Túlzás lenne azt állítani, hogy a csata utáni napokban minden rendben ment Hibbant-szigeten. Noha Hablaty remekül helytállt törzsfőként, kifárasztotta az egésznapos főnökösködés és a sziget rendbehozatala. Most nem volt ideje csak úgy röpködni Fogatlannal, a falu ügyeire kellett koncentrálnia.

Szerencsére a többiek nagyon sokat segítettek neki. Még az ikrek, Kőfej és Fafej is kivették a részüket a munkából, pedig ők aztán imádtak robbantgatni és felfordulást okozni. És érdekes módon Takonypóc is dolgozott, aki normális esetben szintén nem sok értelmes dolgot csinált volna — a Jorgenson-fiú híres volt lustaságáról.

Mióta Halvér és Takonypóc megmentették a csatában Kőfejt, kivívták a lány elismerését, de nem tudott dönteni a két fiú között — habár, azok kicsit visszább vettek az udvarlásból, kevésbé érdekelte őket a dolog. Tehát Kőfej folyamatosan dilemmázott a két fiún, Eretről pedig teljesen megfeledkezett. Már nem vonzódott hozzá, aminek a fiú kifejezetten örült, mert ő sosem érzett semmit a lány iránt. Eret egyébként remekül beilleszkedett, elfogadta őt a csapat, és újdonsült sárkányával, Fejtörővel is nagyon jól kijöttek. Valkával és Bélhangossal is jóban lett — egyszóval, mindenkivel megtalálta a közös hangot.

Halvér rengeteg ötletet adott Hablatynak a falu fejlesztésében és rendbehozásában, Bélhangos pedig az építkezésben és a gyakorlati teendőkben segített sokat. Valka vállalta a felszabadított sárkányok letelepítését és a többi, sárkányokkal kapcsolatos ügyet — emellett hasznos tanácsokkal látta el fiát, aki mindezekért rendkívül hálás volt neki.

A legtöbbet mégis Astrid segített az újdonsült törzsfőnek. Mindig ott volt, amikor a fiúnak szüksége volt rá, és nem csak a szervezkedésben tudott támaszt nyújtani, de a legtöbb lelkierőt is ő öntötte belé.

Az ifjú főnök még így is szét volt esve. Egész nap ide-oda kellett rohangálniuk a szigeten Fogatlannal, alig volt egy szabad perce. Nem érezte jól magát amiatt, hogy nincs ideje a magánéletére, de nem tudott mit tenni — a kötelesség az kötelesség. Hanyagolnia kellett barátait és szerelmét, és az anyjával is alig tudott beszélgetni, pedig bőven lett volna mit megvitatniuk.

Viszont mindezek ellenére egy kicsit örült, hogy lefoglalta a munka, mert így legalább kevesebb ideje maradt az apjára gondolni — aki rettentően hiányzott neki. Hablatyot borzasztóan megviselte Pléhpofa halála, és még Drákó legyőzését sem érezte elégtételnek érte, főleg, hogy ellensége túlélte a harcot. A fiú biztos volt benne, hogy nem utoljára látta — a zsigereiben érezte, hogy egyszer még visszatér bosszút állni. Emiatt is gyakran nyugtalankodott.

Az, hogy a munkájába temetkezett, segített Hablatynak elterelnie a figyelmét minderről, bár még így is sokszor eszébe jutottak apja tanításai. „Egy főnök számára a népe az első! Nincs jelentéktelen munka, ha arról van szó, hogy a népet szolgálod." — csengtek a füleiben a szavak, és megpróbált eszerint is élni. Viszont eltúlozta, és már-már átesett a ló másik oldalára. Annyi dolga volt, és annyira belemerült a munkába, hogy esténként, amikor hazaért, csak kimerülten bedőlt az ágyába, és már el is aludt.

Még csak harmadnapja volt, hogy véget ért a csata, és Hablatynak még mindig rengeteg mindent kellett intéznie. Mikor kora reggel felkelt, köszönt az anyjának, gépiesen belapátolta a reggelijét, és már indult is a dolgára. Ám amikor kinyitotta az ajtót, Astrid Hofferson állt előtte, és szigorú tekintettel támaszkodott az ajtófélfának.

— Jó reggelt! Minek köszönhetem a korai látogatást? — lepődött meg Hablaty. — Azt hittem, majd később, az építkezésen találkozunk. Persze, ne értsd félre, örülök neked, csak nem szokásod elém jönni.

— Te ma nem mész építkezni, Hablaty.

— Hogy érted ezt? Hiszen rengeteg dolgunk van! Még sok házat kell felújítani, a sárkányistállók is arra várnak, hogy rendbe hozzuk őket, és a falu ügyeit is intéznem kell.

— Mindezek ráérnek később is. Nézd, Hablaty, ez borzalmas! Ki se látsz a munka mögül, szinte teljesen beszippant, és ez nem egészséges! Ezért te ma szabadnapot veszel ki.

— Micsoda? De Astrid, én vagyok a törzsfő, ott kell lennem! Hogy várhatnám el a népemtől, hogy dolgozzanak, ha én nem teszem?

— Meg fogják érteni. Már így is rengeteget tettél értük, és mindenkinek kell egy kis kikapcsolódás. Komolyan aggódom miattad, amiért ilyen keveset pihensz. Lassan olyan vagy, mint egy élőhalott. Hidd el, a dolgok akkor is rendben fognak menni a faluban, ha kiveszel egy kis szabadságot — majd én kezeskedem róla. Ha nagyon akarod, délelőtt segíthetsz, de kérlek, legalább ma délután ne dolgozz! Menj el repülni Fogatlannal! Az elmúlt napokban nem voltatok, és ez őt is megviseli. Az is jó lenne, ha töltenél egy kis időt anyukáddal. Lehet, hogy nem mutatja, de neki is szüksége lenne rád. Nem tudom, feltűnt-e, de nem csak neked hiányzik annyira apukád. Beszélgetnetek kéne erről is, hogy mindkettőtöknek könnyebb legyen kicsit. Nagyon kérlek, ne menekülj a munkádba, Hablaty!

Astridnak már megint igaza van — állapította meg magában a fiú, és nagyot sóhajtott.

— Rendben — adta be a derekát. — Tudod, hogy imádlak, Astrid Hofferson?

— Tudom — enyhült meg a lány, és halvány mosoly jelent meg az arcán. — Én is szeretlek ám, Hablaty Haddock.

Gyors csókot váltottak, és kézen fogva indultak az építkezés helyszíne felé. Hablaty kiadta a munkásoknak az aznapi feladatukat, és otthagyta felügyelőnek Takonypócot meg Eretet. Astriddal beköszöntek a műhelybe, ahol Bélhangos és Halvér a fejlesztéseken dolgoztak. Itt minden rendben ment, úgyhogy továbbálltak, és ellenőrizték az ikreket, akik az állatokért voltak felelősek. Érdekes módon kiderült, hogy Kőfejnek és Fafejnek van érzékük a birkákhoz, a csirkékhez és a jakokhoz, így remekül elvoltak velük. Igaz, mindenképpen ragaszkodtak hozzá, hogy legyen neve a foglalkozásuknak, így hát kitaláltak maguknak. Fafej büszkén mászkált, és a következőképpen szónokolt:

— Én vagyok Fafej Thorston, a csirkellenőr! Ő pedig a társam, Kőfej Thorston, a... ööö, mi is vagy, Kőfej?

— Jakkalauz! — vágta rá az ikre.

— Ja, igen, az. Bár nem olyan menő, mint a csirkellenőr... — súgta oda Hablatyéknak, de balszerencséjére Kőfej is meghallotta.

— Hogy micsoda? — vágta fejbe a testvérét. — A jakkalauz a legjobb!

— Nem, nem, a csirkellenőr a király!

— Te csak egy ürüfejű, birkaagyú lazacpofa vagy!

— Te meg egy... a francba, nem jut eszembe semmi. De a lazacot szeretem. Sütve a legjobb — tűnődött Fafej.

Hablaty és Astrid szokás szerint a fejüket fogták.

— Figyeljetek, srácok, mindketten ugyanolyan jók vagytok, és hálás vagyok a munkátokért.

— Mondd még egyszer! — rángatta meg Hablaty vállát Fafej.

— Ez most komoly? Hablaty megdicsért minket? Ez fura. Nagyon fura.... — állapította meg Kőfej. — Hát, azt hiszem, köszönjük, Hablaty.

— Ez annyira megható! Nem, nem fogok sírni! — Fafej könnyezve borult az ikre vállára. — Csak por ment a szemembe!

— Na, jó, Hablaty, szerintem hagyd itt őket, rendben lesznek — súgta oda Astrid a törzsfőnek.

— Biztos vagy benne? — Hablaty kétkedve nézett a zokogó Fafejre és az őt vigasztaló Kőfejre.

— Igen. Majd én itt maradok és ügyelek rájuk. Te meg szerintem lassan menj haza, egyél valamit. Aztán később nézz be Valkához, biztosan a sárkányiskolában van.

— Rendben — Hablaty hálásan megcsókolta barátnőjét, majd füttyentett Fogatlannak. — Mit szólsz, pajti? Szabadok vagyunk, a nap hátralévő részében lazíthatunk.

Fogatlan szemlátomást örült a hírnek. Miután Hablaty otthon megebédelt (és az éjfúria is kapott halat), a sárkányiskola felé vette az irányt. Valka éppen sárkányidomítással foglalatoskodott — a felszabadított sárkányokat tanította.

— Sziasztok! — köszönt boldogan, amikor megpillantotta a fiát és annak sárkányát. Fogatlan azonnal játszani kezdett Felhőugróval. 

Hablaty szorosan megölelte Valkát.

— Szia, anya!

— Mi járatban erre? — érdeklődött a nő. — Minden rendben? Alig láttalak az elmúlt két napban. Persze, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy... törzsfőnek lenni nem könnyű dolog.

— Nekem mondod? Álmomban sem hittem, hogy ilyen nehéz lesz, de hát, ez van. Viszont Astrid kötelezővé tette, hogy mára kivegyek egy szabad délutánt.

— Jól tette. Már én is kezdtem aggódni érted, fiam. Kikapcsolódásképp van kedved sárkányt idomítani? Az utóbbi időben nem is volt időd ilyesmivel foglalkozni, pedig olyan nagyon szereted!

— A legnagyobb örömmel! — lelkesedett Hablaty.

Valka a húsz év sárkányokkal töltött időnek köszönhetően rengeteg tapasztalattal rendelkezett, így jól haladt a felszabadított sárkányok idomításával — de Hablattyal összedolgozva egyenesen szárnyaltak. Az asszony sok új dolgot tanított a fiának, és rengeteget beszélgettek. Mindkettőjüknek hiányzott már az együtt töltött idő. Természetesen nem lehetett kikerülni a fájdalmas témákat sem, így hamarosan szóba került Pléhpofa halála.

— Nagyon hiányzik apa — vallotta be Hablaty.

— Nekem is. Minden nap, minden órában gondolok rá... és minden egyes alkalommal eszembe jut, milyen fantasztikus ember is volt ő, Hablaty.

— Tudom.

— Ha látna most, nagyon büszke lenne rád.

— Igyekszem tenni a dolgomat, de... bárcsak itt lehetne velünk! Úgy minden könnyebb lenne.

— Én is azt kívánom. Viszont nem ment el végleg, Hablaty. Ott él a szívedben, ahogyan az enyémben is. Amíg élünk, őrizni fogjuk az emlékét. Persze, mindennek ellenére rettenetesen hiányzik. Mennyivel jobb lenne, ha élne! De a tetteiből és az emlékéből erőt meríthetünk. Nagyon szeretett bennünket, Hablaty — olyannyira, hogy az életét adta érted. A szeretet pedig nem múlik el, végigkísér bennünket életünk egészén.

— Igazad van, anya. Te mindig olyan sokat segítesz nekem. Köszönöm.

— Az anyád vagyok, ez a dolgom — mosolygott Valka. — Mindig boldog vagyok, ha beszélgethetünk. Tudod, ez nekem is fontos, és sokat segít. Most pedig, indulás, repüljetek egyet Fogatlannal, mert már hiányol téged!

Hablaty hátranézett, és valóban — az éjfúria a sárkányiskola bejáratánál várt, és izgatottan nézett gazdájára.

— Megyek már, pajti! — szaladt hozzá a vikingfiú, és már fel is ült a hátára. — Viszlát később, anya! — intett búcsút Valkának. — Sok sikert a további munkához!

— Kellemes repülést, otthon találkozunk! — integetett a nő.

Hablaty és Fogatlan a csata óta nem repültek együtt a szigeten kívül, ezért most mindkettőjüknek különösen jólesett az együtt töltött idő. Teljes összhangban voltak, tökéletesen hajtották végre az összes trükköt, a legkönnyebbektől a legnehezebbekig. Elengedték magukat, és csak élvezték a repülés szabadságát.

Már alkonyodott, amikor vidáman és feltöltődve visszatértek a faluba. A nagycsarnoknál szálltak le, ahol éppen egy lélek sem volt — még mindenki dolgozott a kijelölt helyén.

— Főnök! — szaladt oda hozzá egy viking. — Odinnak hála, hogy megtaláltalak! Nemrég látogatók érkeztek a szigetre. Téged keresnek...