Már vagy tíz perce álltam a hideg hóesésben pár utcára a sulitól, és azon tépelődtem, hogy mi lehet az oka annak, hogy Bonnie hirtelen megkeresett. Mire visszahívtam a telefonja ismét csak hangpostára kapcsolt, és egyszerűen nem értettem. Talán bajban van, és így akart jelezni? Vagy beszélni akart, de meggondolta magát? Ötletem sem volt.

Türelmetlenül doboltam a lábammal a nedves betonon, miközben körülöttem emberek sietősen sétáltak ki-be az üzletek ajtajain. Mindenféle karácsonyi dekoráció volt a kezükben, és már az öltözködésük is hangolódott az ünnepre. Egy pasi például rénszarvasos sapkában hagyta el az egyik boltot, de ez olyannyira természetes jelenség volt, hogy rajtam kívül meg sem bámulta senki. Nekem fura volt, mert egyáltalán nem jártam a belvárost, főleg nem karácsonykor. A szüleimmel ilyenkor is - mint mindig - otthon gubbasztottunk, és évről évre egy felbérelt cég hozta ki a plafonig érő karácsonyfánkat, majd szépen fel is díszítették nekünk. Gerald, a szakácsunk megfőzte a hét fogásos karácsonyi ebédet, és rendszerint apa befektetőivel, meg üzlettársaival vacsoráztunk, akikhez nemcsak hogy gyomrom nem volt, még ismerni sem ismertem őket. Megnyugtatott a tudat, hogy idén ez kimarad, bár konkrét elképzelésem még nem volt, hogy mivel is szeretném tölteni a szeretet ünnepét. Anyámmal épp harcban álltam, apámról meg nem is hallottam azóta, hogy a kórházból elrohant. Persze szerettem Aaron társaságát is, de neki ott volt az öccse, meg bizonyára voltak szülei is, ugyan erről soha nem beszélgettünk. Fura volt, mert ő mindent tudott rólam, én meg róla alig valamit. Egyszóval mindenkinek volt valakije, csak az én kilátásaim álltak egyelőre úgy, hogy egyedül töltöm a karácsonyt. Vagy anyámmal, akire rá sem bírtam nézni. Egyik jobb eshetőségnek tűnt, mint a másik.

Megborzongtam. Feltámadt a szél, ami örvényben dobálta körülöttem a fehér hópelyheket. Kezemet a kabátom zsebébe süllyesztettem, és kicsit odébb álltam a forgatagtól, hogy az emberek nehogy elsodorjanak. Nem bántam, hogy Aaron késik kicsit, legalább volt időm kitisztítani az elmémet. Ám hiába léptem odébb, az emberek így is sokan voltak, és egy, a boltból kisiető férfi a vállával meglökött, majd az út mellett álló autóhoz ment, ahol egy nő várt rá. Gyors puszid adott a szőkés hajú lány arcára aztán kedvesen az autóba segítette őt. Elmosolyodtam, és bizonyára kicsit el is bambultam, mert a következő, amire eszméltem az az volt, hogy egy kéz a kabátomba mar, és magával ránt. Felsikítottam, de a tenyere a számra tapadt, és amint láttam kivel van dolgom, már nem az ijedtségtől, hanem a meglepettségtől lett volna kedvem egy hatalmasat sikítani.

Bonnie ziláltan állt előttem, rá sem ismertem. Sötét fürtjei egy fekete sapka alól lógtak ki, a kabátja szakadt volt, és koszos, ráadásul csatornaszagot árasztott. Nyomokban sem tartalmazta azt a lányt, akit utoljára láttam.

- Bonnie? - szakadt ki belőlem egy meglepett sóhaj, azt reméltem, hogy ő is legalább ugyanennyire örül nekem, de nem így volt. Ajkait dühösen összepréselte, miközben a körülöttünk lépdeső embereket figyelte nyugtalanul.

- Nem, a Guadalupei Szűzanya! Mondd, mit művelsz? - csattant rám dühösen.

- Én mit művelek? Te tűntél el hónapokra! - vágtam vissza, és hitetlenkedve széttártam a karom. Egy ideje felém sem néz, aztán meg hirtelen előbukkan, és még ő kér számon? Ez azért nem pont így működik.

Egy autó dudálva állt meg a járda mellett. Rögtön felismertem, Aaron szürke Chevroletje volt az. Bonnie követte a tekintetemet, és amikor felismerte a kocsit, undorodva a magasba emelte a tekintetét.

- Látom, te vagy a legújabb ágyasa, gratulálok! - csapkodta össze cinikusan a tenyereit.

- Na, jó! Elmondanád, hogy mégis mi bajod van velem?

- Veled? Alsó hangon semmi. Anyáddal? Annál inkább! És mivel a kicsi lánya vagy, te is ugyanolyan leszel ugyebár. Ahogy én, és a családom. - felelte dühösen, én pedig összeráncolt szemöldökökkel bámultam rá vissza, mert fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Beavatnál?

- Nem ezért jöttem.

- Akkor?

- Alsóbb körökben beszélnek ezt-azt... Rohrer rátok feni a kését, és nagyon be van indulva az ürge, úgyhogy csak figyelmeztetni akartalak rá, mielőtt baj lesz. - nyugodtak tűnt, miközben nagyokat csattogott a rágójával.

- Igazán kedves tőled, de van, aki vigyáz rám. - a tekintetemet Bonnie válla mögött Aaronra vezettem, aki - látva, hogy csak beszélgetek, és nem igazán akar megölni senki - nyugodtan telefonált valakivel a kocsijában.

- Látom, nem lep meg az információ. Be vagy avatva... - súgta inkább magának, mint nekem.

- Ez miért olyan nagy dolog?

- Hagyjuk, siess a kis őrző-védő kutyádhoz, nehogy bajod essen! - csücsörített, ahogy kiejtette a szavakat a száján. Gúnyos volt és megvető. - Biztos nagyon jó szeretője vagy, úgy hiszem.

- Mi ütött beléd? - csattantam rá. - A munkáját végzi, azért van velem, mert ez a férfi többször is megpróbált már ártani nekünk! Semmi több! - füllentettem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer pont ő lesz, aki előtt életem legnagyobb fordulatát eltitkolom, de be kellett látnom, hogy Bonnie többé nem az, aki a legjobb barátnőm volt, és aki kiállt mellettem mindenben. Már csak árnyéka volt egykori önmagának, ráadásul úgy fújt rám is, mintha az ellensége lennék.

- Na, persze. Cox mindig csak a munkáját végzi, ugye? Hánynom kell tőletek! - köpte oda undorral az arcán.

- Miért? Mit vétettem ellened?

- Te semmit. De csak hogy tudd, amit Noah Rohrertől kaptok, azt megérdemlitek. Ugyanezt teszitek másokkal. Megpróbáltok ártani nekik, és gratulálom kell az anyádnak, mert profin sikerült is neki. - gúnyosan végigmért, majd zsebre vágta a kezét, jelezve ezzel, hogy indulni készül.

- Mit csinált az anyám? - léptem utána gyanakodva.

- Áh, szóval nem büszkélkedett el vele?

Megráztam a fejem.

- Bonnie, akármi is történt, én értetlenül állok előtte. Egyik percről a másikra kiléptél az életemből, és ha ez jelent valamit, én rengetegszer kerestelek!

- Anyád egy telefonhívásával elintézte, hogy engem kivágjanak az iskolából, a családom pedig az utcára kerüljön... Neked szépen átmossa az agyad, aztán ha nagymenő ügyvéd lesz belőled, ugyanezt fogod te is tenni. Ártatlanokat juttatsz majd börtönbe, aki meg nem felel meg az elvárásaidnak, azt az utcára! - sziszegte, arcán egy kövér könnycsepp gördült végig.

Megmerevedtem. Én erről semmit nem tudtam, és habár kinéztem anyámból, hogy bármire képes a siker érdekében, azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy képes Bonnie-nak és a családjának ártani.

- Szent ég! - kaptam a szám elé a kezem. - Bonnie, én erről semmit sem tudtam! Úgy sajnálom!

- Nem kell a sajnálatod, de azért kösz.

- Tudod, hogy SOHA nem tennék ilyet senkivel. Nem is akarok ügyvéd lenni, az ég szerelmére!

- Mégis képtelen voltál ezt a szüleid tudtára adni, inkább behódoltál nekik. De mindegy, ez már nem az én dolgom, csak szólni akartam, hogy vigyázz magadra. - felelte kurtán, aztán a piszkosszürke kabátja kapucniját a fejébe húzta, és nemes egyszerűséggel magamra hagyott az utcán. Nem lett volna értelme utána kiabálni, ismerve őt, kicsit sem hatotta volna meg, ráadásul a forgatagban pillanatok alatt el is tűnt. Már nem láttam a sötéten kunkorodó tincseit, csak az emberek bojtos sapkáit, vagy a stílusosra vágott frizurájukat. A nyaknyújtogatásomnak végül egy ismételt dudaszó vetett véget, engem pedig ezzel együtt elfogott egy olyan szintű düh, amit soha az életben nem éreztem még, de azt tudtam, hogy ezt ki kell adnom magamból, mégpedig anyám irányába. 

✘✘✘

- Jól láttam, hogy Bonnie-val dumáltál? - Aaron kikanyarodott a forgalmas útra. A rádióban egy rap szám szólt, és még tudtam is volna élvezni, ha nem vagyok olyan szinten ideges, hogy legszívesebben képen csapnék valakit.

- Jól. - feleltem.

- És?

- És mi?

- Miről dumáltatok? - nézett rám egy pillanatra értetlenül.

- Semmi érdekesről. Csak olyanok kerültek szóba, mint az időjárás, a pillanatnyi szerelmi életünk, meg az hogy az anyám az utcára tette őket. - mondtam cinikusan, és adtam egy kis időt neki, hogy feldolgozza azt, ami elhangzott. Aaron a piros lámpa előtt hirtelen a fékbe taposott, mert elvontam a figyelmét, és majdnem áthajtott rajta. Előredőltem, aztán visszazuhantam az ülésbe.

Anyámnak soha nem volt a szíve csücske Bonnie, mert szerinte rossz hatással volt rám, és ezt soha nem is rejtette véka alá. Az utolsó csepp a pohárban valószínűleg az volt, hogy Bonnie-val voltam, amikor kis híján megkéseltek minket. Ezt anyám akkor is elmondta, és akkor sem tetszett neki, hogy a lánnyal lógtam, de nem tehetett ellene semmit. Legalábbis én ezt hittem. Hát, ezek szerint tett, és nem is akármit. Bonnie pedig azért került, mert azt hiszi, hogy majd olyan leszek, mint az anyám. Az a jeges és undorral teli tekintet, amivel végigmért, mindent elárult. Legszívesebben a pokolra kívánt volna engem, ennél mi sem egyértelműbb.

- Hunter-ék utcára kerültek?

- Mondd, mi ez közted meg Bonnie családja között? - ha már témánál voltunk, ideje volt rákérdeznem. Nyilvánvaló volt az utálat, hiszen Bonnie majdnem a falat kaparta dühében, amikor megtudta, hogy Aaron a suliban van. Akkor azt hittem azért, mert ismeri a kilétét, de egyértelmű, hogy itt többről van szó.

- Tudod, Hunter meg én együtt nőttünk fel, és elég sok hülyeségben vettünk részt gyerekkorunkban. - idegesen megvakargatta a tarkóját. Kényelmetlenül érintette a téma. - A legjobb barátom volt, és bármit megtettem volna érte, de sorra cseszte el a dolgokat. Semmi életcélja nem volt, azt hitte bolti lopásokból, meg idős emberek lakásainak a kirámolásából meg fog élni. Én többre vágytam ennél... - sóhajtott fel.

- Akkor lettél zsaru?

- Jobbá akartam tenni a világot. - egy pillanatra rám vezette a tekintetét, aztán vissza az útra. - Hunter az elején támogatott, de volt az a pont, ahol már nem keresztezhettük egymás útját. Bekerültem az FBI-hoz, és úgy egy éve voltam ügynök, amikor a kezembe adtak egy ügyet.

- Milyen ügyet?

- Sima bolti lopásnak volt álcázva, de valójában nagy értékű gyémántokat csempésztek. Nappal elrejtették az áruk közé, éjjel pedig a vevő ment érte, és elvitte. Ebbe a bandába keveredett Hunter is, és bár állította, hogy ő semmit nem tudott a gyémántokról, nem tudtam mit tenni.

- Őt is letartóztattad?

- Meg volt kötve a kezem. - Aaron felszisszent az emlék hatására, a kormányt pedig olyan erősen markolta, hogy azt hittem kettétöri. Biztatóan a nyakára csúsztattam a tenyeremet, és megsimogattam. Rossz volt látni, hogy ez a téma ennyire mélyen érinti, és átéreztem, mert Bonnie nekem is a barátnőm volt, és én ugyanúgy elveszítettem őt. Igaz nem együtt nőttünk fel, de attól még sokáig az egyetlen ember volt, aki nem nézett keresztül rajtam, és elfogadott olyannak, amilyen voltam.

- Helyesen cselekedtél. - kezemmel a hátát simogattam, éreztem, hogy reszket.

- Hunter nem így gondolta, amikor hat hónapra lecsukták miattam. Az egész családja utána egy rohadt árulónak tekintett, és tekintenek a mai napig.

- Bonnie nekem erről sosem mesélt. Akkor hallottam rólad először, amikor megmentettél... tudod.

Aaron keserűen felnevetett.

- Képzelem miket mesélt rólam.

- Igazából semmit, csak mondta, hogy vigyázzak veled. Az imént meg a fejemhez vágta, hogy én vagyok az újabb alkalmi játékszered. - hitetlenkedve megráztam a fejem. Nem akartam, hogy Bonnie-nak legyen igaza. Azonban az is ott lógott a levegőben, hogy tényleg nem tudtam hányadán is állunk most egymással. Neki adtam magam teljes egészében, szinte az egész életemet fenekestül felfordította, de nem tudtam eldönteni mi van köztünk. Egy pár vagyunk? Esetleg csak tényleg alkalmi partnerek, akik jól érzik magukat a másik társaságában? Vagy csak egy vagyok neki a sok közül?

- Tipikus. - morogta, majd a kocsival befordult egy utcába, ami az ő lakásához vezetett, nekem pedig eszembe jutott, hogy én előbb haza akartam menni. Egyrészt összeszedni pár cuccomat, másrészt megbeszélni anyámmal azt, amit Bonnie-tól hallottam. Muszáj volt hallanom az ő szájából is, és kíváncsi voltam a magyarázatra, meg az okára, hogy erre mégis miért volt szükség.

- Várj! Haza tudsz dobni? Összeszedek pár cuccomat, ha nem baj. - pillantottam Aaronra, aki csak csendben bólintott, majd a legelső lehetőségnél megfordult az autóval, és a házunk felé vette az irányt. 

✘✘✘

A gyomrom görcsbe rándult, amikor leparkoltunk a házunk előtt, és most az egyszer reménykedtem benne, hogy anyám otthon van. Elköszöntem Aarontól, aki azt mondta egy óra múlva visszajön értem, addig lesz időm összepakolni, és talán anyámmal is meg tudom beszélni ezt az egész őrületet. Bele sem mertem gondolni, hogy Bonnie a családjával hol él, és legfőképpen milyen körülmények között. Kétlem, hogy a tesója képes annyit összelopni, hogy abból biztos megélhetést biztosítson nekik. A szülei meg gondolom dolgoznak, de valójában nem sok mindent tudok a családjától. Ugyanolyan zárkózott, mint Aaron. Ő sem osztott még meg velem semmi személyeset, azt leszámítva, amit ma a kocsiban elmondott. Az is iszonyatosan fájt neki, láttam rajta.

- Hahó! Anya?! - megálltam a nappali közepén, és beleordítottam az üres ház csendjébe. Semmi válasz. Beljebb léptem, lehámoztam magamról a kabátomat, miközben arra gondoltam, hogy talán mégsem olyan rossz, hogy anyám nincs itthon, így legalább nem fog kérdezősködni, hogy hova, és kihez megyek.

- Az édesanyja az emeleten van.

- Jézusom, Gerald! - a szívemhez kaptam a kezem, és megpördültem. A szakácsunk állt mögöttem, kabát és táska volt rajta, indulni készült. - A frászt hozza rám!

- Elnézést kisasszony, csak gondoltam szólok, ha már az édesanyját keresi.

- Köszönöm. - mosolyogtam a kicsit lökött kinézetű, hirtelenszőke férfire, aki egy gyors bólintással elintézte köztünk a további kommunikációt, és távozott. Nem értettem mit keres anyám az emeleten, mert ott csak a vendégszoba, és apám irodája volt, de nem is igazán érdekelt. Úgy döntöttem, hogy ameddig nem jön le, én összepakolom pár holmimat, és legalább nem akkor kell, miközben anyámmal vitatkozok.

Gyorsan letettem a táskámat a szobám ajtajába, és belépve oda nyugtáztam, hogy minden az eredeti helyén van még. A szekrényemhez mentem, és kirángattam pár vállalható ruhadarabot, amiket még nem gyűlöltem tiszta szívemből. Az egyik edzőcipőmet is az utazótáskámba gyűrtem, valamint belesöpörtem még a hajkefémet, és a szájfényemet, ami eddig kitette a sminkkészletem összességét.

- Neela! - görcsbe ugrott a gyomrom, a hátamon meg végig futott azonnal a hideg anyám dühös hangjától. Remegő ujjakkal húztam ez a táska cipzárját, majd erőt véve magamon, az nappaliba rontottam. - Nahát! Méltóztattál hazajönni?

- Igen, de nem maradok sokáig. Csak kérdezni akartam valamit. - mondtam neki, miközben erősen küzdöttem vele, hogy a hangom ne remegjen meg. Nem akartam, hogy azt érezze, elbizonytalanodtam, ugyanis kezdtem rájönni, hogy anyám a gyengeségemből táplálkozott, és azonnal erőt merített belőle, ha érezte a bizonytalanságomat.

- Valóban? Mert én is. - karba fonta előttem a karját, és fel alá járkált. Ajkai dühösen remegtek, utoljára akkor láttam ennyire nyugtalannak, amikor eldöntötte, hogy végleg elválik apámtól, és elindította a válóperrel járó ügyletek sorozatát. - Mióta vagy Aaron Cox kurvája?

Elakadt a lélegzetem. A kérdésére a gyomromba mintha ezer kést szúrtak volna, a tüdőm meg visszavonulót fújt. Mégis honnan tud Aaronról? Remegve emeltem magasba a kezemet, ami anyámnak is feltűnt, mert szánalommal nézett végig rajtam, ugyanakkor a szája szélén cinikusság bújt meg. Azt éreztem, hogy rögtön a padlón köt ki a reggelim.

- Honnan tudod?

Anyám felszisszent, és leírt egy kört a szobában.

- Hogy honnan? Elfelejtetted, hogy mindent tudok arról, amit csinálsz? Utána néztem kislányom! Azt hiszed, ilyen könnyen átverhetsz engem?

- Nem akartalak átverni, szimplán nem avattalak be. - feleltem.

- Hogyan keveredtél te egy zűrös múltú FBI ügynök közelébe, hm?

Már megint a kezébe volt az irányítás. Szerencsére az ügyről semmit nem tudott, csak Aaron múltjáig sikerült beásnia magát. Szerencsére.

- És te? Kitetted Bonnie-t és a családját az utcára? - csattantam rá hirtelen, amitől egy pillanatra őszinte megdöbbenés költözött a tekintetébe.

- Ez meg hogy jön most ide?

- Mit tettél?

- Vannak dolgok, amikről jobb ha... - megállt, és a nappalinkból nyíló garázsajtóra pillantott, ahonnan olyan hang szűrődött be, mintha valami leesett volna odabent. - Szóval jobb, ha nem ütöd bele az orrod, mert nem rád tartozik. - folytatta.

- Jó, akkor az én életem sem tartozik rád! - vágtam vissza, azzal fogtam magam, és a szobám felé indultam. Részemről lezártnak tekintettem a dolgot, habár érdekelt volna, hogy miért tette ezt Bonnie családjával, de ha folytatom a vitát, akkor ő tovább vájkál az Aaronnal folytatott kapcsolatomban, és abból nem igazán jöttem volna ki jól.

A garázs felől újabb motoszkálás érkezett, ez halkabb volt, mint az előző, de én felfigyeltem rá, és nem csak én, hanem anyám is. Morogva odafordult egy pillanatra, aztán vissza hozzám.

- Átkozott patkányok... Veled viszont nem végeztem, azonnal állj meg! - förmedt rám, de nekem eszem ágában sem volt. A szobámba rohantam, és a vállamra vettem az utazótáskát, majd gyorsan dobtam egy üzenetet Aaronnak, hogy jöhet előbb is. Arról majd ráérek akkor tájékoztatni, ha ideért, hogy anyám lényegében már tisztában van a fél életével, és nagy rá az esély, hogy jobban ismeri, mint én. Igaz, én nem is nyomoztam utána. - Hallod, amit mondok, nyisd ki az ajtót!

- Add fel anya, nincs miről beszélgetnünk! - szóltam vissza neki a kulcsra zárt ajtón át.

- Annyit árulj el nekem... - egy pillanatra elhallgatott, a hangja meglágyult. - Lefeküdtél azzal a férfival?

Az ágyra roskadtam, elegem volt. Pont ezt a kínos, és kellemetlen beszélgetést akartam megspórolni. Nem feleltem. Akadozva szökött a levegő a tüdőmbe, és rá kellett döbbennem, hogy még mindig tartok anyámtól. Most már nem is attól, hogy kiabáljak vele, vagy visszaszóljak neki. Sokkal inkább az rémisztett meg, hogy őszintén kitárjam neki a lelkem. Bármit, ami én vagyok. Mintha ezzel vicsorgó kutyák elé dobnám magam, olyan érzésem volt. Pedig ő csak az anyám, mégis tartottam tőle, hogy felhasználja majd ellenem, mégpedig a leggonoszabb módon. És nem azért, mert direkt rosszat akarna, hanem mert szentül hitte, hogy ő ezzel tesz nekem a legjobbat. Hát nem.

- Menj el, kérlek... Menj el! - súgtam halkan. Csak én hallhattam, de reméltem, hogy a lelke mélyén anyám is érzi, hogy eljött az a pont, amikor időt és teret kell nekem adnia, legalább addig ameddig ki nem dugom az orrom a szobámból. Nem sejtettem, hogy ez jóval előbb eljön a tervezettnél.

Éles, ijedt sikolyra kaptam fel a fejem, anyám hangja volt.

- Ki maga? - felpattantam, és az ajtóhoz léptem, rátapasztva a fülemet. Kivel beszél az anyám? - Nem hallotta? Hogy jutott be? Úr isten! - anyám torkából vérfagyasztó üvöltés tört ki, én pedig kirontottam a szobámból. Hiba volt...