Éles villanás. Becsapódó sárkánytüzek. Egy lángokban álló falu. Emberek sikoltozása. A háttérből egy hatalmas sárkány figyel — ám ekkor egy kisfiú ront rá, kivont karddal a kezében.

— Végzek veled, te sárkány! Te irányítod a többit! Te okoztad a falu pusztulását! Ááá! — fut felé, ám vad harci üvöltése fájdalmas ordításba csap át.

A sárkány a fogaival lustán megragadja a fiút a karjánál, és könnyedén odébb hajítja, akár egy egyszerű krumpliszsákot. Megfordul és lassú léptekkel elcammog.

— Megbánod még! — hörög a porban fetrengő fiú, és a vérző csonkot markolássza a válla helyén. A sárkány tőből letépte a karját. — Megkeserülöd, hogy elpusztítottad a világ legnagyobb sárkányölő faluját! — emelkedik fel a földről. — Már csak ezért is túlélem! — rázza a megmaradt öklét a távozó lény felé, majd térdre rogy, és köhögve visszahanyatlik a porba. — Úgy foglak kínozni, ahogyan te tetted velem — ígéri vészjóslóan.

Vált a kép. Mélyen és szélesen tátongó szakadék szélén áll az előbb látott, hatalmas sárkány. A lény keserves üvöltésébe beleremeg a föld. Próbál védekezni, de hiába — páncélos sárkányok tömkelege fúj tüzet felé. A sárkány lezuhan.

A következő képsoroknál a szakadékba szorult, kövek alá temetett sárkány feje fölött egy fekete hajú férfi köröz a lándzsájával, vad ordítások kíséretében. A sárkány számára nincs menekvés. Szemei tágra nyílnak a kétségbeeséstől, reszket, mint a nyárfalevél. Az őt ért megpróbáltatásoktól már alig él. Megadóan lehajtja óriási fejét. A férfi jobb lábával elégedetten rátapos.

— Mostantól az enyém vagy — közli nyers, reszelős hangján. A fenséges lény szomorúan beletörődik sorsába.

Vakító fénysugár, és kitisztul a kép.

Lys a gnúvad igéző tekintetével találta szembe magát. Kezét még mindig a sárkány óriási fején nyugtatta.

— Mindent értek...

— Nem! — ordította Drákó. — Öld meg a Haddock-lányt! Gyerünk, végezz vele!

Ám már késő volt — a gnúvad nem hallgatott rá. Lysnek sikerült megszelídítenie a sárkányt.

— Hát, rendben... — A férfi eszelősen vicsorgott. — Győztél, Haddock-lány. Igen, te nyertél. Nem sikerült elvennem a sárkányaitokat, és bosszantó módon az életedtől sem tudtalak megfosztani... téged — búgta vészjóslóan. — De a sárkánymestert még megölöm!

Drákó teljes erőből Hablatynak ugrott — azaz ugrott volna, de Fogatlan résen volt. Egy jól irányzott plazmabombát repített a férfi felé, aki a lökés erejétől a tenger irányába zuhant. Ugyanebben a pillanatban a gnúvad jeget köpött gazdájára.

Eltalálta. A lövés még a levegőben érte a férfit, így már csak fagyott jégtömbként érkezett a vízbe. Mindenki némán figyelte, ahogy süllyed, míg végül teljesen elmerült és eltűnt szem elől (a gnúvad különleges jege ugyanis nehezebb volt a víznél). Drákó Vérdungot a saját sárkánya fagyasztotta jégbe — ez lett a végzete.

— Vége... — eszmélt fel Lys.

Amikor a vikingek felfogták, mi történt, hatalmas éljenzésbe kezdtek, és sárkányostul leszálltak a földre.

— Nincs többé Drákó, nincs többé Drákó! — skandálták az ikrek, és egymásnak koccintották a sisakjukat.

Takonypóc úgy szökdécselt, mint egy ötéves.

— Juhú! — Halvér pörgött-forgott a tengelye körül, egészen addig, amíg el nem szédült. Szerencsére Bütyök megtartotta.

Bélhangos furcsa, féllábú győzelmi táncot járt.

Pléhpofa és Valka szorosan megölelték egymást. Valka a férje vállára hajtotta fejét, Pléhpofa pedig a felesége haját simogatta. A két szülőt mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el annak tudatában, hogy elmúlt a veszély. A gyerekeik biztonságban voltak, többé nem kellett félteniük őket Drákótól.

Hablaty lefagyva állt a parton, és nézte a tengert, ahol a legnagyobb ellensége eltűnt — ezúttal örökre. Kábulatából Fogatlan térítette magához. Az éjfúria végignyalta gazdája arcát és ruháját.

— Naaa, ne már! Fogatlaaan! Tudod, hogy ezt nem lehet kimosni! — ripakodott rá a törzsfő, de tekintete hamar ellágyult. A sárkány hatalmas, zöld szemeivel ártatlanul pislogott rá. — Köszönöm, pajti. Már meg sem tudom számolni, hanyadjára mentetted meg az életemet. — Hálásan megsimogatta sárkányát, és óvatosan felnézett az őt figyelő gnúvadra. — És te is megmentettél. Én... nem is tudom, mit mondjak. Köszönöm.

A gnúvad fejet hajtott Hablatynak. A következő pillanatban az éjfúrialovast egy szőke hajú, rakoncátlan vikinglány rohanta le. A nagy lendülettől kis híján mindketten elestek.

— Nyertünk! — Astrid kicsattanó örömmel Hablaty nyakába ugrott, és megcsókolták egymást.

A sárkányok is nagyon boldogok voltak. Böff és Töff feje a nagy kavarodásban összegabalyodott. Kampó tüzet fújt a levegőbe, majd tréfából gazdájának is odapörkölt. Takonypóc persze nem örült neki.

— Kampó! — kiabálta a hátsóját markolászva. A tengerhez rohant, és beleült a hűsítő vízbe. — Rossz sárkány! — oktatta ki a szörnyennagy rémséget. — Miért kell neked mindig elrontanod a győzelmi mámoromat? Ez nem vicces! — durcázott. Kampó úgy nézett rá, mintha épp kinevetné. — Igen? Hát így áll a helyzet? Kiröhögjük Takonypócot? Na, gyere csak ide, te mihaszna gyík, meglátjuk, ki a jobb a vízi csatában! — húzta kaján vigyorra a száját, és vizet fröcskölt Kampó felé.

Most már a Jorgenson-fiú is kacagott. Sárkány és lovasa vidáman játszottak a tengerben.

Viharbogár, Fejtörő, Felhőugró, Tornádó és a többi sárkány (Kampóhoz hasonlóan) tüzet fújtak az égbe, amitől tűzijátékszerű jelenség keletkezett. Lys mosolyogva nézte őket.

Eret a vörös hajú lányhoz lépett, és megragadta mindkét kezét.

— Elmondjuk nekik?

— Kiknek és mit? — színlelt töprengést Lys.

— Tudod te azt. — Eret elvigyorodott, és megcsókolta szerelmét.

— Talán anyáéknak kéne először elmondani — mondta végül Lys.

— Én is így gondoltam. Jó esélyeim vannak — nevette el magát a fiú. — Amikor először találkoztam apáddal, úgy rémlik, képen törölt, anyád pedig rám szabadított egy dühös, jégköpő alfasárkányt. Nem mondhatnám, hogy túlzottan kedveltek...

Lys nevetve vállba bokszolta.

— Ne butáskodj! Ez most komoly.

— Hát persze, hogy az. — Eret puszit nyomott Lys homlokára.

A két fiatal kézen fogva a lány szülei elé sétált, és félénken megálltak velük szemben. Valka és Pléhpofa kérdőn néztek összekulcsolt ujjaikra.

Lys nagy levegőt vett.

— Anya, apa — kezdte —, az a helyzet, hogy mi Erettel...

— Teljes szívemből szeretem a lányukat — mondta határozottan az egykori sárkánycsapdász.

— Szeretjük egymást, igen — folytatta Lys —, és az a helyzet, hogy... Eret megkérte a kezem. Én pedig igent mondam. Úgyhogy... összeházasodunk — mosolygott zavartan.

Pléhpofa és Valka kifejezéstelen arccal emésztgették a hallottakat. Végül egymásra néztek és elmosolyodtak.

— Végre! — Valkának fülig ért a szája. Szemmel láthatóan megkönnyebbült a hír hallatán.

— Éppen ideje volt — Pléhpofa vállon veregette a friss jegyespárt.

— Akkor... örültök? — kapkodta köztük a tekintetét Lys.

— Hát persze! — nevetett Valka.

— Hisz' erre vártunk! — tette hozzá Pléhpofa. — Nagyon örülünk, lányom.

— De hát, apa, neked egy szóval se mondtam, hogy lenne bármi köztem és Eret kö... várjunk csak! — Lys Valkára sandított, aki gyanúsan másfelé nézett. — Anyaaa! Vedd tudomásul, hogy pocsékul tudsz titkot tartani!

— Ez így, ilyen formában nem igaz — védte a feleségét Pléhpofa. — Anyád nagyon is jól tud titkot tartani. Kivéve előttem — nevette el magát.

— Naa, ez nem vicces! — durcázott karba tett kézzel Valka, de végül ő is elmosolyodott. — Jól van, jól van, beismerem, hogy ez így van. De mit csináljak, ha egyszer mindig ráérez, hogyha valamit megpróbálok eltussolni előtte? — bökte oldalba a férjét. — Túl jól ismer.

Hirtelen Hablaty jelent meg a színen, Astriddal kézen fogva.

— Anya, apa... az a helyzet, hogy mi, Astriddal... szóval, már régóta szeretjük egymást, és hát, most, izé... úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.

Déjà vu érzésem van — vidult magában Lys. Pléhpofa és Valka szeme elkerekedett.

— Ti is?

— Ööö, igen... — felelte zavartan Hablaty. — De mi az, hogy „ti is"?

Lys magára és Eretre mutatott.

— Hát... mi is.

— Tényleg? — tátotta el a száját Astrid. — De hisz' ez csodálatos! Gratulálok! — ujjongott.

— Én is nektek! Ez annyira szuper! — örömködött Lys, és megölelték egymást Astriddal.

Valka Hablaty vállára tette a kezét.

— Nagyon örülünk a hírnek, fiam.

— Hála Odinnak, végre rászántad magad! — Pléhpofa vidáman hátba veregette a fiát, aki kis híján orra bukott a gesztustól. — Hogy én mióta várok erre!

Hablaty szégyenlős félmosolyra húzta a száját. A többiek a hasukat fogták a nevetéstől.

— Akkor hát, dupla lagzi! — kiáltotta el magát az egykori törzsfő.

— Tessék? Milyen lagzi? — kapta fel a fejét Takonypóc.

— Imádom a lakodalmakat! — lelkendezett Halvér.

— Én is! — bólogatott Fafej. — Jó kaja, hatalmas buli... hajnalig csapatjuk majd, hugi! — koccintotta össze a sisakját Kőfejével. — De várjunk csak... kik fognak összeházasodni?

— Jaj, te idióta, hiszen nyilvánvaló! — vágta rá lesajnálóan Kőfej.

— Úristen! — pánikolt Fafej. — Mi van, ha nekem lesz esküvőm, csak nem tudtam róla, és senki nem szólt, és...

— Thor, segíts! — forgatta a szemét Kőfej. — Ugyan, bátyó, hát nem látod? Astrid és Hablaty, meg Eret és Lys fognak összeházasodni.

— Igen — bólintott Lys.

— Azta! És én erről eddig miért nem tudtam? Azt hittem, a bizalmasotok vagyok! — sértődött meg Fafej.

— Ez így is van — nyugtatta Astrid —, nyugi, Fafej. Csak most derült ki mindenki számára.

— Hugi, te hogy találtad ki? — szegezte a testvérének a kérdést a Thorston-fiú.

— Nem nehéz rájönni. Eret és Lys Pléhpofa és Valka előtt állnak kézen fogva, Astrid és Hablaty szintén. Nagyon úgy néz ki, hogy valami nagy bejelentésre készülnek. Pléhpofa pedig dupla lagzit kiáltott — sorolta Kőfej.

— Azta, húgom, te vérbeli nyomozó vagy! — mondta őszinte csodálattal Fafej.

— Valamiről megfeledkeztem... — A Haddock-lány elengedte Eret kezét, és Elza nénihez sétált.

— Lys! — ölelte meg boldogan az idős nevelőnő.

— Hálás vagyok a segítségetekért, Elza néni — mosolygott a lány. — Szavakkal nem is tudom kifejezni, mennyire. Megígértem — váltott témát —, hogy a csata után elmesélek mindent, ami történt velem.

— Igaz, igaz. Nos, akkor azt hiszem, menjünk vissza az árvaházba, ott nyugodtan tudunk beszélgetni — ajánlotta fel Elza néni.

— Rendben — bólintott Lys.

Így is történt. A lány mindent elmondott egykori nevelőnőjének — nem csak saját, de egész Hibbant-sziget történetével kapcsolatban. A beszélgetéskor jelen volt még Hablaty, Valka, Pléhpofa, Bélhangos, Astrid, Halvér, Takonypóc, Eret, a sárkányok, valamint az árvák — magyarán mindenki, aki számít. Mivel ennyien nem fértek volna be Elza néni dolgozószobájába, az árvaház melletti füves területen telepedtek le.

Elza néni és az árvák (akik mindenre kíváncsiak voltak) nem győztek álmélkodni. A társalgás olyan sokáig húzódott, hogy mire Lys befejezte a mesélést, beesteledett.

— Egek, már ilyen későre jár? — kapott a fejéhez Elza néni. — Egykettőre elszaladt az idő, észre sem vettem. Gyerünk, gyerekek, induljatok befelé, irány aludni!

Az ásítozó árvák kelletlenül felbattyogtak az árvaház lépcsőjén. Sorra búcsút intettek a sárkányoknak és lovasaiknak, és szép lassan mind eltűntek az ajtó mögött.

— Ebből a világból csupán ők fognak emlékezni a történtekre. Ők és én — nézett utánuk Elza néni.

— Nem lesz gond belőle — mosolygott Hablaty. — Bízunk bennük.

— Így van — helyeselt Lys. — Sokat segítettek nekünk, megérdemlik, hogy ismerjék az igazságot. És egyébként is, ha bárkinek elmesélnék, úgyse hinnének nekik. De még ha hinnének is, a dimenziókapu kizárólag sárkányok előtt nyílik meg — ebben a világban pedig, amennyire tudom, nincs egy sem. Hibbant-sziget biztonságban van.

— Köszönöm, a nevükben is — hálálkodott Elza néni. — Ez örök élmény marad számukra. Itt élénk fantáziájú és tehetséges gyerekek bújnak ám meg... Ki tudja, lehet, hogy egy napon valamelyiküknek kedve támad megírni a történeteteket — esetleg megteszi helyettük valaki más, aki hall tőlük az eseményekről. Könyv, vagy akár film is készülhet rólatok — humorizált.

— Még az is lehet — nevette el magát Hablaty.

Lys nagyot sóhajtott.

— Elza néni... azt hiszem, itt a búcsú ideje. Indulnunk kell, hogy mihamarabb visszatérjünk Hibbantra. Mi oda tartozunk. Lehet, hogy többé nem... — mondta elfúló hangon.

— Tudom, mit akarsz mondani — ölelte meg Elza néni. — Hogy soha nem láthatjuk már egymást. De tudnod kell, hogy ha többé nem is találkozunk, én mindig emlékezni fogok rád. És rátok is — fordult a többiek felé.

— Szeretnék adni neked valamit. — Lys Százszorszéphez lépett.

Lehajolt, és matatott valamit a sárkányánál. Amikor felegyenesedett, a tarkójához nyúlt, és kioldotta a nyakában lévő medált. Elza néni tenyerébe helyezte, egy hófehér siklósárkány-tüskével együtt.

— De hisz' ez... — hebegte zavartan a nevelőnő. — Lys, én ezt nem fogadhatom el, túlságosan...

— Emlékszel? — szakította félbe a lány. — Ezzel kezdődött minden. A medállal, és egy fehér siklóval. Miután gyermekkorromban Százszorszép idehozott, sokáig csak ez a medál volt, ami a múltamra emlékeztetett. Egy siklósárkányfejet mintáz az eleje — a hátuljára pedig a nevem van karcolva. Csak ennyit tudtam magamról. Fogalmam sem volt, honnan jöttem, hogy ki vagyok én valójában. Most már tudom — mosolygott —, így a medálra nincs többé szükségem. Nálad jó kezekben lesz. Kérlek, fogadd el emlékül. A tüske pedig Százszorszép ajándéka — ő is nagyon megkedvelt téged.

— Lys, én nem is tudom, mit mondjak... — Elza néninek a meghatottságtól könny szökött a szemébe. — Köszönöm. Jó látni, hogy ráleltél az utadra és önmagadra. Felnőttél. Örülnék, ha még maradnátok, de menjetek hát, ha mennetek kell. Minden jót. Ég veled, Lys.

A lánynak ugyancsak könnyes volt a szeme. Még egyszer, utoljára megölelte egykori nevelőnőjét.

— Nem foglak elfelejteni, Elza néni — ígérte. — Köszönök mindent, amit értem tettél.

Elza néni bólintott. A többiek elbúcsúztak tőle, majd felszálltak a sárkányaikra, és a levegőbe emelkedtek. Hamarosan elnyelte őket a sötét éjszaka. A sort Lys zárta, aki még utoljára hátranézett az árvaházra.

Az épület lépcsőjén ezen a késői órán mindössze csak egy idősödő hölgy állt, kezében egy medállal és egy különös, hófehér tüskével. Az eget kémlelte, majd elmosolyodott és intett egyet.

Lysnek egykori nevelőnője örökre így maradt meg az emlékezetében. A lány visszaintegetett, majd tekintetét a menetirány felé fordította és elrepült.

Elza néni nézte a zsugorodó fehér pontot a távolban, mígnem az teljesen eltűnt a szeme elől. Körbepásztázta a csillagos eget, nagyot sóhajtott, és belépett az árvaház épületébe.

Azon az éjszakán egy fiatal lány és egy idős hölgy mindketten furcsa ürességet éreztek a lelkükben — mintha egy részük meghalt volna. Ugyanakkor boldogok is voltak. Lelküket béke és megnyugvás töltötte el annak tudatában, hogy a másikkal minden rendben van — és lesz is a továbbiakban.

És hogy mi történt ezután?

Hibbant-sziget lakói hatalmas készülődésbe kezdtek. A falu óriási ünnepséget rendezett, ugyanis az egykori törzsfő, Termetes Pléhpofa mindkét gyermeke megházasodott. Az eszes és találékony ifjú törzsfő, Hablaty Haddock a csodálatos és erős, vakmerő Astrid Hoffersont vette feleségül — a vörös hajú, gyönyörű gyógyítólány és harcos, Lysande Haddock pedig Eret fia Erettel kötötte össze az életét.

Mindenki mérhetetlenül boldog volt. Valka és Pléhpofa büszkén nézték gyermekeiket. Ők és Bélhangos továbbra is mindenben segítették a fiatalokat — amikor eljött az ideje, az unokák nevelésében is.

Évszázadok múltán is Hablaty utódai közül kerültek ki a törzsfők, Lys utódai közül pedig a legtehetségesebb gyógyítók — igaz, a történtek után többen is ki lettek képezve a szigeten erre a tudományra. Ez Lys ötlete volt, aki eddigi tapasztalataiból rájött, hogy nem vezet jóra, ha a szigetnek csak egyetlen gyógyítója van — hiszen azzal az egy emberrel bármi történhet, és akkor a falu bajban van. Így amint visszatértek Hibbantra, a Haddock-lány kitanított egy fiatalokból álló gyógyítógárdát. Később ők is továbbadták tudásukat.

A sárkánylovasok életével minden rendben volt. Az ikrek maradtak olyanok, amilyenek — de hát, nekik így jó, és mindenki így szereti őket. A világért sem akarná megváltoztatni őket senki — mondjuk, nem mintha lehetne. Továbbra is a szokásos hülyeségeikkel traktálták a többieket, amikkel mindig sikerült feldobniuk barátaik napjait, és jobb kedvre deríteniük őket — akár tudatosan, akár tudat alatt.

Példának okáért, a Hibbant-szigetre visszafelé vezető úton látták, hogy Lys el van kenődve a búcsú miatt — elvégre, attól az embertől kellett örökre elválnia, aki felnevelte, és húsz évig az egyetlen támasza volt. Az ikrek azonban nem nézték tétlenül a lány busongását, tüstént akcióba léptek.

— Képzeld, Lys — mesélte Fafej —, amikor utánad indultunk, még romlott volt a víz, tudod. Takonypóc meg persze volt olyan idióta, hogy ezt elfelejtette, és ivott belőle.

— Le is bénult pár óráig — tette hozzá Kőfej.

— Addig is, legalább nem tudott beszélni. Volt pár nyugodt óránk... — szólalt meg Astrid.

— Irtó gáz volt — vihogott Kőfej. — Persze már megszoktuk. Csak ő lehet olyan béna, hogy igyon a romlott vízből.

— Nem is igaz! — Takonypóc felháborodva az ikrek mellé repült. — Ti itattatok meg vele, ürüfejűek!

Az ikrek fuldokoltak a röhögéstől.

— Loki! — pacsiztak.

Kőfejnek és Fafejnek abban a helyzetben sikerült elérniük azt, amit kevesen tudtak volna: mosolyt csaltak Lys arcára.

Apropó, Takonypóc és Kőfej... ők ketten bármennyire is próbálták leplezni, végül belátták, hogy szeretik egymást, és egy párrá váltak. Halvér is rátalált az igaz szerelemre, Hanga személyében — aki a csata után egy évvel végleg Hibbant-szigetre költözött. Fafej egyelőre facér maradt — állítása szerint ő még kereste az igazit.

A sárkányok és vikingek továbbra is békében éltek, mindenki boldog volt. Hibbant-szigeten harmónia uralkodott. A csata után már csak egy dolog volt hátra.

A tengerparton, a szikrázó napsütésben egy vörös hajú lány állt, oldalán fehér siklósárkányával. Előttük egy hatalmas gnúvad alakja magasodott a vízből. Lys — öccse és Bélhangos segítségével — leszerelte a sárkány agyaráról a bilincset, amit még egykor a rabság jeleként helyezett fel rá Drákó Vérdung.

— Menj — mondta a lány az ősi nyelven. — Most már szabad vagy. Büszke vagyok rád — mosolygott.

— Várj, Lys, nem kellene valami nevet adnod neki, mielőtt elmegy? — szólalt meg Takonypóc.

— Kivételesen nem mondasz hülyeséget — nézett rá elismerően Kőfej. Attól, hogy szerették egymást, kapcsolatuk eléggé sajátos volt a fiúval, továbbra is szekálták a másikat. De hát, van, ami nem változik...

— Takonypócnak igaza van, lányom — bólogatott Pléhpofa. — Elvégre, nem nevezheted életed végéig gnúvadnak.

A lány töprengve nézett végig a sárkányon.

— Legyen... mit szólnátok mondjuk a Bestefarhoz?

A sárkány barátságosan havat fújt Lys fejére.

— Neki tetszik — nevette el magát Valka.

— Hát, akkor, viszlát, Bestefar — intett Lys a gnúvadnak.

A hatalmas sárkány végignézett a parton lévő embereken, fejet hajtott, és nagy csobbanással elmerült a tengervízben. Lys mosolyogva, mégis fájó szívvel nézett utána. Ő is hazatért — gondolta. Megkedvelte a sárkányt, és bár összebarátkoztak, a lány biztos volt benne, hogy utoljára látta. Még valakit elveszített. Talán elúszik majd más vizek felé, ki innen, a végtelen óceánra — tűnődött.

Ám nem így lett. Az elkövetkezendő hetekben a halászok többször is látták a rettegést keltő lényt a tengeren. Megdöbbenve tapasztalták, hogy a sárkány segített nekik a hajó felé terelni a halakat. A további évtizedekben és évszázadokban pedig, ha ellenséges hajók közeledtek a sziget felé, azok rejtélyes módon többnyire még a partot érés előtt megsemmisültek.

A gnúvad Hibbant-sziget őrzője lett.

Messze Hibbant vidékétől, egy másik világban, az emberek mit sem sejtenek a sárkányok létezéséről — ami nem csoda, hisz' sok-sok éve már, hogy ezek a rejtélyes, csodálatos lények messze elkerülik a helyet.

Egy tengerpart mellett húzódó, aprócska településen régi árvaház áll. Vezetője egy idős hölgy, Elza White. Irodájának falából furcsa, fehér tüske áll ki, amire különös, sárkányfejet ábrázoló medál van függesztve. Elza néni gyakran megfordítja, hogy újra és újra elolvassa a hátulján lévő két szót. Csupán egy név áll rajta: Lysande Haddock — de a nevelőnő mindig elmosolyodik, ha eszébe jutnak a hozzá kapcsolódó emlékek, és az égre néz. Ebben a világban csak ez a két tárgy maradt, ami utal Hibbant-sziget és az ott élő vikingek létezésére. Illetve, még valami...

A csata után sokáig legendák keringtek a környéken egy férfi különös, türkizes színű jégbe fagyasztott testéről, ami lesüllyedt a tenger mélyére. Az esetet szinte teljes homály fedte. Az emberek rebesgették, hogy a nem mindennapi esetnek köze lehet misztikus erőkhöz és varázslatos lényekhez — esetleg sárkányokhoz. Ám mivel az objektumot soha senkinek nem sikerült megtalálnia, végül a bizonyíték híján elvetették az elképzelést. Hisz' sárkányok nem léteznek... vagy mégis? Erről egyedül Elza néni és az árvák tudnának mesélni.

Egy biztos: Hibbant-sziget máig áll, s lakói továbbra is vikingek és sárkányok. Nem harcolnak egymással — barátként élnek együtt. Történetük sok száz, sőt, ezer évre nyúlik vissza. Rengeteg kalandot éltek át, és a történetük folytatódik, mindig szebb jövő felé tartva.

Aki nem hiszi, kérdezze meg Elza nénit.

VÉGE