Kedves Olvasó!

A Fehér sikló befejezett történet, életem első fanfictionje. Ebből kifolyólag közel sem tökéletes írásom, utólag pontosan látom a hibáit. Mégis fontos a szívemnek, hiszen mégiscsak ezzel a fanfictionnel indult wattpades „pályafutásom", és azért is hagytam fent a történetet, mert időnként még mindig akadnak, akik szívesen olvassák, illetve ezáltal akárki láthatja, hol kezdtem – amellett, hogy én sem felejtem el, és jó érzéssel töltenek el a történettel kapcsolatos emlékeim.

Még 2017/18-ban írtam ezt a fantictiont, amikor az Így neveld a sárkányodat filmtrilógia harmadik részére vártunk, így a második film után indul, és alternatív befejezéssel zárul. A cselekményhez emeltem át elemeket a Sárkányok-sorozatból, amit a DreamWorks az Így neveld a sárkányodat filmekhez gyártott, illetve Cressida Cowell írónő eredeti könyveiből is, amelyeken a filmek alapulnak – de ne ijedj meg, a Fehér sikló olvasásához nem szükséges ismerned ezeket, akkor is érteni fogod a történetet, ha nem láttad a sorozatot és nem olvastad a könyveket.

Kellemes olvasást kívánok!

Sarah Ross

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣

Lysande Haddock életét mindig is meghatározták a sárkányok. Gyerekkorától fogva imádta ezeket a csodálatos lényeket, bár sosem tudta megmagyarázni, honnan ered az irántuk érzett szeretete.

Talán a medál miatt — gondolta Lys, akinek kedvenc tárgya egy sárkányt ábrázoló nyakék volt, melynek hátuljára a nevét és a születési dátumát vésték. Az egyetlen hagyaték, ami a szüleitől maradt.

A lány hároméves korától árvaházban nevelkedett. Nem emlékezett már, hogy került oda, mindössze annyit tudott az árvaház vezetőjétől, Elza nénitől, hogy egy őszi éjszakán találtak rá az ajtó előtt. Egyedül érkezett, és amikor magáról kérdezték, csupán a nevére emlékezett.

Mivel a szülei soha nem jöttek érte, Lys úgy hitte, halottak. Más Haddock nevű emberrel sem találkozott soha, így tehát fogalma sem volt, honnan származik, és hogy vannak-e élő rokonai. De abban biztos volt, hogy a szülei fantasztikus emberek lehettek. Még ennyi év után is emlékezett a hangjukra — álmában néha hallotta is őket.

Más zajokkal is álmodott. Hallott már csecsemősírást, fegyvercsörgést, emberek kiabálását és sárkányüvöltést. Ezeket legtöbbször nem tudta mire vélni, ahogyan az álmaiban látott képeket sem — így például a tüzeket, az égő házakat, a tengert és egy falut. Lys úgy gondolta, a jelenések talán még gyermekkorából kísértik. Szüleivel valószínűleg egy tengerparti falucskában élhettek, ami egyszer valahogyan leégett, és a tűzben édesanyja és édesapja is életüket vesztették. Persze ebben korántsem volt biztos, mivel a többi furcsa zajt nem tudta hová tenni — jóllehet, a fegyvercsörgés közel állt a szívéhez.

Lys imádta a harcot. Kiskorától kezdve igen erős lány volt, ha valaki piszkálta, sosem hagyta annyiban, mindig megvédte magát. Előfordult, hogy emiatt összeverekedett nála jóval nagyobb (és látszólag erősebb) fiúkkal is, de mindig legyőzte őket. Mikor az árvaház vezetője, Elza néni tudomást szerzett minderről, nem szidta le Lyst. Jónak tartotta, hogy mindig kiáll magáért, és felismerve a tehetségét, beíratta harcművészetekre — legelőször íjászatra. Ezt Lys nagyon élvezte, és ahogy nagyobb lett, idővel minden lehetséges küzdelmi formát kipróbált — a többi gyerek pedig megtanulta, hogy jobb, ha békén hagyják és nem provokálják őt.

Termetre egyébként Lys nem tűnt igazán harcos-típusnak. Viszonylag átlagos magasságú, vékony lány volt. De a látszat néha csal — és ezt ellenfeleinek a saját kárukon kellett megtanulniuk. Lys rendkívüli ügyességével, gyorsaságával és erejével mindig meglepetést okozott. Persze azért külsőleg sem volt jelentéktelennek mondható — átlagos testalkatához ugyanis kerek arc és tiszta, kék szemek társultak. Háta közepéig érő hullámos, élénkvörös hajával pedig közel s távol kirítt a tömegből. Lys csak „tűzpiros"-ként emlegette különleges hajszínét.

Az iskolában a lány mindig jól teljesített. Továbbra is imádta és komolyan vette a harcművészeteket, de inkább hobbiként folytatta őket. Mivel nagyon érdekelte a biológia és a kémia, az orvosi pályát választotta hivatásként. Az érettségi után sikeresen felvették a legközelebbi egyetem általános orvosi szakára, és már lassan öt éve tanult ott.

Közel húsz év telt el azóta, hogy Lys az árvaházba került. Már csaknem huszonhárom éves volt, de továbbra is az árvaházban élt, mert Elza néni különös módon felajánlotta neki, hogy lakhat itt, amíg befejezi a tanulmányait. Így Lys maradt — habár nemigen érezte magát ide valónak. És nem csak az árvaházról volt szó. Nem találta a helyét a világban. Nem tetszett neki, ahová az emberi társadalom fajult, sem a hatalmas technikai fejlettség és túlcivilizáltság. Olyan érzés volt ez, mintha kort tévesztett volna, mintha tényleg nem ide való lenne, mintha lehetne boldogabb valahol máshol — csak Lys éppen azt nem tudta, hol.

Az egyetem jól ment neki, már csak egy éve maradt hátra, egyelőre viszont fogalma sem volt, hol és hogyan fog élni, ha befejezte.

Egyik délután, amikor szokása szerint éppen tanult, egyszer csak kopogtattak a szobája ajtaján.

— Szabad! — szólt ki Lys.

Elza néni nyitott ajtót.

— Szia, Lys. Nem zavarlak?

— Dehogyis! Elza nénire mindig van időm — mosolygott kedvesen.

— Beszélnem kell veled. Úgy döntöttem, holnap adom oda a születésnapi ajándékodat.

— Holnap? De Elza néni, még csak június közepe van! A születésnapom több mint két hónap múlva lesz, augusztus tizenkilencedikén.

— Amit adni szeretnék neked, nem tárgyi ajándék. Tisztában vagyok vele, hogy még nincs itt a születésnapod ideje, annak viszont igen, hogy megtudj valamit. Lassan huszonhárom éves vagy, és csaknem húsz éve annak, hogy hozzánk kerültél. Úgy érzem, most kell elmondanom neked egy nagyon fontos dolgot.

— Mi az a dolog, Elza néni? Nem tudhatom meg ma? Annyira kíváncsi vagyok!

— Nem, nem, azt hiszem, ehhez hosszabb beszélgetésre lesz szükségünk. Holnap délután kettőkor várlak az irodámban, és mindent megmagyarázok — ígérte Elza néni, és kifelé indult a szobából. — Addig is, jó tanulást! — szólt vissza a küszöbről, és becsukta maga mögött az ajtót.

Természetesen ezek után Lys mindenre tudott koncentrálni, csak a tanulásra nem. Eléggé felzaklatta a furcsa párbeszéd Elza nénivel. Eddig nem úgy ismerte nevelőjét, mint akinek szokása lett volna a titkolózás.

A lány türelmetlenül várta a másnapot, alig bírt elaludni. Álmában egy gyönyörű, hófehér sárkányt látott, élesebben, mint valaha. A lény lila szemének pillantása szinte a lelkéig hatolt. Más sárkányok is szerepeltek már álmaiban, de ez a lény jelent meg legtöbbször.

Mikor másnap reggel felébredt, azonnal kipattant az ágyából. Mindig is koránkelő-típus volt, és amint kinyitotta a szemét, teljesen éberré vált. Szerette hamar kezdeni a napját, mert így mindenre több ideje volt. Ha sokáig alszik, azzal már elment volna a fél napja.

Nagyon várta a beszélgetést Elza nénivel — nem is bírt nyugton maradni egész délelőtt. Elsétált egy parkba és a közeli erdőbe, élvezte a természetet. Később íjászkodott és futott kicsit, majd visszament ebédelni az árvaházba. Gyorsan belapátolta az ebédjét, és újfent kisietett a szabadba.

A beszélgetés közeledtével egyre idegesebb lett. Hogy lazítson egy kicsit, leheveredett az árvaház melletti füves területre, és nézte a felhőket. Gyakran csodálta őket, a látványuk és szép, lassú mozgásuk mindig megnyugtatta. Szerette találgatni azt is, melyik milyen alakú.

Jó ideje bámulta már a békés fellegeket, amikor egyszer csak furcsa dologra lett figyelmes. A felhők közül kivált egy gyorsan mozgó, fehér pacni, és egyenesen a föld felé közeledett.

Lys azonnal felpattant, és megbabonázva a lényre függesztette a tekintetét. Az egyre közelebb és közelebb ért a földhöz, végül leszállt. A lány alig akart hinni a szemének — meg is csípte magát, hogy meggyőződjön róla, nem álmodik. Ismerte ezt a lényt.

A fehér sárkány állt előtte.