A tollam végét rágcsálva hallgattam Mr. Oldsmant, amint hatalmas beleéléssel magyaráz valamit a... valamiről. Feltételezhetően valamilyen történelemanyaggal kapcsolatos dolog lehetett, fogalmam sem volt, mert az eszem teljesen máshol járt. Annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy ha akartam volna, se tudok rendesen koncentrálni, olyan mellékes dologra mint az amerikai polgárháború. Ja, igen. Erről volt szó.

- Miss Martinez!

- Tessék?! - kaptam az őszülő tanáromra a tekintetem, miközben még mindig bután a fogaim között forgattam az íróeszközömet.

- Mi lenne, ha ide koncentrálna, mielőtt teljesen elfogyasztja azt a tollat? - kérdezte cinikusan, én pedig gyorsan a padra csaptam az említett tárgyat. A teremben apró moraj futott végig, mindenki rajtam kuncogott. - Tudja mi volt a kérdés?

- A kérdés?

- Igen, a kérdés. - megtekerte a fejét, majd végig nézett az osztályon. - Ki tudja milyen kérdést tettem fel a kisasszonynak? - a hátsó sorban egy barna, göndör hajú lány majdnem kibukott a padjából annyira kalimpált Mr. Oldsman figyelméért, és a világ legboldogabb emberének érezhette magát akkor, amikor a tanár felszólította.

- A kérdés az volt, hogy melyik évben kezdődött a polgárháború.

- Köszönöm! Látja, valaki legalább figyel. - morrant rám, aztán elém sétált, és a padom előtt szigorúan megállt. Minden diák lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi következik ezután. Éreztem, hogy fülig vörösödök, mert bár már tudtam mi volt a kérdést, arra a választ azonban nem. - Tehát?

Polgárháború. Polgárháború. Amerikai polgárháború. Gyerünk, törd a fejed!

A tekintetem ide-oda cikázott a teremben lévő diákok között, valamiféle megváltást vártam, hogy esetleg van olyan, aki tudja, és hajlandó is segíteni nekem. Azonban ilyen ember csak egy volt, az pedig két paddal előttem ült, és hála a szigorú tanárunknak, esze ágában sem volt hátrafordulni. Kétségbeesetten bámultam Mr. Oldsman szarkalábas szemébe, aki a legkevésbé sem volt megértő velem, türelmetlenül várta a válaszomat.

- Ööö... A polgárháború, izé... - habogtam, fogalmam sem volt. Ott sem voltam, meg különben is. Már nem számított.

A tanár az asztalomon dobolt az ujjaival, tudtam, hogy képes ott állni óra végéig, ameddig nem válaszolok a kérdésére. Nem sűrűn fordult még elő, hogy nem tudtam a választ, így a többiek is meglepetten néztek rám, miközben összesúgtak a hátam mögött.

A bámulást és a sugdolózást végül egy kopogás törte meg, és Mrs. Grinner kedves arca jelent meg az ajtóban.

- Elnézést a zavarásért Mr. Oldsman! Elrabolhatnám egy percre Miss Martinez-t? - a kérdésére felszabadult sóhaj szakadt ki belőlem, ugyanakkor aggasztott is, hogy mit akar tőlem az iskolatitkár. Nem szoktak csak úgy kihívogatni diákokat az óráról. Legutóbb amikor ilyen történt, és az egyik diáknak mennie kellett, akkor kiderült, hogy meghalt a nagyija, és a szülei az iskolába telefonáltak, hogy elkérjék őt. Reméltem, hogy ez esetben másról van szó.

Gyorsan a táskámba söpörtem a cuccaimat, aztán elkapva a tekintetem a dühös tanáromról, Mrs. Grinner-hez szaladtam.

- Miről van szó?

- Édesapád nemrég telefonált, érted jön tíz perc múlva. - csukta be maga mögött az ajtót.

- Miért?

- Azt nem mondta, csak arra kért szóljak, és mire ideér, legyél a parkolóban.

- Értem, köszönöm. - pillantottam a nőre, aki bólintott, és már ott is hagyott. A gyomrom azon nyomban görcsbe rándult, a múltkori eset után semmi kedvem nem volt apámmal találkozni, és attól féltem, hogy esetleg hazavisz. Hazavisz, és akkor kezdődik előröl az a pokol, amiből nemrég sikerült kimásznom, legalább egy kicsit. Viszont azt is tudtam, hogy nem maradhatok örökre burokban, szembe kell néznem a valósággal, és a szüleimmel egyaránt.

Alig hogy magamra kaptam a kabátomat, és megálltam a suli előtt, apám kocsija gördült be a parkolóba, én pedig odasétáltam hozzá, és beültem az anyósülésre. Lélekben már felkészültem rá, hogy nem lesz ez egy egyszerű menet, főleg ha olyan kedvében van, mint a múltkor.

- Szia, apa! - köszöntem halkan.

- Anyád magához tért. - bökte ki a lényeget azonnal.

- És? Hogy van? Mi van vele? - bombáztam meg a kérdésekkel, de ő válasz nélkül hagyott egy darabig. Fásult volt, látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Kikanyarodtunk a főútra, ami egyenesen a kórházhoz vitt minket. Apám mindig óvatosan vezetett, megfontolt ember volt, soha nem ment gyorsabban a megengedettnél, bármennyire is sietett. Leginkább azért, mert féltette a kocsit. Most azonban úgy hajtott, mint akit üldöznek.

- Rendbe jön, már evett is, és közölte az orvosokkal, hogy haza akar menni.

- De hát megsérült! - kiáltottam fel.

- Tudod milyen az anyád. - morrant oda, én meg hátradőlve az ülésen berekesztettem a beszélgetést, egészen a kórházig. Semmi mást nem akartam, mint látni, hogy anyám jól van, és semmi maradandó sérülést nem szenvedett. 

✘✘✘

Közben kaptam egy üzenetet Rhett-től, aki már aggódott, hogy mi van, így megnyugtattam. Sietős léptekkel száguldottam végig a kórház folyosóján, apám pedig a nyomomban lépdelt. Szerintem nem volt benne biztos, hogy anyám látni akarja-e őt. Még mielőtt beléptem volt a kórterembe, elkapta a karom, és szembe fordított magával.

- Így akarsz bemenni anyádhoz? - rosszállóan végigpillantott rajtam.

- Hogy így?

- Úgy nézel ki, mint egy átkozott hajléktalan. - sziszegte. - Ráadásul büdös vagy.

Undorodva kirántottam a kezem a szorításából. Nem mondhatta meg többé, hogy mit tegyek, vagy milyen legyek. Hiába hordott méregdrága öltönyt, ami alatta volt, az minden volt, csak emberséges nem, és nem akartam tovább eltűrni, ahogy sérteget. Nem válaszoltam neki. Megráztam a fejem, majd nemes egyszerűséggel hátat fordítottam neki, és lenyomtam az ajtókilincset.

Belépve a szobába a nő egyből felém fordította a fejét. Ami azt illeti rosszabbra számítottam, de anyám még a legrosszabb helyzetekben is képes az eleganciára, ez tény. Már utcai ruhában ült az ágyon, épp egy pohár vizet kortyolgatott, de amint meglátott, letette azt. Az arca bal felén pár horzsolás éktelenkedett ott, ahol az üvegszilánkok megsebesítették, meg kicsit sápadt volt, de ezen kívül nem láttam jelét, hogy ne lenne hazavihető állapotban.

- Neela! - mosolygott rám kedvesen, majd magához szorított. Mély lélegzetet vett, aztán ahogy átpillantott a vállam felett, meglátta apámat, aki az ajtóban állt. - Mit keresel te itt?

- Jöttem segíteni.

- Nem kell a segítséged, David! Épp eleget segítettél.

- Hogy mész innen haza? - kérdezte apám elhaló hangon. Egy kicsit megsajnáltam, de aztán rájöttem, hogy semmi okom rá.

- Az legyen az én gondom!

- Neela, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? - apám tekintete végigszáguldott rajtam, és bár semmi kedvem nem volt magára hagyni anyámat, mégis eleget tettem a kérésének. Kihátráltam a szobából, és a veszekedő szüleimre csuktam az ajtót. Először semmi nyoma nem volt köztük a dühnek, de aztán egyre hangosabban beszéltek, ami végül átcsapott ordibálásba.

- Igen? Mégis hány nővel csaltál meg?

- Megbotlottam, de már bocsánatot kértem!

- Szerinted az elég? Húsz év házasság, meg egy gyerek után? - anyám hangja túlkiabálta apámat. A szemközti falnak dőlve hallgattam őket, és álltam azokat a tekinteteket, akik elhaladtak az ajtó előtt. Igazából már vártam, hogy valaki közbelépjen, és szóljon nekik, mégis csak egy kórházban vannak. De nem jött senki, ők pedig folytatták.

- Mit mondtál Neela-nak? - kérdezte apám.

- Nem kellett mondanom semmit, meglátott, nem emlékszel? Nem hülye, ő is érzi, hogy mekkora egy rohadék az apja! - anyám mondatára a szám elé kaptam a kezem, soha életemben nem hallottam még káromkodni őt. A családunkban egy körülbelül szentségtörésnek számított. Ezt jó korán megtanultam én is.

- Victoria, hallgass meg...

- Nem! Tűnj el innen! A bíróságon találkozunk. - ez volt részéről a végszó, mert nyílt az ajtó, és apám dühös tekintetével találtam szembe magam. Szinte izzott. Utoljára végigpillantott rajtam, majd elvágtatott a folyosón. Bekukucskáltam a szobába, anyámon nem látszott semmi jele annak, hogy megviselte volna a dolog. Lassan elém sétált, és újra magához szorított. - Sam értünk jön. - súgta a fülembe. Sam a család barátja volt, sokat segített nekünk, amikor szükség volt rá, főleg anyának. A nagyi szerint - akinek igazán jó a szeme az ilyenhez - mindig is többet érzett anyám iránt, de ennek semmi jelentősége nem volt annak fényében, hogy anyám és apám együtt voltak. Voltak.

- Hogy vagy?

- És te? Nem sérültél meg? Mondták, hogy téged is behoztak. - végigtapogatott, életében először aggodalmat láttam tükröződni a szemében.

- Én megúsztam egy púppal a fejemen. Nem engem ért a becsapódás. - mosolyogtam rá lágyan.

- Nem tudom mi történt, de akárki is tette ezt, meglakol érte.

- Előbb épülj fel, utána ráérsz ezzel foglalkozni. - nyugtattam meg, mert tudtam milyen. Ha beleveti magát a dologba, akár még nagyobb baj is történhet. Ismertem már ennyire. Anyám jó ügyvéd, pont amiatt, hogy semmit nem hagy annyiban. A törvény nála első helyen áll, és aki vét ellene, arra ő könyörtelenül lecsap. Főleg most, hogy valaki az életünkre tört, és ha valami másképp alakul, akár meg is halhattunk volna.

- Ez szándékos volt Neela! Az az autó szándékosan hajtott nekünk, és addig nem nyugszom, még ki nem derítem, hogy miért. - mondta összeszorított fogakkal, a szeme villódzott az elszántságtól. Éreztem, hogy nem fogja annyiban hagyni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan beleveti magát, amivel akár még nagyobb bajt is generálhat. Azt azonban mégsem mondhattam neki, hogy ne csinálja, mert már van aki nyomoz az ügyben, hiszen nem tudhatott róla. Az FBI-ról semmiképp, a rendőrség meg betudta sima cserbenhagyásos balesetnek, ugyanis a becsapódás után a másik autó sofőrje kiszállt a járműből, és elsétált. Természetesen kapucnival a fején, hogy még véletlenül se lehessen beazonosítani.

Remegve anyára mosolyogtam, megpróbáltam elnyomni magamban a késztetést, hogy az arcába üvöltsem az igazságot. Fogalma nem volt róla, hogy miért kapja azt, amit, pedig Rohrer nem ok nélkül vadászott rá, és csúnyán hangzik, de anyám nagyon is megérdemelte. Meghalt miatta egy ártatlan ember, emellett pedig nem lehet elmenni csak úgy.

Gyorsan elővettem a telefonomat, és úgy döntöttem, tájékoztatom Aaront a helyzetről. Muszáj tudnia róla.

Én: Anyám magánál van, épp most akarja beleártani magát az ügybe. Segíts!

Aaron: Hol vagy?

Én: Még a kórházban, de nemsokára haza kell mennem vele.

Aaron: Akkor egy óra múlva a háznál felveszlek. 

Anyám végigpillantott rajtam, majd karon ragadott, így gyorsan eltettem a telefonomat, és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Aaron majd tudni fogja, hogy mit tegyünk. Legalábbis nagyon remélem.