- Sss! Csak én vagyok! – egy mély, karcos hang kúszott a hallójárataimba, de még ez se volt elég ahhoz, hogy a remegés, ami a testemet uralta alábbhagyjon. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, és akkora pánikban voltam, hogy képtelen voltam a hang forrását beazonosítani. Nem akartam elhinni, hogy miért történik velem mindegy egyes alkalommal rossz, ha kiteszem a lábam az utcára. Mintha az egész világ ellenem játszott volna. – Szép lassan elveszem a tenyerem a szádról, te pedig megígéred, hogy nem üvöltesz. – suttogta a fülembe, egyik keze a számon pihent, a másik pedig a csípőmet tartotta erősen. Reszketve bólintottam, aztán amikor az ujjait szép lassan lefejtette az ajkaimról, pillantásom a csupasz karjára vándorolt, ami már önmagában is furcsa volt, hiszen októbert írtunk, az idő nem volt túl kellemesnek mondható. Ami azonban jobban megragadt, az a csuklója közepétől, egészen a könyökéig húzódó tetoválás volt. Egy sárkány, vagy ahhoz hasonló motívum kanyargott a bőrén, és habár pont nem volt alkalmas ilyesmiket gondolkodni, be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon is tetszett.

Nehézkesen megfordultam, és az ismeretlen szemébe bámultam. A felismerés, hogy az új tanárom áll velem szemben, és most akar épp elrabolni, villámcsapásként sújtott le rám.

- M... Izé... N...

- Semmi baj. Én vagyok. – ismételte el újra, de ez engem egy kicsit sem nyugtatott meg, tekintve azon egyszerű tényt, hogy pár perccel ezelőtt még befogta a számat, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy megbénítson. – Ugye tudod, hogy nem könnyíted meg a dolgom? – kérdezte, én pedig őszintén nem tudtam miről beszél. Pár perccel ezelőtt még azon gondolkodtam, hogy vajon mit akar Bonnie-tól, most pedig én következem? Egyszerűen nem állt össze a fejemben a kép. Ki ez az ember?

- Miről... Miről van szó? – haraptam rá az alsó ajkamra, ahogy a sötét tekintetét az enyémbe fúrta.

- Mit keresel itt? Nem lenne szabad egyedül mászkálnod az utcán. – dühbe gurultam. Épp elég volt, hogy a szüleim folyamatosan megmondják, hogy mit kellene, és mit nem kellene csinálnom, úgy éreztem, nem leszek képes elviselni, ha még ő is szabályokat állít fel elém. Rendben van, hogy a tanárom, de itt, a nyílt utcán ehhez egyáltalán nem volt joga.

- Ha jól sejtem, azt teszek, amit akarok. – válaszoltam kissé bizonytalanul, nem voltam hozzászokva, hogy bárkinek visszafeleselek. – Bonnie kiborult, én pedig utána jöttem, hogy lássam jól van-e. – számat szorosan összezártam, karomat pedig a mellkasom előtt összefontam, hogy némi magabiztosságot sugalljak, de mélyen legbelül remegtem. A kabátom zsebének cipzárját az ujjaim közé csíptem, és elkezdtem fel-le húzogatni, hogy egy kicsit mérsékeljem a szívverésem.

- Szóval fogalmad sincs, hogy miért vagyok itt, ugye? – kérdezte higgadtan, aztán elővett egy szál cigit, és a szájába véve meggyújtotta azt. Én erőtlenül megráztam a fejemet, és habár ezernyi kérdés cikázott a fejemben, nem mertem kérdezni. Ennek a férfinek olyan kiállása volt, ami egyszerűen nem tűrt ellentmondást. Szótlanul a zsebébe süllyesztette az egyik kezét, másikban pedig még mindig a füstölgő cigarettát tartva, elindult végig a kihalt utcán. – Mit akartál abban a lepusztult régiségkereskedésben? – váltott hirtelen egy másik kérdésre, én pedig az egész abszurd jelenetet próbáltam még értelmezni, miközben akaratlanul is követtem őt a sikátorszerű utcán. Igaz, ez a város legszebb, legelitebb negyede volt, de még itt voltak olyan eldugott utcák, ahova egyedül nem szívesen tértem volna be, egy sötét éjszakán.

- Antikvitás. – javítottam ki őt, mintha a két szó nem egy és ugyanazt jelentette volna. Sajnos anyámtól tanult rossz szokásaim egyikéhez tartozott az is, hogy képtelen voltam nem kijavítani az emberek nyelvtani hibáit. Egyszerűen bántotta a fülemet. Ez a mostani eset azonban csak azt a célt szolgálta, hogy palástoljam a zavarodottságomat, amit az új edzőm jelenléte váltott ki belőlem. Ahogy lépdeltünk egymás mellett az utcán - én lógtam az óráról, ő meg ki tudja mit csinált itt, és hogy talált meg -, egyértelművé vált számomra szavak nélkül is, hogy már rég átléptük azt a bizonyos határt, ami tanár és diák között húz fel az a bizonyos törvény. Alig beszéltünk, alig néztünk egymásra, érintésről meg szó sem volt azóta, hogy elvette az ujjait a számról, de valahogy mégsem bírtam úgy nézni rá, mint bármelyik tanáromra. Én három hónap múlva betöltöm a tizennyolcat, ő meg valahol huszonhárom és huszonöt között mozoghatott. Ergo; alig volt pár évvel idősebb nálam.

- Mi? – tett fel egy újabb kérdést, és enyhén oldalra fordítva a fejét, rám sandított. Sötét tincsei a homlokába hullottak, ahogy visszafordította a fejét, miután én nem adtam választ a kérdésére. Értelmetlen lett volna. Ameddig a cigarettája teljesen leégett, nem szólt hozzám egy szót sem. Csendben sétáltunk a viszonylag kihalt utcán, ő pedig csak akkor állt meg, amikor a végét járó cigarettacsikket ledobta a földre, majd eltaposta. - Igazán nem akarlak megijeszteni, de tudnod kell... valamit. – nagy szemeket meresztettem rá, mert nem teljesen értettem, hogy mi a jó fenéről beszél. – Neela, én azért vagyok itt, hogy megvédjelek téged, és a családodat. – ha eddig összezavarodva éreztem magam, akkor ez a mondata azt hiszem végképp megkavarta a fejemben kergetőző gondolatokat.

- Engem és a családomat? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna azt, amit mondott. Tökéletesen hallottam, de tényleg kezdtem magam úgy érezni, mint egy kandikamerás műsorban, ahol direkt szívatják a jelenlevőket. Sok ilyen műsort láttam már ahhoz, hogy tudjam, ezek hogy működnek. Némelyik résznél hitetlenkedtem is, hogy a résztvevők miért nem vágják le rögtön, hogy átverés áldozatai, hiszen annyira egyértelmű! Most viszont nem értettem, hogy egy ilyen Cox kaliberű csávót mi visz rá arra, hogy a prűd, és magukat arisztokratáknak képzelő szüleimet meg akarja védeni bármitől is.

- Ne itt! – ragadta meg a csuklómat, és olyan gyorsan rántott magával egy sötét lépcsőházba, hogy levegőt venni sem volt időm. 

  ✘✘✘ 

Bizonytalanul követtem őt a lepukkadt ház belső udvara felé, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad. Épp történelem órán kellett volna ülnöm, és hallgatni, ahogy Mr. Oldsman az amerikai polgárháborúról mesél olyan átéléssel, mintha ő maga is ott lett volna e jeles eseményen. Ez az egy tulajdonsága tette őt kiváló tanárrá; képes volt szívvel lélekkel beleélni magát a történelem jelentős eseményeibe. Ezt persze ügyesen kompenzálta azzal, hogy nem volt egy szerethető ember. A legtöbb diák tartott tőle.

- Hol vagyunk? – csúszott ki a számon mindenféle előzetes gondolkodás nélkül a kérdés, amikor feleszméltem a lógásom által generált gondolataim labirintusából, és körbepillantottam a szobában, ahova követtem a tanáromat, az edzőmet. A megmentőmet.

A szoba nem volt túl nagy, igazság szerint még egy embernek is kicsi volt itt élni, de ahogy elnéztem, nem is az élet alapvető funkcióit töltötte be. Az ajtóval szemben lévő fal mellett asztalok, és monitorok húzódtak, amiken különböző programok futottak. Legalábbis én annak néztem őket, nem vagyok egy informatikai zseni, na. Tátott szájjal álldogáltam még mindig az ajtóban, miközben a férfi – akiről már végképp nem tudtam kicsoda -, becsukta mögöttem az ajtót, aztán anélkül hogy válaszolt volna a véletlenül elszórt kérdésemre lehuppant az egyik forgósszékbe, és a billentyűzeten kezdett el csapkodni valamit. A monitorok reagáltak az érintésére, pont úgy, ahogy az én testem akkor, amikor megragadta a csuklómat. Mintha áram rázott volna meg, bizseregtem, és amikor a lakás ajtajában elengedett, rendesen fizikai fájdalmat generált a tenyere hiánya a csuklómon, és az egész testemben. Ijesztő volt, soha nem éreztem ilyet azelőtt.

- Aaron Cox, FBI. – hirtelen felém pördült a székkel, és az arcom elé tolta az ezt bizonyító igazolványát. Én úgy meglepődtem, hogy hirtelen nyelni, és levegőt venni is elfelejtettem. Hogy micsoda? A tanárom egy FBI-ügynök? A férfi, aki aznap este megmentette az életemet nem véletlenül volt ott? És most sem véletlenül futottunk össze? Úgy cikáztak a fejemben a gondolatok, hogy úgy éreztem, rögtön szétrobban a fejem. A döbbenet valószínűleg a kelleténél jobban is kiülhetett az arcomra, mert Mr. Cox - vagyis tudja fene kicsoda – lusta mosolyra húzta a száját, eltette a jelvényt, aztán felállt a székből, és odasétált hozzám. – Tudom, ezt most valószínűleg túl váratlanul borítottam rád, és nem is lenne szabad tudnod a kilétemről, de a barátnőd elég csúnyát keresztül húzta a terveimet. – magyarázta, aztán gondterhelten megvakargatta a tarkóját.

- Mármint Bonnie? – szólaltam meg az ittlétem óta másodjára, ő pedig aprót bólintott.

- Felismert, és kérdőre vont, nekem pedig el kellett mondanom mindent, különben veszélyeztette volna az inkognitómat. Bonnie viszont bedühödött, és megfenyegetett, hogy elmond neked mindent, azt meg nem hagyhattam, hogy tőle tudd meg, mert nem tudhattam mit eredményez majd.

- Mit eredményez? – kérdeztem vissza, és rájöttem, hogy eddig még csak kérdéseket tettem fel, de még így is rengeteg minden volt, amit nem értettem. – Különben meg honnan ismeri Bonnie-t? – emeltem meg a hanglejtésemet, már-már kérdőre vontam, és magam sem értettem mi ütött belém. Soha nem voltam tiszteletlen senkivel, főleg nem egy tanárral. Vagy annak kinéző egyeddel. Teljesen összezavart. Szentül meg voltam győződve, hogy egy piti bűnöző, erre kiderül, hogy az ellentéte?

- Bonnie bátyja egy nagyon jó barátom... Illetve volt. – javította ki magát, miközben egy pillanatra sem vette le rólam azt a sötét tekintetét, amivel rendesen lyukat égetett a bőrömbe. Félre pillantottam, és beharaptam az alsó ajkam, mert úgy éreztem rögtön felgyulladok, ott előtte. Egy pillanatra beállt köztünk a csend, ő pedig újra a székhez sétált, és onnan folytatta. – Noah Rohrer. Mond neked valamit ez a név? – kérdezte, és egy képet villantott fel az egyik monitoron. A férfinek piszkosszőke haja volt, a szeme alatt pedig sötét karikák húzódtak. Nem lehetett több ötvennél, de vagy a börtön, vagy valami más egészen megviselté tette a külsejét. Az a tipikus kép volt, amit nem egy NCIS részben láttam már, és soha nem gondoltam volna, hogy a valóságban velem ez megtörténik. Azonban nem ismertem őt, bármennyire próbáltam visszaemlékezni, hogy hány ember fordult meg az eddigi, nyomorúságos kis életemben. A szüleim biztos nem ismerhették, vagy ha ismerték is, nem valószínű, hogy egy ilyen embert bemutatnának nekem.

- Nem. Kicsoda ő? – tettem fel a kérdést, mire ő összehúzta a szemeit, és hüvelykujjával megdörgölte az orrnyergét. Én még mindig nem fogtam fel, hogy milyen ügybe keveredtem.

- Két hónapja Mike Rohrer a börtönben öngyilkos lett. Az öccse, Noah végig hitt benne, hogy a bátyja ártatlanul ül, de a bizonyítékok mind ellene szóltak, és az egyetlen, aki felmenthette volna a vádak alól, az Victoria Martinez volt, ugyanis volt a kezében valami, amivel segíthetett volna, de nem tette. – a szám elé kaptam a kezem, nem akartam elhinni, hogy ebben anyám is nyakig benne van. – Anyatigris módjára védte az ügyfelét, pedig valószínűleg tisztában volt vele, hogy egy ártatlan embert küld a sittre. Nézd, én nem fogom szépíteni a dolgokat, Dr. Martinez kiváló ügyvéd, de emberségből eddig nem igen remekelt. Most pedig Noah bosszút forral. Ezt az e-mailt küldte három hete, amivel anyád a rendőrséghez fordult. – megnyitott egy fájlt, mire felugrott a monitor képernyőjére egy nem túl hosszú, de annál lényegretörőbb levél.

„Elvetted tőlem azt, aki a világot jelentette számomra, most én következem."

Teljes sokkban futottam át a szavak között, szinte mindenem reszketett az idegességtől, a meglepettségtől, és az undortól. Tudtam mindig is, hogy anyám nem ismer könyörületet, ha a munkájáról van szó, de azt nem gondoltam volna, hogy a saját önös érdekei miatt képes rács mögé juttatni egy ártatlan embert. Hirtelen elfogott a szédülés, és a mellettem lévő polc sarkában kapaszkodtam meg. Úgy éreztem, megszólalni sem bírok, de muszáj volt, tomboltak bennem a kérdések.

- Meg akar ölni minket? – kérdeztem végül, de a torkom olyan száraz volt, akár a Góbi-sivatag.

- Ez csak egy feltételezés. Mivel neki a testvére volt a legfontosabb a világon, egy szülőnek meg a gyereke, ezért jogos a gyanú, hogy te vagy az első számú célpontja. De semmi biztosan nem tudni még, ezért állítottak rá engem az ügyre, hogy ameddig Noah Rohrer kézre nem kerül, védjelek meg titeket mindentől. Főleg téged. – bökött rám a hüvelykujjával, én pedig hatalmasakat pislogtam rá, egyszerűen ennyi információt képtelen voltam ilyen gyorsan feldolgozni. Pár órával ezelőtt még Bonnie volt a legnagyobb problémám, most pedig azon kell aggódnom, hogy vérdíj van a fejemen az anyám miatt, és a személyes testőröm nem más, mint egy beépített FBI ügynök. Ennél jobban fel sem keverhette volna senki körülöttem az állóvizet.

- Most mi lesz? – kaptam hirtelen a tekintetem az előttem ülő férfire, mert hirtelen minden addigi dolog értelmet nyert. Hogy miért jött a suliba, hogy Bonnie miért viselkedett furán, amikor felhoztam, és miért volt ott azon az estén. Engem követett.

- Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy neked és a szüleidnek ne essen bántódása, de ahhoz az kell, hogy ne szervezz magánakciókat. Nem mászkálhatsz egyedül az utcán, még fényes nappal sem, ugyanis nem tudhatjuk, hogy Rohrer mit vett a fejébe. Azt tudnod kell, hogy ő nem beszámítható. Valószínűleg nincs önkontrollja, és nem lebeg más a szeme előtt csak az, hogy megbosszulja a testvére halálát. – magyarázta, aztán felállt a székből, és fáradtan a sötét fürtjei közé vezette az ujjait. – Most pedig gyerünk, haza viszlek, mára épp elég volt ennyi információ. – érintette meg a vállamat, aztán mögém lépett, és kinyitotta nekem az ajtót, hogy kilépjek rajta, és magam mögött hagyjam ezt a helyet.