányítást. Még mindig nem nyitottam ki a szemem, de nem is volt rá szükség. A csendben valami fellobbant. Nem tudtam mi is ez, nem is értettem, de éreztem. Éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom, a szívem a torkomban dobog, és az egész testem szinte libabőrös lesz. De legfőképpen Mr. Cox puha, meleg ajkát éreztem a számon, ami a pillanat hevében az enyémre tapadt. Reszkettem, de ezúttal nem a félelemtől, hanem a vágytól. Az ajkának mentol és cigarettaíze volt, amit hihetetlenül vonzónak találtam, és ami még inkább vágyat keltett bennem. Mindketten arra vágytunk, amire nem lenne szabad. Legalábbis abból, ahogy az ajkaim után jött minden egyes pillanatban, ezt vettem le. Lassan csókolt, a keze a nyakamon pihent. Reszkető térdekkel a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet úgy, hogy azt érezzem, a pillanat örökre az enyém. Megcsókolni valakit, akire mindennél jobban vágyom, felemelő érzés, és tényleg elfeledtetett velem minden mást. Egészen addig a pillanatig ameddig tart. A csókunk lassan apró, puha érintésekre váltott át, majd végleg elszakadtunk egymástól, és a józanész egy hatalmas vödör jeges vízként borult rám. Riadtan tágra nyitottam a szemeimet, és azonnal elengedtem őt, majd hirtelen hátráltam, és nekiütköztem a mögöttem lévő egyik padnak, amitől egy csomó dolog felborult rajta, illetve le is estek a földre és kémcsövek, meg üvegek gurultak szét a padlón.

- Úristen, én... Sajnálom. Sajnálom! - tenyeremmel eltakartam az arcomat, majd hátat fordítottam Mr. Coxnak, és olyan gyorsan tűntem el a kémiateremből, amilyen gyorsan csak lehetett. Kifele menet még felkaptam a táskámat a szekrények elől, aztán kiszaladtam az iskola épületéből. Hallottam, hogy utánam kiabál, és valószínűleg meg kellett volna ezt beszélnünk, de képtelen voltam rá. A szégyen elborította mindenemet, legszívesebben kedvem lett volna azonnal elmenekülni a föld színéről és ennek érdekében meg is tettem mindent. 

✘✘✘

Jobb helyet nem is találhattam volna a gondolataim rendezésére, mint egy elhagyatott utcát, amiből hát valljuk be, New Yorkban nem sok van. Sokkal inkább jellemzőek a zsúfolt, zajos, villogó fényekkel teli helyek, ahol előbb találkozom a Loch Ness-i szörnnyel, minthogy rátaláljak egy csendes kávézóra. Így hát maradt a koszos, büdös, ijesztő sikátor, amitől normál esetben halálra rémültem volna, de most nem tettem. Még mindig éreztem a férfi forró csókját az ajkamon, és az érintése a bőrömbe égett. Jéghideg ujjaimat végigfuttattam a nyakamon, ami szinte lángolt annak ellenére, hogy mínusz fokok repkedtek körülöttem. A lélegzetvételem akadozott, ezért megálltam, majd nekisimultam a nyirkos falnak, és megpróbáltam némiképp mérsékelni a gondolataimat. Realizálnom kellett magamban, hogy amit tettem, az rossz. Etikátlan, és tisztességtelen. Mind magammal, mind pedig Mr. Coxszal szemben. Hiszen mégis csak ő áll felettem. Az ügynök, aki vigyáz rám, vagy mi.

Szorosan lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a város tompán morgó zaja körbevegyen. A szívem ütemesen vert, ahhoz azért elég friss volt az élmény, hogy ezt csak úgy el tudjam nyomni magamban. Próbáltam a Mrs. Albee által tanult légzéstechnikát bevetni, de bárhogy próbáltam, egyszerűen nem sikerült. A koncentrációtól csak még idegesebb lettem, és ezen az sem segített, hogy nem messze tőlem, hangos csörömpölésre lettem figyelmes. Azonnal kinyitottam a szemem, és a hang irányába kaptam a fejem. Kezdett sötétedni, így sok mindent nem láttam, de azt igen, hogy a sikátor másik végében egy sötét alak sziluettje rajzolódik ki, rajtam pedig egy borzongásszerű érzés futott át. Az alak csak állt ott, nem mozdult, így hát megtettem én, és kifordultam, a nyüzsgő utca irányába, mert egy kicsit sem éreztem magam biztonságban. A lépteimet megsokszorozva siettem oda, ahol ilyenkor még a hideg ellenére is rengeteg ember mászkált, bízva benne, hogy ott biztonságban leszek. Ám a remény azonnal elszállt, amikor meghallottam a lépteit mögöttem, amik egyre közelebb értek hozzám, és egyre hangosabbak lettek.

- Csak egy hajléktalan... Ő biztos csak egy hajléktalan. Nem akar semmi rosszat. - mantráztam magamban, de talán még én sem hittem el. Bármennyire nem ismertem New Yorkot, azt azért tudtam, hogy a hajléktalanok nem a barangolnak csak úgy, erre fele. Sokkal inkább a külvárosi részeket kedvelik, mert arra kevesebb a rendőr, és több az olyan hely, ahol egy kis pénzhez, vagy ételhez juthatnak. Ezért hát nem volt valószínű, hogy az alak, - aki szakadatlanul jött utánam -, egy hajléktalan. Minden idegszálam reszketett a félelemtől, és az utcára vezető pár métert már majdnem futva tettem meg, majd elkövettem azt a hibát, amit mindig minden horrorfilmben elkövet a szőke, bugyuta főszereplő lány, akit aztán a gyilkos elkap, és megöl. Hátra néztem. Hátra néztem, és ez elindított egy láncreakciót. Először is halálra rémültem, mert egyáltalán nem ijesztette el a tömeg, ahogy azt sejtettem, és most már nem csak egy sötét árnyék volt, hanem egy hús vér ember, akinek a külső megjelenése is árulkodott arról, hogy nem a boltba ugrott le.

Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, de az arcát nem láttam, ugyanis a hatalmas pulcsijának a kapucnijába bújtatta azt. A másik dolog, ami hibának róható fel, hogy mivel hátrafelé nézegettem, előre egyáltalán nem, így az első alkalommal hangosan nekipuffantam egy gyanútlanul sétálgató férfinak, aki annyira nem számított rám, hogy a kezében lévő üdítőt, és a pénztárcáját a földre ejtette. Az üdítő kiborult, a fémpénzek csörögve gurultak szét az aszfalton, a férfi pedig szitkozódva guggolt le, hogy összeszedje.

- A francba már, nem tudsz figyelni?!

- Ne haragudjon! Elnézést! - sietve bocsánatot kértem, aztán már rongyoltam is tovább, egyáltalán nem tanulva az esetből, és még mindig a hátam mögé nézegettem, hogy a férfi követ-e. Továbbra is nekiütköztem az embereknek, akik természetesen nemtetszésüket fejezték ki ezzel kapcsolatban, némelyik még odébb is lökött, de nem tudott meghatni. A félelem a sírás határára sodort, és nem értettem, miért történnek velem folyton ilyenek, valahányszor kiteszem a lábam az utcára. New York nem ilyen veszélyes. Nem lehet ennyire veszélyes. Hiszen mások is élték már le itt a fél életüket úgy, hogy a hajuk szála nem görbült.

Idegesen befordultam egy másik utcába, ami kevésbé volt forgalmas, de reménykedtem benne, hogy megtévesztem a férfit, és elveszít engem. Ekkor már nem néztem hátra, csak iszonyatos tempóval rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt hová, a lényeg az volt, hogy el onnan. El előle, és a félelem elől, amit kiváltott belőlem. Ez a félelem annyira erős volt, hogy pár másodperc még ki is esett, akkor eszméltem csak fel, amikor bekövetkezett az előző szituáció, és ismét egy kemény valamibe csapódtam. 

✘✘✘

- Jól vagy? Nem bántott? - megráztam a fejemet Mr. Cox záporozó kérdéseire, de akkor már a rám törő könnyektől nem igazán láttam semmit. - Merre van? Láttad merre ment?

- Nem, a-azt hiszem lehagytam. - hüppögtem.

- Delane, a Myrtle Ave, és a 85-ös sarkán vagyok, az áldozat biztonságban. Kutassátok át a 85-öst, még ott kell lennie valahol. - utasított valakit az adóvevőn keresztül, aki hamarosan kapcsolatba lépett vele, és ugyanaz a női hang válaszolt, akit a lakásán hallottam aznap reggel.

- Vettem.

- Biztos jól vagy? - eltette az adóvevőt, és felém fordult. Tenyerével ismét ösztönösen körbefogta az arcomat, a szemében pedig ott villódzott a kétségbeesés. - Ilyet ne csinálj soha többet, megértetted? Kurvára megijesztettél. - a hangja elcsuklott, ilyennek még soha sem láttam. Reszketett minden végtagom, és már nem is gondoltam a csókunkra. Illetve de, csak már nem hibaként tekintettem rá, amiről pontosan tudtam, hogy nem helyes. Nem helyes jó dologként tekinteni egy rossz dologra. Egyszerűen nem.

- Jól vagyok. - feleltem halkan, a forró könnyek pedig lassan végigcsurogtak az arcomon. Nem sírtam, egész egyszerűen csak záporoztak a könnyeim, valószínűség a hatalmas ijedség miatt, ami végül a férfi karjaiban oldódott fel bennem. A biztonság elöntött abban a pillanatban, ahogy magához szorított úgy, mint egy anya a kisgyerekét, hogy megvigasztalja. Éreztem, hogy a közelében nem eshet bajom, még akkor sem, ha sorra követem el a rosszabbnál rosszabb hibákat.