A hétvégém tanulással, és feldolgozhatatlan mennyiségű információ bevitellel telt el, természetesen a pihenés teljes kizárásával. Mrs. Albee olyan szintekre emelte a latin anyagot, amit képtelenség volt felfognom. Olyan volt az agyam, mint egy darabokra szaggatott szivacs. Volt, ami megmaradt benne, de a legtöbb inkább kifolyt az apróbb lyukakon. Persze az sem segített a dolgon, hogy folyton az ösztöndíjprogramon járt az agyam és azon, hogy én ezt mennyire nem akarom.

- El kell mondanod a szüleidnek! Meddig akarod még ezt halogatni Neela? – korholt le Bonnie, amikor hétfő reggel az első óránk előtt beszámoltam az említett fejleményekről, és természetesen arról, hogy nem akarok ügyvéd lenni. Semmit nem akarok, amihez a szüleimnek köze van.

- Mit kellene tennem? Náluk nem létezik B verzió. Az van, amit mondanak. – dühösen nyitottam ki a szekrényem ajtaját, hogy bepakoljam a tankönyveimet, közben pedig megpróbáltam nem Bonnie-ra nézni, mert tudtam, hogy teljesen igaza van. Csak én voltam ehhez túl gyáva. A szüleim felettem álltak, és nem voltam képes velük szemben érvényesíteni az én akaratomat.

- Akkor sem élhetsz folyton elnyomásban... - morgott Bonnie az orra alatt.

- Tudom, és beszélek majd velük. Megígérem! – pillantottam rá, és reméltem, hogy a kiskutya tekintetemtől meglágyul, de sajnos már jól ismert, így ez rá egyáltalán nem gyakorolt nagy hatást. Párszor pedig sikerült őt megpuhítanom, de ez esetben nagyon komolyan gondolta minden egyes szavát. Jót akart nekem, de helyettem nem tudott cselekedni, így hát mindig próbált a helyes irányba terelgetni, és elérni, hogy ne legyek beszari nyuszi.

- Ezt már hallottam párszor. – húzta oldalra a száját, majd egy adag könyvet a mellkasához szorított, a szabad kezével pedig bevágta a bádogszekrény ajtaját. Már becsengettek, így csak pár ember lézengett a folyosón, ennek köszönhetően pedig a szekrényajtó hangja betöltötte a szűk teret. – Hát ez meg? – kérdezte, és kiült a döbbenet az arcára, ahogy megfordult, és a hátam mögé pillantott.

- Ki? – fordultam meg én is. Mr. Cox közeledett felénk, és a testtartásából ítélve elég dühös volt. A megjelenése most is kifogástalan volt egy rosszfiúhoz mérve, illetve a dögösségéből sem veszített egy picit sem. Úristen, miért agyalok én ilyeneken? Ő a tanárom, de még ha nem is elhivatott tanár, akkor is tabu a számomra. Egy bűnöző. Egy olyan ember, aki nem retten meg egy fegyver csövéről, és úgy mászkál Brooklyn utcáin, mintha Disney Land-ben lenne, egy turistakörúton.

- Te most velem jössz! – fékezett le nagy hévvel előttünk, és rámorranva Bonnie-ra, megragadta a felkarját. A lány idegesen bámult az új tesitanárom szemébe, én pedig a szekrényhez lapultam, mert féltem, ha rám emeli azt a sötét tekintetét, akkor kimegy a lábaimból az erő, és végem. Ettől azonban nem kellett tartanom. A legkevésbé sem keltettem fel az érdeklődését, kizárólag csak Bonnie-t szuggerálta. Idegesen szívta be a levegőt, karján pedig megduzzadtak az izmok.

- Mi a francot akarsz? Azonnal engedj el! – förmedt rá Bonnie, de a szorításából nem tudott menekülni, hiába vergődött. Az már világos volt, hogy régebbről ismerik egymást, mert én soha nem lettem volna képes ilyen mértékben tiszteletlen lenni egy tanárral. A barátnőm meg úgy beszélt vele, mintha az egyik haverjával veszekedne.

- Indulás!

- Jól van! Ne rángass már! – Bonnie dühösen kirántotta a karját Mr. Cox markából, és kelletlenül elindult előtte a folyosón. Én ledöbbenve álldogáltam továbbra is a szekrénynek simulva, és egyszerűen nem értettem mi folyik itt. Azt sejtettem, hogy ennek jó vége nem lesz, ugyanis a kamerák felvesznek mindent, és az nem veszi ki jól magát, ha egy tanárnak minősített személy megráncigál egy diákot. Már csak Bonnie-t féltettem, mert ő figyelmeztetett, hogy ez a férfi nem azért van itt, amiért gondolom, és veszélyes. Mi van, ha Bonnie miatt van itt? Mi van, ha bántani akarja?  

  ✘✘✘ 

Bonnie körülbelül az óra közepén tért vissza, amit természetesen a tanár nem nézett túl jó szemmel, de láthatóan őt ez egyáltalán nem zavarta. Duzzogva rontott be a terembe, és dühösen a padra hajította a táskáját. Az óra további részében néma csendben ült, és bámult maga elé. Nekem meg már viszketett mindenem, hogy végre megtudhassam mi volt ez az előbbi balhé közte, és Mr. Cox között. Jó ég, alig lehet nálam pár évvel idősebb, és úgy kell kezelnem, mint az öreg Mr. Oldsmant. Óra után izgatottan szedtem össze a cuccaimat, de valósággal kapkodnom kellett, mert Bonnie olyan gyorsan viharzott ki a teremből, hogy alig bírtam utol érni.

- Várj már meg, hallod?! – kaptam el a táskája pántját, hogy kicsit lassítsam őt. Meg akartam tudni, mi baja. Nem véletlenül intett óva ettől a pasitól, és az sem lehet véletlen, hogy a késelős incidens után a mi iskolánkban kötött ki. Azt meg végképp nem lehetett a fátumnak tekinteni, hogy elrángatta valahova a legjobb barátnőmet, aki aztán zaklatott állapotban tért vissza az órára.

- Tudom mit akarsz Neela, és nem, nem történt semmi! – válaszolt nekem anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna. Dühösen rángatta vissza a vállára a táskáját, és az iskola kijárata felé vette az irányt. Én, mint egy tapadós pióca, a sarkában lihegtem, és eldöntöttem, ha beledöglök, akkor is kiderítem, mi folyik itt.

- Hát én azt azért nem mondanám semminek, hogy szó szerint elrángatott az óráról! – lihegtem, a nyelvem már körülbelül a koszos New York-i aszfaltot nyaldosta. Jesszus, az aszfalt! Akkor eszméltem csak fel, hogy már rég a kavargó embertömegben rohanok utána, és ezt hivatalosan is lógásnak nevezik. Az agyam eszeveszettül kattogott, miközben töretlenül szaladtam utána, de szinte esélytelen volt, hogy az eszemre hallgassak. Nem akartam oda visszamenni. – Az isten szerelmére Bonnie, állj már meg! – üvöltöttem rá, és sípoló tüdővel lefékeztem a járda közepén. Egy pasi mögöttem picit nekem ütközött, aztán szitkozódva került meg engem, de legalább hatásos voltam. Életemben először, volt él a hangomban. Bonnie megállt, és dühösen meredt a szemembe.

- Mit akarsz?

- Hogy-hogy mit akarok? Az igazat! Mi folyik itt? – tártam szét a karom, majd kicsit odébb léptem, mert rengeteg ember kavargott körülöttem, és kezdett nyomasztóvá válni, hogy útban vagyok. Most először éreztem bűntudatot, és megkönnyebbülést egyszerre. Életemben először meglógtam a suliból – noha akaratom ellenére –, ráadásul a szüleim nélkül flangáltam a pezsgő New York-i utcán. Olyan volt számomra ez a fajta érzés, mint egy drog. A szabadság heroinja.

- Semmi nem folyik. – rántotta meg a barátnőm a vállát. – Csak dumáltunk.

- Dumáltatok? Aha... - emeltem magasba a szemöldököm, a karomat pedig összefontam a mellkasom előtt. Úgy, ahogy én nem tudtam kamuzni neki, ő sem tudott nekem. Rögtön leszűrtem, ha valami nem stimmelt vele, és ez most határozottan egy ilyen eset volt.

- Hagyjuk, jó? Mennem kell, Hunter már vár. – bánatosan leszegte a fejét, aztán lassan rám pillantott. - Szia Neela! – mielőtt kettőt pisloghattam volna már bele is veszett a tömegbe. Értetlenül álldogáltam a járdán, és amellett, hogy egyáltalán nem vált világossá számomra, mi volt ez az egész, még azon is aggódhattam, hogy teljesen feleslegesen lógtam meg az óráról, hiszen így sem tudtam meg többet. Bonnie a hallgatózásba burkolózott, és nem tehettem ellene semmit. Tudtam, hogy nem jó környékről származik, és Hunter, a bátyja sem egy ma született bárány. Na, de mi köze ehhez az egészhez Mr. Coxnak?

A kabátzsebembe süllyesztettem a kezem, és beletörődve a rám váró hatalmas nagy kárhozatra, elindultam valamerre. Még véletlenül sem vissza a suliba. Talán még menthettem volna a menthetőt, de nem volt értelme. A kamera úgy is felvett minden képkockát arról, ahogy Bonnie és én elhagyjuk az épületet, és az már önmagában is megrovást von maga után. Nem lett volna értelme visszakullognom. Ha már így hozta a helyzet, úgy döntöttem, ha csak egy pillanatra is, de belekóstolok a város életébe. Közben pedig alkalmam nyílt arra is, hogy hülyeségeken agyaljak. Ott volt az ösztöndíj, aztán Bonnie, Mr. Cox, a pocsék életem... Szinte minden, amit legszívesebben elfelejtettem volna. Nem akartam mást, csak szabadságot.

Elcsigázottan kerülgettem az embereket, szinte teljesen belefeledkeztem a forgatagba. Egész gyorsan eggyé váltam az autók hangos zajával, és a körülöttem hömpölygő színes társasággal. Itt mindenki az volt, aki lenni akart. Fent, az épületek tetején hatalmas feliratok villogtak, reklámok, és plakátok köszöntek vissza a nyüzsgő boltok kirakataiból. Ennek hála, egy pici mellékutcában ki is szúrtam egy aprócska boltot, ami teljesen eltért a többitől. Nem voltak villódzó neoncsövek, és színes molinók sem, csak a bolt maga. Kopottas ajtaja volt, és az üvegek is egészen olyanok voltak, mintha a múlt századból maradtak volna itt. Az ajtó fölött, rozsdás betűkkel volt írva; ANTIKVITÁS. Ez kellett nekem. Egy hely, ami emlékeket, és történelmet őriz. Olyan tárgyakat, és kincseket, amik szinte mesélnek, ha kellően odafigyelünk rájuk. Amik másoknak kacatok. Mindig is szerettem az efféle helyeket, de a szüleimnek hála, akik a pénz csillogó világába éltek, ez nem jelentett semmit. Apám cége az ilyen, számára semmit mondó helyeket szokta ledózeroltatni, majd a helyére felépíteni egy milliós irodaházat.

Sietős léptekkel indultam meg a piciny bolt felé, és alig vártam, hogy átjárjon a múlt fuvallata. Már épp marokra fogtam volna a kilincset, amikor egy erős kéz a számra fonódott, a félelem pedig ismét elemi erővel járta át a testem. Sikítani akartam, de nem tudtam. Szabadulni akartam, de esélyem sem volt.