A szívem a torkomban dobogott. Úgy lüktetett, akár egy időzített bomba, amelyik bármelyik pillanatban képes áttörni a mellkasomat, és messzire távozni. A fülem is sípolt, amikor a hatalmas robaj után nyugtalanító csend vett minket körbe. Éreztem a férfi mellkasát fel-le emelkedni, ahogy teljes testfelületével védett engem. Reszketve megemeltem meg a fejem, és körbenéztem a hatalmas termen, ami pár perccel ezelőtt még tökéletességben, és luxusban pompázott, most pedig inkább csak egy olyan helyre hasonlított, amin egy természeti katasztrófa söpört végig.

- Épségben vagy? – Mr. Cox kezeivel eltolta magát a padlótól, majd lekászálódott rólam. Én is ülő pozícióba helyezkedtem, és mégjobban szemügyre vettem a környezetemet. A színpad melletti elválasztó függöny most cafatokban lógott le a helyéről, a falakat pedig ezernyi golyó ütötte nyom tarkította. Nagyot nyelve bólintottam, és végignéztem magamon, hogy bizonyosságot nyerjek, biztos nincs-e rajtam valahol egy kósza lyuk, de nem volt. – Mégis mi a jó büdös francot gondoltál? – dörrent rám Mr. Cox, amikor talpra állt, és engem is felsegített.

- Én... Csak anya... - habogtam, de nem engedte befejezni.

- Mindenki kifele menekült, te meg elkezdtél futni az ellenkező irányba. – idegesen a színpad felé mutatott. – Eljutott az agyadig, hogy akár meg is halhattál volna? – dühös hangja éles késként vájt belém főleg azért, mert tudtam, hogy teljesen igaza van. Meg is halhattam volna.

- Sajnálom. Én csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy anyának semmi baja. – böktem ki végre egy értelmes, kerek mondatot, habár éreztem, hogy a sírás határán vagyok. Az érzelmeim elborítottak, és kitörni készültek. Utáltam ezt magamban. Utáltam, hogy ennyire érzékeny vagyok, és nem tudok parancsolni magamnak. Ha szomorú vagyok azonnal sírok, ha boldog, akkor pedig nevetek, bár ez utóbbi elég ritkán fordult elő velem.

Mr. Cox dühösen tett egy kört, tenyerét pedig a tarkójára tapasztotta. Ahogy az öltönye felcsúszott, megvillant alatta a pisztolya, aminek a látványára azt hiszem nem voltam felkészülve. Persze természetes hogy ilyesmit hord magánál, de egészen eddig fegyvert csak a filmekben láttam.

- Gyere, húzzunk innen. – figyelmen kívül hagyva a magyarázkodásomat, a zsebébe nyúlt, kivette az adóvevőjét, közben pedig engem a kijárat felé kormányzott. – Delane, mi a helyzet? Megtaláltátok? – szólt bele a kis eszközbe, én pedig remegő lábakkal követtem őt. Pár másodperces sercegés után megérkezett a válasz, és a legnagyobb meglepetésemre egy női hang volt a vonal túlsó oldalán.

- Csak a helyet, ahonnan a lövéseket leadta. Mire ideértünk, meglépett. Te jól vagy?

- Aha. – válaszolta. – A célszemély biztonságban van?

- Dr. Martinez a megfigyelő kocsiban van, semmi baja.

- Kösz, mindjárt ott vagyok. – morogta az adóvevőjébe, majd visszatette a zsebébe. Testtartása még mindig feszült volt, és látszott minden mozdulatán, hogy dühös. Sietős léptekkel igyekezett a kijárat felé, én pedig az alkalmi cipőmnek köszönhetően alig tudtam őt követni. Hát, ezt a cipőt nem pont ilyen eseményekre tervezték, az tény.

Mr. Coxszal gyors tempóban hagytuk el az épületet, ami előtt rengeteg rendőr álldogált, mire mi odaértünk. Felhúztak egy rendőrségi szalagot is, hogy így akadályozzák meg a kíváncsiskodókat a kíváncsiskodástól. Pár méterrel odébb ismerős arcokat pillantottam meg, a vendégek voltak azok, a díjátadóról. Rémülten, ziláltan álldogáltak egy csoportban, és közöttük állt Ronald Marshall is, aki a lövések pillanatában közvetlenül anyám mellett álldogált. Valamint felismertem pár komoly embert, akikkel még az esemény elkezdése előtt anyám bájolgott. A nő, aki kettővel mögöttünk ült, most kisírt szemekkel hagyta, hogy egy mentős megvizsgálja, bár ahogy láttam, fizikai értelemben nem lett baja, inkább csak enyhe sokkot kaphatott, ami egy ilyen támadás után egyáltalán nem volt meglepő.

- Megtenné, hogy a megfigyelő kocsihoz kíséri? – lépett Mr. Cox egy rendőr mellé, engem pedig finoman elé taszított. Riadtam kaptam rá a tekintetem, én teljesen abban a hitben voltam, hogy ő fog odakísérni. Nem akartam elsodródni mellőle, de mire ezt átgondoltam, már teljesen mindegy volt, hiszen ő eltűnt a tömegben. A rendőr finoman megérintette a karomat, és elindult előre az épület melletti járdán.

- Nincs mitől félned, már biztonságban vagy.

- Aha. – bólintottam merő udvariasságból csak, mert a mellkasomban rettegő szívem nem épp így gondolta. A saját hülyeségem miatt most már másodszorra öltek meg majdnem, és nem értettem, hogy fordulhat elő, hogy sorozatosan rossz döntéseket hozok. Egész eddig azt hittem, hogy okos vagyok, és megfontolt. Hogy a szüleim által tanított dolgok a javamra válnak, és majd a segítségemre lesznek, ha egy olyan helyzet adódik. Hát, ez most már bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem így van. Azt hittem tudom mit csinálok, de valójában fogalmam sem volt róla, csak nyíl egyesen beleszaladtam a biztos halálba. Ha Mr. Cox nincs, akkor meghalok. Nem most, idáig el sem jutottam volna, mert ha nem ment meg, akkor már azon a bizonyos estén egy kést szúrtak volna a nyakamba.

Bizonytalanul követtem a rendőrt, aki szerencsére nem faggatott, nem szólt hozzám, csak az utca végében lévő fekete furgonhoz vitt, amin egy takarítócégnek a logója állt. Gondolom megtévesztésként, vagy valami ilyesmi. Elém lépett, és bekopogott a furgon ajtaján, ami nem sokkal később kinyílt előttünk, és anya zavaros tekintetével találtam szembe magam. 

✘✘✘

Két órával a felzaklató események után egy rendőrautó hátsó ülésén ülve próbáltam meg összerakni a darabkákat, és értelmet találni annak, ami történt. Nem sokon múlt, hogy az életem hátralévő részét anya nélkül éljem le, amit bár sokszor kívántam, de nem ebben a formában. Azt is maximálisan megértettem, hogy Noah Rohrer miért akar bosszút állni, a helyében lehet én is hasonlóan cselekednék, de azt továbbra is fenntartottam, hogy erre akkor sem a gyilkosság a legmegfelelőbb módszer. A bosszúnak több féle formája van, ami sokkal hatásosabb, mint elvenni valaki életét. Talán Rohrer azt hiszi, anyámon akkor áll a leginkább bosszút, ha elvesz tőle engem, de én tudom azt, amit ő nem. Nem én vagyok neki a legfontosabb. A karrierje van előtte, mögötte, és az élete attól kerek, ha szakmailag a csúcson van. Hogy közben velem mi van, az érdekli a legkevésbé.

- Köszönjük. – biccentett oda anyám a rendőrnek, aztán finoman megérintette a karomat. – Gyere Neela. – esetlenül másztam ki az autóból, még mindig sokkhatás alatt voltam, és kezdtem enyhén paranoiás lenni. Mialatt anyám előkotorta a táskájából a kapukulcsot, addig alaposan körbenéztem az utcában, hogy biztosan nincs-e senki, aki egy sötét bokor mögül minket figyel. Úgy állapítottam meg, hogy nincs.

Azt hittem, a házunkba érve majd biztonságban fogom magam érezni, de a félelem még mindig ott zakatolt bennem, és ez azután sem szűnt meg, hogy apám hazaért. Hallottam, ahogy az autója leparkol a feljárón, aztán olyan intenzitással rontott be a lakásba, hogy félő volt, az ajtó a nagy lendülettől kiszakad a helyéről.

- Victoria, jól vagytok? – tekintete kitágult, és anyám elé lépve szorosan átölelte őt. Amikor elváltak, a pillantását rám vezette. – Hova tűntél mellőlem? – kösz a kérdést, kutya bajom.

- Megijedtem, és azt hiszem... Azt hiszem rossz irányba indultam el. – a padlót szuggeráltam, nem akartam apám vérben forgó szemeibe nézni. Tisztán látszott, hogy iszonyat ideges, és ilyenkor jobb volt nem pedzegetni a témát.

- Beszéltem a rendőrökkel, mindig lesz egy járőr, aki ezentúl figyeli a házat, és titeket. Részleteket nem árultak el, de annak az őrültnek biztosan köze van hozzá, aki azt az üzenetet küldte neked. – magyarázta apám, aztán meglazította a nyakkendőjét, a kocsikulcsát pedig hanyagul a konyhapultra dobta. Anyám bólintott, és követte őt a konyhába. Én jobbnak láttam felszívódni, úgy sem volt értelme tovább hallgatni a konspirációikat, ráadásul a cipőben kezdett fájni a lábam, szóval minél előbb le akartam venni magamról. Még hallottam, ahogy a szüleim egyre hangosabban kezdenek el vitázni az este folyamán történt dolgokról, meg persze rólam. Anyám egyenesen nekiesett apámnak, amiért nem figyelt oda rám, apám pedig valami teljesen oda nem tartozó témával vágott vissza. Ez ment egészen addig, ameddig a fürdőszobám ajtaját be nem csuktam, hogy tompítsak a hangokon. Megengedtem a vizet, és egy jó forró fürdő után bebújtam az ágyba. Addigra a házunk teljes csendbe burkolózott, és félálomban már csak azt hallottam, hogy egy kocsi motorja felbőg odakint.

✘✘✘ 

- Ab abusu ad usum non valet consequentia. Meg tudod mondani nekem, mit jelent ez a mondat? – kérdezte Mrs. Albee, a latintanárom. Az idősödő hölgy előttem üldögélt, és az olvasószemüvegét piszkálgatva várt a válaszomra. Alapvetően latinórára szombat délelőtt van, de a tegnapi esemény miatt eltoltuk mára, így hát vasárnap délelőtt kellett elviselnem a töménytelen mennyiségű tudást, amit a tanárnő próbált a fejembe verni. Több-kevesebb sikerrel, ugyanis az eszem teljesen máshol járt. Folyamatosan ugyanaz a kép kúszott be elém. Mr. Cox hatalmas barna szemei, ahogy a mosódban engem mustrál. Szelíd volt, és megnyugtató. Aztán bekövetkeztek a borzalmak, és mindez eltűnt a szeméből. A lövöldözés után már csak haragos dühöt láttam benne, semmi kellemeset. Mérges volt rám. – Neela... - ijedten ugrottam össze, ahogy a tanárnő finoman megérintette a karomat, és visszarántott a valóságba, ahol nem voltak hatalmas barna szemek, és Mr. Cox sem, csak a tankönyveim előttem, az asztalon.

- Elnézést, figyelek. – köszörültem meg a torkomat. – Visszaélésből nem származik jogos... jogos...

- Gyakorlat.

- Gyakorlat. – nyögtem ki, és éreztem, hogy a fejem kezd megfájdulni.

- És azt meg tudod nekem mondani, hogy ez micsoda? – Mrs. Albee várakozva nézett rám, szerencsém volt vele, hogy ennyire türelmes. Mindig is az volt, és talán ő volt az egyetlen olyan tanárom, akit érdekelte az is, hogy mi van velem. Körülbelül a hatvanas évei közepén járt már, amit elárultak az arcán fodrozódó apró ráncok, és az öregedő keze is. Ezzel szemben viszont az öltözködése fiatalos volt, és üde. Halványkék szemei mélyen ültek, és szeretetet sugároztak, bárkire nézett. Őszülő haját kontyba fogta a tarkójánál egy hajtűvel, és a szürke tincsek között még kitűnt pár sötétebb is, ami arról árulkodott, hogy valaha ezek a tincsek élettel teli barnák voltak.

- Jogi axióma. – haraptam be az ajkamat, mert nem voltam biztos benne, hogy helyes a válaszom, de Mrs. Albee behunyta a szemét, és bólintott.

- Rendben van, mára ennyi. – elmosolyodott, aztán becsukta az előtte lévő kék borítójú latinkönyvet, majd elkezdte összeszedni a saját cuccait. – Tekintettel arra, ami tegnap történt, szerintem pihenj egyet. – kedvesen rám nézett, én pedig mosolyra húztam az ajkamat. Bár megtehetném. Bárcsak eldőlhetnék az ágyamon, hogy átaludjam az egész napot, de ez nem volt a programlistán. Olyannyira nem, hogy miután a tanárnő elment, kénytelen voltam leülni, és végre megírni Mr. Coxnak azt a hülye beszédet. Nem erőltettem meg magam túlságosan, ez sajnos meglátszott rajta, mert összvissz három sorból állt, és nem volt egy kiemelkedő iromány, de valószínűleg egy olyan embernek, mint Mr. Cox - aki tökéletesen ért a testnevelés gyakorlatokhoz, de fogalma nincs az irodalomról -, ez is tökéletesen megfelel majd.

A sajátommal kicsit többet vesződtem, hiszen ennek mindenképpen hosszabbnak, és igényesebbnek kellett lennie. Habár volt róla fogalmam, hogy mégis miről kellene egy ilyen beszédnek szólnia, konkrét kapaszkodóm nem volt, mert egyik évben sem voltam ott ezen a bizonyos bulin. Sőt, ami azt illeti, egyik bulin sem voltam ott soha, pedig a mi iskolánkban ezekből nem volt túl sok. A Halloween bulit, és a Tavaszvárót tartották csak meg, valamint a végzős bált, de azon értelemszerűen csak a végzősök vettek részt. Egyszóval, fogalmam nem volt, mégis hogy működnek ezek a bulik, csak elképzelésem volt róla. Részeg fiatalok, zene, buli, tánc, és tiltott csókok eldugott kis zugokban. Gondolom.

- Tanulsz? – az ábrándozásomból az ajtóm hangos zörrenése rántott ki, meg anyám, aki tizennyolc év alatt még mindig nem tanult meg kopogni.

- Öhm, igen. – feleltem kissé határozatlanul, mert a beszédírást nem neveztem volna tanulásnak, de mindegy is volt mit mondok, anyám már mellém is lépett, és a kezébe vette a papírt, amin a szépen kidolgozott irományom volt. Szemöldökét ráncolva összpontosított a lapra, én pedig figyeltem a vonásait. Szája apró rángásokat végzett, ahogy végigolvasta a szöveget, aztán elszakítva róla a tekintetét rám nézett.

- Ez meg mi?

- Az van, hogy már korábban is akartam erről beszélni veled. – nyeltem le a torkomban összegyűlt gombócot. – Megkértek, hogy egy tanár segítségével idén én szervezzem a Halloween bulit, és...

- Szó sem lehet róla. – jelentette ki hűvösen, még azelőtt, hogy befejezhettem volna a mondatomat. Megszoktam már, mindenki ezt csinálta. Elnyomtak, a szavamba vágtak, tovább léptek. – Komolyan ilyenekkel foglalatoskodsz ahelyett, hogy tanulnál, és az ösztöndíjprogramon járna az eszed? – tárta ki hitetlenkedve a karját, a hangereje pedig egyre szökött felfele, majdhogynem rikácsolt.

- Nem volt más választásom, egy tanár megkért...

- Aha, és melyik tanár? – kérdezte, nekem pedig összeszorult a torkom. Most komolyan mondjam ki Mr. Cox nevét? Komolyan? Anya keresztbe fogja őt lenyelni. – Neela, melyik tanár? – csattant rám, amikor csak bambán néztem rá, de nem válaszoltam.

- Az i-igazgatónő... Ő dönti el, melyik diák szervezze. – nyeltem, és végül is nem volt ez akkora hazugság, hiszen Mr. Coxot is ő bízta meg ezzel a munkával, és rajta keresztül kerültem képbe én, szóval lényegében foghattam Mrs. Tonkinra.

- Rendben van, akkor majd beszélek vele. – anyám ingerültem összeszorította a száját, aztán a papírom felé nyúlt. – Addig pedig a tanulással foglalkozz, szó sem lehet semmilyen buliról. – apró gombóccá gyűrte a beszédemet, én pedig reménykedtem benne, hogy a szobámba lévő kukába hajítja, akkor még talán menthető a dolog. De anyám annál rafináltabb, nem is értetettem, mire számítottam tulajdonképpen. Elé állok, ő pedig mosolyogva az áldását adja rá? Nem, az nem az én anyám. Megragadta a kilincset, a válla felett utoljára szigorúan rám pillantott, majd olyan sebesen, ahogy bejött, távozott a szobámból. Abban a pillanatban bántam, hogy tegnap este nem lövettem magam agyon.