Az öltözőre olyan csend telepedett, hogy kristálytisztán hallottam a szívem minden egyes izgatott dobbanását, és fogalmam sem volt, hogyan mérsékeljem legalább annyira, hogy ne ugorjon ki a helyéről. Már azelőtt megijesztett, hogy mondott volna bármit is, és ez azután sem lett könnyebb, hogy kimondta azokat a szavakat.

- Hogy én? – kérdeztem elhűlve, belül pedig úgy reszkettem, akár egy tízes erejű földrengés.

- Muszáj segítened. A nyakamba varrták, és mivel most akárhogy is nézzük, tanár vagyok, nem hátrálhattam ki. – idegesen harapdálta az ajkát, és láttam rajta tényleg nem tudja, hogyan fogjon bele a dologba. Már csak az dühített, hogy én tényleg azt hittem, komoly baj van, erre kiderül, hogy csak a Halloween buli megszervezéséről van szó, amit minden évben más tanár szervez meg, egy általa kiválasztott diákcsoport segítségével. Soha életemben nem voltam a társaság középpontja, márpedig egy ilyen bál megszervezése nagy szociális életet követel meg magának, ami hát nekem nem igen volt. Szerettem a háttérben maradni, és onnan figyelni az eseményeket.

- Én-én soha nem csináltam hasonlót. – remegett a hangom a rám telepedett idegességtől, amiről tudtam, hogy nem is fog mostanában elmúlni. Rendesen megijesztett a drámai bejelentésével. Ilyenkor az ember fejében minden rossz lepereg, és általában a legrosszabbal kezdi, haladva a kevésbé rossz változatok felé.

- Akkor nem vagy egyedül. – emelte magasba az egyik szemöldökét, tekintete pedig úgy szántott végig rajtam, mintha bármelyik pillanatban le akarná tépni rólam a ruhát. Tudtam persze, hogy ez nem opció, hiszen egy komoly, inkognitóban lévő FBI ügynök nem bukhat gimis tinilányokra, de akkor volt benne valami, ami legbelül arra késztetett, hogy kérdezés nélkül dobjam le előtte a bugyimat. Azonban kizárólag csak legbelül.

- Miért pont én? – néztem rá ártatlanul, pedig pontosan tudtam a kérdésre a választ. Mást nem igazán ismert az iskolából, és hát én voltam az, akire oda kellett figyelnie, ami úgy nem megy, ha közben egy buli megszervezésével is foglalkoznia kell, ráadásul pasi létére. Tudjuk, hogy a pasik ebben bénák. Na jó, nem mindegyik, de Mr. Coxból nem néztem volna ki, hogy zenéket keres, és hatalmas színes lufikkal a kezében irányítja az előkészületeket. Valószínűleg ha belemegyek abba, hogy segítek neki, akkor igazából rám marad minden. Amire nem voltam felkészülve. Egyáltalán.

- Mert így szem előtt vagy, és mert fogalmam nincs, mi kell egy ilyen bulihoz. – válaszolta.

- Nem. – böktem ki egyszerűen, aztán a nyelvemre haraptam, amikor láttam a válaszom okozta reakciókat az arcán. – Nem leszek képes rá. Én... Nem. – ráztam meg a fejemet, hiszen tisztában voltam azzal, amivel ő még nem. Hogy mivel jár egy ilyen buli a szervezőknek. Nem az előkészületekkel volt a baj, hanem az azt követő eseményekkel. Általában a szervező irányítja a buli menetét. Ő konferál, és ő mond beszédet. Na, nem a tanár, persze hogy nem. Hanem a diák, azaz ebben az esetben én. Ez volt számomra az a dolog, amire habozás nélkül mondtam nemet, bármilyen élethelyzetben. Még akkor is, ha egy jóval felettem álló személy kért meg rá. Amúgy sem ez volt az első eset, hogy ellenszegültem neki, ami még tőlem is szokatlan volt. Hú, ha ezt a szüleim tudnák.

- Mire nem leszel képes? Nem esküvőt kell szervezned, hanem egy bulit. Csak nem olyan nehéz egy csapat kölyök igényeit kielégíteni. – tárta szét a karját meglepetten, tényleg nem értette mi a problémám ezzel az egésszel.

- Az lehet, de nekem kell majd kiállnom beszédet tartani, az egész iskola elé. – kaptam fel a fejem dühösen, és a heves reakciómon még én magam is meglepődtem. Mi van velem mostanában?

- És?

- És? – kérdeztem vissza elhűlve, majd kezdtem volna megmagyarázni a lehetséges okokat, ami miatt ez a dolog semmiképp nem működne, amikor is lassan kinyílt az öltöző ajtaja, és a megszeppent Sarah szivárgott be rajta. Mr. Cox azonnal odakapta a tekintetét, én pedig kifújtam a tüdőmbe préselt levegőt. Csak ekkor tűnt fel, hogy annyira megrémisztett már maga a gondolat is, hogy a levegővétel bizonyos időközönként kimaradt.

- Bocsánat Mr. Cox. – sütötte le a lány a szemét, amikor rájött, hogy épp belegyalogolt egy kisebb vita kellős közepébe. – Nem akartam zavarni, csak érdekelt Neela jól van-e. – szabadkozott.

Igazából nem is neveztem volna vitának, hiszen soha nem engedtem volna meg magamnak, hogy egy tanárral szemben ilyen hangnemet üssek meg, még akkor sem, ha nem tanár. Felettem állt, rám vigyázott, és ezt tiszteletben kellett tartanom.

- Semmi gond. Neela épp indulni készült az órára. – magasra emelte a fejét, és cinikusan nézett le rám. A sötét pillantásától zavarba jöttem, így gyorsan a tornacipőmre kaptam a tekintetem, és kisurrantam közte, meg a félig nyitott ajtó között. Ahogy elhaladtam mellette megcsapott az erős testhője, amitől még az előbbinél is jobban zavarba jöttem, és annyira kiment belőlem az erő, hogy majdnem orra buktam a saját lábamban.

- Minden oké? – súgta a fülembe alig hallhatóan Sarah, én pedig aprót bólintottam. Már épp kiléptem volna az öltöző fullasztó légköréből, amikor Mr. Cox markáns hangja ismét feldörrent a fejünk felett.

- Akkor péntekre várom az ötleteket. Szívesen látom a barátnődet is. 

✘✘✘

A fullasztó tesióra után természetesen megint én és Sarah maradtunk utolsónak az öltözőben. Elcsigázva rúgtam le magamról a tornacipőt, úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Minden testrészem sajgott, még azok is, amelyeknek a létezéséről eddig tudomásom sem volt. Fogalmam nem volt, hogy lesz energiám ezek után végigülni még egy történelemórát, ami ezen a napon hála istennek az utolsó volt. Sarah is fáradtan rángatta magára a farmerját, és legnagyobb megkönnyebbülésemre egyáltalán nem kérdezte meg, miről beszélgettünk Mr. Coxszal. A tesióra annyira kemény volt, hogy kivett mindenkiből mindenféle energiát, így valószínűleg el is felejtette, én pedig hálás voltam, hogy nem kell kellemetlen kérdésekre válaszolgatnom.

- Mi lesz pénteken? – törte meg végül a csendet, amire azért számítottam. Ha Mr. Coxra nem is kérdez rá, de arra igen, hogy akarata ellenére mégis mibe gyalogolt bele.

- Nekem kell szerveznem a Halloween bulit. – pillantottam rá fáradtan, ő pedig aprócska ó-t formált a szájával, és ugyanaz a rémület ült ki az arcára mint nekem, amikor megtudtam, mit is kell csinálnom. Valójában még nem mondtam rá igent, de nem is kellett. Mr. Cox ezt eldöntötte helyettem, és nekem nem volt más választásom.

- És nekem is benne kell lennem? – tette fel óvatosan a kérdést, miközben felállt a padról, és a ruháit a táskájába hajtogatta.

- Nem kell, ha nem szeretnél. Majd megkérem Bonnie-t, ez amúgy is az ő terepe. Nagyszájúbb bármelyikünknél. – megeresztettem Sarah felé egy halvány mosolyt, hogy megnyugtassam, de valójában Bonnie nevének említésére a torkomba erős nyugtalanság kúszott fel. Egész eddig meg sem néztem az üzeneteimet, hogy vajon a barátnőm üzent-e. Gyorsan a padra csaptam az edzőzsákom, és a gondosan összehajtogatott ruháimat széttúrva, előkaptam a telefonom, valahonnan a táska aljáról. Még mindig semmi. Nem válaszolt sem az üzeneteimre, sem pedig a hívásaimra. Kezdtem érte komolyan aggódni. Az agyamban ezernyi kétség futott át, hiszen ez tényleg nem rá vallott.

- Szívesen segítek, csak nem vagyok túl jó ebben. – törte meg Sarah vékony hangja a gondolatmenetemet, amiért iszonyatosan hálás voltam, hiszen fejben már ott tartottam, hogy a legjobb barátnőm valahol egy sötét erdő mélyén fekszik holtan, és kitudja mennyi időbe telik, ameddig megtalálják.

- Hát, ami azt illeti én sem. – rántottam be a cipzárt a táskámon, és bevártam Sarah-t az ajtóban, aki mosolyogva lépett mellém. Örültem, hogy egy kicsit sikerült kirángatnom a letargiából, és őszintén nem értettem, hogy miért bántják ennyien. Kedves lány volt, csak túlságosan csendes. Csendesebb még nálam is, ami azért volt fura, mert egészen eddig azt hittem, hogy nálam antiszociálisabb nem nagyon van ennek az iskolának a falain belül. Nem szívesen létesítettem kapcsolatot a sok gazdag, beképzelt sznobbal, akik azt képzelték magukról, hogy övék az egész világ csak azért, mert a szüleik piszkosul gazdagok. Inkább kerestem az olyanok társaságát, akik nem voltam elszállva maguktól, és nem nézték le azokat, akik kicsit másabb értékrenddel bírtak.

A lépcsőfordulóban elköszöntem Sarah-tól, aki sietve el is tűnt, ugyanis hála a csigatempónknak már így is késésben volt az egészségtan órájáról. Mesélte, hogy csak hobbiból vette fel, de időközben az egyik olyan dologgá vált, ami érdekelte is, és nem unta halálra magát. Örültem volna, ha nekem is van legalább egy ilyen órám, de ahogy minden másban, ebben sem én döntöttem. A legtöbb diák maga választja meg milyen tárgyakat vesz fel szívesen, nekem azonban ez nem volt opció. Anyám minden év elején berongyolt az iskolába, és helyettem vette át azt a prospektust, amin a temérdek lehetőség közül lehetett választani. Aztán természetesen helyettem is döntött. Nem volt beleszólásom, ugyanis ő mindig azzal érvelt, hogy csak ő – mint méltóságos szülő és édesanya -, tudja, hogy mi a legjobb a számomra. Persze az, hogy nekem mihez lenne kedvem, magasról le volt tojva. Így esett hát meg az, hogy olyan órákra kellett bejárnom, mint a számvitel, üzleti menedzsment, társadalomtudomány, és nem utolsó sorban Mr. Oldsman hamisítatlan történelemórája. Mind száraz, unalmas tárgyak voltak, amikhez a legkevésbé sem volt kedvem, de muszáj volt ott lennem, különben anyám azonnal keresőkutyákkal szimatoltatott utánam.

Nagyot sóhajtottam, és elindultam a C épületszárny felé, ahol Mr. Oldsman ezen a napon a médiateremben tartotta meg az órát, hogy állítása szerint izgalmasabbá, és megfoghatóbbá tegye számunkra az anyagot. Bár szerintem teljesen mindegy volt, hogy egy nagy kivetítőn, vagy a tankönyvben láttuk ugyanazokat a képeket, az előadásmódján volt a legnagyobb hangsúly, nem pedig a mellette futó technikai segítségen.

- Neela! Hé, várj! – mögöttem egy kissé ismeretlen hang ütötte meg a fülemet, és megállva a hátam mögé pillantottam. Az új srác Rhett szaladt felém, a kezében pedig egy papír lobogott.

- Szia. – mosolyogtam rá félénken, mert őszintén meglepődtem, hogy megjegyezte a nevemet. Ebben az iskolában olyan jelentéktelen és láthatatlan vagyok, hogy képtelenek megjegyezni, hogy is hívnak. Általában Vöröskének, vagy Lindsay Lohan utánzatnak neveznek. Megszoktam már, hallgatok mindkettőre, ugyanis a Neela-t nem igazán hallottam eddig senki szájából.

- Tudnál nekem segíteni? – kérdezte, miközben kifújva a levegőt megállt előttem és a papírjára bámult. – A médiateremben lesz órám Mr. Olsennel, azt hiszem.

- Oldsman. – javítottam ki, ő pedig egy hálás mosollyal jutalmazta a segítségemet.

- Szóval, ezen a hülye térképen nem igazodok ki. – utalt a kezében lévő lapra, amit dühösen össze is hajtott, és a sötétkék szövetkabátja zsebébe gyűrte. – Meg tudnád mondani, merre találom?

- Szerencséd van, épp ott lesz nekem is órám. – megvillantottam felé egy ártatlan mosolyt, Rhett szemei pedig felragyogtak, mintha épp azt mondtam volna neki, hogy dollármilliomos vagyok, és a vagyonom felét ráhagyom. – A C szárnyban van, nem nehéz odatalálni, ha az ember tudja, hogy a folyosóról nyíló átjárón keresztül kell átmenni a másik épületbe. – magyaráztam neki, közben pedig elindultam előre a folyosón, hogy megmutassam neki, hogy miképp is működnek errefelé a dolgok. Izgatottan lépdelt mellettem, és minden szavamat magába szippantotta, hogy legközelebb már semmiképp ne tévedjen el. Átéreztem, hiszen az első itt töltött hetemen én is rengetegszer tévedtem el, és átkoztam azt, aki ennyi kanyart és folyosót tervezett egymás mellé. Aztán ahogy egyre több idő telt el, automatikusan megtanultam, és beleszoktam. Csak az eleje volt bonyolult.

- A barátnőd előkerült már? – törte meg a fiú az időközben köztünk beállt csendet. Belöktem az átjáróhoz vezető hatalmas vasajtót, és a kérdésére ismét nyugtalanság futott végig rajtam. Természetesen még mindig nem tudtam semmit Bonnie-ról, és a telefonja inaktív állapota sem volt egy megnyugtató dolog. Soha nem csinált még ehhez hasonlót.

Megráztam a fejem, nem igazán volt kedvem erről beszélgetni, főleg nem azzal, aki belakta magát a szekrényébe. Persze tudom, hogy nem ő tehet róla, de akkor sem tetszett a dolog.

- Itt is vagyunk. – megálltam a kemény tölgyfaajtó előtt, amin egy órarend, és egy tanári névsor libegett. – Mr. Oldsmanről annyit, hogy nagyon tekintélyes ember, nem tűri a hiányzást, és azt, ha valaki késik az órájáról. Valamint szeret fenyegetőzni. Röviden ennyi. – biccentettem oda az újonnan érkező srácnak, aztán beléptem mellette a terembe, ahol az imént emlegetett tanár már a számítógép mellett üldögélt, ami nem jelentett mást, minthogy elkéstünk. Mindketten. 

✘✘✘

A borzasztóan unalmas történelemórának köszönhetően annyi életerő sem maradt bennem, mint egy haldokló bohóchalban a szárazföldön. Mr. Oldsman minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy a késésem megtorlása érdekében kipréselje belőlem az óra anyagához köthető tudásomat, és jól letoljon, ha esetleg valamire nem tudok tökéletes választ adni. Szuper élmény volt, és szinte megváltásként borult rám a csengő hangja, meg az a tény, hogy húzhatok haza, az én személyes börtönömbe. Fáradtan pakoltam be a cuccaimat a táskámba, miközben a vetítő felett lógó órára pillantottam. Anyám már valószínűleg tűkön ülve vár engem a suli parkolójában hogy hazavihessen, de sajnos ennek a ténynek a tekintetében sem voltam képes gyorsabb tempóra kapcsolni magamat. Megvártam ameddig az őszülő történelemtanárom elhagyja a termet, és csak utána döntöttem úgy, hogy ideje ismét egy levegőt szívni anyámmal. Annyi kedvem volt hozzá, mint trópusi viharban fagyit enni. A táskámban matatva léptem ki a teremből. ugyanis a telefonomat ismételten nem találtam, amikor Sarah kíváncsi tekintetével találtam szembe magam. Félszegen toporgott az osztály előtt, nyilvánvaló volt, hogy engem várt.

- Szia, hát te? – kérdeztem tőle érdeklődve, mire az ő szemében megvillant valamiféle izgatott, félelemszerű érzelem.

- Gyere, azt hiszem, ezt látnod kell. – felelte, aztán gyors léptekkel elindult visszafele, az átjáró irányába. Fogalmam nem volt, mi zaklatta fel ennyire, ezért tettem, amit mondott. Követtem, a pici, barna hajú lány pedig meg sem állt egészen az auláig, ahol a hirdetőtáblán már hatalmas betűkkel volt feltüntetve a Halloween buli időpontja.

- Ezt nem hiszem el! – szakadt ki belőlem, és egy hirtelen mozdulattal letéptem a plakátot a tábláról. A hatalmas betűk alatt nem is olyan kicsiben Mr. Cox neve volt feltüntetve, mint szervezőtanár, alatta pedig ugyanakkora betűmérettel Sarah-é, és az én nevem is helyett kapott. – Ezt nem teheti, nem is mondtam rá igent! – akadtam ki, és észre sem vettem, hogy szinte már ordibálok. – Ráadásul belerángatott téged is.

- Csak gondoltam jobb, ha tudsz róla. – szólalt meg mellettem Sarah vékony cérnahangja, ami az én ordibálásom mellett teljesen elveszett, pedig én sem voltam egy hangos lány, egészen eddig a pillanatig. Mr. Cox magánakciója azonban annyira felhúzott, hogy legszívesebben azonnal megkerestem volna, hogy megfojtsam. Az addig rendben van, hogy azért küldték ide, hogy vigyázzon rám, de az gondolom nem tartozik a munkaköri leírásába, hogy belerángasson olyan dolgokba, amiket egyáltalán nem akarok csinálni. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy béna rajzfilmfigura, akinek vörösödik a feje, a fülén pedig ömlik a füst. A felpezsdült lelkiállapotomat a telefonom türelmetlen rezgése szakította félbe, én pedig izgatottan kotortam elő a táskámból, bízva abban, hogy végre Bonnie jelentkezik, hogy minden rendben, és csak azért nem volt elérhető, mert lemerült, vagy tönkre ment a telefonja. Vagy valami hasonló. A kis eszköz megtalálása után azonban minden reményem odalett, amint megláttam, hogy Bonnie neve helyett anyámé villog a képernyőn. Nem volt elég ez az egész, még anyám hiányzott. Magasba emeltem a szememet, és felvettem az általa kezdeményezett hívást.

- Neela, hol a csudában vagy? Húsz perce rád várok, és nem sokára kezdődik egy tárgyalásom, nem érek rá egész nap itt ülni! – hadarta dühösen a telefonba, esélyt sem adva nekem arra, hogy esetlegesen elmagyarázzam, hogy mi történt. Amúgy sem különösebben érdekelte volna.

- Megyek már. – válaszoltam ingerülten, aztán bontottam a vonalat. A mellettem álldogáló Sarah-ra néztem, akinek a legnagyobb problémáját még mindig az a hülye plakát képezte. – Holnap beszélek Mr. Coxszal erről... az egészről. – lobogtattam meg undorodva a kezemben lévő papírt, aztán hanyagul a földre dobtam. Sarah bólintott, én pedig sietős léptekkel elindultam kifele az iskolából, hogy anyám igényeit kellően kielégítsem. Ismét.