Nem teljesen gondoltam át a dolgokat, amikor az ügynök kérésére azt kamuztam anyámnak, hogy engedéllyel léptem át az iskola kapuját. Anyám ugyanis hiába ügyvéd, simán elmehetne FBI-ügynöknek is, olyan szimata van a hazugsághoz. Én meg, mint ahogy azt a példa is mutatja, nem vagyok túl jó ebben a hazugság dologban, így hát azt sem ígérhettem meg, hogy nem szólom el magam arról, amit megtudtam. Annyira dühös voltam anyámra amiatt, amit azzal az emberrel tett, hogy az ügynökkel való találkozás óta rá sem bírtam nézni. Csendben tűrtem, ahogy mindenféle dolgokat a fejemhez vág, aztán apám hazaért, és véget vetett a balhénak, de amint ő is megtudta, hogy micsoda bűnt követtem el, rögtön nekem esett ő is. Hát, ennyit a családi békéről. Ilyen pillanatokban kívánom azt, hogy bárcsak visszaütne rájuk a karma. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a szüleimet, hiszen mégis csak a szüleim, de korántsem olyan szeretet ez, mint a legtöbb szülő-gyerek kapcsolatban. Nem érzelmileg függök tőlük, hanem sokkal inkább anyagilag. Hiszen ha lenne pénzem új életet kezdeni valahol máshol, már rég megpattantam volna.

Hazudni viszont nem volt könnyű. Egy olyan hurokba keveredtem kis idő leforgása alatt, amiből ahelyett, hogy kifele másztam volna, inkább még jobban belemásztam.

- Szóval, ki is adott engedélyt, hogy elhagyd az iskolát? – telepedett mellém anyám, amikor a nagy kiabálás után inkább úgy döntöttem, hogy nézek valami felettébb értelmes műsort a tévében. Unottan váltogattam az unalmasabbnál unalmasabb csatornák között, amik nem is igazán érdekeltek, inkább csak egy pótcselekvés volt, hogy kizárjam anyám idegesítő jelenlétét. Felhúzott térdekkel ült mellettem, és egy darabig csak várt a válaszomra. Megadta az esélyt, hogy esetleg módosítsak a vallomásomon, ő pedig jól letolhasson, amiért első körben hazudtam neki. Azonban nem volt mondanivalóm. Tudtam, bármit is mondok, abból csak én jöhetek ki rosszul. Mr. Cox tisztán és világosan a tudtomra adta, hogy nem azért avatott be az ügy részleteibe, mert akarta, hanem mert Bonnie ultimátumának köszönhetően nem volt más választása. Elmondta, mennyire veszélyes ez az ügy, és hogy ez a Rohrer nevezetű ember sem kispályás. Jobb, ha a szüleim egyelőre nem tudnak arról, hogy valószínűleg anyám gerinctelenségének köszönhetően veszélyben az életük. Azt kívántam, bárcsak én sem tudnék róla egy árva szót sem. Sosem hittem volna, hogy ilyen gondolatok fordulnak meg a fejemben, de visszavágytam az unalmas, és megszokott kis életembe. – Neela, ha nem mondasz semmit, kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni! És rám figyelj, ha hozzád beszélek! – dörrent rám hirtelen, majd kitépte a kezemből a távirányítót. Dühösen kaptam rá a tekintetem, és amikor láttam, hogy barna szemei ugyanolyan intenzitással villognak rám, elfogott az undor. Nem akartam rá hasonlítani.

- Nincs mit mondanom. – válaszoltam neki szűkszavúan egy rövid sóhaj után, remélve, hogy annyiban hagyja.

- Komolyan nem fogod fel, hogy mit teszel kockára? – tárta szét a karjait, és olyan hitetlenkedve pillantott végig rajtam, mintha az egyik tárgyalásán lévő elítélt lettem volna, tetőtől-talpig vérrel borítva. – Apád és én mindent megteszünk, hogy megkapd az ösztöndíjat, te pedig ezzel hálálod meg? Megszöksz, aztán a szemembe hazudsz? Utoljára kérdezem Neela Rosemary Martinez, melyik tanárod adott rá engedélyt, hogy kilépj az iskola falai közül? – szavai lassan, és nyomatékosítóan csorogtak le a nyelvéről, ezzel elérvén, hogy a gyomrom bukfencet vessen odabent. Gyűlöltem, ha a teljes nevemen szólít, és ő ezt pontosan jól tudta. Azt is jól tudta, hogy alapvetően betartom a szabályait, tehát előbb-utóbb kibukik belőlem az igazság. Most azonban más volt a helyzet. Bármennyire szerettem volna a szemébe mondani az igazságot, nem tehettem. Csak azt tudtam, hogy azok után amit tett, az anyám többé nem papolhat nekem tisztességről.

- Nem fontos! – pillantottam rá hűvösen, aztán lassan felálltam a kanapéról. Ahogy kimondtam a szavakat, anyám szemei szinte tűzpirossá változtak, és látni véltem a benne lakozó alvó bika lassú felébredését, ami ha teljesen életre kel, vérben forgó szemekkel fog rám rontani. Ismertem már ennyire anyámat.

- Hogy mondod? – kérdezte szinte suttogva. Megkaptam az esélyt, hogy változtassak az általam kimondott szavakon.

- Nem szeretnék beszélni róla. – rekesztettem be a beszélgetést, aztán gyors léptekkel elindultam a szobám felé. Persze ez nem olyan, mint a filmekben, ahol a főhős drámaian magára csapja az ajtót, a világ pedig megdöbbenve pislog utána. Ez a valóság volt, ahol anyám épp olyan gyorsan mozdult utánam, amilyen gyorsan én megpróbáltam előle eliszkolni. Pillanatokon belül mögöttem termett, és dühösen elkapta a csuklómat, amire annyira nem számítottam, hogy nem volt időm lassítani, így a keze hirtelen erővel rántott meg maga felé. Villódzó szemekkel pillantottam rá, és végig az járt a fejemben, hogy ez a nő nem lehet az anyám. Nem lehet ennyire hideg, és gonosz. Börtönbe került miatta egy ártatlan ember, aki aztán annyira nem bírta elviselni az ottani nyomást, hogy inkább az öngyilkosságba menekült, anyám pedig mindenféle gond nélkül folytatja ott az életét, ahol abbahagyta. Történetesen az volt a legfontosabb elfoglaltsága, hogy engem gyötörjön.

Hihetetlen dühöt éreztem iránta. Két ember élete is tönkrement azért, mert ő nem volt tekintettel senki másra magán kívül, és bűntudat nélkül hagyta annyiban az ügyet. Ahogy ezeket átgondoltam, és a szemébe néztem, az undor elemi erővel tört rám.

- Mégis mit képzelsz? – csattant rám hangosan, a csuklómat továbbra is fogva tartva. Ott állt előttem tetőtől talpig nő, akinek a kifinomultsága, és a divatérzéke semmihez sem volt fogható, legbelül azonban teljesen más volt. Egy hideg, kőkemény nő, akinek irányításmániája van. Szereti kordában tartani az embereket. – Mi van veled mostanában Neela?

- Velem? – nyüszítettem fel erőtlenül. – Ugyanezt kérdezhetném tőled is, anya! – böktem oda neki erős éllel a hangomban, és azt akartam, hogy ez az él megsebezze őt. Hogy fájjon neki, hogy végre érezze azt, amit ő okoz a viselkedésével másokban. Azonban az arca kifejezéstelen maradt, miközben én úgy éreztem, széttépnek belülről. Undorodva elhúztam a szorításából a kezemet, majd a szobámba léptem, miközben a könnyeim szép lassan végigcsurogtak az arcomon.

✘✘✘ 

Egyáltalán nem hittem volna, de a veszekedés anyámmal, szinte felszabadítóan hatott rám. Annak ellenére, hogy az éjszaka nem sokan aludtam, mert a gondolataim folyamatosan körülötte, és az FBI ügynöktől megtudott dolgok körül forogtak, mégis nyugodtnak, és kipihentnek éreztem magam. Amikor elkészültem, és beültem anyám mellé az autóba, úgy döntöttem, némasági fogadalmat teszek. Nem voltam hajlandó beszélgetni vele, de ezt valószínűleg ő is érezhette, mert nem is tett rá kísérletet. A suliig tartó út csendben telt el, és csak akkor szólalt meg, amikor a hatalmas autójával beparkolt a suli elé.

- Legyen szép napod! – mosolygott rám, ahogy mindig is szokott, amikor reggelente elbúcsúzik tőlem. Általában viszonozni szoktam ezt a mosolyt még akkor is, ha az esetek többségében nem sikerül túl őszintére, most azonban még megjátszani sem volt gyomrom. Olyan fagyos volt köztünk a levegő, hogy egy jegesmedve is vígan megélt volna mellettünk.

- Aha. – böktem ki unottan végül, aztán kiszálltam a kocsiból. A suli körül már rengeteg diák verődött össze, én pedig elindultam afelé a hely felé, ahol Bonnie minden reggel meg szokott várni, hogy aztán együtt menjünk be az épületbe, most azonban nem volt ott. A fal mellett csak pár diák nevetgélt egymással, miközben a telefonjukat nyomogatták. Érdeklődve pillantottam körbe, hátha meglátom őt valahol máshol, de nem jártam sikerrel. Kicsit aggasztott a dolog, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, hisz ha lent nincs, akkor valószínűleg már beült valamelyik órájára. Ő nem készült az állam egyik legerősebb egyetemére, ezért a tanulást sem vette annyira véresen komolyan, ahogy én.

Táskámat a pántjánál fogva feljebb húztam a vállamon, és komótos léptekkel besétáltam az épületbe. Látszólag minden ugyanolyan volt, de kezdtem rosszul érezni magam, amikor felérve az osztályterembe, még mindig nem találtam Bonnie-t, és amikor a szekrényéhez értem, teljesen ledöbbentett a látvány. Egy magas, barna hajú srác állt a kék bádogdoboz előtt, és halál nyugalommal pakolászta befele a könyveit. Bonnie szekrényébe. Itt meg mégis mi a franc folyik? Gyorsan előkotortam a táskámból a telefonomat, és vadul pötyögni kezdtem a barátnőmnek.

Én: Merre vagy? Egy vadidegen srác matat a szekrényedben!

Szinte biztosra véltem, hogy azonnal záporozni fognak tőle a kérdések, és a felháborodás, hogy valaki erre vetemedik, de amikor még tíz perccel az üzenetem után sem érkezett tőle válasz, kezdtem komolyan aggódni. Az ismeretlen srác még mindig a nyitott szekrény előtt álldogált, és egy papírt tanulmányozott bőszen, én pedig úgy döntöttem, ideje lépnem. Szó sincs róla, még mindig nem voltam az a tökös csaj, aki bátran odalép egy vadidegen elé, de a kíváncsiságom, hogy miért kutat Bonnie szekrényében, és mindeközben hova tűnt a legjobb barátnőm, sokkal nagyobb volt az antiszociális énemnél.

- Ööö... Izé. Ne haragudj, de ez a-a barátnőm szekrénye. – léptem végre oda hozzá, ő pedig felém fordult. – M-Mit keresel benne?

- Szia! Rhett vagyok. – húzta féloldalas mosolyra a száját, látva a bénaságom, és azt hogy össze-vissza beszélek. – Engem csak ide irányítottak, a kezembe nyomták az órarendemet, és közölték, hogy ez lesz mától a szekrényem. – válaszolta, miközben egy percre sem vette le rólam gesztenyebarna szemeit. Kezdtem összezavarodni. Miért irányítaná őt bárkit egy olyan szekrényhez, ami már valaki másé?

- Ez Bonnie szekrénye. – mondtam neki nagyot nyelve, közben pedig úgy éreztem magam, mint egy anyatigris, aki a saját kölykét védelmezi.

- Nézd, én nem tudom ki az a Bonnie, de ha annyira fontos neki ez a kis lyuk, akkor hívd ide, és talán megegyezhetünk. – paskolta meg vidáman a bádogajtót, ami hangosan végigkongott az egész folyosón. – Én elleszek bárhol, nem ragaszkodom hozzá.

Zavartam pislogtam a jó kedélyű srácra, egyszerűen nem bírtam összerakni a képkockákat. Tegnap még együtt pakoltuk ki-be a könyveinket, ma pedig a legjobb barátnőm nemes egyszerűséggel felszívódik, a helyét pedig átveszi egy idegen diák, aki a semmiből tűnik fel. Túl sok volt ez így. Idegesen pillantottam rá a telefonomra, és szomorúan kellett konstatálnom, hogy Bonnie még mindig nem válaszolt az üzenetemre. Végül amellett döntöttem, hogy felhívom. A srác fürkészve figyelte minden egyes mozdulatom, és ahogy kapva rápillantottam, láttam az aranybarna szemeiben, hogy ő is pont annyira nem érti mi folyik itt, mint én.

- Ki van kapcsolva. – súgtam inkább magamnak, mint a Rhett nevezetű srácnak, hiszen ez az információ egy kissé megdöbbentett. Bonnie állandóan a telefonján lógott, még akkor sem kapcsolta ki, amikor egyébként muszáj lett volna. A vonal túlsó végén hosszú sípszó hangzott el, ami jelezte, hogy a legjobb barátnőm teljesen felszívódott.

- Hát, sajnálom... - kérdőn nézett rám, nekem pedig beletelt egy kis időbe, mire felfogtam, hogy úgy támadtam le szegényt, hogy én be sem mutatkoztam neki.

- Neela. – eresztettem meg egy aprócska mosolyt felé, amit ő kedvesen viszonzott. Végtére is aranyos srác volt. Nem volt benne semmi feltűnő, a ruházata is beleillett az iskola imidzsébe, teljesen sznob. A jó kedve viszont új volt. Ebben az iskolában senki nem ilyen könnyed. Mindenki be van feszülve, és a közelgő vizsgák miatt aggódik. Még az elsőévesek is ezen rágódnak, pedig nekik egyelőre nincs semmilyen nagyobb tétje annak, ha egy dolgozatukra rosszabb jegyet kapnak.

- Nos, akkor örültem Neela. – préselte össze mosollyá az ajkait, majd becsukva a szekrényajtót könnyedén elsétált mellettem. A jelenléte kicsit üdítően hatott rám, még annak ellenére is, hogy aggódtam Bonnie miatt, és teljesen össze voltam zavarodva. Nem szokott csak úgy felszívódni, hogy nekem előtte nem szól. Mindig mindent megbeszéltünk. A hívásomra, és az üzenetemre továbbra sem válaszolt, és elképzelésem sem volt róla, hogy mi történhetett, pedig tudtam, hogy dühítené a gondolat, hogy valaki más kapta a szekrényét, ami olyan volt számára, mint az iskolai hálószobája. Ő ebből a szempontból teljesen az ellentétem volt. Ameddig az én szekrényemben katonás rendben sorakoztak a könyvek, méret és szín szerint válogatva, addig Bonnie örült, ha nem borult ki minden, valahányszor kinyitotta az ajtót. Nem túlzás, ha azt állítom, Bonnie a rendetlenség királynője. Nekem más lapot osztottak, anya meg is ölt volna, ha megtudja, hogy szétszórt vagyok. Kiskoromtól kezdve belém nevelte, hogy mindennek megvan a maga helye, és nemtörődömségre vall, ha valaki erre nem figyel oda. Gyűlöltem ezt a tulajdonságomat is, de bármennyire próbáltam küzdeni ellene, nem sikerült. A legnagyobb kupi amit a szobámban legutoljára hagytam az az volt, hogy az egyik ceruzát nem tettem vissza a tartójába használat után.

Az első órámat követően csalódottan baktattam végig a folyosón, reménykedve, hogy Bonnie egyszer csak felbukkan, és kimagyarázza ezt a rejtélyes eltűnést, de helyette csak Sarah-ba botlottam, aki idegesen rángatta ki a cuccát a szekrényéből, közben pedig látható módon sírt. Kihúzva a tornazsákját legalulról a kupac teteje megborult, és vagy hat darab könyv landolt a földön, aminek következtében a lánynál végképp eltört a mécses, és zokogva borult térdre a könyvei mellé.

- Sarah mi a baj? – látva mennyire nincs a toppon, odaléptem hozzá, és pár lapot összeszedtem, amik a könyveiből hullottak ki. A lány üveges tekintettel pillantott rám, de annál hálásabban. Szipogva megtörölte a könnyektől elázott arcát, aztán sírva felnevetett. Láttam rajta, hogy nem találja a szavakat, olyan volt, mint egy gyámoltalan árva, akit elhagytak a szülei.

- Ugyan! Semmiség. – szipogott továbbra is, szemüvegét egy picit feljebb tolva az orrán. – Nem is értem, miért vagy itt. Nem kellene, ahogy másoknak sem. Senki nem tesz ilyet.

- Milyet Sarah? Hogy törődnek veled? – megmarkoltam az összeszedett lapokat, és kiegyenesedve, a szekrényébe tettem őket, a könyvkupac tetejére.

- Általában nem szoktak velem törődni, de ha mégis megteszik, az soha nem végződik pozitív élményekkel. – mosolygott rám keserűen, majd a földre dobott táskáját a vállára vette, a szekrény ajtaját pedig becsukta. – Én nem olyan vagyok, mint ők.

- És ez baj? – néztem rá érdeklődve, hiszen itt senki sem egyforma. Ha valaki, akkor én ezt tökéletesen megértettem, mivel a szüleimnek köszönhetően teljesen más szemmel tekintettem alapvető dolgokra, mint például a tanulás fontossága, vagy a gyorséttermi kaják jelentősége. Na igen.

- Mindegy. Ha nem akarsz te is kirekesztett lenni, akkor jobb, ha nem állsz velem szóba. – válaszolta Sarah, és a legutóbbihoz hasonlóan el akart rohanni. A legkönnyebb út ez volt. Megfutamodni a problémák, és az emberek elől. Most azonban úgy döntöttem, nem hagyom elmenekülni. Gyorsan megpördültem, és tartva elindultam a kibukott lány után a folyosón.

- Sarah, várj! – szóltam utána, majd megragadva a csuklóját megállítottam, és magam felé fordítottam, kényszerítve ezzel, hogy a szemembe nézzen. Az érintésemtől összerezzent, mire gyorsan elengedtem őt. Nem akartam sem megrémiszteni sem pedig fájdalmat okozni neki, az pedig nyilvánvaló volt, hogy tart az emberektől. – Nem akarok semmi rosszat. Csak beszélgetni. Engem nem érdekel, hogy a többi sznob kiről mit gondol. – eresztettem meg felé egy halvány mosolyt, hogy biztosítsam arról, én nem olyan vagyok, mint azok, akiktől tart. Valószínűleg mindennap ki volt téve a szemétkedéseknek, de egyelőre erről nem akartam őt faggatni.

- Biztos?

Bólintottam.

- Egészen biztos. Na, gyere! – az egyik karommal átkaroltam a vállát, aztán az öltözők felé vettük az irányt. 

✘✘✘

Amire nagy nehezen leértünk, már egy egész diákcsorda tolongott a tanári szoba melletti, falra függesztett hirdetőtábla előtt. Izgatottan taposták egymást, és a nyakukat nyújtogatva próbálták megtekinteni a számukra fontosnak vélt információt, és valószínűleg jó hírekkel szolgáltak az ott látottak, mert pár diák boldogan lépett ki az összeverődött kis csoportból, és ahelyett hogy az öltözőbe mentek volna, inkább elindultak a lépcső lefelé.

- Itt meg mi folyik? – tettem fel a kérdést, de Sarah csak megrántotta a vállát. Nem volt egy beszédes típus, amit igazából meg is értek. Én sem fektetnék túl sok bizalmat az emberekbe, ha folyamatosan csak a heccelésnek lennék kitéve.

Türelmesen megálltam kicsivel arrébb, és vártam egészen addig, ameddig az embertömeg ritkulni nem kezdett, aztán a hirdetőtábla elé léptem. Nem volt túltolva az információátadás, a táblán csak ennyi szerepelt:

Mrs. Blind – ELMARAD!

Mr. Frewen – (helyettesítés) Mr. Cox

- Mi az? – lépett mellém ekkor egy diáklány, akiről csak annyit tudtam, hogy együtt járunk spanyolra, de ezen kívül nem volt benne semmi extra. – Ja, jó! – nyugtázta az állást miután rápillantott a papírra, aztán már ott sem volt. Én továbbra is úgy bámultam, mint aki kővé dermedt. Ezt azt hiszem, soha nem leszek képes megszokni. Egy FBI-os mászkál az iskola falain belül, mert egy őrült meg akar ölni, és úgy jön be hozzánk majd órát tartani, hogy én pontosan jól tudom, ki is ő valójában, miközben a többiek csak az új tanárt látják benne.

- Baj van? Neela! – Sarah óvatosan megrázogatta a vállamat, szemeivel pedig aggódva fürkészte az arcomat. – Menni kéne, mindjárt csengetnek.

- Persze... Azt hiszem, minden rendben van.

Hát, bizton állíthatom, hogy semmi nem volt rendben. Az életem fenekestül felfordult, és nem tudtam, hogy kezeljem. Sarah-val az oldalamon elindultam az öltözőbe, ahol a többiek, akik velünk együtt jártak testnevelésre már rég átöltöztek, és csak mi maradtunk a végére. Ezt nem is igazán bántam, legalább ketten maradtunk az öltözőbe, és nem kellett a többi lány nyavalygását hallgatni arról, hogy mennyire nincs kedvük a suliba lenni, meg különben is az egész óra csak az idejüket pazarolja.

- Kérdezhetek valamit? – törte meg Sarah egy idő után a csendet, miközben én a cipőmmel babráltam, mert a fűzője természetesen most is teljesen megmakacsolta magát, és az istenért sem akart úgy állni, ahogy én azt szerettem volna.

- Nyugodtan. – pillantottam rá a lányra, aki láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de azért hajtotta a kíváncsiság.

- Neked mi a véleményed Mr. Coxról? – miért volt egy olyan érzésem, hogy ez a kérdés következik?

- Mr. Coxról? – kérdeztem vissza zavartan, ő pedig bólintott. – Nem is tudom. Érdekes módszerei vannak. – válaszoltam végül, mire válaszul egy felhúzott szemöldököt kaptam a lánytól. Lassan felállt, és a vállig érő, mogyoróbarna haját összefogta lófarokba a feje tetején. Érdeklődve nézett rám, miközben nyelvével végigszántott az alsó ajkán.

- Szerintem ijesztő. Van benne valami... Sötét. – pislogott rám a fekete keretes szemüvege mögül, én pedig olyan zavarba jöttem, hogy hirtelen azt sem tudtam mit reagáljak. Éreztem én is ezt a sötétséget benne, de azt hittem, csak a túlfűtött fantáziám játszik velem, és beképzelek olyan dolgokat is, amik ott sincsenek. Nyilván ameddig egy utcai gengszternek hittem, addig biztos alapokon álltak ezek az érzések vele kapcsolatban, de így, hogy tudtam róla ki is ő valójában, már semmi értelme nem volt. Hiszen ő a jó oldalon állt, semmi nem indokolta azt, hogy így érezzek iránta. Márpedig a képességeim eddig nem hagytak cserben, és tudtam, Sarah-nak igaza van. Láttam a fájdalmat, és a szenvedést, hiába próbálta cinizmus, és kőkeménység alá elrejteni.

- Nem tudom. Lehetséges. – rántottam meg a vállam, és mosolyogva az új barátnőmre néztem. Próbáltam a legsemlegesebb arcomat magamra ölteni, nem akartam, hogy Sarah bármit leszűrjön a viselkedésemből. Senkinek nem volt szabad tudnia a valódi kilétéről, arról meg aztán végképp nem, hogy egy őrült célpontja vagyok, és kitudja mikor csap le rám.

A tükörhöz léptem, és én is lófarokba fogtam a hajam, közben pedig próbáltam semleges témákról beszélgetni, hogy kicsit lelazítsam az elmémet, és a levegőben lengő feszültséget, amit ennek a férfinek a jelenléte körüllengett. Sarah türelmesen várt rám, és épp az utolsó szanaszét álló hajszálakat simítottam le a fejem tetején, amikor az öltöző ajtaja kivágódott, és az előbb emlegetett személy lépett be rajta.

- Hát ti? Mire vártok? Kezdeném az órát! – csattant fel a mély markáns hangja, amitől rendesen összerezzentem. – Gyerünk, gyerünk! – intett a kezével, majd kisöpörve Sarah-t az öltözőből, az ajtót olyan hangosan csapta be, ahogy ki. Értetlenül néztem rá, tisztán egyértelmű volt, hogy csak ürügyet keresett arra, hogy kettesben maradhasson velem, amit egy részről nem bántam, másrészről viszont megrémisztett, és rettenetesen zavarba hozott. A kiállása még most is tekintélyt parancsoló volt, ami egyszerűen úgy megbénított, hogy szólni, és gondolkodni sem tudtam.

- T-történt valami? – tettem fel végül a kérdést, ő pedig idegesen végigszántott a sötét haján.

- Ami azt illeti igen...