A rendőrségen ülve azon gondolkodtam, hogy erre vajon a szüleim miként fognak reagálni. Sosem mentem még ennyire messzire. Azt már tudtam, hogy mennyire ki tudnak borulni, ha a suliban rosszul teljesítek, de ilyen helyzetre még nem volt példa. Ahhoz képest egy angyal voltam, és más szülők összetették volna értem a két kezüket. Más szülők, de nem az én szüleim. Azért reménykedtem benne, hogy a rendőrségen nem úgy fognak kezelni, mint valami csavargót, vagy bűnözőt.

Mire a járőrkocsi odaért, addigra az ismeretlen idegen felszívódott egy szó nélkül, és csak mi maradtunk Bonnie-val, a kihalt utcán. A barátnőm remegő lábakkal sétált oda hozzám, majd jó szorosan átölelt. Nem szólt semmit, és nem is volt rá szükség ott, abban a pillanatban. A felgyülemlett feszültség, és félelem kitört belőlem, és zokogva omlottam Bonnie vállára, aki próbált némiképp megnyugtatni. Soha nem éltem még át ehhez hasonlót, és egészen biztos voltam benne, hogy ezt a kis kalandot nem ússzuk meg élve. Azonban éltem. Éltem, és hálát adtam minden újabb lélegzetvételért, ellenére annak, hogy sokszor kívántam, bárcsak elaludnék, és ne ébrednék fel soha többet. De a mai este rávilágított arra, hogy a szüleim által generált problémák meg sem közelítik azt, amit nem olyan rég átéltem. Végződhetett volna sokkal rosszabbul is az este. Mi lett volna akkor, ha az a srác nem tűnik fel? Mi lett volna, ha nem ijednek meg tőle? Már lehet, hogy én és Bonnie nem élnénk.

- Kisasszony! Itt vannak a szülei! – lépett be az aprócska szobába a rendőr, aki behozott minket, és Bonnie-ra nézett. Bonnie bólintott, aztán a táskáját, és a kabátját magához ragadva már fel is állt a székről. Neki sem volt más vágya, csak hogy végre hazajusson.

- Hétfőn találkozunk. – nézett rám bánatosan, én pedig szorosan lehunytam a szemem, és vártam, hogy a barátnőm kilépjem a szobából, az ajtó pedig kattanva bezáródjon mögötte. Titkon egy kicsit haragudtam rá, de legfőképpen magamra, amiért hagytam, hogy belerángasson. Csak a srácnak, és a vak szerencsének köszönhettem, hogy életem első kilengését megúsztam élve. Sok szülő van azon a véleményen, hogy ne tiltsunk semmit a gyereknek, hagyjuk, hogy a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat. A legtöbb kortársam ilyen szellemben nevelkedik, és mindig is irigyeltem őket érte. A saját tapasztalataikból tanulhatnak, és dönthetik el, hogy az adott dolog jó-e vagy sem számukra. Nekem ez sohasem volt kiugrási lehetőség. Mindent csak az alapján tudtam megítélni, amit anyámék mondtak, de egészen eddig az esetig nem éreztem azt, hogy igazuk lenne bármiben is. Most azonban kezdtem megérteni, hogy mindaz, amit mondtak, és amitől óvtak, talán nem azért volt, hogy kiszúrjanak velem. Persze nekem sem pont egy bűntanyán kellett volna kezdenem a való élet kóstolgatását, de ezen most már hiába rágódtam, a helyzeten nem változtatott. Egy rendőrőrsön ültem megzuhanva, kiborulva, és talán a szüleim reakciójától jobban rettegtem, mint annak a késnek a pengéjétől, ami ma centikre volt a torkomtól. Reméltem, hogy valamilyen csoda folytán mégsem érték el anyámat, és esetleg még mindig a munkahelyén üldögél, ügyeket intéz, de sajnos csalódnom kellett.

- Köszönöm, hogy értesített. Erre? – hallottam meg anyám kimért, hűvös hangját a folyosóról, és a gyomrom azonnal teniszlabda méretűre zsugorodott. Tudtam, hogy amint benyit a szobába, finoman szólva elbúcsúzhatok az eddigi életemtől, és lecserélhetem egy sokkal rosszabbra. Ha eddig egy börtönben éltem, akkor garantáltan most következett a fegyház.

- A lányát a Belmont és a Powell sarkán találtuk meg, zaklatott állapotban. Egy barátnője is vele volt. – nyitotta ki a rendőr az ajtót, anyám, pedig mint egy feldühödött rinocérosz berongyolt rajta. Sötét ceruzaszoknyát, és vajszínű blúzt viselt, egy fekete blézerrel. A megjelenése most is kifogásolhatatlan volt, a lelkiállapotával ellentétben. Ennyire dühösnek talán még soha nem láttam. – Brownsville nem ilyen fiatal lányoknak való.

- Köszönöm! – nézett mérgesen anyám a szemembe, ajkait pedig szoros vonallá préselte. Kezével intett nekem, én pedig kelletlenül felkeltem a székből. Minden végtagom remegett, de ha választanom kellett volna, szívesebben maradok a rendőrségen, minthogy ezek után egy percet is eltöltsek anyámmal. – Nem fordul elő többet ilyen a kisasszonnyal! – pillantott a rendőrre, aki csak biccentett egyet, majd hagyta, hogy távozzunk a szobából. Csigalépésben haladtam anyám előtt, mert tudtam, hogy amint beülünk a kocsiba, az időzített bomba felrobban. Sajnos túl jól ismertem már. 

  ✘ ✘✘ 

- Szóval Brownsville, mi? – csattant anyám hangja a levegőben, amikor beültünk az ezüstszínű autójának a puha bőrülésére. – Neela mégis mit képzelsz? Mrs. Wilsonnál kellett volna lenned!

- Lemondta. – válaszoltam egykedvűen, semmi kedvem nem volt belekezdeni egy újabb csatába. Úgy sem nyerhettem ellene.

- És akkor az a megoldás, hogy a város egyik legveszélyesebb környékére mész kirándulni? Egyáltalán mit kerestél te ott? – sipítozott, kezével pedig görcsösen markolta a kormányt. Ügyvéd létére tudnia kellett volna kezelni az indulatait, de velem szemben nem tudta. Orrlyukai kitágultak, ahogy mély levegőt vett, szőke festett kontyából pedig elszabadult pár tincs. Anyám gyönyörű nő volt még így is, ehhez kétség sem fért. Merev, és kifinomult, de közben mindig is megtartotta azt a szépségét, amivel megáldotta a sors. Én inkább a nagymamámra hasonlítottam, már ami a külsőmet illeti. Neki volt vörös haja, és átható, zöld szeme. Sajnos nem ismerhettem, még azelőtt meghalt, hogy én megszülettem, de anyám szerint jellemben is nagyon hasonlítok rá. Aminek persze örültem, mert ez azt jelentette, hogy nem vagyok olyan karót nyelt zombi, mint ő.

- Én csak... Én... - habogtam erőtlenül, anyámmal szemben szinte az összes bátorságom elszállt. Az a kicsi is, ami még megvolt köddé vált, és csak egy nagy kudarc maradt utána. Én.

- Ki vett rá erre az őrültségre? – fordult felém teljes testével anyám, és nekem szegezte a kérdést. – Neela tudom, hogy önmagadtól nem mész bele ilyenekbe. A Jefferson lány volt?

- Nem Bonnie hibája. – sütöttem le a szemem, és dühített a gondolat, hogy anya így elítéli Bonnie-t. Attól, mert nem voltak a szülei milliárdosok, és nem származott olyan elit környékről, mint mi, nem kellett volna elítélnie. De az igazság az volt, a családi hátteréről én nem tudtam olyan sok mindent, mint például anyám. – Rendes lány.

- Rendesen bele tudott vinni a rosszba! – csattant fel. – Mégis mit képzeltél? Meg is ölhettek volna, ha nincs ott az a rendőr! – anyám dühösen köpte felém a szavakat, és hogy nyomatékot adjon a mérgének, kicsit megrázogatta a vállam. Értettem, mi miatt van így kiakadva, és életemben először igazat is tudtam neki adni. Ha az én lányomról lett volna szó, én is megijedtem volna. A történet már csak ott szorult finomításra, hogy a rendőrnek semmi köze nem volt hozzám. Jóval a történtek után ért oda, szóval ha rajta múlik, már nem élek, de inkább nem romboltam le anyám rózsaszín illúzióit. Meghagytam abban a hitben, hogy a kicsike lányát egy hős rendőr mentette meg.

- Sajnálom.

- Sajnálhatod is Neela! – halkított a hangján, majd beindította az autót, és a hazavezető úton hozzám sem szólt, rám sem nézett. Nem bírtam eldönteni, hogy most épp aggódik értem, vagy csalódott bennem, de inkább az utóbbira tippeltem volna. Anyám nem az a típus volt, aki kimutatta azt, amit érez. Főleg nem felém. Előttem mindig a megtörhetetlenség álcája mögé bújt, és sokkal inkább hasonlított egy parancsnokra, mint szerető édesanyára. Azt nem tudom, mikor vált ilyenné, de volt egy olyan érzésem, hogy apa kiállása, és a munkája tette ilyenné. Nekem is csak a legjobbat akarták mindketten, de a kivitelezés nem volt épp a legcélratörőbb. Hiszen lehet úgy is valakit a legjobb eredményre sarkallni, hogy közben nem döngölöd földbe az érzéseit. Legalábbis én elhittem, hogy lehet így is. Nem igazán tapasztaltam még az ellenkezőjét.

Amikor anyám beállt a hatalmas udvarunk kellős közepére az autóval, én egyetlen szó nélkül pattantam ki, a tervem az volt, hogy a szobámig meg sem állok, de ez a terv rögtön összedőlni látszott, amikor anyám utánam szólt. Még nem fejezte be. Beszélni akart velem. Úgy komolyan. Nem is értettem a kihangsúlyozás lényegét, hiszen vele nem lehetett nem komoly dolgokról beszélgetni. Még a „Mi lesz holnap a vacsora?" témát is túl komolyan szoktuk megbeszélni.

- Ülj le kérlek! – mutatott az előtérben elhelyezkedő kanapénkra, én pedig kelletlenül ugyan, de lehuppantam rá. Általában kiszámítható volt a viselkedése, azonban most lövésem sem volt róla, hogy mi az a komoly dolog, amiről beszélni akar. Azt reméltem, a mai esetet már lezártuk. – Ugye tudod, hogy a ma produkált viselkedésedet nem úszhatod meg büntetés nélkül? – ült le mellém. Térdén lesimította a szoknyáját, majd a szemembe nézett.

- Tudom. – válaszoltam.

- Nem is értem, hogy juthatott eszedbe magánóra helyett a városban csatangolni, az engedélyem nélkül. Ráadásul olyan környéken... Nem megoldás, hogy amint van egy lyukasórád, te rögtön szaladsz őrültséget csinálni. Még a mai napon beszélek az igazgatóval, és az iskolán belül keresünk neked valami foglalkozást, ami leköt arra az időre, amikor épp nincs mit csinálnod. – jelentette ki, én pedig nem akartam elhinni, amit hallok. Nem volt elég, hogy minden napomat a suli, és a tanulás tölti ki, anyám azt az egyetlen szabad órámat is elvenné tőlem. Nem bírtam tovább. Úgy tátogtam előtte, mint egy aprócska hal a szatyorban.

- Na, de anya! – nyüszítettem fel. – Így is rengeteg órám van, és ott van Mrs. Wilson órája is...

- És? – emelte magasba a szemöldökét. – Na, ide figyelj! A mai viselkedésed után, még nehogy neked álljon feljebb! – rázta meg az orrom előtt a mutatóujját, és láttam rajta, hogy kezd kijönni a sodrából. Máskor is voltak már köztünk nézeteltérések, de addig soha nem mentem el, hogy rendes veszekedést generáljak, pedig párszor legszívesebben csúnyábbnál csúnyább dolgokat vágtam volna a fejéhez. Ehelyett én, mint egy engedelmes kiskutya, hallgattam. Folyton csak hallgattam, és tűrtem.

- Igazságtalan vagy! – emeltem meg a hangom, és azzal a lendülettel felpattantam mellőle. Nem is igazán az a plusz óra zavart, hiszen eddig sem volt sok szabadidőm. A kiborulásom igazi oka az volt, ahogy anyám reagált a helyzetre. Ameddig a legtöbb szülő egy ilyen eset után boldogan ölelné magához a gyerekét - és örülne, hogy él -, addig anyám már egy újabb büntetésen töri a fejét. Sietős léptekkel mentem be a szobámba, a látásomat teljesen elhomályosították a könnyek. Kézfejemmel még letöröltem egy könnycseppet az arcomról, aztán zokogva borultam bele a puha ágyamba.