- Még mindig reszketsz. Idd ezt meg, jobb lesz. – Mr. Cox az orrom elé tolt egy bögrét, amibe fogalmam sem volt mi van, de vélhetően tea lehetett. A lakásán üldögéltem, egy kanapén, és a történtek annyira lesokkoltak, hogy őszintén nem emlékeztem rá, hogy kerültem ide. Az egyetlen emlékkép, ami a szemem előtt lebegett, az apám meztelen teste volt, ahogy esetlenül próbálja magát eltakarni azzal a szerencsétlen takaróval. Undorodtam mindattól, amit láttam. A férfi, akit egész életemben tiszteltem, megmutatta azt az oldalát, amikor tesz jó magasról az erkölcsre, meg a családjára.

- Sejtettem, hogy valami van a háttérben, de mindig félresöpörtem a gondolatot. – mondtam ki rekedtes hangon az első gondolatot, ami már percek óta a fejemben motoszkált. A férfi bólintott, és leült mellém. – Mi értelme ennek, ha szereti anyámat? – rávezettem a könnyáztatta tekintetemet, és ismét elfogott a sírhatnék. Akármilyenek is, ők a szüleim, és titkon legbelül szeretem őket. Igaz, hogy a mi családunkban soha nem volt szokás kifejezni egymás iránt az érzéseinket, de attól én még láttam rajtuk, hogy szeretik egymást. Apa akárhányszor üzleti útról tért haza, anyám már tűkön ült, úgy várta, és amikor belépett az ajtón, rendszerint a nyakába ugrott. Láttam a szemükben a csillogást, amikor egymásra néztek, habár az is feltűnt, hogy ez egy ideje megváltozott. Apám szemei már nem csillogtak, és sokszor otthon sem volt. A kirakós játék apró darabkái kezdtek összeállni. Az a nap, amikor Sarah elkotyogta, hogy látta őt egy csinosan öltözött nővel... Akkor még azt hittem, talán kollégája lehet, és kár többet belegondolni, de sajnos nem csak az volt. Hogy ugyanaz a nő feküdt-e a kanapén, akit Sarah látott, azt nem tudom, mert sajnos nemcsak hogy csinosan nem, egyáltalán sehogy nem volt felöltözve. Teljesen meztelenül hevert apám alatt, a bőrül izzadt volt, arcuk csupa pír. Jókedvük volt, és élvezték egymás társaságát, egészen addig a pontig, ameddig be nem léptem. Az emlék hatására megborzongtam, aztán visszazuhantam a valóságba.

- Sok mindent tesznek az emberek, aminek nem értjük az okát. – Mr. Cox közelebb húzódott hozzám, majd a hüvelykujját végigsimította az arcomon. – Ha valami tönkremegy, az nem feltétlenül csak az egyik fél hibája, főleg egy házasságon belül.

- De a szüleim szerették egymást! – kiabáltam fel, mert már nem tudtam mit mondani. A tények egyértelműek voltak, apám megcsalta az anyámat, és ezt nem tudtam csak úgy elfogadni.

- Az lehet.

- Lehet? – fojtottam belé a szót. – Ha én szeretek valakit, nem csalom meg! – előrehajoltam, arcomat pedig a tenyerembe temettem. Zúgott a fejem a rengeteg eseménytől, ami a nap során történt. Semmi másra nem vágytam, mint nyugalomra. De az is megtette volna, ha visszakapom az életemet, és abban a világban élhetek tovább ahol a szüleim habár csesztetnek, de legalább szeretik egymást, és a legjobb barátnőm is velem van.

- Arra gondoltál már, hogy mi van, ha már nem szereti? – tette fel a kérdést, amit nem is akartam sem hallani, sem pedig tudomásul venni. Ránéztem, ő pedig folytatta. – Úgy értem, simán előfordulhat. Nem tudom, mert nem voltam még házas, de sok olyan eset van, ahol az egyik fél kiszeret a másikból, vagy csak simán ellaposodik az egész, és akkor keresik az izgalmat. Szerintem ez a boldogan éltek még meg nem haltak, egy duma. Egy hülye klisé amibe az emberek akkor is kapaszkodhatnak, ha épp romokban a kibaszott házasságuk. Ahelyett, hogy változtatnának a helyzeten, ha valami nem működik, inkább még bízva az örök szerelemben, továbbra is megkeserítik egymás életét. – magyarázta, miközben nekem patakokban folytak le az arcomon a könnyek. – Különben is ez a szerelem duma is egy nagy mese.

- Mese? – néztem rá elkerekedett szemekkel, mert érdekelt mit hoz ki belőle, ha már ennyire hevesen belevetette magát a témába.

- Persze. Hülye kis kamaszok, meg öt éves gyerekek meséje, akiket beetetnek vele, hogy majd egyszer eljön értük a szőke herceg, és kimenti őket a szörnyű életük fogságából, de ez hülyeség. Max vonzalom van, ami meg sima ösztön. Dugtok egy jót, aztán ha működik, együtt maradtok, ha nem, akkor meg viszlát. Ne hidd, hogy ez másképp van. – széttárta a karját, mintha minden idegszálával elhinné, amit mond, és valójában el is hitte. Pontosabban inkább nem hitte el. Nem hitt a szerelemben, amivel egyébként én is eléggé hadilábon álltam, már ami az érzéseimet illette, de ennyire drasztikusan nem tiltakoztam a létezése ellen.

Felsóhajtottam, a sírógörcs még mindig szaggatta a tüdőmet, de már legalább annyira megnyugodtam, hogy felfogjam, mi folyik körülöttem. Egy New York-i lakás nappalijában ültem, ami teljesen eltért a miénktől. Nem volt semmi pompa, semmi luxus. Csak egy békés, otthonos nappali, ahonnan egy kicsi fürdőszoba, egy konyha, és egy háló nyílt, valamint az erkély, ahonnan szinte be lehetett látni az egész várost. Lent ugyan zúgtak az autók, de ez még otthonosabbá tette, nem úgy, mint a mi házunkat körülvevő csend. Maximum akkor volt zaj, ha a szomszédban valaki becsapott egy kocsiajtót, vagy kivitte a szemetet. Itt azonban a mindennapi élet hangjait lehetett hallani, és amire egészen eddig nem is tudtam, hogy mennyire vágyom. Egy normális, fényűzés nélküli életre, ahol nem a pénz, meg a munka irányít mindent.

- Már nem hiszek semmiben. – feleltem bágyadtan.

- Sajnálom, ami ma történt. Nem kellett volna látnod.

- Hát, már mindegy, nem igaz? Mostanra már anyám úgy is otthon van, és apa vagy lebukott, vagy nem. – húztam oldalra a számat, majd kitekintettem a tágas ablakon.

- Az ügyvédnő sürgősen elutazott egy ügyfele miatt. Apádat kérte meg, hogy menjen el érted. Nem is tudtál róla? – pillantott rám meglepve, én pedig megráztam a fejemet. Mégis honnan kellett volna tudnom, amikor a telefonom Mr. Cox-nál volt? – Pont a házatoknál voltam, amikor a kollégám szólt, és láttam bemenni azt a nőt. Gondoltam, hogyha vele van, akkor egyhamar esze ágában nem lesz érted menni, szóval próbáltam húzni az időt, de amikor még öt után sem volt ott... Nem akartam, hogy egyedül álldogálj az esőben, várva a szüleidre.

- Tudott róla? – szinte tátva maradt a szám.

- FBI ügynök vagyok, az ég szerelmére! Ami körülöttem történik, arról tudok. – ráncolta össze a homlokát. – Amikor kitettelek a házatok előtt, csak reménykedtem, hogy már elment az a nő.

- Miért nem szólt róla? Komolyan hagyta, hogy rányissak az apámra, aki éppen egy másik nővel... Izé... - összezavarodtam, és legszívesebben üvölteni lett volna kedvem. Pontosan tudta, hogy beküld az oroszlán barlangjába, mégis megtette.

- Ha azt mondom, maradj a kocsiban, mert odabent épp olyan dolgok folynak, amit nem biztos, hogy látni szeretnél, akkor a kocsiban maradsz? – tette fel a kérdést, amivel nem tudtam vitába szállni. Igaza volt, és valószínűleg csak azt tette, amit abban a helyzetben jónak látott. Ismerve magamat, így is úgy is bementem volna, csak akkor legalább számítok a rosszra. Így meg meglepetésként ért, de a dolgokon nem sokat változtatott. Apám húsz év után megcsalta az anyámat.

- Nem. – válaszoltam, Mr. Cox pedig felsóhajtott. Kivette a bögrét a kezemből, ami már üres volt, csak azért szorongattam, mert minden testrészem görcsben állt az idegességtől, és ezzel legalább enyhítettem rajta kicsit.

- Gyere, hosszú volt ez a nap. – finoman megmarkolta a csuklómat, és felhúzott a kanapéról. Akkor éreztem csak igazán, hogy mennyire erőtlen vagyok. Ha hagytam volna, a lábaim úgy csuklanak össze, mint egy rongybabának.

- Hova? – kérdeztem, de nem volt energiám vitába szállni. Mr. Cox nem felelt, csak a nappalival szemben lévő ajtóhoz kormányzott, majd benyitott oda. Félhomály volt, azonban azt tisztán láttam, hogy a szoba közepén egy hatalmas franciaágy terül el, ami majdhogynem kitöltötte az aprócska szobát. Ahogy a férfi lekattintotta a villanyt, rálátást nyertem a helyiség egészére. Az ágy mögötti fal téglákból állt, mellette pedig egy hatalmas erkélyajtó helyezkedett el, ahonnan szintén rálátás nyílt az egész városra. Kellemes illat lengte be a teret, legszívesebben örökre ott maradtam volna.

Mr. Cox finoman odébb tett az ajtóból, aztán bement, és lerántotta az ágyról a hatalmas plédet, amit aztán az íróasztalnál elhelyezkedő székre dobott. Megigazgatta a párnákat, lejjebb húzta a takarót, majd felém fordulva ismét megérintett, és az ágyhoz húzott.

- Pihenj egyet, és holnapra talán kitisztulnak a dolgok. – szólalt meg rekedtes hangon, én pedig bátortalanul a jó illatú ágyra huppantam. – Itt egy póló, ha gondolod... Én majd alszom a kanapén. – a szekrény felé fordult, ahonnan kivett egy fekete pólót, és a kezembe adta. – Ha bármi van, itt vagyok kint. – mutatott az ajtón kívülre, nekem pedig csak egy bólintásra futotta. Normál esetben zavarba jöttem volna, és el kezdtem volna kattogni azon, hogy mennyire nem helyes, hogy a tanárom lakásán vagyok, és a tanárom ágyában fogok aludni, még akkor is, ha igazából nem a tanárom, de mindegy.

- Köszönöm. – pillantottam rá, amikor lekapcsolta a lámpát, és az arcát csak a kintről bejövő fények világították meg. Féloldalas mosolyra húzta az ajkát, majd egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Jó éjt, Neela. – suttogta, azt követően pedig rámarkolt a kilincsre, és csendben betette maga után az ajtót. A magány és a sötétség egyszerre rám borult, és már csak annyira volt energiám, hogy átvegyem a pólót, aztán a következő pillanatban fáradtan nyúltam el az ágyon, az álom pedig magával rántott. 

✘✘✘

Fáztam, így magamra húztam a takarót, és még reménykedtem benne, hogy lesz esélyem arra, hogy egy kicsit visszaaludjak, de a város zaja, és a nyitott erkélyajtón át besüvítő hideg szél ennek ellent mondott. Álmosan ültem fel az ágyban, és amikor körülnéztem csak akkor realizálódott bennem igazán, hogy mit is tettem. Olyan dolgot, amit nagyon, de nagyon nem kellett volna. Mr. Cox ágyában aludtam, méghozzá a pólójában, aminek iszonyatosan jó illata volt, és legszívesebben soha nem vettem volna le magamról.

- Csss! Halkabban, odabent alszik. – lerúgtam magamról a takarót, és a talpam épp földet ért a puha szőnyegen, amikor meghallottam Mr. Cox mély, és rekedtes hangját odakintről. Szinte a mozdulat közben megmerevedtem, és fülelni kezdtem, hogy mégis kivel beszél.

- Az nem érdekel Aaron, te is tudod, hogy ez nem szabályos. Mióta szokás az áldozatot felhurcolni a lakásunkra? – egy dühös, nagyon dühös női hang felelt Mr. Coxnak.

- Az apja épp most kúrt félre, ő meg végignézte az egészet. Mit kellett volna csinálnom szerinted? Hagyni, hogy valahol a hideg utcán kóboroljon?

- Nem! Van otthona, menjen haza. Mindenkinek vannak családi gondjai, de a szülei mellett a helye, az istenit!

- Aha. Szerinted.

- Nem csak szerintem, ha ezt Chapman megtudja, el is veheti tőled az ügyet, és az lesz még a legkisebb gondod. – a nő egyre dühösebb lett, a hangereje pedig egyre nőtt.

- Kurvára túlreagálod.

- Én reagálom túl? – sivított fel, majd egy csattanást hallottam, amitől ösztönösen összerezzentem. – Nézd, értem én, hogy a szíveden viseled a sorsát, de szerinted mekkora káosz lenne, ha minden áldozatot hazacipelnénk, akit csak megsajnálunk? Úgy, ahogy az állatmenhelyről sem cipeled haza az összes kiskutyát, aki szomorúan nézd rád, úgy őt sem hozhatod ide. – folytatta egy nyugodtabb hangnemben. Összeszorított állkapoccsal hallgattam a vitát, nem akartam, hogy miattam Mr. Cox bajba kerüljön, és mellette pedig még amiatt is rosszul éreztem magam, hogy hallom. Két ember magánbeszélgetése volt ez, ami nem rám tartozott még akkor sem, ha önhibámon kívül kellett hallgatnom.

- Csak szállást adtam neki, nem feleségül kértem, bassza meg! És ne csinálj úgy, mintha te mindig minden helyzetben helyesen jártál volna el. – vetette oda Mr. Cox a nőnek, én pedig szorosan behunytam a szememet, a térdeimet pedig az ölembe húztam.

- Ugyan kérlek! Már megint itt tartunk? Mikor tudsz már túllépni rajta?

- Majd ha nem csinálsz ügyet az én döntéseimből, Kendra.

- Jó, tudod mit? Nem érdekel. – válaszolta a nő. – Megyek, mert még vár rám hatoldalnyi jelentés, de azt akarom, hogy mire visszajövök, már ne legyen itt. Világos voltam?

- Mint a nap. – morrant fel Mr. Cox, aztán pedig egy pillanatnyi csend állt be. – Ne aggódj, szót fogadok.

- Ajánlom is. – vette oda a Kendra névre hallgató, nő majd az ajtó hangos durranása vetett véget a társalgásuknak. Feltehetően elment, így én is amilyen gyorsan csak tudtam, megpróbáltam összeszedni magam. Lekaptam magamról Mr. Cox pólóját, és visszavettem a sajátomat, majd szépen bevetettem az ágyat, már amennyire szépen be lehet vetni úgy, ha közben az ember minden végtagja remeg. Kezdtem azt érezni, hogy mindenkinek csak bajt okozok, és mindenhol csak útban vagyok. Először apám, most meg Mr. Cox kerülhet bajba amiatt, hogy idehozott. Pedig nem akart ő rosszat, csak nem szerette volna, ha a hideg városban kóborolok, egyedül. Márpedig az lett volna a terv, ugyanis az otthonomon kívül nem igazán van hova mennem, ha ilyen eset történik. Bár az is igaz, hogy eddig ilyen esetre nem volt példa.

Tükör nem volt a szobában, és fésű híján is csak annyit tudtam tenni, hogy az ujjaimmal átfésültem a kusza tincseimet, a többit pedig a sorsa bíztam, és csak reménykedtem benne, hogy nem festek úgy, mint akin áthajtott egy úthenger. Megdörzsöltem a szemeimet, aztán végre erőt véve magamon, kiléptem a szobából.

Mr. Cox az erkélyen álldogált, cigarettával a kezében. Hideg volt odakint, ő mégis csak egy szál pólóban, és a már jól megszokott fekete színű farmerjában volt. Hogy nem fagy meg? Biztos voltam benne, hogy a hőmérő higanyszála nem üti meg a nullát sem. Nem vette észre, hogy kijöttem a szobából, ezért kicsit hangosabban csuktam be magam mögött az ajtót, ezzel pedig felkeltettem a figyelmét. Megfordult, és mikor meglátott, egy kedves mosoly kúszott az arcára. Az a mosoly, amit tegnap este kaptam tőle, és amitől rögtön megnyugodtam.

- Korai vagy. – elnyomta a cigijét, aztán belépett hozzám a nappaliba. – Még alig múlt nyolc.

- Én... Nem akartam gondot okozni. Senkinek sem. – nyökögtem, miközben a teljes szégyenben úsztam. A férfi felsóhajtott, és közelebb jött.

- Hallottad?

- Minden szót. – feleltem. – És izé... Elmegyek. Nem akarok senkit bajba keverni, vagy ilyesmi.

- Hazaviszlek. – vágta rá azonnal, és már el is viharzott mellettem, mielőtt még ellenkezni tudtam volna. Nem akartam, hogy hazavigyen, és ezzel is egy újabb bajt okozzak neki.

- Igazán nem szükséges. Hazatalálok. Azt hiszem. – sütöttem le a szemem.

- Azt nem kétlem. – nevetett fel. – Már csak az a kérdés, hogy hány óra alatt.

- Nem szeretnék még több problémát csinálni. – mondtam, és a bokacsizmám orrát kezdtem el tanulmányozni. Még akkor is inkább azt néztem, amikor lenge fuvallat érkezett a hátam mögül, és Mr. Cox egyszeriben mellettem termett, majd a vállamra fektette az egyik kabátját.

- Hideg van kint. – a fülemhez hajolt, és a belesuttogott. – Különben meg, jól áll neked a fekete. – lepillantottam a rajtam kapaszkodó kabát ujjára, ami tényleg fekete volt, méghozzá bőrhatású. Bevallom, tetszett a látvány, főleg hogy én mindig a kifinomult, elegáns vonalat képviseltem, már ami a divatot illette. Vagyis inkább egészen pontosan anyám képviseltette velem. Nem mondom, hogy nem illett hozzám, hiszen mindenki így szokta meg, és többek között én is így szoktam meg magamat, de néha nem bántam volna, ha valami más stílust is magamra ölthetek, és nem nézek ki úgy minden áldott nap, mint aki egy elit apácazárdából lépett volna elő.

Mr. Cox gyengéden végigsimított a karomon, majd ellépett mögülem. Azt nem láttam, hogy mit csinál, mert megfordulni nem mertem, de a hangokból ítélve, a kocsikulcsát kereshette. A lépteinek zaja elvegyült a lent morgó autók robajával, majd ismételten a bejárati ajtó hangját véltem felfedezni, ami ezúttal is hangos durranással vágódott be valaki mögött.

- Hallod, tesó! Olyan mesélek, eldobod az agyad! – egy férfihang ütötte meg a fülemet, és bár nem akartam feltűnést kelteni, azért bátortalanul megfordultam. – Voltam este a Dolan's-ben, tudod, így összeverődtünk páran, aztán ment a szokásos dolog, de nem is ez a lényeg, hanem tudod ki volt ott?

- Nem, de biztos úgy is megmondod. – felelte Mr. Cox az akkor már levegővétel nélkül beszélő srácnak, akinek csak akkor tűnt fel, hogy én is a szobában vagyok.

- Ő meg ki? – bökött rám kíváncsian, aztán a hűtőhöz fordult, és kivett belőle egy piros energiaitalos dobozt. – Csak nem becsajoztál?

- Hé öcsi, vigyázz a szádra! – intette le a férfi, és fenyegetően közelebb lépett hozzá. A fiatalabb srác valamivel alacsonyabb volt nála, de a szemük színe, és a markáns kiállásuk nagyban hasonlított egymáshoz. A haja színe ugyan világosabb volt, és nem voltak annyira éles arcvonalai sem, de az még a szürke bomberdzsekije alatt is tisztán látszott, hogy hasonlóan izmos, mint Mr. Cox. – Amúgy meg milliószor elmondtam már, hogy ne járkálj arra a helyre, egy koszos szar. Ja, és ne idd meg az üdítőmet. – kapta ki a piros dobozt a fiatal srác kezéből, aki felháborodva széttárta a karját.

- Mi van ma veled? Keveset aludtál az éjjel? – kacsintott rá cinikusan a srác, mire Mr. Cox dühösen arrébb lökte őt az útból, és felém fordult.

- Mehetünk?

Bólintottam, mert kezdtem igazán feszélyezetten érezni magam, főleg mert mind a ketten úgy legeltették rajtam a szemüket, mintha valamiféle kiállítási darab lennék egy múzeumban. Azonban ha arra gondoltam, hogy haza kell mennem, és apám szemébe kell néznem azok után, amit tett, akkor azonnal elfogott a hányinger, és legszívesebben nem mozdultam volna a lakásból egy tapodtat sem.

- Hova mentek? – fordult felém Mr. Cox kicsinyített változata, puha ajkai pedig elnyíltak. Még egy pont, amiben hasonlít rá. Az ajkai.

- Semmi közöd hozzá, tökfej. Inkább ha már itt vagy, kifele menet vidd le a szemetet. – vetette oda neki Mr. Cox, aztán finoman megérintette a vállamat, majd a bejárati ajtó fele terelt. A fiú még morgott valamit az orra alatt, de már nem hallottam, mert addigra kiléptünk a lakásból, és magam mögött hagytam a nyugodt, békés életet, amit élhettem körülbelül pár óra erejéig. 

✘✘✘

A pár perces út, amit Mr. Cox lakásától megtettünk New York külvárosi negyedébe, csendben telt. Zakatoltak a gondolataim, de jobbnak láttam nem mondani semmit. Sok minden volt, ami még nem tisztázódott bennem teljesen, többek között az sem, hogy mióta vagyok ennyire bátor. Életemben először nem otthon aludtam, hanem szinte egy vadidegen férfi vadidegen lakásán, és életemben először figyelmen kívül hagytam azt, amit az apám mond. Tudtam, hogy ellenére annak, amit tett, engem fog hibáztatni, és azzal a lendülettel, ahogy anyám hazaér, még be is árul neki, hogy mennyire szófogadatlan, és tiszteletlen voltam. Az ő szava, az enyémmel szemben. Fantasztikus.

- Bocs az öcsém miatt, kicsit túltolja mindig. – szólalt meg Mr. Cox, amikor leállította a motort a házunk előtt, és a csend, a gyomorgörccsel együtt beállt.

- Inkább én kérek bocsánatot, hogy gondod okoztam. – az ölembe pihenő kezeimet kezdtem el tanulmányozni inkább, hogy ne kelljen a férfi szemébe néznem.

- Ugyan már, felejtsd ezt el. Nem a te hibád volt, oké? – egy hirtelen mozdulattal felém nyúlt, és az államnál foga maga felé fordította a fejemet, így kénytelen voltam a szemébe nézni. Fogaival az alsó ajkát karcolgatta, a tekintetével meg úgy kutatta az enyémet, mintha az összes kicsi titkomat ki akarná olvasni belőlem. – Többet ne hibáztasd magad semmiért.

- És ha az én hibám?

- Mások döntéseiért nem vállalhatod a felelősséget, ezt jól jegyezd meg. – távolabb csúszott tőlem, de az államon pihenő hüvelykujja nem mozdult onnan. Csak bámult rám, amitől megint a gyomromba kúszott az a vágyszerű érzés, amit az edzőteremben éreztem tegnap délután. Legszívesebben azonnal a karjaiba vetettem volna magam, de nem mozdultam. Nem volt elég bátorságom, és igazából a saját gondolataim olyan szinten zavarba hoztak, hogy nem tudtam tovább állni a tekintetét. Piszkos gondolatok jártak a fejemben, olyanok, amiknek nagyon nem szabadott volna ott lenniük.

- Mennem kell. – sóhajtottam, ő pedig egy zavarodott köhintés után teljesen eltávolodott tőlem. – Köszönök mindent.

- Hétfőn találkozunk. – válaszolta, majd lekapta rólam a tekintetét is, és elindította a kocsit. Sírni lett volna kedvem, hogy ki kell szállnom, és be kell sétálnom abba a házba, ami hivatalosan az otthonom, de nem volt más választásom. Szembe kellett néznem apámmal.

Elköszöntem Mr. Coxtól, és miután kiszálltam az autójából, ezúttal nem maradt ott, így tehát ha rossz történik odabent, most már nem lesz hova menekülnöm. Reszketve nyomtam le a bejárati ajtónk kilincsét, és szerencsémre nem kellett sokat várnom, hogy a földi pokol elkezdődjön, mert apám karba tett kézzel álldogált az előtérben, és engem várt.

- Nocsak! Hazataláltál, kisasszony? – gunyoros mosollyal az arcán tette fel a kérdést, és hiába volt rajta ezúttal ruha, már nem azt az embert láttam, aki azelőtt. Nem az apám állt előttem, hanem egy hazug áruló, aki elárulta azt a nőt, akit elvileg szeret. Aki elárulta a családját. – Hol voltál?

- Kiszellőztettem a fejemet.

- Igen? Valóban? – csattant fel, én meg úgy megijedtem a hirtelen haragjától, hogy összerezzentem. – Azért furikáznak téged vadidegen pasasok? És mi ez rajtad? – közelebb lépett hozzám, két ujja közé csípte a kabátot - amit Mr. Coxtól kaptam, és amit elfelejtettem neki visszaadni -, majd rántott rajtam egyet, amitől megtántorodtam. Eszembe jutott a tegnapi rögtönzött edzés, amikor Mr. Cox ugyanilyen módszerrel provokálta ki, hogy elöntsön a düh, és kiadjam magamból, amit érzek. Most apám is ugyanezt tette, csak ő nem szándékosan. Mégis elérte, amit akart, és olyan mérges lettem, hogy legszívesebben a világ tudtára adtam volna.

- Semmi közöd hozzá, jó?! – ordítottam fel, és kirántottam magam a szorításából. Meglepődött ő is, a heves kiborulásomon, mert a pupillái kitágultak, és lépett egyet hátrébb. – Azok után... Azok után, amit csináltál... Nincs jogod engem elítélni. – ziháltam.

- Igencsak kinyílt a szád, nem gondolod? Tudod te, kivel beszélsz? Az apád vagyok, és nem engedem, hogy ilyen hangnemet üss meg velem szemben! Én vagyok a felnőtt, én mondom, meg mikor mit csinálsz, és tegnap nem adtam rá engedélyt, hogy kitedd innen a lábad!

- Tényleg, apa? És mit kellett volna csinálnom? – nyeltem, mert a torkom az üvöltéstől teljesen kiszáradt, és folytattam. – Végignézni, ahogy te a szeretőddel lenyomsz még egy menetet? – hiba volt. Ahogy kicsúsztak a számon a dolgok, apám elveszítette a türelmét. A szemei szinte szikrákat szórtak, majd a következő pillanatban eljárt a keze, és hatalmasat csattant az arcomon. Felsikítottam, mert a fájdalom, és az ijedség egyszerre hasított belém, a tenyeremet pedig azonnal a lüktető arcomhoz kaptam. A könnyek szélsebesen száguldoztak le az államig, majd kétségbeesetten a földre potyogtak. Nekik legalább volt szabadulási lehetőségük.

- Tűnj a szemem elől! – ordított rám, de amikor vörös szemekkel, és remegő ajkakkal bámultam rá továbbra is, erőteljesebb hangerőt vett fel. – Nem hallottad? Tűnj a szobádba! Most! – ő is kapkodta a levegőt, a düh átjárta mindenét. Reszkettem, és mielőtt a szobámba rohantam volna, sötétzöld szemeimet az övéibe mélyesztettem. Azt akartam, hogy lássa, ki áll vele szemben. A lánya, akiben még most is ott él annak az öt éves kislánynak a lelke, aki csillogó szemekkel néz az apukájára, amikor megkapja tőle élete első biciklijét. Vagy csak amikor boldogan a nyakába kapaszkodik és nevet, valahányszor a levegőbe emeli, és elönti a szabadság érzése. Akartam, hogy mindez átmenjen neki, de mélyen legbelül tudtam, hogy ő már nem ugyanaz az ember, aki volt. Megváltozott, és már nem az édes kislányát látta bennem, hanem egy hátráltató tényezőt, akit már nem tudott többé irányítani, mert elveszítette a tiszteletemet, és elveszített minden mást is.

Szakadozva szökött a tüdőmbe a levegő, majd behunytam a szememet, és hátat fordítottam apámnak. Mindörökké.