Ha van egyetlen dolog amit kiemelkedően utálok, az a tesi óra. Legyen az önvédelem, harcművészetek, fegyverhasználat, vagy erőnlét, mind ugyanolyan gáz.

Általában valamelyik sarokban öltözök át, hogy ne kezdjen el senki szekálni, és ne kelljen annyi embernek látnia a testemet. Utálom mutogatni magam. Most viszont mire beértem, már minden sarok foglalt volt, így kénytelen voltam a vécében átvenni a tesicuccom.

A szorongás már fojtogat, még egy önvédelem óra Hannes tanárúrral... Bizonyára megint én leszek az akit kinéz magának mert nincs párom, és teljesen felesleges erősítésre fog. Évek óta próbál izmot szuszakolni a testemre, de az kitartóan ellenáll. Nagyon büszke vagyok a szervezetemre amiért ilyen kitartó.

Egyedül annyiban reménykedek, hogy letehetem a táskám a mosdóhoz lehető legközelebb, és nem veteti le a tanár a nyakamból a szalagot. Tényleg csak ennyit szeretnék amint kilépek a tömény izzadtság és férfidezodor szagú öltözőbe.

- Miért öltöztél a vécében? - kérdezi az egyik pad szélén James. Vigyorogva néz össze a sleppjével ahogy elvörösödök a szégyentől.

- Itt nem volt hely - hazudom... Jó, nem teljes hazugság, mert nem volt nekem megfelelő hely.

- Akkor miért nem szóltál nekünk? Biztos szorítottunk volna egy kis helyet neked valahol. - Platinafehér haj, vörösesbarna szemek, hatalmas, izmos test és nem mellesleg mély, zengő hang... Ki más is lehetne ilyen szarkasztikus velem mint Lukas?

Közelségével teljesen a falhoz szorít, ahonnan nem tudok tovább hátrálni. Ijedtségemben a földre ejtem a táskám és védekezőn magam elé rakom a kezeim, míg ő két kezével mellettem a falnak támaszkodik.

- Vagy nem szereted az ilyen szűk helyeket? - Erre vagy ketten felhorkantva röhögnek a háttérben. Rohadt vicces, mondhatom. - Csak nem arra az egérlyukra emlékeztet ahonnan jöttél? Nyugodj meg már nem kell sokáig ott élned, amint innen kikerülsz mehetsz az utcára az emberek közé kéregetni.

Megpróbálok kicsusszanni az egyik keze mellett, de megragadja a mellkasom elé zárt csuklóm és fölém szorítja.

- Menekülnél? Másnak úgyse vagy jó, csak menekülő csalinak. Szeretnéd látni milyen az igazi erő? Ha már neked úgyse lesz. - Apró villámok jelennek meg a szabad kezében, amivel a derekam felé közelít, majd erősen rászorít.

Áramütés cikázik végig az egész testemen, fájdalmasan görcsbe húzva az összes lehetséges izmomat. Az összehúzódás miatt könnyezve rángatózok, míg ő láthatóan élvezi. Mit szeret abban ahogy a szeme láttára szenvedek, sírva a fájdalomtól?

Már majdnem elájulok mire abbahagyja. Lehet rá mondani sok mindent, de azt nem hogy hülye. Tisztában van azzal, hogyha elájulok vagy maradandó sérülést okoz marha nagy bajba fog kerülni. Ő viszont évfolyamelső mindenben, van annyi esze hogy nem cseszi el ilyen hülyeséggel.

Mikor úgy dönt hogy kiszórakozta magát elengedi a kezeim, én pedig még mindig görcsölő testtel vonaglok és a földre omlok.

- Rohadt kaméleon. - Vállat von, majd követve társait bevonulnak a terembe.

Perceken át szenvedek még a csempén mire fel tudok állni. De persze senki rám se hederített amikor kimentek. Volt aki úgy tett mintha nem vett volna észre, volt aki néhány sajnáló pillantást vetett rám, de találkoztam helyeslő tekintetekkel is. Persze, sokkal egyszerűbb elballagni majd nagy kínjukban elmesélni a lányoknak milyen zaklatók vannak, mint idejönni és megkérdezni hogy jól vagyok-e. Gratulálok, rengeteget tettek ma mind a társadalomért. Csak tudnám miért bánnak így velem. Nem túl jó párosítás az hogy nincs képességem és visszahúzódó vagyok, legalábbis ezekben a körökben biztosan nem túl sok jóval kecsegtet. De az én gondjaim senkit sem érdekelnek, így csak felállok és bekullogok a terembe. Még mindig nen esik jól járni, de jobb pár percet késni mintsem teljesen kihagyni az órát és még jobban magamra haragítani Hannest, bár így sem lesz valami boldog.

Mindkét osztály akkor fejezi be a bemelegítő futást mikor én belépek. Ilyenkor van a négy C-nek is tesije, még szerencse hogy ők a külső öltözőt használják így Lex nem látta a kínlódásom.

- Nocsak, valaki hajlandó volt befáradni órára! Kalapot esetleg emeljek a méltóságos úrnak? - Visszataszító mosollyal fogad a tanárúr, majd eljátssza hogy megemeli a nem létező kalapját. Elég szokatlan mozdulat egy száznyolcvan magas, brutálisan kigyúrt, teletetovált bicepszű, negyvenes pasitól, dehát ő már csak ilyen. Szerintem minimum sárkányokkal súlyzózik szabadidejében.

Szerencsére a lecseszésre mindenki befejezi a futást, így egyszerre hatvan ember nézheti ahogy megszégyenülök.

- Bocsánat, csak a szekrényben hagytam a tornacuccom.

- Semmi probléma, ez pontosan hat perc késés lesz. Gondolom a nyakláncát sem volt ideje levarázsolni, hiszen annak viselése tiltott ezen az órán. - Amikor a lányok fülbevalóban meg karkötőben jönnek be, arra egy szava sincs, de az én fekete szalagos chokeremet lendületből kiszúrja, mikor ez nekem az életben maradáshoz kell.

Kitartja a kezét, várva hogy levegyem.

- Nem maradhatna rajtam? - suttogom elhaló hangon.

- Persze, esetleg az órát nem tartja meg ha már ilyen mérhetetlen tudással rendelkezik a témában?

Elég lett volna ha azt mondja hogy nem, semmi szüksége nem volt a lelki világomnak a többi sértésre. Már ígyis a könnyeimet nyeltem, ez csak még jobban betett.

A padlót bámulva veszem le a szalagot, majd remegő kézzel átnyújtom Hannesnak.

- Óra végén visszakapod. - Ezzel zsebre teszi. - Mivel a negyedikesek tanárának most dolga akadt, így együtt lesz a két osztály, mindenki fejlődjön párokba, van rá egy percük.

Én kiállok oldalra, úgyse fog senki párba állni velem. Csak reménykedni tudok hogy valami kicsit rosszabb diákot kapok ki a másik osztályból, aki nem tud olyan erősen földhöz vágni, és legalább nem kéne a tanárúrral erősítenem.

- C-ben maradt ki valaki? - kérdezi az idő lejártával, mire előlép Lex egy baráti társaságból. - Akkor ti így lesztek párban - mutat kettőnkre. - Mindenki vegyen elő szőnyeget és mehet az önvédelem.

- Szia - mosolyog rám Lex. Fekete sulis pólója közepén ott van fehérrel a vadászok logója, míg a mi osztályunk természetesen gyönyörű sötétzöldet kapott, szintén fekete nadrágja pedig tökéletesen rásimul a lábára.

Biccentek neki válaszként. Most nem igazán akarok beszélgetni senkivel. Még vele sem. Épp elég kínosak a művészeti órák, amikor már két hete csak ülünk egymás mellett, ő meg partra vetett halként vergődve próbál beszélgetni velem, de mindig eltalálja a legérzékenyebb témáim.

- Hozok egy szőnyeget, aztán kezdhetjük? - Néhány másodpercig vár a válaszra, majd inkább elmegy.

Olyan meztelennek érzem magam a chokerem nélkül... Mintha bármelyik pillanatban köré csavarodhatna valami és a földre ránthatna. Teljesen védtelen vagyok nélküle... Miért kell levennem? Ha valaki alá is tudna nyúlni, elszakad a kapcsa mielőtt valami történne. Vagy ha legalább az lett volna rajtam amelyiken van medál, vagy lógó, de ezen még az sincs. Úgyis legyőznek, legalább ennyi hadd maradjon rajtam.

Lex már hozza is a szilikon szélű szőnyeggel amit leterít. Marha sokat jelent egy négy centi vastag szőnyeg mikor valaki teljes erőből a földhöz csap, amit mellesleg nem lenne szabad gyakorlásnál, de mindegy.

- Támadsz vagy támadjak? - kérdezi.

A fejemmel rábökök, és ahogy ő felveszi a támadó pozícióját és magam előtt kersztbe teszem az egyik kezem. Minden pillanat egyre kínosabb és kínosabb.

Már rontana nekem, megfogná a vállam és a karom hogy hátracsavarja, de én nem is próbálkozok. Felesleges, úgyis ő fog nyerni, legalább hamarabb túl leszek rajta. A lendülete némileg lecsökken ahogy feltűnik neki hogy én nem szándékozom védekezni.

Elengedi a karomat és értetlenül hátrál egy lépést.

- Nem akarsz... Védekezni? - A földet nézve vállat vonok. - Miért? - Megint megvonom a vállam. Most mondjam el neki hogy annyira gyenge vagyok hogy egy ilyen egyszerű támadást sem tudok elhárítani? Ha tudnám is késő lenne, mert eljutottam arra a szintre hogy nem is merném kipróbálni. - Nem akarod elmondani? Vagy most nincs kedved ehhez?

- Nincs kedvem. - Azt már nem kell tudnia hogy nem ez az igazság.

- Azért legalább próbáld meg, oké?

Mintha az olyan egyszerű lenne...

Szorosabban fogom össze magam előtt a karom, a sírás kerülget. Nem nézhetek fel, nem láthatja hogy mindjárt elsírom magam. Szívem szerint kirohannék és itthagynám ezt az egészet.

- Oké? - kérdezi újra, de még csak nem is reagálok. Azt nem mondhatom hogy nem, akkorát meg nem hazudhatok hogy igen, mert túl hamar lebuknék, így csak dünnyögök valamit. - Na jó, ez így nem lesz jó. Mi a baj?

- Semmi.

- Semmi? - Hitetlenül lehajol, hogy a szemembe nézhessen. - Tiszta vörösek a szemeid a könnyektől, mindjárt elsírod magad. Biztos vagy te abban a semmiben?

Persze, most hogy hangosan kimondta hogy mindenki hallja sokkal jobb. Rengeteget segít ha hallják azok akiknek fő célja az életem megkeserítése hogy megkeseríthetik az életem. Gratulálok.

- Gyere ide. - Széttárja a karjait, közelebb lép hozzám és mielőtt bármire reagálhatnék magához ölel.

Idejét sem tudom mikor ölelt meg valaki csak úgy utoljára... El is felejtettem hogy ez egyáltalán létezik és lehetséges.

- Most sírhatsz - suttogja a fülembe. Ilyet még soha senki nem mondott nekem...

A szavaitól teljesen elvesztem az irányítást és kifakadok. A könnyeim elszabadulnak, én pedig szorosan átölelem Lex derekát. Megszorítom a pólóját, a fejem pedig a vállának nyomom, nem láthatják a többiek hogy sírok. Még szerencse hogy pontosan a terem egyik fala mellett vagyunk, így nincs mellettünk senki.

Ellazít a jelenléte, mintha apró léket próbálna vájni a falon amit az érzéseim köré húztam. Nem azért, hogy belenézhessen, sokkal inkább hogy megóvjon attól hogy hirtelen az egész vár, amit felépítettem összedőljön.

Borzongató hullámokban száguld át az egész testemen a hideg amint elkezdi simogatni a hátam, egyértelműen teljesen elidegenedtem az érintésektől. Remegek a feszültségtől, a karjaim akaratom ellenére szorítják magukhoz Lexet, teljesen az övéhez préselve a testem.

- Rendben van... - mondja ahogy megnyugtató szívdobogását hallgatom. - Rendben van ha sírsz, vagy rosszul érzed magad.

Nem tudok semmit válaszolni, csak halkan felzokogok.

Tényleg... Így gondolja? Hogy van jogom az érzéseimhez és kimutathatom őket? Nem fog... Bántani érte?

Nehezen tudom elhinni hogy az igazat mondja és mégis... Olyan jó érzés. Annyi ideje áhítoztam ezek után a szavak után, hogyha hazugság is, beleremeg a lelkem hogy valaki kimondta.

De tesi órán nem ölelkezhetünk örökké. Ha Hannes észrevenné, az életem még nagyobb káoszba süllyedne.

Ahogyan csillapodik a sírásom kicsit enged Lex a szorításából.

- Most már megleszel? - kérdezi, mire letörölve a könnyeim bólintok.

Újra elfog a szorongás ahogy elenged. Nem akarom hogy vége legyen... Ha elenged soha többé nem lesz ilyen alkalom és soha többé nem érezhetem ezt a melegséget. Ha egyszer megtudom milyen lehetne a jó az életemben csak áhítozni fogok utána és még rosszabb lesz...

- Később folytathatjuk ha szeretnéd, csak ha Hannes észrevesz minket akkor nekünk lőttek. De nagyon szívesen segítek bármiben és itt vagyok ha kell valaki aki meghallgasson.

Szívem szerint a karjaiba omolnék és beleolvadnék, hogy soha ne kelljen elengednem. Engem senki sem szokott megölelni... Nem is nagyon szeretem legtöbb esetben. Vagyis... Azért mondogatom ezt magamnak, mert nincs is ki megöleljen. Apám életem során szerintem hátbaveregetésnél többet nem igazán adott, anya pedig nagyon eltávolodott tőlem az elmúlt években érzelmileg... Kicsit úgy érzem hogy direkt.

Mielőtt még újra elnyelne a depresszió visszarángatom magam a valóságba és Lex mondandójára bólintok egyet.

- Csinálhatjuk a gyakorlatokat? - hátrál pár lépést, de nem válaszolok, csak összefogom magam előtt a kezem és lesütöm a szemem. Még mindig nem csinálnék többet az eddigieknél... Bármilyen kiábrándító is. - Segítek mindenben. Semmi gond ha nem megy - teszi még hozzá. - Szívesen tanítgatlak - mosolyog rám ahogy enyhén felemelem a  tekintetem. - Akkor tegyük fel hogy én megragadom a nyakad - fogja meg a nyakam. - Mit csinálnál ilyenkor?

- Nem tudom... - motyogom elcsukló hangon. - Védekezek és hátracsavarom - préselem ki magamból kisvártatva. Elméletben tudom mit kellene tennem.

- És ezt meg is tudod csinálni?

Csalódottan megrázom a fejem.

- Semmi baj, gondoltam hogy itt van a probléma. Hannes nem tanít ilyen dolgokat mert szerinte gyerekesnek tartja meg fene tudja mi jár a fejében, de neked lehet hogy ott van probléma hogy nem mersz védekezni, mert nincs olyan fizikai erőd, de vannak olyan technikák amikhez nem is kell. Mert ebben a helyzetben neked valószínűleg nem túl testhezálló hogy egyből kicsavard a karom vagy lendületből földhöz vágj. Biszont nagyon egyszerű mégis zseniális ötlet, hogyha ilyenkor csak elkapod egy vagy két ujjam és hátrafeszíted. Azokat könnyen el is lehet törni, nagy erőfeszítés nélkül, és valószínűleg utána fog fordulni ha elkezded feszíteni az ujját, ha meg nem is, törött ujjakkal nehéz harcolni. Megpróbálod?

Ez nagyon okos dolog... Említés szintjén hallottam erről Hannestól, de csak úgy hogy ő ezt meg nem tanítja nekünk.

Nem lenne nehéz próbálkozás, Lex nagyon finoman fogja a nyakam, de nekem mégse mozdul a testem. Rettegek minden ilyentől. Elrontom... Bármit elrontok. Aztán földhöz vág. Kinevet. Belém rúg. Itthagy. Nem akarom...

- Akkor segítek. Nem baj ha kicsit nehéz elkezdened.

Ezzel lenyúl a jobb kezemért és ráteszi a tenyerem két ujjára a nyakamon, és rájuk zárja, majd kicsit hátrahúzza.

Mint egy rongybaba, olyan vagyok... Szánalmas.

- Látod? Egyszerű, de nagyszerű. Megpróbálod magadtól? Vagy inkább nem szeretnéd egyelőre?

- Megpróbálom. - Alig jön ki a szó a számon.

Leutánozva az iméntit fogom meg Lex ujjait és kezdem lassan és finoman hátrahajtani őket, mire ő szintén lassított felvételként mozogva elkezd a csavarás irányába mozogni és elengedi a nyakam.

- Nagyon ügyes vagy! - húzódik széles mosolyra a szája.

Ezek után még egészen óra végéig tanítgat Lex, a végére pedig egészen kezdek már belejönni és kicsit magabiztosabb is leszek.

Jelzőkor hagyjuk abba, mikor el kell tenni a szőnyeget.

- Ez tök jó óra volt - mondja nyújtózkodva miután bevittük az eszközt. - Megyünk öltözni? - kérdezi.

- Nekem még oda kell mennem Hanneshoz...

Már csak a gondolattól hogy beszélnem kell a tanárúrral görcsöl a gyomrom.

- Elkísérlek - mosolyog rám Lex, majd az ujjaival kezdi megigazgatni a harcban kicsit felborzolódott vörös haját. Még mindig annyira tetszik a félhosszú, kissé kócos, de rendezett stílusa... Szemet gyönyörködtető.

- Tanárúr - lépek oda hozzá.

- Mi van? - szól vissza a tőle elvárható kedvességgel, azaz olyan mogorván hogy még a halottnak is elmegy tőle az éldtkedve.

- A chokerem... Visszakérhetem?

- De többet meg ne lássam magán az órámon. Ideje lenne leszoknia ezekről az idióta függelékekről - nyomja kezembe a kicsit meggyűrődött chokerem.

Mindegy hogy néz ki, végre visszakaptam és amilyen gyorsan csak tudom a nyakamba teszem és elönt a megnyugvás. Jó hogy újra rajtam van.

- Jól áll - jegyzi meg Lex.

- Köszi - pirosodok el ahogy elfordítom a fejem.

- Izé... Az óra elejivel kapcsolatban, szeretnél beszélni róla mi volt a baj?

Minden. Minden is baj volt. És minden egyre jobban fáj és egyre elviselhetetlenebbül lüktet a lelkemben a fájdalom.

Persze hogy szeretnék róla beszélni... De nem tudnék. Egy szót sem. Így csak csalódottan megrázom a fejem.

- Rendben, akkor nem erőltetem. Akkor tehetek valamit érted? Ölelés, vagy figyelemelterelés, vagy bármi?

Újra megrázom a fejem... De olyan kedves tőle hogy segíteni szeretne. Elmondhatatlanul jól esik a törődése. Ilyet nagyon régóta senki sem csinált...

- Értem. Ha bármikor szükséged lenne bármire nyugodtan keress meg, és megteszem amit csak tudok.

- Köszönöm...

- Én szerintem itt leválok, mert sietek a következő órára. Tök jó volt veled a tesi, máskor is szívesen lennék veled párban.

Persze... Azzal hogy velem van semmit nem fejlődik. Az egy dolog hogy én ha vadász is leszek rekordsebességgel halok majd meg, neki nem kéne ezt kockáztatni.

- Rendben. Szia - mondom ahogy belép az öltözőjébe.

- Szia, vigyázz magadra - int nekem mosolyogva.