Gyomoridegem volt, ráadásul anyám olyan tempóra kapcsolt hétfő reggel, hogy azt hittem, sosem érem utol. Magassarkú cipője hangosan kopogott végig először a betonon, aztán az iskola rideg kövein. A diákok már bent voltak, nem sokkal nyolc előtt jártunk, ezért úgy követtem anyámat, hogy még véletlenül se lássam a lesajnáló tekintetüket. Nem mindenkinek teszi meg ezt az anyja, hogy hétfő reggel beront az iskolába, és ronggyá égeti a saját gyerekét. Anyám fújtatva állt meg az igazgatói ajtaja előtt, majd hangosan megkocogtatta azt, és természetesen meg sem várva, hogy behívják, benyitott.

- Jó reggelt! – köszönt oda anyámnak Mrs. Grinner, aki hatalmas, csodálkozó szemekkel bámult minket, pedig elég megszokott dolog volt anyám jelenléte hétfő reggel, az iskolaigazgatónál.

- Üdv, Mrs. Grinner, Mrs. Tonkin itt van?

- Igen, de telefonál. Egy kis türelmét kérem, szólok neki. – válaszolta, aztán felállt az asztalától, és már el is tűnt a mentazöld igazgatói iroda ajtaja mögött. Anyám idegesen dobolt a lábával, néha rám pillantott, néha az órájára. Alapból sietett, mert kilencre ment hozzá egy ügyfél az irodába, és utálta megváratni őket. Ő volt a pontosság mintaképe. Ellenben velem, akinek mindig sikerült mostanában elkésni, legfőképpen Mr. Cox edzéseiről.

- Jöjjön, Mrs. Martinez. – dugta ki az igazgatónő a fejét az ajtón, aztán nagy mosolyt villantott anyámra. Közben a titkárnő kibújt mellettük a keskeny helyen, és visszatért az asztalához, hogy folytassa a munkáját. Lassú léptekkel követtem anyámat, és életemben először beléptem az igazgatónő kis barlangjába. Szépnek találtam, már amennyire egy iroda, ahol a munkádat végzed, szép lehet. Ugyanolyan mentaszínű volt a fal is, ahogy az ajtó, körben pedig a polcokon különböző kupák, és oklevelek helyezkedtek el. Sportteljesítmények, tanulmányi versenyek, iskolai kitüntetések. Mindaz, amiket az iskola elért, és amire büszkék voltunk. Mármint úgy általánosságban, mert engem a legkevésbé sem érdekelt. Nem éreztem úgy, hogy ide tartozom, és erre a helyre büszkének kellene lennem. – Nos, miben segíthetek önnek? – Mrs. Tonkin leült az íróasztala mögé, mi pedig az előtte elhelyezett székeken foglaltunk helyet. Anyám lesimította a ceruzaszoknyáját, majd komolyan a vörös hajú nő szemébe nézett.

- A tegnapi nap folyamán megtudtam, hogy a lányomra bízta a Halloween buli szervezését, és hogy őszinte legyek, egyáltalán nem örülök neki. – kezdett bele anyám olyan komolysággal, hogy kezdtem érteni miért nyeri meg az összes ügyét. Megnyerő, és rámenős. Nem is kicsit. – Most végzős, ezerrel a továbbtanulására kell koncentrálnia, nem fér bele, hogy egy buli elvegye az idejét a fontos dolgokról.

- Nézze Mrs. Martinez, a lányát nem én jelöltem ki erre a posztra. – az igazgatónő kihúzta magát a székben, én pedig szépen lassan összegömbölyödtem. Anyám szúrós szemeket meresztett rám, és már kattogott az agyam, hogy ezt miképp magyarázzam majd meg. Hazudtam neki, és ez számára nagyobb bűn volt bárminél. – Én csak a szervezőtanárt intéztem, onnantól kezdve az ő kezébe adtam a döntést, hogy melyik diákot jelöli ki maga mellé.

- És ki a szervezőtanár?

- Idén az új testnevelésedzőnkre, Mr. Coxra bíztam a dolgot. – felelte Mrs. Tonkin, majd beletúrt a sűrű, rövid hajába. – Vele kell megbeszélnie. – jajj, csak azt ne. Mr. Cox így is dühös rám, ha anyám letámadja, akkor főleg az lesz, és azt egyáltalán nem akarom.

- Akkor szeretnék vele beszélni! – csattant fel anyám, de a hangereje nekem szólt. Nekem, aki egy szóval sem említette meg a férfi nevét, és ami miatt anyám úgy érezhette, hogy kicsúszott az irányítás a kezei közül. Mrs. Tonkin bólintott, és az előtte lévő telefonon odaszólt valakinek, hogy küldjék be hozzá Mr. Coxot. Én vártam, hogy anyám addig esetleg jól leteremt, de nem szólt semmit. Kifejezéstelen, megfeszült arccal figyelt maga elé, de én átláttam rajta. Az agya valójában eszeveszett kattogott a megoldáson, illetve a retorzión, amit kapni fogok azért, hogy a szemébe hazudtam. Anyám bambulását végül az ajtón ejtett halk kopogás szakította meg, és hátrafordult a széken, amikor az igazgatónő szólt, hogy az illető bejöhet. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a férfi belép az ajtón, és értetlenül néz végig a bent összegyűlt társaságon. Sötét szemével először az igazgatónőt, aztán anyámat találta meg, miközben egyre beljebb lépdelt az irodába. Végül a tekintete az enyémmel is összekapcsolódott egy pillanatra, és úgy éreztem, menten a föld alá süllyedek a székkel együtt. Utoljára akkor láttam, amikor átadott a rendőrnek, és akkor még épp FBI ügynök szerepben volt, öltönnyel, pisztollyal, meg hasonló dolgokkal. Ja, és iszonyatosan dühös volt rám. Ehhez képest ma reggelre visszabújt a hétköznapi tesitanár bőrébe. Fekete kapucnis felsőt viselt, és egy fekete melegítőnadrágot.

- Mr. Cox, bemutatom önnek Mrs. Martinezt, az egyik diákja édesanyját. – az igazgatónő felállt, anyám pedig a férfi elé lépett, és kezet fogott vele.

- Üdvözlöm. – köszönt udvariasan anyámnak, aztán hátrébb lépett egyet. – Mi a gond?

- Ön kérte meg a lányomat, hogy szervezze a Halloween bulit? – szegezte neki rögtön a kérdést, én meg a tenyeremmel inkább eltakartam a szememet, miközben a széken még lejjebb csúsztam annyira, hogyha még egy centit megyek, akkor beesek az asztal alá.

- Igen, én voltam. Miért, mi a gond ezzel? – magam is meglepődtem Mr. Cox kiállásán, és azon a nyílt egyenességen, ahogy az anyám előtt állt. Az emberek általában nem voltak ilyen határozottak a közelében, főleg mert szerette velük éreztetni a felsőbbrendűségét, amitől úgy érezhették, hogy jobban teszik, ha meghúzzák magukat.

- Az a gond Mr. Cox, hogy tanárként tudnia kellene, hogy egy végzős diáknak mennyi dolga van. – kezdett bele anyám. – Idén kell beleadnia mindent abba, hogy felvegyék az egyetemre, rengeteg a tanulnivaló, és a házi feladat. Az én lányom különórákra jár, tanul, fejleszti magát. Mégis hogy gondolta, hogy az értékes időt, amit egyébként tanulásra fordítana, felrúgja egy buli miatt? – nagy levegőt vett, aztán a monológját félbeszakította a csengő. Szinte örültem is neki, mert a sírhatnék hullámokban tört rám, ahogy a férfi anyám mellett rám pillantott. Valószínűleg tudta milyen anyám - hiszen milyen lehet az, aki egy ártatlan embert küld börtönbe a saját önös érdekei miatt -, de erre szerintem még ő sem számított. Tényleg jobb lett volna, ha megnyílik alattam a föld. A szégyen, és a megaláztatottság, amit a saját anyám okozott nekem, sírásra kényszerített, nem bírtam tovább.

- Nézze asszonyom... - kezdte Mr. Cox, de a folytatást nem hallottam, mert Mrs. Tonkin közben finoman megérintette a vállamat, és suttogva adta a tudtomra, hogy jó lenne, ha elindulnék órára, a felnőttek nélkülem is elboldogulnak. Ettől nem féltem. Anyám megoldja, az biztos. Szaggatottan szívtam be a levegőt, az arcomra pedig csíkokat rajzoltak a könnyeim, egészen az államig. Felálltam, a táskámat a vállamra vettem, és elhúztam a feszültséget generáló nő mellett, akitől alig két méterre voltam, akinek a saját lánya voltam, és akinek az sem tűnt fel, hogy épp porig aláz. Szipogva vettem a kezembe a kilincset, és azzal a lendülettel kiviharzottam az irodából. Egyben biztos voltam; ezek után nem akarok többet Mr. Cox szemébe nézni. 

✘✘✘

Egészen a harmadik óráig nem is kerestem senki társaságát, a telefonomat is kikapcsoltam. Na, nem mintha bárki is akarta volna keresni, szóval ez egy felesleges lépés volt. Kivéve persze anyám néha felbukkanó üzeneteit, amiket akkor hagyott, ha késett, vagy épp én nem voltam ott abban a pillanatban, ahogy ő leparkolt az iskola előtt. Most azonban ő volt az utolsó, akinek a társaságára vágytam. Akárhányszor a reggel történt dolgokra gondoltam az igazgatónőnél, elfogott a sírás. A forró könnyeim végigszaladtak az arcomon, amikor betettem a szekrényembe az előző órai tankönyveimet, és kivettem azokat, amik majd a következőre kellenek. Az ajtót jó hangosan becsaptam, majd a mellkasomhoz szorítva a könyveket elindultam a százhármas terem felé, ahol történelem órám volt. Mi más?

- Hé, szia! – ijedten ugrottam meg, amikor egy kéz érintését éreztem a vállamon, és ahogy megfordultam, a hirtelen mozdulattól az összes könyvem a padlóra hullott, a jegyzeteim pedig elszóródtak. – Ó, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – szabadkozott Rhett, mialatt lehajolt, és egy pillanat alatt összekapkodta a széthullott dolgaimat. A kezembe nyomta őket, aztán aggódva nézett rám, amikor látta, hogy a szemeim valószínűleg pirosak a sírástól, és lelkileg egy kicsit meg vagyok zuhanva.

- Semmi baj. – böktem ki, és hátat fordítottam neki. Semmi kedvem nem volt senki társaságához, ahhoz meg aztán végképp nem, hogy el kelljen magyaráznom mi bajom. Az egyedüli, akivel szívesen megbeszéltem volna a dolgot, az magamra hagyott, és azt sem tudtam mi van vele.

– Törink lesz Mr. Morcossal, veled tarthatok? – úgy lihegett a nyakamba, mint egy pincsikutya. Kelletlenül bólintottam, ő pedig illedelmesen jött mellettem. – Bántott valaki? Mi a baj? – kérdezte tőlem óvatosan. Megráztam a fejem.

- Semmi említésre méltó.

- Azért sírsz? – közben a terembe értünk, és lepakolt a padjára, ami az enyém mellett volt, így tudtam, hogy nem szabadulok a kérdéseitől. – Figyelj, ha bántott valaki, nekem nyugodtan elmondhatod. – komolyan nézett rám, és komolyan is beszélt, hallottam a hangsúlyából. Nem is rosszfej sznob létére. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy ne ítéld meg a borítóról a könyvet. A drága óra a karján, a márkás pulcsija, és a több ezer dolláros cipője teljesen másról árulkodott, és első ránézésre népszerű srácnak tűnt. A népszerű srácok pedig nem állnak szóba velem. Ezt tényként kell kezelni.

- Nincs semmi baj. Összeszedem magam. – mosolyogtam rá erőtlenül, hogy megnyugtassam, mert habár tényleg kedves volt velem, nem akartam rögtön a harmadik tartalmasabb beszélgetésünk alkalmával rászórni az összes problémámat.

- Ha te mondod. – viszonozta a mosolyt, aztán megszűnt a kommunikációnk. Legfőképpen azért, mert Mr. Morcos – ahogy Rhett említette -, belépett a terembe, és megkezdte a negyvenöt percig tartó kínzást.

Az óra után hulla fáradtan igyekeztem a szekrényem felé, minden olyan élethelyzetet el akartam kerülni, ahol emberekkel kell kommunikálnom. Csak túl akartam élni a napot, és... Na, igen. Túlélem a napot, és hazamegyek. Haza, ahol az az ember vár, aki miatt elviselhetetlenek a napjaim. Mi ez, ha nem totál szívás? A gondolattól, ami belém mászott újra előtört belőlem az a keserű érzés, amit már oly jól ismertem. Előbb van ez az érzés, aztán kibuggyannak a könnyeim, végül pedig eláraszt minden rossz, és a könnyeimet már nem állíthatja meg semmi. Hogy legyűrjem, a lépcső irányába indultam, habár nem arra lett volna órám. Úgy markoltam a táskám pántját, hogy az ujjaim egészen elfehéredtek, és csak egyet akartam. Egy helyet, ahol egyedül vagyok, és nem talál rám senki. Nem kérdezgetik mi bajom, és nem néznek rám szánakozva. A sötét lépcsőfordulóban megálltam, és a csengő hangjával egy időben levágtam a földre a táskámat. Az érzelmeim ismét elborítottak, és sírva rogytam le a hideg járólapra. Megígértem Rhettnek, de nem, nem szedtem össze magam. Sőt, ami azt illeti az évek óta felgyülemlett sok fájdalom, amit anyám okozott, a ma reggeli magánműsorában csúcsosodott ki. Úgy éreztem, nem bírom tovább.

✘✘✘ 

Az iskola elnémult. A diákok már mind órán voltak, de én nem bírtam magam rávenni, hogy kibújjak a sötét lépcsőforduló magányos menedékéből. Egyedül ide nem látott el kamera, és a diákok sem jártak erre. Ezt a lépcsőt amúgy sem használta senki, a régi tornaszertárhoz vezetett, amit mostanság inkább csak különféle kacatok, és haszontalan dolgok borítottak el. Ide dobálták be a tönkre ment számítógépeket, a rozoga padokat, és a könyveket, amiknek már senki nem vette hasznát. Egyszóval, biztonságban voltam. Legalábbis ezt hittem.

- Miért nem vagy órán? – egy mély hang törte meg a kísérteties csendet, én pedig ijedten kaptam fel a fejem. Ha egy tanár rajtakap, hogy itt vagyok, bajba kerülök. Alapvetően nem szabad senkinek itt tartózkodnia, legfőképpen azért, mert az igazgatónő kamerái ide már nem látnak be. Letöröltem a könnyeimet az arcomról, és Mr. Coxra néztem, akiről tudtam, hogy nem fog beköpni.

- Egyedül akartam lenni. – feleltem. A férfi bólintott, és komótos léptekkel megindult felém. A könnyfátyol a szememre úszott, alig láttam valamit, és reszkettem. Az utolsó lépcsőfok után megállt előttem, és odébb rakva a táskámat leült mellém.

- Minden rendben?

Megráztam a fejemet. Felesleges lett volna bármit is letagadni, hiszen ott volt, látta. Talán ő volt az egyedüli, akinek feltűnt, mennyire kiborított anyám viselkedése, és az, ahogy bánt velem.

- Úgy kezel, mint egy óvodást. – a hangom rekedt volt, megviselt. Kiszáradt a torkom, és nem is értettem miért pont neki nyílok meg, de a jelenléte olyan megnyugtató volt, amit soha nem éreztem azelőtt. Illetve de, akkor, amikor megmentett. Kétszer is. Azt éreztem, hogy a közelében valahogy sokkal könnyebb minden.

- Legalább megúszod ezt a bulit. – eresztett meg egy halvány mosolyt, a tenyerét pedig a combomra simította. Ijedten kaptam rá a tekintetemet, mert az érintése hirtelen olyan volt, mintha forró vasrúddal simogatnának. Látva a riadalmamat gyorsan elvette a kezét, és megköszörülte a torkát. – A barátnőd veszi majd át a helyedet, szerintem nem maradsz le semmiről. – próbálta oldani a helyzetet.

- De én akarom ezt a bulit! – csattantam fel olyan hangosan, hogy még magam is meglepődtem, épp úgy, ahogy Mr. Cox. – Akarom, mert anyám nem akarja, és akarom, mert soha semmit nem akarhattam még! – a hevességem a kimondott szavak súlya után alábbhagyott, és hangos zokogásban törtem ki. Nem akartam pont a tesitanárom előtt elveszíteni az önuralmamat, de nem tudtam mit tenni. Csak úgy jött.

A pilláimat nehéznek éreztem, olyan voltam, mint egy bezárt kismadár, akinek kinyitnak egy kaput, majd amikor már majdnem kint van, jó hangosan becsapják az orra előtt. Becsapták a kiskapumat, és nem tudtam, lesz-e még lehetőség rá, hogy újra kinyissam.

Mr. Cox csak nézett engem, nézte, ahogy a könnyeim fájdalmasan lecsurognak az arcomon, aztán összeszorítva a száját, olyat tett, amiről ő is tudta, hogy nem lenne szabad megtennie. Tenyerével végigsimított a nedves arcomon, majd a tarkómat megfogva, az ölelésébe vont. Zokogva kapaszkodtam bele a puha pulcsijába, és annyira szorítottam az anyagot, mintha azon múlna az életem. A kezét közben a hátamra simította, próbált megnyugtatni.

- Most már itt vagyok. – dörmögte a fejem felett, miközben egyre erősebben szorított. – Itt vagyok, és nem hagyom, hogy bajod essen.