A meleg zuhany után bágyadtan ültem le az ágyam szélére, de legalább már nem voltak olyanok a végtagjaim, mintha a fagyasztóból szedtem volna ki őket. Nedves tincseimen áthúztam az ujjaimat, ekkor egy hang ütötte meg a fülemet. Az órára pillantottam, elmúlt tíz óra. Apa még csak most ért haza? Az a bizonyos gondolat megint az agyamba fészkelte magát, és nem hagyott nyugodni. Máskor is sokat dolgozott, de soha nem ennyire későig. Felálltam, és az ajtómhoz sétáltam, majd a fülemet rátapasztottam. Halk motozást hallottam, majd anyám dühös hangját, amint számon kéri a hazaérkező apámat, hogy hol volt ennyire sokáig. Apám válaszát nem hallottam tisztán, de azt igen, hogy rólam kérdez, mire anyám mindenről beszámol neki. Aztán csend támadt. Még erősebben az ajtónak nyomtam a fülemet, de úgy tűnt a szüleim mindent megbeszéltek, amit meg kellett. Kisvártatva kopogást hallottam, majd a következő pillanatban ijedten estem hátra az ágyamra, ugyanis az ajtóm kitárult, én pedig nem akartam lebukni, hogy hallgatóztam.

- Beszédem van veled. – állt meg apám a szobám küszöbén, és iszonyatosan dühösen nézett le rám. Már csak a mályvaszínű inge volt rajta, az öltönyét levette, így rálátásom nyílt a rendezetlen kinézetére. A nyakkendője meg volt tekeredve a nyaka körül, a gallérja pedig felgyűrődött. – Hol voltál?

- A... - kezdtem volna bele, de apám meglendítette a levegőbe a tenyerét, hogy ne is folytassam.

- Költői kérdés volt. Anyád elmondta, hogy hol voltál. Mégis hogy jutott eszedbe egyedül sétálgatni az utcán? Mikor volt nálunk ez szokás, hogy se szó se beszéd elmész itthonról, ráadásul olyan helyre, ahova nem vagy elengedve? – csak úgy záporoztak felém a kérdései, azt sem tudtam hirtelen melyikre reagáljak. – És a telefont miért nem veszed fel, ha hívlak?

- Azt hiszem, elveszítettem. – vallottam be, bár tudtam, hogy ezzel végleg feltornászom apám vérnyomását a plafonra. Amúgy is apró szemeit még szűkebbre vonta össze, elege volt. Tenyerét az állára tapasztva tett egy kört a szobámban, majd megigazgatta magán az ingét. Kinyújtottam a nyakamat, és még az ütő is megállt bennem. Ahogy kezeivel ingerülten megrángatta magán az inget, a gallérja normál pozícióba állt, ezzel pedig felfedve a sarkában lévő foltot. Egy kicsi, de annál intenzívebb színű ajaknyom díszelgett a világos anyagon, és bárhogy néztem, mindenhogyan rúzsfoltnak nézett ki. Meredten bámultam rá, ami apámnak is feltűnt, így egy feltűnő köhintés után inkább eltakarta.

- Ajánlom, hogy ez többet ne forduljon elő! – rázta meg irányomba a mutatóujját, de koránt sem volt olyan határozott, mint amilyen szokott lenni. Sokkal inkább feszélyezett. – A büntetésedről meg majd anyáddal beszéltek. – ez volt a végszó, ugyanis még egy utolsó, dühös pillantás után kifordult a szobámból, az ajtó pedig hangosan csapódott be utána.

✘✘✘ 

Tágra nyílt szemekkel pislogtam, mint hal a szatyorban, fel kellett dolgoznom az elmúlt percek eseményeit. Tehát, szedjük össze. Apám hazaért, megtudta mi történt, bejött, és letolt. Eddig tiszta sor. Majd feltűnt az a folt az ingjén, ami lehetett volna az ebédje maradéka is, de nem. Határozottan egy női ajkat formázó minta volt a gallérja szélén, ami azért elindította az amúgy is száguldozó fantáziámat. Más esetben letargiába estem volna, amiért le lettem szidva, és még a telefonom sincs nálam, de most... Most teljesen hidegen hagyott minden más.

- Hahó, bejöhetek? – a kusza gondolataimat egy halk kopogás szüntette meg, a nagyi dugta be a fejét az ajtón.

- Persze, gyere csak. – bólintottam.

- Minden rendben? A szüleid elég dühösek rád, de azt hiszem sikerült beszélnem velük. – ajkait mosolyra húzta, aztán úgy, ahogy tegnap este, letelepedett mellém az ágyra.

- Köszönöm, de igazán nem kellett volna. Az én hibám volt, nem figyeltem az időt, és még a telefonomat is elhagytam. – motyogtam az orrom alatt, és inkább a takarómból kiálló cérnaszálnak szenteltem minden figyelmemet. A nagyi szánakozva nézett rám, gondolom az ő fejében is megfordult, hogy hogy lehettem ekkora szerencsétlen. Nem elég, hogy a férfi, akibe feltehetően szerelmes vagyok – vagy mi –, egy gazdag, elkényeztetett libának tart, még a telefonomat is sikerült elveszítenem, ráadásul pont nála. Pedig nem akartam vele kapcsolatot létesíteni ezek után.

- Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – kérdezte, én meg bólintással feleltem. – Bántott valaki? – kedves hangja szinte simogatta a lelkemet, és legszívesebben mindent elmondtam volna neki attól kezdve, hogy majdnem megkéseltek az utcán, egészen odáig, hogy az edzőm egy FBI ügynök, és ráadásul egy bunkó is. De nem tehettem. Csak felzaklatta volna az információ, az ő nyugodt, egyszerű életébe nem fértek bele ezek a dolgok. Neki az volt a legnagyobb gondja, hogy milyen ízű süteményt vigyen át az új szomszédoknak, vagy épp melyik barátnőjével menjen vasárnap a templomba. Általában Grace nénit szokta vinni, mert az köztudott, hogy ő bolondul a fiatal, és igen jóképű tiszteletesért. Szerintem semmi extra nincs benne, igaz csak egyszer láttam, tavaly karácsonykor, amikor meglátogattuk a nagyit. Rávett, hogy menjek el vele. Életem legunalmasabb egy órája volt, még Mr. Oldsman történelemórájánál is unalmasabb. De a nagyi szerette, és ez volt a lényeg. Nem szívesen borítottam volna feje tetejére az egész kis életét. Főleg úgy, hogy ezen segíteni nem tudott volna, akkor meg minek aggódjon?

- Nem, senki sem bántott. – válaszoltam, és reménykedtem, hogy nem firtatja a témát még annak ellenére sem, hogy biztos voltam benne, hogy nem hisz nekem. Lágy tekintete végigkoslatott rajtam, majd megállapodott a ráncos kezén, ami finoman az én kezem után nyúlt. Nagyot sóhajtottam, és figyeltem, ahogy feláll, majd egy puszi meg egy szép álmokat elköszönés után, elhagyja a szobámat.

Nem akartam róla beszélni, így hát nem erőltette. Azt hittem, lesz még időm átgondolni, mit mondjak, vagy, hogy miképp tálaljam, de sajnos az elkövetkezendő napokban már nem volt lehetőségünk beszélgetni, apa ugyanis szobafogságra ítélt, ünnepek ide vagy oda. Ez persze vonatkozott arra is, hogy más sem jöhetett be a szobámba. A nagyi próbálta jobb belátásra bírni őket, de nem lehetett. Hajthatatlanok voltak, és éltek a saját meggyőződésüknek, miszerint abból tanulok, ha jól megbüntetnek, amiért nem fogadtam szót.

- Mindened megvan, anya? – nézett végig apám a nagyi csomagjain, amikor berobbantunk a repülőtérre. Pár perc múlva indult a gépe vissza, nekem pedig már a gondolattól is összefacsarodott a szívem. Könnyebbé tett mindent a jelenléte még akkor is, ha nem mondhattam el neki, ami bántott. A puszta létezése, és a tekintetéből áradó segíteni akarás minden rosszat a visszájára fordított, és ez most eltűnik, amint felszáll arra a gépre.

- Ne aggódj kisfiam, ha nem, majd feladjátok postán. – mosolyogva megsimogatta apám arcát, aki cserébe egy csókot lehelt az öregedő kezére. – Aztán nagyon vigyázzatok magatokra, te pedig telefonálj, ha tudsz. – fordult felém, majd jó erősen magához szorított. Mélyen magamba szívtam a kamilla illatú parfümjét, ami elvegyült a citromos kézkrémjének aromájával. A legmegnyugtatóbb illatok voltak, amiket valaha is éreztem. A vállára hajtottam a fejem, a szememet szorosan behunytam, és hagytam, hogy egy kövér kis könnycsepp végigguruljon az arcomon. Nem akartam, hogy elmenjen, és ezt nem is rejtettem véka alá. Az egyedüli, aki alig várta már, hogy hazacuccoljon, az anyám volt, ugyanis amióta a nagyi a védelmembe szállt, elég feszült volt köztük a levegő.

- Hiányozni fogsz. – szipogtam, ő pedig rám nézett, és elsimította az újabb könnycseppet a szemem alól.

- Te is nekem szívem, de majd beszélünk telefonon. – elmosolyodott, majd a pillanatunkat a hangosbemondó szakította félbe, ami a gép indulására figyelmeztetett mindenkit. Apám villámgyorsan felkapta a földről a csomagokat, és a nagyi kezébe adta őket, aki párat a vállára vett, párat pedig a kezében tartott. Utoljára még jól megölelgetett minket, engem hagyott utoljára. – Aztán csak bátran azzal a fiúval. Ne feledd, a szerelem nincs szabályokhoz kötve. – a fülemhez hajolt, és belesúgta, majd a mondata végén egy puszit nyomott az arcomra. Ezt olyan halkan mondta, hogy a szüleim véletlenül se hallják meg, de én megértsem. Eltávolodott tőlem, aztán hevesen integetve nekünk, a beszállókapu felé indult, majd percekkel később eltűnt a tömegben. Legurult egy utolsó könnycsepp is az arcomon. Tökéletesen értettem mit akart mondani, a baj csak az volt, hogy az egész nem rajtam múlt, és most egyedül kellett vele megbirkóznom. 

✘✘✘ 

Szó szerint, az eddigieknél is nagyobb görcsben állt a gyomrom, amikor kiszálltam péntek reggel anyám autójából. Bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen suliba jönnöm, de ez nem így működött. Anyám amúgy is némasági fogadalmat tett irányomba azóta, hogy megléptem otthonról, és semmilyen formában nem volt hajlandó kommunikálni velem. Ezzel büntetett, legalábbis ő büntetésnek fogta fel. Nekem inkább ajándék volt, örültem neki, hogy nem kell az állandó utasítgatásait hallgatnom.

- Fél ötre itt vagyok érted. – ennyit mondott csak, mielőtt kiszálltam az autójából, és az iskola épülete felé indultam. Elégedetten vettem tudomásul, hogy az őszi szünet ellenére minden olyan maradt, amilyen volt. Azok, akik titokban az épület mögött cigarettáztak, most is ott voltak, és természetesen Cherry is megtartotta a méhkirálynő posztját, az inasai elégedetten loholtak utána.

Beérve az épületbe egyenesen a szekrényem felé vettem az irányt, ahol Sarah és Rhett önfeledten beszélgettek. Megtorpantam, nem akartam semmibe sem belegyalogolni, bár ahogy láttam csak Rhett szája járt, a lány inkább bólogatott, de annyira, hogy féltem, lerepül a feje. Karba tett kézzel néztem őket, majd csak azután léptem oda, hogy a srác vidáman felszívódott, és elhaladva mellettem, odaköszönt nekem is.

- Hahó, ez meg mi volt? – kérdeztem Sarah-t meglepve, de ahogy elnéztem, nála jobban senki sem lepődött meg.

- E-egyszer csak idejött, és elhadarta kábé a fél életét. – lesett utána elhűlve, én pedig felkuncogtam. Ennek a srácnak tényleg bejöhet Sarah, ha csak úgy elé állt kezdeményezés gyanánt. Meg az is biztos, hogy nagyon bátor. Én biztos nem mernék csak úgy odamenni a kiszemeltemhez beszélgetni.

- Aranyos srácnak tűnik. – feleltem, közben pedig kipakoltam a szekrényemből azokat a könyveket, amikre szükségem volt. Ezúttal nem esett ki papírfecni sehonnan sem.

- Aha... - ámuldozott még mindig a lány, aztán hirtelen felém kapta a tekintetét. – Na, de mesélj, veled mi van? Egész szünetben nem értelek el.

- Elhagytam a telefonomat. – böktem ki elkeseredetten, habár tisztában voltam vele, hogy valójában nem hagytam el. Pontosan jól tudtam, hogy kinél van, de úgy voltam vele, hogy inkább életem végéig telefon nélkül leszek, minthogy még egyszer annak az embernek a közelébe menjek, teljesen önszántamból. Az persze elkerülhetetlen volt, hogy ne fussak vele össze, hiszen mégis csak volt vele órám, és mégis csak miattam volt itt, de eldöntöttem, hogyha tehetem, akkor inkább elkerülöm őt.

- Ó, hogyan?

- Nem figyeltem, és valószínűleg kiesett a kabátom zsebéből. – lesütöttem a szememet, utáltam hazudni olyan embereknek, akik nem érdemelték meg. Sarah oldalra húzta az ajkait, sajnálkozva nézett rám, mintha nem is a telefonomat, hanem a fél karomat veszítettem volna el. – Majd ma órák után anyával elmegyünk, aztán kapok másikat. – mosolyogtam rá.

- Ja, amúgy arról tudsz, hogy ma sem lesz edzés? – vetette oda félvállról, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnénk, bennem viszont megállt az ütő, és ennek hatására nem sokkal a terem ajtaja előtt én is lefékeztem.

- Mert?

- Azt nem tudom, de a tesi terem ajtajára ki van írva. Reggel láttam, amikor mentem arra fele. – mutogatott az említett ajtó felé, miközben megrántotta a vállát, én pedig nem értettem, hogy miért érint ennyire hevesen ez az információ. Hiszen ezt akartam. Távol maradni tőle, amilyen távol csak lehet. Most pedig, hogy ezt megkapom, mégis rosszul érint, és valami markolja a szívemet. – Na, de én megyek órára, később beszélünk. Szia! – intett a szoborrá merevedett testemnek Sarah, aztán belibegett a terembe. Tőlem csak egy erőtlen bólintás volt a válasz, és egészen addig álltam földbegyökerezett lábakkal a folyosón ameddig a terem ajtaja hangos durranással be nem vágódott. Akkor megugrottam, és realizáltam magamban, hogy nekem is ideje lenne indulni, ha nem akarok elkésni. A reakcióm amúgy is teljesen abszurd volt. Legfeljebb ma nem kapom vissza a telefonomat, ennyi. 

✘✘✘ 

Mrs. Morton órájáról jöttem ki, és összeszedtem magam annyira, hogy a gondolataim végre ne a férfi körül forogjanak, amikor elhaladtam azelőtt a bizonyos lépcsősor előtt. Már el is feledkeztem róla, hogy tulajdonképpen mi miatt voltam zaklatott, de az is lehet, hogy soha nem is tudtam. Dühített, amit mondott, azonban a jelenléte mégis befészkelte magát a fejembe, és nem tudtam kiűzni onnan, bármennyire is próbáltam. Lehet, hogy igaza van a nagyinak, és tényleg szerelmes vagyok belé? De az meg hogy lehet? Hiszen még csak pár hete ismerem, és az én olvasatomban ez elég kevés idő ahhoz, hogy valakibe bele lehessen szeretni. Vagy nem?

Elmélázva rágcsáltam az ajkamat, miközben kezemben a könyveimmel gyanútlanul igyekeztem a szekrényem felé. Hát, ez a nap is eltelt, és igazából értelmét sem láttam, erre az egy napra bejönni, de sajnos nem kaptuk meg szabadnapnak.

Már majdnem a szürke fémdoboz elé értem, amikor egy szorítást éreztem a karomon, majd lendültem is balra, a lépcsőn lefelé. Alig bírtam megtartani az egyensúlyomat, hogy ne forduljon ki a bokám, és mondjuk azért a lépcső alján lévő falnak se essek neki. Esetlenül kapaszkodtam meg a mellettem húzódó korlátban, aztán ahogy felpillantottam, a tüdőmbe szorult a levegő. Mr. Cox előttem álldogált, dús ajkai csak centikre voltak az enyémektől, bár arca félig árnyékban volt, mert a fejét a fekete pulcsijának kapucnija takarta. Megremegtem, olyan volt, mintha egy nagy erejű hullám söpört volna végig a testemen, egyszerre fájt, és egyszerre szabadított fel. Soha nem éreztem azelőtt ehhez hasonlót.

- Lassú a reakcióidőd. – szólalt meg rekedtes hangon, szinte suttogva. A pillantása zavarba hozott, ezért gyorsan oldalra néztem, majd óvatosan kicsusszantam a hatalmas tenyerének szorításából.

- Igen, mert nem vagyok nindzsa. – vágtam vissza, vagyis hát inkább próbáltam, mert ami a torkomból előjött, az minden volt, csak hang nem. Inkább hatott egy elárvult kiskutya szűkölésének, mint normál hangerejű mondatnak. Hátrébb léptem, és rengetegszer emlékeztettem magamat, hogy épp haragszom rá, és ehhez mérten kell vele viselkednem. Nincs bájcsevej, nincs mosoly, nincsenek pillangók. A baj csak az volt, hogy az utóbbiak igen is voltak, és a közelében egész egyszerűen elfelejtettem józanul gondolkodni.

- Azt hiszem, ez nálam maradt. – figyelmen kívül hagyta, amit mondtam, majd a zsebébe nyúlt, és elővette belőle a mobilomat. Végre. – Jobban is vigyázhatnál a cuccaidra. – felém nyújtotta a telefont, én pedig tettem egy lépést előre, hogy elérjem, de amikor kinyújtottam a karomat, ő fogta magát, és elhúzta az orrom elől. Riadtan kaptam rá a tekintetemet, nem igazán tudtam mire vélni, de az ő arcán hatalmas mosoly terült szét. Utálom!

- Visszakaphatnám? – kérdeztem bátortalanul.

- Természetesen, de vannak feltételeim, kislány. – karba tett kezekkel nekidőlt a falnak, a mosolya pedig átváltott cinikussá. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat tőlem.

- Feltételek?

- Először is, nem haragudhatsz rám. – na tessék, úgy tudtam. – Másodszor pedig, hagynod kell, hogy kiengeszteljelek. – ráharapott az alsó ajkára, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy zavarban lenne. Ezzel szemben én? Azt sem tudtam hova nézzek, olyannyira kellemetlenül éreztem magamat.

- Ennyi? – kérdeztem vissza, amikor kicsit összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy a szemébe nézhessek. Hiába ő a felnőtt, nem játszadozhat velem. Épp elég, hogy a szüleim megteszik.

- Miért, nem elég? – nevetett fel, nevetése pedig egy pillanatra a lelkembe költözött. Istenem, miért? Miért ennyire jó pasi, és miért tudja ennyire jól felhasználni az adottságait? Komolyan nem fért a fejembe, hogy miért pont őt bízták meg a feladattal, hogy védjen meg engem. Kaphatta volna az ügyet más is, mondjuk egy olyan ügynök, aki legalább elmúlt negyven éves, kopaszodik, és sörhasa van. Még különösebben álcáznia sem kellett volna magát, hiszen ki ne hinné el róla, hogy ő az új tanár? – Szóval, mit mondasz? Megbocsátasz?

- Ez nem ilyen egyszerű. – feleltem, mert őszintén így is gondoltam. Annak ellenére is, hogy már rég nem haragudtam rá. Nem volt miért. Csak azt mondta, amit gondolt. Legalább őszinte.

- Hát, bonyolult se. – emelte magasba az egyik szemöldökét, majd meglóbálta a kezébe a telefonomat. – Csak igent kell mondanod, és máris a tiéd.

- Amúgy is az enyém. – vágtam rá hirtelen, anélkül hogy átgondoltam volna, amit mondok.

- Ez igaz, de most én szabom a feltételeket. – Mr. Cox ellökte magát a faltól, és nagy lendülettel felém indult. Én annyira megdöbbentem a hirtelen reakcióján, hogy elkezdtem hátrálni, egészen addig, ameddig a hátam mögött lévő lépcső meg nem állított. – Mit mondasz? Hajlandó vagy nekem megbocsátani? – hatalmas kölyökkutya tekintettel bámult rám, szinte lehetetlen volt, hogy ne bocsássak meg neki. Igaz, hozzám sem ért, de a közelsége olyan hatással volt rám, hogy úgy éreztem, menten felgyulladok. Idegesen fészkelődtem előtte, a férfi pedig a zsebébe csúsztatta az egyik kezét, a másikban pedig még mindig a telefonom volt, amit az arcom előtt tartott.

- I-igen. – leheltem, aztán egy hirtelen mozdulattal kikaptam a kezéből a mobilt. Ahogy ezt megtettem, arcára hatalmas mosoly kúszott fel, ami azt jelezte, hogy büszke magára, amiért zsarolással sikerült elérnie a célját. Hatalmas taps Mr. Coxnak!

- Hahó! Aaron, te vagy odalent? – a pillanatot Mrs. Morton hangja szakította félbe, én pedig összerezzentem. Ez a nő mindenhol ott van? Terjedt az a hülye pletyka, hogy a tanárnőnk boszorkány, és minden diák titkát kilesi, amikor azok nem figyelnek rá. A vesénkbe lát, ezért olyan jó pszichológia tanár. Persze ez csak egy legenda volt, amivel a felsőbb évesek az újakat riogatták, de abban a pillanatban, esküszöm kezdtem hinni benne.

- Aha, de megyek már. – üvöltött fel Mr. Cox, de a mosoly egyáltalán nem fagyott le az arcáról, nem úgy, mint nekem. Lényegében már láttam magamat az igazgatónő előtt ülni abban a kényelmetlen székben, ahogy kínvallat arról, hogy mit kerestem azon a helyen, ahova diákoknak belépni szigorúan tilos. – Később hívlak. – pillantott rám, aztán letolva a kapucnit a fejéről, felkocogott a lépcsőn. Még hallottam, ahogy Mrs. Morton mond neki valamit, hiszen annak a nőnek soha be nem állt a szája, aztán ahogy a lépteik zaja halkult, úgy a beszédük is teljesen elnémult. A csend rám telepedett, csak a szívem zakatolt olyan hangosan, hogy még a szélsebesen cikázó gondolataim zaját is elnyomta. Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy most melyik hangosabb, de abban biztos voltam, hogy Mr. Cox közelében elveszítettem a józan eszemet.