Az eső halkan, ütemesen kopogott a szélvédőn, mialatt anyám leparkolt az ezüstszínű Lincolnnal nem messze az iskola bejáratától. Mindig ugyanott parkolt, szinte már az egész környék tudta, hogy oda ő, és csak is ő gurulhat be, hogy engem behozzon egy újabb halálra ítélt napra. A mai nap különben is sorsfordító volt számára, mert egy olyan tárgyalásnak a napja volt, amire már hónapok óta készül. Ennek hatására tehát a reggelünk enyhén szólva egy hatalmas káoszba torkollt. Anyám idegesen rohangált a lakás különböző pontjai között, miközben mantrázta magában a beszédét, amit majd a tárgyaláson méltóságteljesen előadhat. Én próbáltam igazodni, és lélekben felkészíteni magam arra, hogy a mai nap számomra is egy lépcsőfok a szociális élet felé. Mr. Cox egész héten nem tartózkodott az iskolában, amit nem is érettem, és nem is érdekelt volna – legalább addig sem feszélyez a jelenléte -, ha nem lettem volna iszonyatosan dühös rá. Azt terveztem, hogy másnap lemeccselem vele a dolgot, persze illedelmesen, de ez nem jött össze. Mostanra meg a dühömet inkább átvette a gyomorgörcs, és a lámpaláz, ha arra gondoltam, hogy egy hét múlva ilyenkor a színpadon fogok állni, és több száz kíváncsi szempár mered majd rám arra várva, hogy olyan világmegváltó beszédet mondjak, ahogy az anyám. Ráadásul a várttal szemben, hogy majd a legjobb barátnőm mellettem áll, és támogat, ez sem valósult meg. Bonnie-t azóta sem érem el, a telefonja ugyanazt mondogatja már napok óta. A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Így őszintén nem tudtam mire számíthatok. Legalább Sarah mellettem volt a maga módján. Igaz, még mindig nem egy feleslegesen locsogó típus, de bevállalta, hogy segít megszervezni azt a nyamvadt bulit. Na, nem mintha lett volna más választása, Mr. Cox vele is ugyanúgy kitolt, ahogy velem, és kezdtem marhára unni, hogy mindenki a megkérdezésem nélkül dönt az életem felett.

- Ne felejtsd el Neela, ma a különórád után apád jön érted, mert én a tárgyaláson leszek. – anyám lehajtotta feje felett lévő tükröt, és utoljára ellenőrizte a kinézetét. Hozzáteszem, teljesen feleslegesen, hiszen most is olyan volt, mintha egy magazinból lépett volna elő. Szőke haja tökéletes kontyban kanyarodott a feje tetejére, sminkje pedig nőies, ugyanakkor kőkemény bájt varázsolt az arcára.

- Rendben, nem felejtem. – sóhajtottam, aztán a vállamra kanyarítottam a fekete hátizsákomat. Minél előbb ki akartam szállni a kocsiból, mert ha nem teszem anyám még fél órás előadást tart nekem arról, hogy miért fontos, hogy ők furikázzanak engem mindenhova. A Martinez taxitársaság szolgálatra készen áll.

Az orrom alatt morogtam valami köszönés félét, aztán kiléptem a szemerkélő esőre. Esernyő természetesen nem volt nálam, és anyámnak köszönhetően a rajtam lévő blézer nem épp azt a célt szolgálta, hogy a kapucniját a fejemre húzva elbújjak az eső elől. Így hát maradtak a gyors léptek, és az imádkozás, hogy mire beérek az épületbe, ne nézzek úgy ki, mint egy ázott kóbor kutya. Hát, azt hiszem ezt az első pár méter után el is vethettem, ugyanis már akkor éreztem, hogy a hajamat nyaggató esővíz, és a velejáró pára nem lesz rá jótékony hatással. Morogva léptem be a suliba, és gyorsan a lánymosdó felé vettem az irányt, hogy rendbe szedjem magam. Hihetetlen. Még nyolc óra sem volt, és máris katasztrófába torkollott a napom. Aztán hol van még a vége. A tükör előtt megálltam, és a táskámból előkotorva a fésűmet megpróbáltam megzabolázni a rakoncátlan tincseimet. Nem volt szokatlan, hogy mások is tartózkodtak a helyiségben, de nem is az én szerencsém lett volna, ha nem sikerül kifognom a legkellemetlenebb személyt az egész iskolában. Éles hang ütötte meg a fülemet, és habár próbáltam a tükörre, és a katasztrofális hajamra koncentrálni, nehéz volt ezt az illetőt az intim szférámon kívülre szorítani.

- Megáztál Lohan? – bökte oda gúnyosan, én pedig direkt nem fordultam meg. Semmi értelme nem lett volna konfliktusba bonyolódni vele. Cherry. Hát ki más? – Az esernyőről hallottál már? – nevetett, a barátnői pedig tökéletes szinkronban nyerítettek fel vele együtt. Kellemetlen egy kis társaság voltak, de nem ez volt az első eset, hogy belém álltak azóta, hogy látták, Sarah-val barátkozom. Szokták mondani, hogyha egy áldozat mellé állsz, könnyen megeshet, hogy te is azzá válsz. De nem érdekelt, Sarah ennél többet érdemelt.

Továbbra is figyelmen kívül hagyva őt, elvégeztem az utolsó simításokat a hajamon, aztán a táskám mélyére süllyesztettem a hajkefémet. Még magamon éreztem a lenéző tekintetüket annak ellenére is, hogy háttal álltam nekik, és nem is fordultam meg egészen addig, ameddig pár sértést követően, el nem hagyták a mosdót. Felsóhajtottam, és vártam még pár percet. Adni akartam magamnak időt, legalább a csengő megszólalásáig. Miért érzem azt, hogy ez is egy újabb elbaltázott nap lesz?

✘✘✘ 

Unottan ültem be Mr. Levy társadalomtudomány órájára, és ami azt illeti egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Meg úgy átlagban semmi máshoz sem. A hét utolsó napja volt, és a legtöbb diáktársam már az éppen aktuális bulikról beszélgetett, vagy épp arról, hogy milyen hétvégi programot szerveztek maguknak. Nekem ilyesmi még a legvadabb álmaimban sem fordulhatott meg, ugyanis anyám előszeretettel halmozott el hétvégén is izgalmas, és érdekes tennivalókkal, és tekintve hogy apa ezen a hétvégén kivételesen itthon lesz, ő is biztosan szívesen hozzádob majd valamit az ötlettárhoz. Már csak emiatt sem volt jó ötlet Mr. Coxról, hogy engem szemelt ki főszervezőnek. Még ha akarnám, sem lenne rá időm. Sem hétvégén, sem pedig hétköznap.

- Miss Martinez? – a nevem hallatára felocsúdtam, és értetlenül kaptam fel a fejem. Mr. Levy a vetítő előtt állt, és engem mustrált, néhány csoporttársammal együtt. Zavartan néztem rá, mire lusta mosolyra húzta az ajkait, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem haragszik rám azért, amiért eszem ágában nem volt az órájára figyelni. Ő legalább jófej volt, és meg sem fordult a fejében felhívni ezzel az érdekes ténnyel anyámat, hogy aztán leverhesse rajtam, hogy milyen figyelmetlen vagyok, és így semmi nem lesz belőlem. – Az volt a kérdésem, hogy melyik évben alapították az Amerikai Politikatudományi Társaságot, az APSA-t. – tette fel újra a kérdést, de olyan gyorsan jött, hogy hirtelen még azt sem tudtam volna megmondani, hogy milyen órán ülök éppen. Persze tudtam a kérdésre a választ, de egy pillanatra hezitáltam, mielőtt kiböktem a választ.

- 1903-ban alapították.

- Köszönjük, Miss Martinez. – mosolyodott rám, aztán a vetítő felé fordult, hogy a megszokott ütemben folytassa tovább az órát. Páran azonban még mindig engem figyeltek, és vegyes pillantásokat kaptam. Vagy azért, mert szokatlan volt tőlem, hogy nem figyelek, vagy mert a legtöbben egész eddig azt sem tudták, hogy létezem. Habár jó tanuló voltam, az koránt sem jelentette azt, hogy az első padban kalimpáltam, amikor a tanár feltett egy kérdést. Inkább csendben meghúztam magam a sarokban, és csak akkor válaszoltam, ha kérdeztek. Bonnie persze a közös óráinkon erősen noszogatott, hogy próbáljam meg háttérbe helyezni az antiszociális énem, és ez az ő jelenlétében sikerült is, de most nem volt itt. Sem most, sem pedig az elmúlt napokban. Felszívódott, mintha nem is lett volna, én pedig nem ismertem senkit, akitől megkérdezhettem volna, hogy mi van vele. Annyit tudtam róla, hogy van egy bátyja, aki nem épp mintapolgár, a szülei pedig nem élnek valami jól. De ennél többet nem mesélt nekem a családjáról annak ellenére, hogy én mindent elmondtam neki az enyémről.

A gondolataimból immáron a csengő berregése szakított ki, és mérhetetlenül örültem neki, hogy vége ennek az órának is. Álmosan pakoltam a táskámba a cuccaimat, és az utam egyenesen a szekrényemhez vezetett, a legnagyobb meglepetésemre azonban most ott találtam Rhettet. A múltkori történelemóránk óta nem láttam őt, pedig a szekrénye – Bonnie szekrénye – az enyém mellett van. Talán annyira nem is használja ki.

- Szia Neela! – köszönt kedvesen, én pedig bólintottam. – Hogy vagy? Nem láttalak a héten.

- Hát, pedig nem bújtam el. – feleltem. Kedves srác.

- Na, jó... - nyelt, és a szekrénye ajtajának dőlt. Sejtelmes pillantásokat kaptam tőle, és nem egészen értettem mit akar. – Hazudtam. – hajtotta le a fejét nevetve, aztán ismét rám nézett.

- Miben?

- Egyszer láttalak. Egy lánnyal sétáltál az udvar felé. – nevette el magát zavartan, én pedig rögtön tudtam mire megy ki a játék, így én is megajándékoztam őt egy mosollyal, aztán kinyitva a szekrényemet, elkezdtem a következő órámra készülődni. Spanyolom volt, amivel tegnap este órákat bajlódtam, mert habár szerettem, nem tartozott ez a nyelv az erősségeim közé. Egyáltalán. – Rövid barna haja van, és csodálatosan szép szemei. – látszott rajta, hogy zavarban van. Elfojtott mosollyal néztem rá, cuki volt, ahogy Sarah-ról beszélt. Ekkor hasított csak belém a felismerés, hogy mennyire hiányzik az, hogy valaki egyszer rám is így nézzen.

- Sarah. Sarah-ra gondolsz.

- Szóval Sarah. – ízlelgette a nevét, aztán hatalmas vigyor terítette be a képét. – Kösz Neela, jövök neked egyel. – simította meg a vállamat, aztán meg úgy viharzott el mellettem, hogy a vele járó fuvallat majdnem felborított. Még azt sem várta meg, hogy válaszoljak neki. Értetlenül pislogtam utána, aztán jobbnak láttam, ha inkább visszamászok a suli világába, és a kötelezettségeimmel foglalkozom. Gondoltam, ha időben beülök a terembe, akkor lesz még időm átnézni az anyagot azelőtt, hogy becsengetnének, és a felelés elkezdődne. Amekkora szerencsém van, úgy is én leszek ma a soros. Mindig ez van, ha rossz napom van, és létezni sincs kedvem. Biztos akkor talál meg minden, és mindenki. Hát, ez így is lett, csak nem abban a formában, amiben gondoltam. 

✘✘✘ 

Szinte úgy estem be a csendes tornaterem falai közé, Mr. Cox pedig követett. Életbevágóan fontos ügyre hivatkozva rángatott el ide, és emiatt álldogáltam itt ahelyett, hogy az órámon lettem volna. Ha anyám megtudja, hogy nem mentem be, biztos vagyok benne, hogy leszedi a fejemet, és mellé még karóba is tűzi. Szóval ajánlom, hogy tényleg életbevágóan fontos legyen.

- Segítened kell tanári nyitóbeszédet írni. – rongyolt be utánam, miközben a telefonja képernyőjét bámulta.

- Mi? Nem, nekem most spanyol órán kellene lennem! – tártam szét a karomat, ezt egyszerűen nem akartam elhinni. Már megint ez a hülye buli. Ez már a második eset, hogy a frászt hozzá rám miatta. A kijelentésem azonban olyan gyorsan csúszott ki a számon, hogy még én magam is meglepődtem. Ez meg hogy jött? Anyámmal nem voltam ilyen határozott soha életemben. Akkor most miért?

- Nyugi már kislány, elkértelek. – pillantott fel egy pillanatra a telefonjából egyenesen rám, és nevetve megcsóválta a fejét. – Miért vagy úgy ráizgulva erre a suli dologra?

- Mert ha nem tanulok, nem vesznek fel az egyetemre, és nem... - hatalmasat nyeltem, amikor láttam, hogy figyel rám. – Mindegy. – lenyomtam a témát ennyivel, és reménykedtem benne, hogy nem kérdezősködik tovább. Habár megtehette volna, hiszen azért van itt. Nyomoz, és közben engem véd. Mondjuk a magánéletemhez ettől függetlenül nincs köze.

- Jó. Akkor koncentrálhatnánk a nyitóbeszédre? – zárta le ő is ennyivel, és végre eltette a telefonját. – FBI-os vagyok, nem Charles Bukowski, hogy ilyeneket írjak.

Értetlenül pislogtam rá, aztán a szememet a plafonra emeltem. Még szerencse, hogy nem irodalomtanárnak álcázta magát, különben elég gyorsan lebukott volna.

- Bukowski költő volt, de mindegy. – sóhajtottam. Mr. Cox összevonta a szemöldökét, aztán a megjegyzésemet inkább rám hagyta. Amúgy sem voltam túl jó kedvemben, és emiatt az egész szervezés miatt dühös voltam rá. Még akkor is, ha ezt nem adhattam a tudtára. Így is többet engedtem meg magamnak vele szemben, mint amennyit szabadott volna. Felettem állt, és ezt némelyik megnyilvánulásommal nem igazán tartottam tiszteletben.

- Oké, hogy szokás ezt csinálni? – tette fel a kérdést, aztán a fal mellett elhelyezkedő padra vágódott. – Hivatalos beszéd kell, vagy elég a kölykök nyelvén fogalmazni?

- Ez beköszönő beszéd lesz, nem kell egy kész regényt írni. Az rám vár. – sóhajtottam mélyet, amikor rájöttem, hogy nekem bizony kell. Nem is értettem, hogy egy Halloween bulira minek ilyenekkel bajlódni, hiszen a legtöbben csak arra várnak, hogy elkezdhessenek táncolni, és a rosszabbikja titokban inni, senkit nem érdekel a szerveződiák karattyolása. Az én karattyolásom meg pláne nem fog érdekelni senkit. Inkább reménykedhetek benne, hogy nem dobálnak meg tojással.

- Akkor? Hogy csinálod? – tárta szét a karját, és továbbra is úgy ült a padon, mint aki jól végezte dolgát. Először nem is teljesen értettem, mire akar kilyukadni, aztán amikor leesett, a düh megcélozta az agyamat. Ezt meg mégis hogy gondolta? Itt fog ülni, ameddig én elvégzem helyette a feladatát? Értem én, hogy ténylegesen nem tanár, és nem az a dolga, na de nekem sem. Éreztem, ahogy az agyam kezd felforrósodni, és az elmúlt napok feszültsége, szinte szétvetette minden idegszálamat. Rengeteg volt a tanulnivaló, a szüleim folyamatosan felettem trónoltak, hogy biztos azt csinálom, amit kell, és ennek tetejében még a legjobb barátnőm is nyom nélkül eltűnt az életemből. Nem, ezek mellett egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy beszédeket írjak, és a lufik színén gondolkozzak. Plusz ott lebegett a fejem felett, hogy ezt az egész buli dolgot hogy adjam be a szüleimnek. A tavalyira sem engedtek el arra hivatkozva, hogy a tanulás mindennél fontosabb, nem vonhatja el a figyelmemet holmi buli. Nem tudom, hogy reagálnak majd arra, hogy most egyenesen muszáj ott lennem ezen a holmi bulin.

- Könnyű lesz, pár mondatot írni nem egy atomfizika. – morogtam, habár belül üvöltöttem, és legszívesebben üvöltöttem volna Mr. Coxszal is. Ez valószínűleg neki is feltűnt, mert szoros vonallá préselte ajkait, rám nézett, majd felállt. A kinézete most sem hazudtolta meg őt. Sötét kapucnis pulcsit viselt, egy ugyanilyen színű, koptatott farmerrel. Egyszerre volt gimis rosszfiú, és szelíd ügynök beütése, ettől pedig nehéz volt elvonatkoztatni.

- Nézd... - sóhajtott, és odasétált hozzám. Egészen közel. Annyira közel, hogy szinte éreztem a belőle áradó forróságot, és ezzel olyan szinten zavarba hozott, hogy azonnal a cipőmre kaptam a tekintetem. Reflexszerűen léptem egyet hátra, ő pedig erre a mozzanatomra észbe kapott, és megtorpant. – Tudom, hogy nagy dolog, amit kérek tőled, mert biztos, hogy neked is ezer más dolgod van, amire figyelned kell. Tudom, hogy elcsesztem, mert nem lenne szabad tudnod a kilétemről, és akkor most a tanárodként simán megparancsolhatnám, hogy csináld meg, és neked nem lenne más választásod. De ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legjobbat. Te segítesz nekem, én pedig segítek neked. – karcos hangjának éle végigfutott a hátamon, és ezernyi szőrszálat emelt meg rajta. Mégis mit akar?

- Mi-miben? – pillantottam rá, amikor hirtelen nem volt más választásom, mert Mr. Cox az állam alá nyúlt, és megemelte a fejemet. Sötét szemei úgy fürkészték az arcomat, mintha bármit ki tudna olvasni belőlem. Csak az futott át az agyamon, hogy még szerencse, hogy a tornateremben nincs egyetlen kamera sem. Különben repülnénk mind a ketten. Túl közel állt hozzám.

- Mondjuk abban, hogy többet ne ölesd meg magad kis híján a nyílt utcán. – cinikusan nézett rám, de közben éreztem, hogy komolyan gondolja. Nem hittem volna, hogy felhozza azt a bizonyos estét, de ahogy legurultak a nyelvéről az ezzel kapcsolatos szavak, észhez tértem. Villámgyorsan távolodtam el tőle, habár a lábaimban erő nem igazán volt. A torkom kiszáradt, és a pulzusom az egekbe szökött. Éreztem, mert a szívem majd kirobbant a helyéről. Ez meg mi volt?

- Aha... Izé. Akkor én megyek, és megírom... azt a beszédet. – kalimpáltam az ajtó felé, Mr. Cox pedig bólintott. Többre neki sem futotta, mert meg sem mozdult. Állt ott, és engem bámult. Hevesen bólogattam neki, aztán pedig a táskámhoz rohantam, mielőtt a sok bólogatástól leesett volna a fejem. Villámgyorsan felkaptam a táskámat az ajtó mellől, aztán már ott sem voltam. Mi a fene történt?