A fejléces aestheticek amik a fejezetekben találhatóak az én munkáim, a karakterekhez készítettem őket

Kiejtés:

Nohan Chevalier [noán söváliér]

Egész álló nap csak arra tudtam gondolni hogy mennem kell a művészeti órára. A szorongás nem akar csillapodni, sőt egyre erősödik ahogy közeledik a nyolcadik óra.

Nem ismerek ott senkit, az osztályban legalább tudom kik nem vesznek rólam tudomást. Itt össze leszek zárva egy rakás idegennel, akik szintén át fognak nézni rajtam, csak azt se fogom tudni melyik osztályba járnak, ami azért rémisztő mert ha valamelyikük amellett dönt hogy elkezd szivatni, fogalmam sem lesz hogy melyik osztályt kerüljem.

Amúgyis, a művészetisek nem írni szoktak, ők olyat csinálnak aminek van... Látszatja, nem?

Különben is, nem szeretném ha bárki elolvasná a könyvemet. Egyáltalán nem jó, nem is érdekes... Csak egy fantasy meleg történet, tele klisékkel. A főszereplő elég sokban hasonlít rám, neki is későn jelennek meg a képességei, csak ő nem tanul vadásznak, hanem egy démon, akiről kiderül hogy nagyon nagy hatalma van és végül Heszna oldalán fog harcolni. De jó is lenne... De jelen pillanatban még azt sem venném biztosra hogy valaha lesz bármilyen erőm és amilyen szerencsés vagyok, ha van is, akkor az lesz hogy egy kést növesztek a szívembe.

Mindjárt becsengetnek, én pedig a folyosó végén leskelődök. A tanár már rég bement, egy magas, szálkás testalkatú férfi. Nem néz ki túl keménynek, én mégis félek tőle.

Becsengetnek, amitől én majdnem felsikítok a szívrohamtól. Most mihez kezdjek? Már az első óráról elkések... Ezt jól megcsináltam.

A torkomban dobog a szívem ahogy odafutok az ajtóhoz és benézek. Mi van ha bemegyek és pánikrohamom lesz? Mi van ha bemegyek és elsírom magam, vagy még rosszabb... Összeesek? Nem akarok pánikrohamot... Újra és újra leperegnek a szemem előtt a lehetséges végkimenetelek, de egyik sem mutat semmi bíztatót.

A torkomban és az egész testemben érzem ahogy lüktet a vér az ereimben, a szemeimet pedig csípik a könnyek. Tényleg nem szeretnék pánikrohamot... Egy lépést teszek az ajtó felé, mikor elszorul a torkom és nem kapok levegőt. A könnyeim elerednek, én pedig befutok a férfi mosdóba a folyosó végén és bezárkózok egy fülkébe. Ledobom a táskám, lehajtom a vécé fedelét és odakuporodok.

Miért pont most? Miért mindig a legrosszabb pillanatokban jön elő? Úgy utálom hogy nem tudok bemenni egy rohadt órára hogy ne történne ez.

Hangosan zihálva próbálok levegő után kapkodni mialatt folynak a könnyeim. A lábaimat felhúzom, a kezeimet pedig a tarkómra szorítom és csak reménykedni tudok hogy nem szakad be alattam a vécétető. Az kéne még...

Tényleg nem akarok bemenni az órára, de inkább ez, mintsem a fegyverhasználat Hannesnál...

Miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie? Nem lehetne egyszer nekem is jó? Ha lenne erőm, minden más lenne. Nem lógnék ki úgy a sorból és végre hozzám hasonlóakkal lehetnék délutáni órákon... Ott legalább hozzám hasonló képességűek lennének. Így... Mindenből kimaradok. Amiből meg nem, ott nem tudok beilleszkedni mert nem vagyok ott a képességfejlesztő órákon amik tényleg összehozzák a csapatokat. De ha megjelenne az erőm se lenne az igazi. Már mindenki más tudja legalább hogy alapvetően hogy használja, vagy hogy hol vannak a határai, mit tud. Van egy közösség, ami már legalább egy éve együtt mozog, együtt fejlődik, ha én odakerülnék ugyanaz lenne mint eddig. Levegőnek néznének és én lennék a visszamaradott szerencsétlen aki azt sem tudja mit keres ott.

Várok néhány percet míg kapok levegőt és már nem sírok. Bár a mellkasom ugyanúgy szorít, be kell mennem. Nem késhetem le már az első órám felét... Minél többet várok csak egyre rosszabb lesz bemenni.

Ahogy haladok a folyosón végig azt mantrázom magamban hogy csak meg ne álljak... Ha most megállok, biztos hogy nem fogok bemenni. Lehajtom a fejem és inkább csak a padlót nézve, az addig felgyűlt lendületet hasznosítva fordulok be a terembe.

Meglepetésemre kicsivel ahogy felnézek egy ismerőst látok.

- Sikerült! - ordítja... Lex? Ő is jár képzőművészetre?

Nagyon úgy néz ki ahogy egy... Színesen égő valami előtt áll örömittasan, mellette a tanárral, aki épp megveregeti a vállát.

- Szép munka - mosolyog rá. Nézik egy ideig ahogy ég, kicsit körbejárják, majd amint teljesen elalszik a láng Lex gondolom az asztalához lép, ami közvetlenül a hatalmas, imént még lángoló vászon mellett van. Tele van pakolva rendezetlen papírokkal, festékekkel, tégelyekkel, de nem kerüli fel a figyelmem a tegnap megismert metanol sem... Akkor erre kellett neki. De miért lopta el a kémia szertárból ehhez?

Éppen leveszi fekete, festékkel borított kesztyűjét mikor oldalra néz és meglepetten ismer fel.

- Hát te? Te is jársz művészetre?

- Biztos te vagy Ai, igaz? - lép elém a tanár mielőtt bármit mondhatnék.

- Igen, elnézést a késésért... - nézek a földre.

- Jajj, nem eszik azt olyan forrón, mindenki akkor jön amikor tud, úgyis ötig-hatig itt vagyunk, bármikor közbejöhet valami. Az osztályfőnököd mondta hogy heti kétszer járnod kell most már. Ez a csütörtöki jó, meg még melyik nap szeretnél jönni? Hétfő és szerda kivételével mindig vagyunk.

- A kedd még megfelel.

- Jó, akkor majd beírlak keddre is. Azt hallottam hogy írsz, milyen zsánerben alkotsz?

- Fantasy - mondom lesütött szemmel - meg romantikus... - suttogom hozzá.

- Ó, az szuper. Van most elkezdett könyved? - Bólintok. - Itt van? Belenézhetek?

- Annyira nem jó...

- Az nem baj, azért vagy itt hogy fejlődj. Ha olvastam valamit tőled tudok segíteni abban hogy hogyan fejlesztheted magad. - Egészen bíztató az arca, azt is megkockáztatom hogy már-már segítőkész. Végülis természetes hogy az, nem is attól félek hogy ő elolvassa amit írok, hanem minden más diáktól az iskolában. 

- Te írsz? - kérdezi elkrekedett szemekkel Lex. Elég lassan esett neki le...

- Ühüm. - Gondolom most jön az, hogy megforgatja a szemét és lenézően elsétál.

- Ismeritek egymást? - mutat kettőnkre a tanár.

- Igazából csak tegnap találkoztunk pár percre, annyi volt. - Helyesbít.

Ez pedig maradjon is így. Nem szeretném ha csalódást okoznék neki, vagy ő elhagyna, egyik sem lenne jó egyikőnknek sem.

- Akkor majd megismerkedtek. Be tudod hozni a könyved a laptopomon?

- Kézzel írom... - nézek félre. Nem tehetek róla, ha egyszer valamelyik hackerünknek eszébe jut hogy milyen jó lenne feltörni a gépem és közzétenné az irományom vagy saját kezeim által, vagy a többiek miatt, de meghalnék, az egyszer biztos. Amilyen életképtelen vagyok még véletlenül magamtól osztanám meg.

- Tényleg? Hogyhogy?

- Csak úgy - vonok vállat. Ha a hazugság fájna...

- Először szeretném ha begépelnéd, hidd el úgy sokkal egyszerűbb lesz írni. Lehet utána szerkeszteni, és könnyen át lehet írni.

- Muszáj?

- Igen, jó lenne. Sokkal kevesebb munka van vele mint a kézzel írottal.

- Rendben...

- Akkor odaadom a laptopot, jelentkezz be rajta és ha elkezded beírni wordbe, majd átmentheted felhőbe, hogy bármikor szerkeszthesd. - Ezzel már sarkon is fordul a gépért. Végre van időm kicsit körbenézni az egészen világos, tágas teremben. Nemrég lett felújítva, az eszközökön ez tisztán látszik. Nagyjából tizenöten vagy húszan vagyunk itt. Ez nem túl sok, de nem is bánom. Van aki rajzol, szobrászkodik, varr, festékszóróval fúj valami lapra, meg van egy csaj aki ha jól látom random dolgokat ragasztgat valamire. Mindenféle különleges ember van itt, erre itt vagyok én, aki hébe-hóba írogatni szokott. Fantasztikus. Már megint ki lóg ki a sorból? Hát persze hogy én.

- Ha ideülsz jó lesz? Itt van konektor - rakja le a laptopot gondolom a Lex padja mellé, hiszen annak támaszkodik. Az asztala telis tele van vázlatokkal, vízfestékkel, meg különböző színű tégelyekkel meg nem tudom milyen tubusos festékkel.

Vállat vonok. Mindegy hova teszi, ugyanúgy utálni fogom ezt a helyet.

Ahogy Soan tanárúr felhajtja kockás ingének az ujját, majd előre hajol, feltűnnek a tetoválásai az alkarján, ahogy rendezett, szinte katonás vonalakban kanyarognak. Biztos vagyok benne hogy láttam már valahol láttam ezeket, de fogalmam sincs mit jelentenek. Ha tanultam volna szimbolikára elsőben, biztos tudnám, de ha egyszer olyan borzasztó unalmas volt...

Mindenki csendesen csinálja a dolgát vagy halkan beszélget, én pedig leülnék a helyemre hogy eltűnjek a figyelemből, mikor valaki bekocog a terembe.

- Nohan, hogyhogy ennyit késtél? - kérdezi tőle a tanár.

- Elnézést, csak elhúzódott a tánc és nem tudtam eljönni. - Mosolyogva megvakarja a tarkóját, komolyan úgy néz ki mint valami angyal. Nem azok a pöffeszkedő "isteni" teremtmények, hanem a harcos, kiegyensúlyozott higgadtak. Magas, közepesen izmos testalkata, göndörkés szőke haja és égszínkék szeme felveti bennem a kérdést, hogy hol van a koronája meg a fehér lova? Biztos leparkolta a koli előtt. Rám téved a tekintete, mire kellemes mosolyra húzódik a szája. Hihetetlen, még szinte a szeme is mosolyog. - Veled még nem láttalak itt, új vagy? - Félénken bólintok. - Akkor üdv köztünk. Hogy hívnak?

- Aischylos Postuchè, röviden Ai.

- Nohan Chevalier, nagyon örülök.

Kezet fogunk, ő pedig alig láthatóan végigmér, majd néhány pillanatra lelassul a mozgása. Bizonyára talált valami kivetnivalót rajtam, nem lenne túl meglepő. Lehet a choker nem tetszik neki, vagy az hogy fekete pufi dzsekit vettem fel szivárványos pólóval. De ha egyszer fázós vagyok, nem tudok mit csinálni.

- Mi a képességed?

A kérdésre beharapom a számat. Tudtam hogy valami rossz fog történni, de hogy ilyen hamar... Megremegek és már szinte sírok is. Eddig is szorított a mellkasom a félelemtől, ez csak mérföldekkel ront rajta.

Ez a mondat, amire mindenki aki idejár felkapja a fejét ha nem is fizikailag, de a füle hirtelen mindenkinek nekem szegeződik.

- Még nincs...

- Ne csüggedj miatta, majd neked is meg fog jelenni mikor itt lesz az ideje. - Persze, biztos. Vagy nem. Aztán majd legfeljebb az utcán töltöm az életem, vagy nem tudom. Valami eldugott vadász bázison a pincében, iratokat rendezgetve. Meglepetésemre elmosolyodik, szélesebben mint eddig. Nem tűnik gonosz vigyornak, sőt nagyon higgadt és szelíd, de nem tudhatom hogy a fejében mennyire degradál le. - Én próféta vagyok.

Próféta? Azokból nagyon nagyon kevés van. Nem sok van meg róluk, annyi hogy valamit jövendölnek, de hogy mit az rejtély. Az agyam csak akkor működik és arra emlékszik amire nem kellene.

Biztos látja ahogy elbizonytalanodok, mert folytatja.

- Bizonyos esetekben látok néhány jelenetet a jövőből. Sajnos ezekről nem árulhatok el semmit, viszont művészetekben jártas vagyok, szóval ha ilyen problémád van keress meg és szívesen segítek.

- Ez igaz, a próféták különösen tehetségesek a kreatív művészetekben, talán még nálam is jobban - sandít a tanárúr Nohanra.

- Nem tudom hogy ilyen kivételes vagyok-e, de örömömre szolgál ha valakinek segíthetek ebben. - Szinte ragyog, mind ő mind a szavai. Még soha nem találkoztam ilyen pozitív megjelenésű emberrel.

Az egyik festőállványhoz megy, amin egy félkész absztrakt festmény van és akörül kezd el pakolászni, a tanárúr szintén elindul a dolgára, így én is leülök Lex mellé, aki most ragadott ceruzát egy újabb vázlathoz.

- Hanyadikos vagy? - kérdezi épphogy rám nézve. Bár nem tudom mennyit lát belőlem, hiszen pont azon az oldalán ülök ahol a szemét teljesen eltakarja a haja.

- Három D. Te?

- Ó, akkor te vagy az a srác akinek még nincs ereje, hallottam rólad - mosolyog rám. Persze, kapásból itt tartunk a pletykáknál. Milyen meglepő. Mikor észreveszi hogy némileg csalódottan nézek rá, így hozzáteszi. - Azt mondják nagyon visszahúzódó vagy... Mindegy. Én négy C-s vagyok. Alapból mi a fajod?

- Kaméleon vagyok. - Nem szeretem ezt a témát. Nagyon nem. A kezem kihűlve áll meg a billentyűzeten ahogy bejelentkezek, majd a remegés végigfut az egész testemen, feszültséget hagyva maga után. A torkom szorongat, a gondolataim pedig elsötétednek. Hagyjuk már ezt a témát, nem akarok pánikrohamot, de megmondani sem akarom neki...

- Ó... Azok nem átveszik bárki képességét? Várj, nem azok az árnyváltók... Akkor nálad van az, hogy a környezetedtől függ milyen képességed alakul ki. De az már vagy tizenkét-tizenhárom évesen legkésőbb meg szokott jelenni... Biztos frusztrál hogy neked még nincs. Nagyon sajnálom...

Igen persze, "frusztrál". Hát rohadtul nem. Tönkreteszi az életem. Ez nem valami rossz jegy, hogy majd lesz vele valami, ettől függ hogy képes leszek-e valaha dolgozni, vagy megélni. Ha nem jelenik meg, ilyen elcseszett személyiséggel meg mentális állapottal mehetek az utcára az emberek közé meghalni, mert hogy a szüleim nem fognak gimnázium után eltartani az biztos.

- Én lélekvándor vagyok, bár gondolom tegnap elég egyértelművé vált hogy a lelkem nincs a testemhez kötve. Nem tudom teljesen átérezni a problémád, mert még nem találkoztam ilyennel, de ha ezzel kapcsolatban tanács vagy valami kéne, én szinte mindig itt vagyok.

- Jó - motyogom. Ez a beszélgetés hiányzott most a lelkemnek legkevésbé. Egyáltalán nem esett jól. Estére úgyis elfelejti hogy egyáltalán létezem, de persze mindjárt kiöntöm neki a legmélyebb lelki bajaim. Csak fel akarok állni, kisétálni és a szobámban takaróba gubózva könnyezve elaludni. Bár az ébrenlétem száz százalékában ezt szeretném csinálni, így ez nem túl meglepő, de most tényleg szükségem lenne rá... Az ágyam többnyire biztonságot adó közege, ahol ha el tudok aludni a szobatársaim érkezte előtt, van esélyem egy nyugodt alvásra, hogy aztán visszatérjek a szánalmas életembe. Olyan jó lenne ha lefekhetnék és végre elengedhetném az állandóan feszülő izmaim, anélkül hogy bárki a közelembe kerülne, vagy hozzám szólna.

Utálom az állandó szorongást, a pánikrohamokat meg ezeket az idióta gondolatokat. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy megőrülök.

Mindegy. Úgysem számít mit érzek, inkább csak elkezdem begépelni a könyvet.