- Rendben van, leteheted a kezed. - egy kedves kinézetű lány állt az ágy mellett, zöld köpenyt viselt. Hunyorogva néztem rá, nem emlékeztem, hogy miképp kerültem a fehér szobába, ami nagyon hasonlított arra, ahol a baleset estéjén voltam, és ellátták a sérüléseimet, miközben anyám az intenzíven feküdt. - Beküldöm édesanyádat. - simogatta meg a karomat, aztán elhagyta a szobát. Egy pillanatnyi csend telepedett rám. Az agyam tompa volt, a mellkasom pedig fájt, légszomjjal küzdöttem. Volt egy érzésem, hogy a tűben - amiből a lány az imént belém fecskendezett valamit -, olyan dolog lehet, ami elnyomja a józan érzékelésemet, és így kevésbé fogom fel, hogy mi folyik körülöttem. Ujjaimmal megérintettem a szúrás helyét, majd nyílt az ajtó, én pedig összerezzentem.

- Csak én vagyok. Jobban érzed magad? - anyám az ágy elé állt, és megsimogatta a homlokomat. Az arca meggyötört volt, a szemei pirosak a sírástól. Reszkettek az ujjai, ahogy a hideg bőrömhöz ért, segíteni akart. Láttam rajta. Csakhogy fogalma sem volt róla, mit mondjon, vagy tegyen. - A doktornő azt mondta, hogy sokkot kaptál, és enyhe pánikrohamod is volt, de hazajöhetsz. Sokat kell pihenned. - eltűrt egy tincset az arcom elől, a szemeiben fáradtság villant.

- Haza? - kérdeztem bágyadtan, és addigi elfeledett rossz emlékképek szépen lassan visszakúsztak a fejembe, hozva magukkal a fájdalmas érzéseket is. Behunytam a szemem, és bár nem akartam, átadtam magam nekik.

A lövés hangja, ahogy menekülök felfele a lépcsőn. Az, ahogy Rohrer elkapja a karom. Nem akarom. Félek. Imádkozom, hogy ne öljön meg, és megpróbálok rá hatni, de nem megy. Őrült, és ő nem akar rám hallgatni. Gyűlöli anyámat, gyűlöl mindenkit. A földre lök, reszketek. Azt akarom, hogy a rendőrség belépjen az ajtón, és vége legyen Rohrer ámokfutásának. Helyettük Aaron lép be, és egy pillanatra azt érzem, újra biztonságban vagyok. Ő segíteni fog. A lövés azonban eldördül, és vele együtt minden reményem is elszáll. A férfi, akit szeretek a földre zuhan, és vele együtt én is. Vér. Nagyon sok vér mindenütt. Kívülről látom magamat, hallom a kétségbeesett üvöltésemet. Várom a végét, de nem történik meg. Rohrer halott, és hirtelen nagyon sok ember lesz körülöttem. Lesajnáló tekintetek futnak végig rajtam, és nem engedik, hogy a kezét fogjam. El kell őt engednem. Örökre...

Összerezzentem.

- Igen. Hazamegyünk, és szépen helyre teszünk mindent. - anyám biztatóan megszorította a kezem, tudtam mire érti. Vissza akarja kapni azt az életet, amit Rohrer előtt éltünk, és azt a lányt, aki Aaron előtt voltam. A puszta gondolat is undorral töltött el, dühösen néztem a nő szemébe. Az elveszettség érzése, és a kétségbeesés egyszerre lett úrrá rajtam, de megpróbáltam legyűrni, mielőtt ismét pánikrohamot kapok. Észnél kell lennem, most a leginkább.

- Az a hely többé nem az otthonom. - leugrottam a magas ágyról, és fenyegetően néztem anyám szemébe, akin láttam, hogy nem tudja mire vélni a dolgot. Szólásra nyitotta a száját, de nem engedtem, hogy elkezdje. - És te nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy még mindig irányíthatsz. Elég volt! - böktem oda neki, majd még mielőtt reagálni tudott volna, magára hagytam.

Gyenge voltam, és teljesen elveszett. 

A kórház folyosója előttem elmosódott, ahogy végigsétáltam rajta, miközben azon gondolkodtam, hogy mihez kezdek ezek után. Az életem darabjaira hullott, kihúzták a lábam alól a talajt. Csak egyetlen gondolat fogalmazódott meg bennem, mégpedig az, hogyha Rohrer nem lenne halott, megkeserülné, amit tett. 

Bosszú. 

Bosszút akartam állni. Megtorlást akartam, és ez megijesztett, mert a szívem mélyén pontosan jól tudtam, hogy ez nem megoldás, mert Rohrer bosszúja vezetett Aaron haláláig is. Szóval bárhogy is van, senkinek nem kell bűnhődnie ezért. Meg kell tanulnom nélküle élni, és összeszedni a széthullott szívem apró darabjait, majd újra egy egészet faragni belőlük. Egyedül.

A kórház halljában a fotocellás ajtó kinyílt előttem, én pedig kiléptem rajta, egyenesen az új életem felé, mert muszáj volt. Még akkor is ha tudtam; fejjel megyek előre, neki a falnak.

VÉGE