Az előttem álló nőnek tökéletes alakja, és kifogástalan ízlése volt. Még annak ellenére is, hogy kosztümöt viselt, és egy fegyver lógott az övére szerelt tartóban. Sűrű fekete haja a vállára omlott, arcvonásai szigorúak voltak, ahogy a telefonba beszélt valakivel. Feltételezhetően a főnökével, vagy a felettesével. Én a villogó rendőrautó mellett álltam, és vártam, hogy mondjanak valamit, és hirtelen kicsinek, és jelentéktelennek éreztem magam.

Mr. Cox a nőhöz sétált, és valamit nagyon magyarázott neki, miközben megérintette a vállát, amit a fekete hajú FBI ügynök nem vett rossz néven. Sőt... Viszonozta. Tenyerét a férfi ujjai közé csúsztatta, majd bólintott neki, aztán elindult felém. Komolyan olyannak láttam, mint a filmekben, amikor belassítják a főszereplő mozgását. Kicsit anyámra hasonlított, abból a szempontból, hogy tekintélyes volt, és tudta mit csinál. Ellenben én? Csak bajba kerültem folyton.

- Szia! Neela, ugye? - állt meg mosolyogva előttem, amitől észhez tértem, és bágyadtam bólintottam neki. - A nevem Kendra Delane, Mr. Coxszal dolgozom, bízhatsz bennem. Most én viszlek haza, rendben? - kedves akart lenni, de körülbelül úgy beszélt velem, mintha az oviból szöktem volna el. Ráadásul, mi? Kendra? Az a Kendra, akit hallottam Mr. Cox lakásán, és mivel nem vagyok hülye, szép lassan kezdtem összerakni a sztorit. Ez a Kendra nem csak a kollégája, valószínűleg. Sokkal több annál.

- Rendben. - feleltem.

- Hogy érzed magad? - kérdezte, amikor mindketten beültünk a kocsiba. Az eső időközben megeredt, és ahelyett hogy azonnal válaszoltam volna neki, inkább az üvegen lecsorgó vízcseppeket figyeltem. Megnyugtattak. És erre szükségem volt azok után, amin keresztül mentem. A vizes ablak ugyan elmosta az alakokat, de a kék-piros fények alatt láttam Mr. Coxot, ahogy a szakadó esőben a járdán álldogál, és telefonál. - Nem muszáj beszélgetned, ha nem akarsz. Csak kérdeztem.

- Tessék? - fordultam a nő felé, amikor ismét megszólalt. Időközben beindította az autót, és kigurultunk a forgalmas utcából, ahol az eset történt, és ahova soha többé nem szerettem volna visszatérni.

- Gondolom nagyon megrémültél.

- Kicsit. - válaszoltam, a fejemet hátravetve a kocsi bőrülésén.

- Sajnálom. Cox ügynök mindent megtesz annak érdekében, hogy ne eshessen bántódásod, de nem mindig ilyen egyszerű a helyzet. - Cox ügynök. Soha nem hívta még így előttem senki. - Noah Rohrert a bosszú hajtja, és nem érdekli, hogy mit kell elkövetnie annak érdekében, hogy megkapja, amit akar. - magyarázta.

- Meg akart ölni? - kérdeztem bágyadtan, holott tudtam rá a választ. Ha sikerül elkapnia, már nem élnék valószínűleg.

- Nem tudom. Sajnos a konkrét tervét nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy mit tervezett veled. Lehet, hogy csak alkualapnak kellettél volna, de az is lehet, hogy nem. - mondta, miközben bekanyarodott az utcánkba, és kicsivel a házunk után leparkolta a kocsit. A szívem azonnal összeszorult, egészen addig a pillanatig eszembe sem jutott a szüleim drámája, és az hogy mostantól abban a házban már semmi sem lesz ugyanaz. Egy részről nem is bántam, de volt az a része, ami igen is hiányozni fog. - Azt ugye tudod, hogy a szüleidnek nem szólhatsz erről? Még nem. - fordult felém.

- Tudom. De nem tudom, mennyire jó ez így. - ajkaimat szorosan összepréseltem, és a félhomályban a nő a barna szemeibe bámultam. - Mármint, hogy a szüleim nem tudnak róla.

- Nézd... Édesanyád egy karizmatikus nő, és ha megtudná, hogy mi folyik itt, azonnal saját kezűleg intézkedne, ami lehet, hogy csak elrontana mindent. Normál esetben az lenne az első, hogy értesítenénk a szüleidet, mivel még kiskorú vagy, de így... Nem lehet Neela, értsd meg. Bármi van, azt vagy nekem, vagy Mr. Coxnak kell elmondanod, rendben? - apró mosolyra húzta a száját, el akarta érni, hogy bízzak benne. - Ezen a számon bármikor elérsz. Bármivel.

- Köszönöm. - motyogtam, és kivettem a kezéből a névjegykártyát. - Viszlát! - kikapcsoltam az övemet, majd kiszálltam az autóból, amiben annyiszor ültem már, és nem is igazán értettem, hogy miért Mr. Cox kocsijával jöttünk idáig. De mindegy is volt. Becsaptam a jármű ajtaját, és megvártam ameddig elhajt a házunk elől, majd erőt vettem magamon, és besétáltam az otthonomnak nevezett házba.

✘✘✘

Nem is tudom mire számítottam. Esetleg kiabálásra, a falon ezernyi darabra széttörő tányérokra, a szüleim kiborulására. De csend honolt. Ennek hatására a lehető leghalkabban csuktam be magam mögött az ajtót, és a nappaliba mentem, ahol minden kezdődött.

- Anya? - a nő a kanapén kuporgott felhúzott térdekkel, és ahogy rám pillantott, szabályosan megrettentem. A mindig összeszedett, rendezett kinézete a múlté volt. A szeme aljától a nyaka vonaláig egy fekete csíkban lefolyt a sminkje, a hajtincsei meg kiszabadultak a feszes kontya fogságából. Fájdalmas pillantásokkal bámult végig rajtam, amikor felém fordította a fejét. Ijesztő volt még úgy is, hogy tudtam, ez természetes azok után, ahogy apám elbánt vele.

- Neela! - elhaló hangon mondta ki a nevem, és látszott rajta, hogy tartani akarja a kőkemény nő látszatát, ahogy mindig is. - Hol voltál?

- Suliban. Nem jöttetek értem. - feleltem, ügyelve arra, hogy még véletlenül se vegye szemrehányásnak a dolgot, bár mindegy volt. Anyám arca megfeszült, aztán inkább tenyereivel eltakarta azt, majd hangos zokogásban tört ki. Gyorsan odaléptem hozzá, és életemben először, saját akaratomból átöleltem őt. - Ne sírj, nem azért mondtam.

- Neela, el kell mondanom valamit...

- Tudok apáról. - belé fojtottam a szót. Nem akartam, hogy kimondja, mert attól féltem, hogy akkor valósággá válik az egész, pedig már így is elég valóságos volt. Anyám kikerekedett szemekkel bámult vissza rám, mint aki nem hallotta jól, amit mondtam neki. Ujjaival letörölte a maradék sminkjét a szeme alól, és megmarkolta az ujjaimat.

- Honnan tudsz róla?

- Pénteken... - nyeltem, mielőtt kimondtam volna azt a borzasztó emléket, ami a fejembe fúrta magát, és amit nem felejtek el valószínűleg soha. - Rányitottam. Itt, a nappaliban.

- Ó, istenem! - elszörnyülködve a nyitott szája elé kapta a kezét, és egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Hihetetlenül sajnáltam. A mindig erős, és törhetetlen páncélja most lefeslett róla, és egy végtelenül összetört nő képe bontakozott ki alatta. Mintha már nem is ugyanaz az ember lett volna. Életemben először eljött az a pont, ahol a sziklaszilárd anyámat látom egyenesen darabjaira hullani, és az a kőkemény szigor, amiben egész eddig tartott, hirtelen fellazul. Már nem éreztem a fojtogatást, ami a rengeteg szabály, és kötelesség miatt nehezedett rám eddig. Csak azt éreztem, hogy itt egy nő, akinek darabokra törte a szívét a férfi, akit mindennél jobban szeretett. Akivel felépített egy otthont, akinek szült egy gyereket, és mindent megtett, hogy ez egy összetartó család legyen. Rá kellett jönnöm, hogy anyám mélyen legbelül igazából nem gonosz, csak egy nagyon erős nő, aki nem akarta soha, hogy gyengének lássák. Mégis a szerelem ezt tette vele. Tényleg ilyen lenne? Ilyen a szerelem? Beléd ivódik, a legkisebb sejtjeidben is ott van, kiteszi a hétköznapi életed minden egyes percét, aztán meg bumm. Odavág, és nem kímél. A legnagyobb fájdalmat okozza, amit valaha is el tudsz képzelni. - Annyira sajnálom. - anyám remegő ujjakkal felém nyúlt, és életemben először gyengéd érzelmeket táplált irántam. Megsimogatta az arcomat, szemeiben reszketett a fájdalom. - Ezt soha nem lett volna szabad látnod, ez nem olyan dolog amit...

-Anya, semmi baj. - a szavába vágtam, és megpróbáltam megnyugtatni. Bármennyire is haragudtam rá sokszor, és utáltam azért amit velem tesz, nem akartam szenvedni látni.

- Felejtsük el, rendben? Összeszedem magam. - szipogta.

- De...

- Nincs tanulni valód holnapra? - húzta ki magát, és láttam rajta, ahogy szépen fokozatosan megpróbálja magára erőszakolni a régi énjét.

- Azt hiszem de. - vallottam be lemondóan, nem volt értelme vitatkoznom vele. Még mindig az van amit ő mond.

- Akkor sipirc! - kedvesen megpaskolta a kanapé bőr ülését, és velem együtt felállt. Kinyújtóztattam a tagjaimat, és a maradék könnycseppeket elsimítva az arcomon, elindultam a szobám felé. Úgy sem volt más dolgom, és meg kell mostantól tanulnom úgy élni, hogy az apám többé nem része az életemnek. Mert az persze nem is volt kérdés, hogy ezek után látni sem akarom. - Én meg azt hiszem, kidobom innen ezt a kanapét. Úgy sem tetszett soha. - sóhajtott fel mögöttem anya, mielőtt magamra csuktam a szobám ajtaját.