- Ezt nem mondod komolyan! – visított fel Bonnie, miközben hangosan becsapta a szekrénye ajtaját. – Alig vagyok pár napot távol, és Neela Martinez máris olyat csinál, ami tőle teljesen szokatlan. – nevette el magát, és belém karolt. Az egy héttel ezelőtt történtek után Bonnie szülei úgy döntöttek, jobb lesz, ha egy kis szabadságot vesz ki. Ő megtehette. Engem a szabadság helyett még inkább börtönre kárhoztattak.

- Ez csak egy óra Bonnie! Valamit muszáj volt felvennem, anyámnak teljesen elszállt az agya, és úgy kezel, mint egy bűnözőt, pedig meg is halhattam volna. – panaszkodtam, de Bonnie teljesen másképp látta a dolgokat.

- Dwayne nem bántott volna, ismerem. Csak a szája nagy. – próbált nyugtatni, de engem ez egyáltalán nem hatott meg. Én éreztem a kés hideg pengéjét a nyakamon, és nekem szorította úgy a karomat, hogy a nyomait még mindig látom, és érzem. Ennyire még soha nem féltem senkitől, és semmitől. Az igazság az volt, hogy keveset láttam még a világból. Alapvető szituációkat nem éltem még át, és ennek hála, nem is tudtam őket kezelni. Felkészületlenül ért minden behatás. Olyan voltam, mint egy buborékból kiszabadult kisgyerek, akit mindenféle felvilágosítás nélkül bedobnak a mély vízbe. Persze tudtam a világ dolgairól, láttam róla filmeket, hallottam történeteket, de minden olyan távolinak tűnt, mintha csak mese lenne az egész, és velem soha nem fordulhatna elő ilyesmi. A múlt pénteken történt valóság váratlanul csapott arcon, és azt hiszem még mindig ennek a hatása alól próbáltam feleszmélni.

- Na persze. – forgattam meg a szememet, és totálisan nem értettem, hogy a történtek után Bonnie hogy védheti még mindig azt a fickót.

- Csak egy kisstílű tolvaj, nem lenne képes bántani senkit. Cox viszont annál veszélyesebb. – mondta, nekem pedig a név hallatán azonnal eszembe jutott az edzés. Minden péntek, órák után. Mr. Cox beosztása szerint nekem ez jutott, és bár volt egy meccsem anyámmal, aki nem akarta, hogy sporttal üssem el az értékes időmet, de végül ő is rájött, hogy még az is jobb, mint Brooklyn-ban csatangolni.

- Hát, akkor van egy jó hírem. - haraptam az ajkamba, aztán Bonnie-ra néztem. – Ő az új edző.

- Cox? Aaron Cox? Itt? A mi iskolánkban? – meresztette nagyra Bonnie a szemeit, majd megtorpant. Nekem csak a keresztneve jutott el a hallójárataimba. Szóval Aaron-nak hívják.

- Hát, ha nem ismersz mást is ezen a néven, akkor igen.

- Mégis... Mit keres ő itt? – kiabált fel, többen pedig ránk kapták a tekintetüket. Én elsősorban arra lettem volna kíváncsi, hogy Bonnie honnan ismeri a fickót, és egyáltalán mit tud róla. Mert az világos volt, hogy nem a tökéletes előélete miatt van most így ledöbbenve.

- Nem tudom Bonnie, de tíz perc múlva kezdődik vele az órám, és ha nem akarok elkésni, muszáj mennem érted? – pillantottam rá, de az ő szemében kérések ezrei villogtak.

- Figyelj, tudom én mondtam, hogy lépj ki a komfortzónádból, és tök jó a sport meg minden, de nem mehetsz be az órájára! Aaron meg sem közelíti Dwayne-t meg a bandáját, és nem tudom, miért van itt, de hidd el nem azért, hogy téged megtanítson kosárra dobni. – fürkészte aggodalmasan a tekintetemet, és valahol mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van. Ebben a férfiban volt valami sötét titokzatosság, amit nem tudtam magamnak sem megmagyarázni. Féltem tőle, ugyanakkor azonban érdekelt, mit tud nyújtani a tanáromként.

- Bonnie, én nem tudom mibe keveredtél bele, de nekem semmi közöm hozzá, oké? Ha veszélyes is, nem miattam van itt, és hidd el, jobban félek anyám haragjától, amikor megtudja, hogy nem mentem be az órára, mint Mr. Coxtól! – ragadtam meg Bonnie vállát, és mélyen a szemébe néztem. Anyám valóban félelmetesebb tudott lenni még egy bűnözőnél is. – Különben is, ha annyira veszélyes lenne, fel sem vették volna.

- Jó, látom, úgy sem tudlak meggyőzni. – sóhajtott fel a barátnőm, majd pár hajtincsét a válla mögé söpörte. – De kérlek, légy nagyon óvatos! Én ismerem őt, és tudom, ha valahova beteszi a lábát, ott csak hamu és pusztulás marad utána.

Bonnie szavai egészen úgy hatottak, mint valami frankó kis drámaelőadás bevezetője, már-már kezdtem úgy érezni, hogy egy másik dimenzióba csöppentem. Mi történt itt egy hétvége alatt? Múlt héten még a normális, unalmas kis életemet éltem, most pedig egy veszélyes bűnöző szaladgál az iskola falain belül?

- Megígérem, nagyon fogok vigyázni! Hátha a végén még megfojt a mászókötéllel! – súgtam oda búcsúzóul a barátnőmnek, majd elnevettem magam, de ő ezt korántsem találta annyira viccesnek. Aggódva megtekerte a fejét, aztán amikor eltávolodtam tőle, a szekrénye felé fordult, hogy elővegye a holmijait, én pedig az edzőterem felé vettem az irányt. 

  ✘✘✘ 

Azt reméltem, hogy Mrs. Palmer csapata azért megmarad, és esetleg beállhatok valamelyikbe. Kosár, röplabda, és aerobic foglalkozásokat tartott, és ezek közül a labdajátékok vonzottak inkább. A mozgásom sosem volt kiemelkedő, a tánctudásom meg aztán főleg nem, így kizárásos alapon maradtak azok, ahol nem kellett semmiféle táncmozdulatokat végrehajtanom. Meg hát nem is gondolhattam komolyan, hogy Mr. Cox táncolgatni fog egy csapat tinilánnyal.

Az edzőzsákomat az oldalamhoz szorítottam, és beléptem a pici lányöltözőbe, ahol rajtam kívül csak pár lány tartózkodott. Közülük csak egyet ismertem Mr. Oldsman órájáról. Általában az első padban ült, és nem volt olyan kérdés, amire ő azonnal ne vágta volna rá a választ. Azt hiszem Sarah a neve.

- Sziasztok! – köszöntem oda nekik, ők pedig alig hallhatóan morogtak valami köszönésfélét az orruk alatt. Hát, ez igazán jól kezdődik. Odaléptem az egyik padhoz, aztán leszórtam rá a cuccaimat. A többi lány látszólag ismerhette egymást, mert halk susogásba kezdtek, engem teljesen kizárva a beszélgetésből. Egyedül Sarah volt az, aki nem csatlakozott hozzájuk, látszólag ő is magányos farkas volt. Fáradt tekintettel üldögélt a padon, a cipőfűzőjével babrált. Volt egy olyan megérzésem, hogy ő sem önszántából van most itt.

- Szia! Neela vagyok. – hirtelen ötlettől vezérelve felálltam, és odahuppantam mellé. A lányok egy pillanatra felénk fordultak, de aztán hamar visszatértek a nagyon fontos beszélgetésükhöz. Én úgy voltam vele, ha már erre kényszerültem, akkor talán nem árt barátokat is szerezni. – Együtt járunk Mr. Oldsman órájára.

- Szia, én Sarah. – egy másodpercre rám pillantott, aztán a figyelmét ismét inkább a cipőjének szentelte. Nem volt túl kommunikatív egyéniség, az gyorsan lejött már az elején. Csendes, hallgatag lány volt, és úgy tűnt, mintha tartana is valamitől. Talán csak nem szereti az embereket.

- Ennyien leszünk csak? – tettem fel a kérdést, hogy valamivel mégis csak elindítsam a beszélgetést, na meg persze tényleg érdekelt, hogy miért csak öten vagyunk.

- Amióta Mrs. Palmer elment, lecsökkentünk. Senki nem akar az új edzőhöz bejárni. – válaszolta Sarah, de továbbra sem nézett a szemembe, illetve olyan halkan susogott, mintha valamiféle államtitkot árult volna el nekem. Ez a lány félt. Na, de kitől? A három csacsogó lány hirtelen abbahagyta a beszélgetést, és az öltöző ajtaja felé indultak. Egy közülük magas volt, szőke, és kiváló alakkal rendelkezett. Őt is láttam már párszor a suli folyosóján, neki volt a legnagyobb rajongótábora. Ő kitűnt a sznobok közül, de nem úgy, hogy azzal én azonosulni tudjak. A másik két lánynak átlagos arca volt, és ha találkoztam is velük párszor, nem ragadtak meg az emlékezetemben. Amikor végérvényesen elhagyták a termet, Sarah mellettem nagyot sóhajtott.

- Végre!

- Hm? – pillantottam rá, miközben elkezdtem kiráncigálni az edzőcuccomat a táskából.

- Semmi. – vágta rá a barna hajú lány, aztán felállt. – Nem igazán ismerlek még, nem akarlak terhelni a problémáimmal. – mondta, közben a tükörhöz lépdelt, és vállig érő mogyoróbarna haját lófarokba fogta. – Különben sem értem, hogy állhatsz szóba velem.

- Már miért ne tenném? – döbbentem le. Amikor beléptem az öltözőbe, ő volt az egyetlen, akiből pozitivitás sugárzott. A többiek körül éreztem a hűvösséget, és a kétszínűséget, már rögtön a legelején. Sarah azonban más volt. Megtört, meggyötört, de őszinte. Nem sok mindent kaptam eddig még az élettől, de azt a képességet igen, hogy jó emberismerő voltam. Szinte azonnal kiszagoltam, ha valaki hátsó szándékkal közeledett felém. Ezért láttam át a szüleimen is, és ezt gyűlölték bennem talán a legjobban. Képtelenek voltak hazudni nekem.

- Mert itt senki nem teszi. – mosolyodott el keserűen. – De talán nem is baj. Elviselném, ha csak simán leszarnának, de azt sem teszik.

- Miről beszélsz Sarah? Bántanak? – kerekedett el a szemem, aztán leesett, hogy miért csak suttogva beszélt, amikor a lányok még az öltözőben voltak. Bántották, és félt az emberektől.

- Nem fontos. – mondta, aztán gyorsan kiszaladt az öltözőből. Egy darabig csak álltam, és próbáltam felfogni a szavait, meg azt, hogy mégis mit követhetett el, amiért rászálltak, hiszen látszólag semmivel sem volt másabb, mint a többiek. Okos volt, jó tanuló, és a külsejére sem lehetett azt mondani, hogy eltért az átlagtól. Alapjáraton egy normális lányról volt szó, így biztos voltam benne, hogy nem ez lehet a támadásuk oka. Sajnáltam, amiért még bennem sem tudott megbízni, pedig én jó szándékkal közeledtem felé. Tudom milyen, mert a szüleim túlzott féltésének, és szigorának eredményeképpen én is minden ember mögött a szörnyet láttam. Anyám belém táplálta, hogy minden ember a velejéig romlott, és csak idő kérdése mikor mutatják ki a foguk fehérjét. Aztán szép lassan felsejlett bennem, hogy képes vagyok megítélni valakiről, hogy rossz vagy jó szándékkal közeledik felém, és onnantól nem hittem el anyámék egyetlen egy szavát sem erről a dologról. Nem minden ember rossz, csak követnek el hibákat, rossz dolgokat. Úgy, ahogy a fordítottja is igaz. A börtönviselt, megtévedt emberek is képesek jó cselekedeteket tenni.

- Sarah, várj! – kiabáltam a lány után, aztán nagy lendülettel feltéptem a kilincset, amikor is egy kemény dologba ütköztem, majd egy sikkantás közepette elterültem az öltöző padlóján. Az első pillanatban fel sem fogtam hol vagyok, és mi történt velem, de aztán szépen lassan realizálódott a kép. Mr. Cox felettem állt, barna szemeivel pedig engem méregetett. Nem tűnt dühösnek, amiért szó szerint elsodortam, sokkal inkább szórakoztatta a látvány. Hát ja, szerintem is marha vicces!

- Hova ez a nagy lendület Miss Martinez? – formálta a szavakat, figyelve arra, hogy megfelelő hangsúlyt fektessen a nevemre. Szinte beleborzongtam, ahogy kiejtette a nevemet a száján. Mély, rekedtes hangja volt, ami biztosan a pokol legmélyéről szólt. Olyan volt, mintha az ördög állt volna velem szemben.

- Csak... A barátnőm... Izé... - hadonásztam a kezemmel, és tényleg képtelen voltam egy épkézláb mondatot összerakni. Egészen olyan érzés volt, mintha valaki csomót kötött volna a nyelvemre, és az eszemre egyaránt.

- Pattanjon fel onnan, és jöjjön órára! Két perc múlva kezdünk. – emelte meg az egyik szemöldökét, és szigorúan mért engem végig. Valami olyasmire számítottam, hogy udvarias férfi létére majd felsegít, ha már egyszer fellökött, de ez nem következett be. Megdöbbenve üldögéltem a padlón, és figyeltem, ahogy Mr. Cox távozik az öltözőből. 

  ✘✘✘    

Az öltözőben történt incidens után gyorsan öltöztem át, és elengedtem magamban a dolgot annyival, hogy ez a pasi sem másabb, mint bármelyik besavanyodott tanár. Talán volt benne valami sötétség, és lehet igaza volt Bonnie-nak vele kapcsolatban, de az is lehet, hogy nem.

Gyorsan lófarokba fogtam a hajam a fejem tetején, aztán megpróbáltam a két perces időkorláton belül beérni a tornaterembe. Szerencsére sikerült, mert amikor szó szerint bezuhantam a terembe, a többieken kívül még nem volt ott senki. Mr. Cox legalábbis nem. A három főből álló lánybanda a bordásfalnál beszélgetett, Sarah pedig búskomoran üldögélt az egyik padon. A terem másik végében négy fiú passzolgatta egymásnak a focilabdát, az egyiket azonnal megismertem, és meg is lepődtem, hogy mit keres itt. Ian volt az, a suli egyik legjobb sportembere, aki New York egyik legnevesebb sportegyesületében játszott, ha jól tudom, akkor baseballt. A srác tényleg kiváló volt, tavaly sportnapon sikerült megcsillogtatnia a tudását, aminek hála az összes lányt az ujja köré csavarta. Én inkább elkerültem, nem tartoztam a köreibe. Szívesebben tartózkodott szőke lány közelében, sokszor pillantottak egymásra egy titkos félmosoly kíséretében.

A közelebbi padhoz sétáltam, és lehuppantam rá, hogy bekössem az időközben kikötődött cipőfűzőmet. Szívesen beszélgettem volna Sarah-val, hiszen láttam mennyire egyedül van, de nem akartam piócának se tűnni. Ha nem szeretne beszélgetni, nem erőltetem inkább. Talán ha hagyok neki időt, és teret, szép lassan megnyílik majd. Végül is van rá még egy egész tanévem, és ki tudja hány órám Mr. Titokzatossal. Épp lehajoltam a cipőmhöz, amikor a terem zúgolódni kezdett, és hallottam, hogy a hatalmas kétszárnyú ajtó becsapódik, a levegő meg szinte megfagy körülöttünk. Mindenki abbahagyta, amit csinált, és érdeklődve indultak el a terem elejébe, ahol Mr. Cox zsebre tett kézzel, magabiztosan megállt. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy edző. Sőt... Nem úgy festett, mint egy tanár úgy általában. Sokkal inkább egy most szabadult fenegyerek benyomását keltette. Fekete farmert, és egy testhez álló fekete pólót viselt, amit egy ugyanilyen színű bőrdzsekivel egészített ki. Az egész megjelenésében csak a szeme volt barna, minden mást a fekete szín uralt. Mindenki izgatottan gyűlt össze Mr. Cox előtt, akinek még csak meg sem kellett kérnie minket a sorakozóra, ahogy általában ez tesi órákon történni szokott. Most izgatott volt mindenki, a lányok pedig szinte a bugyiba csináltak a tanár láttán. Kivéve persze Sarah-t, aki búskomoran sétált oda hozzánk, és picivel odébb megállt. Ő volt az egyetlen, akit Mr. Cox látványa egy kicsit sem mozgatott meg.

- Na! – csapta össze a tenyerét a férfi, amikor lenyugodtak a kedélyek, és megszűnt a nyüzsgés. – Mindenki itt van?

- Ennyien vagyunk csak! – sivított fel a szőke lány, majd úgy kihúzta magát, hogy a mellei egyenesen a tanár látószögébe kerüljenek. Nem volt kicsit sem kirívó. Nevetve megforgattam a szemem, nem akartam elhinni, hogy valakinek ez hogy lehet jó taktika. Vagy egyáltalán a férfiaknak miért jönnek be azok a lányok, akik, szinte mindenüket azonnal odadobják nekik. – Esetleg körbevezessem a tanár urat? Sok mindent el tudok mesélni az iskoláról, illetve, hogy mivel töltöttük az órákat, amikor Mrs. Pal...

- Csihadj le kislány, olyan vagy mint egy nyavalyás csivava! – fojtotta Mr. Cox a szőkébe a szót, a többiek pedig hangos nevetésben törtek ki. A lány magabiztossága rögtön alábbhagyott, és sértődötten vette tudomásul, hogy az ő általa csinosnak vélt buksija most egyáltalán nem hat meg senkit. Durcásan karba tette a kezét, és hátrébb lépett pár lépést.

- A nevem Cherry. Cherry Doshier! – toppantott egyet a lábával, és dühösen nézett a férfi szemébe.

- Magasról teszek rá! – kacsintott vissza a lányra Mr. Cox. – Itt a neved nem jelent semmit, ameddig le nem tettél valamit az asztalra. – csapta bele egyik kézfejét a tenyerébe, a szőke lány pedig hatalmasakat pislogott rá a sötét műszempillái alól. – És ez a többiekre is vonatkozik. Nem tudom, és nem is érdekel, hogy az előző órákon kivel, és miket csináltatok, most azt nem fogjátok. Engem nem izgat, hogy milyen jól tudtok kosárra dobni, vagy gólt rúgni. Semmire nem mentek vele, és senki nem fogja számon kérni tőletek, ha esetleg megtámadnak titeket éjszaka a sötét utcán. – itt megállt, és ördögi tekintetét egyenesen rám villantotta. Ez nekem szólt. A többiek persze semmit nem vettek ebből észre, nekik csak annyi jutott el a tudatukig, hogy ezentúl vége a játéknak, és a szabadfoglalkozásoknak.

- És akkor nem is fogunk többet sportolni? – tette fel a kérdést a szőke lány barátnője. Rövid, barna copfja ide-oda himbálózott a feje tetején, és akkora szemeket meresztett, hogy félő volt, kipotyognak a helyükről. Mr. Cox felkacagott, a nevetésétől pedig az összes lány szíve megolvadt. Lehet, hogy egy világi tuskó volt, de ennyire őszinte kacajt még senkitől nem hallottam.

- De, kislány! Fogsz sportolni! – ravaszul nézett végig a társaságon, majd a tekintete ismét megállapodott rajtam. – Most kezdtek el majd igazán sportolni, szóval kap mindenki tíz másodpercet, hogy eldöntse, marad, vagy lelép.

A teremben zúgolódás támadt, Cherry pedig vehemensen magyarázott valamit a barátnőinek. Nagyon úgy tűnt, hogy a történtek után egyáltalán nem áll szándékában maradni, de valami mégis itt tartotta. Talán neki sem volt más választása. Engem érdekelt a lehetőség, és bár nem tudtam, hogy mit takar Mr. Coxnál az a szó, hogy sport, de ha azt a lehetőséget foglalja magában, hogy tényleg képes leszek majd megvédeni magam, akkor akartam. Nagyon is.

- Én ezt nem csinálom haver! Nem ezért jöttem be erre az órára. – mondta Ian-nek a mellette álló piszkos szőke hajú barátja, majd fogta magát, és azzal a lendülettel elhagyta a termet. A többiek mozdulatlanul nézték őt, úgy tűnt rajta kívül senki nem futamodik meg, de aztán Cherry másik barátnője is inkább kivonult. Így hát nem sokan maradtunk. Sarah továbbra is szótlanul figyelte az eseményeket, Cherry és a mellette maradt barátnője pedig karba tett kézzel méregették a sötét idegent, aki fél perc alatt felforgatta az egész órát.

- Rendben, akkor, aki maradt, az kösse fel a nadrágszíjat, mert kezdünk! – szólalt meg Mr. Cox, mi pedig akkor még nem tudtunk, hogy mire is vállalkozunk.