Hajnalodik. Viharfelhők lepik el az eget, a távolban pedig vékony füstkígyó tekereg a fenyőerdő árnyai felett. Hópelyhek kavarognak szélben. Az idilli képet csak a földön heverő holttest rontja el.
Osden lehunyja a szemét és mélyet sóhajtva elfordítja a fejét a kardjától. Undorodik a fegyvert borító vértől, undorodik önmagától és attól, amit az imént tett. Egyedül az akaratereje és friss győzelmének kesernyés öröme tartja benne a lelket.
Lihegve áll a majdnem térdig érő hóban. Nehezére esik, de végül mégiscsak rászánja magát, hogy kinyinyissa a szemét és még egyszer utoljára rápillantson az áldozatára. Félig egy hókupac takarja a fiatal, szőke nő tetemét. Megtévesztő a külseje, hiszen egy idegen, aki még nem ismeri Cavilde birodalmát, első pillantásra azt hinné róla, hogy egy ártalmatlan teremtés – és ennél nagyobbat aligha tévedhetne.
Még este érkezett egy falusi küldönc a Felső Erődbe és tájékoztatta az apját arról, hogy egy idézőt láttak felbukkanni a környéken. A követ váltig állította, hogy már messziről érezni lehetett a lány gonoszságának bűzét, sőt, fogadni mert volna arra is, hogy ártó lényeket engedett szabadjára a falu körül. 
Osden hálát adott az isteneknek, hogy nem találkozott egy ilyen lénnyel sem idevezető útja során, a lányra ezzel ellentétben viszont egészen könnyen rátalált. Különösebben keresnie sem kellett, mert amint betette a lábát a Rottar melletti erdőbe, a vérmágus már fel is bukkant és azonnal rátámadt. Ez nem érte nagy meglepetésként, jól tudta, hogy a fajtájából bármelyikük így tett volna a helyében. 
Régi háború volt már ez a Fehér Úrnő követői és az Álarcos Király népe közt, a védtelen embereket pedig meg kell védeni az idézőktől és a szörnyetegeiktől. Osden és társai erre esküdtek fel. Az Álarcos Király lovagjai kezdték el a hagyományt, aztán egy idő után már olyanok is csatlakoztak a harcosrendhez, akik hivatalosan nem is voltak lovagi családból valóak. Egy erődrendszer adott otthont nekik, az ifjú újoncoktól kezdve az őszülő veteránokig mind itt őrizték a határt.
Hogy kivívja a Felső Erőd és az apja, az erődparancsnok elismerését, Osden elsőként jelentkezett a Rottar környékén kószáló idéző levadászására. Arra nem számított, hogy a hőstett után ilyen nyomorultul fogja érezni magát.
Miután kihúzza a kardját a hóból, eszébe jut, hogy a lányt el kellene vinni a faluba, hogy tisztességesen eltemessék, annak ellenére, hogy az ellenségük volt. Hamar elveti az ötletet. A falusiak nem egyeznének bele ilyesmibe, a végső tiszteletadás helyett legfeljebb csak meggyaláznák a halottat. Végül inkább csak ráborítja a hókupacot a törékeny testre és addig igazgatja a rögtönzött sírhelyet, amíg a fehér halom teljesen el nem fedi a vérmágus alakját.
Már épp visszaindulna a Határ-hegység felé, de ekkor felfigyel a monoton fehérségtől élesen elütő vércsíkra. Sebes kezére és szakadt kabátjára sandít, aztán a lányt takaró hóhalomra, de biztos abban, hogy a vércsík nem a harcukból származik.
Összeráncolt homlokkal megindul a vérnyom irányába, a kardját védekezően maga előtt tartja. Lélekben már rég felkészült néhány szörnyetegre, amit az idéző valamiféle rossz tréfaként hagyott itt neki. A jégszilánkokat hordó szél egyre inkább átfagyasztja a tagjait. Tisztában van vele, hogy el kellene indulnia visszafelé, valami mégis hajtja előre. 
Egy darabig követi a csíkot, aztán észreveszi, hogy az egész egy nagy kört rajzol ki a földön, körülötte a hóban farkastetemek hevernek.
A vérkör közepén egy vörös rongyba csomagolt tárgy hever. Osden vár egy keveset, hátha a csomag megmozdul és rátámad, de mivel ilyesmi nem történik, óvatosan a kupachoz lépdel. Beletelik pár pillanatba, amíg rádöbben, hogy nem maga a rongy vörös, csupán átázott a vértől.
A kesztyűjének anyaga keménnyé fagyott, így hát jócskán meg kell küzdenie azért, hogy szét tudja fejtegetni a rongyokat. A látvány még őt, egy született harcost is megrémiszti: egy csecsemőt talál, akit mintha megfürdettek volna egy vödör vérben.
Összeszorul a szíve, mikor meglátja az apró teremtést. Szörnyű sors jutott neki, talán az idéző tehette ezt vele…
Óvatosan megsimítja a gyermek arcát. Hirtelen elhatározástól vezérelve lehúzza a kesztyűjét és a tenyerét a csöppséghez szorítja. Borzongás járja át, mikor megérzi, hogy dobog a szíve.
Mit tehetne vele? Ha a faluba vinné, talán egy asszony gondját viselné. Felnevelné, megszeretné, jutna neki egy valódi család. Ez lenne a helyes tett.
Az ujjai a kicsi fejére simulnak, ám ahogy lemorzsolja az egyik tincséről a fagyott vért, a szíve kihagy egy ütemet. Hófehér haj.
Gondterhelten a fák közé néz. Ennyit a tervről. Egy ilyen kis szörnyeteget egyetlen józan paraszti ésszel megáldott ember sem fogadna magához.
Feláll, megemeli a kardját és a gyermek fölé tartja. Meg kell ölni, most, amíg még van rá lehetőség. Egy gyors mozdulat és már vége is. Átszúrni a kis testet, hagyni meghalni. Semmi rossz nincs ebben.
A markában megremeg a fegyver, majd a kard a hóba esik. Osden átkozza magát érte, de képtelen megtenni. Nem képes megölni egy ilyen ártatlan kis lényt.
Tudja, hogy esztelenséget követ el és az erődben megbüntethetik ezért, sőt, meg is fogják, ha ezt megtudják. De ha nem derül rá fény…
Felszíjazza magára a kardját, aztán óvatosan felveszi a gyermeket a földről és bebugyolálja a rongyaiba. Az apró idézőt finoman a mellkasához szorítva visszaindul a határhoz.
Próbál nem arra gondolni, hogy talán egy leendő gyilkost tart a karjában.

×××

Már alkonyodik és a hóvihar is eláll, mire a Felső Erődhöz ér.
Osden megigazítja az arcát takaró maszkot és felpillant az otthonára. Az építmény furcsa összhatást kelt, mintha a kőművesek össze-vissza építettek volna mindent, ami csak az eszükbe jutott. A téglák megviseltek már, néhány helyen látni lehet, hogy a fali repedéseket a Rend tagjai megpróbálták betömni valamivel. Kicsit nevetségesen fest, nem hiába emlegetik, hogy ez hely a védvonal gyenge pontja, bár az is igaz, hogy már számtalan ostromot átéltek és a Felső Erőd – a kinézete ellenére – még mindig teljesen stabilan áll.
Újdonsült útitársát a kabátja alá rejtve határozott léptekkel áthalad a kapun. Társai integetnek neki a falakról, mikor meglátják. Itt majdnem mindenkit személyesen ismer. Mindig van kint valaki, mindig égnek a fáklyák, még az éjszaka közepén is, mivel sosem lehet tudni, hogy a Fehér Úrnő híveinek mikor szottyan kedvük háborúsdit játszani. 
Karlo Benoine, a király, akinek ő maga is szolgál, túl öntelt ahhoz, hogy a határőrséggel foglalkozzon, emiatt tehát a támogatására sem számíthatnak.
Mikor beér az épületbe, fellélegez és lehúzza vörös álarcát.
A Rend harcosainak általában nem jut több hely egy szűk szobánál, a fiatal tanoncok gyakran többen osztozkodnak egyetlen helyiségen. Osdennek megadatik az a luxus, hogy a vezér fiaként egy teljes szobát a magáénak tudhat. Csak egyetlen személlyel hajlandó megosztani. 
Benyit a nyikorgó ajtón, maszkját az asztalára hajítja, a kardját a falnak támasztja, aztán a szekrényéből előhúzza az egyik kopott ingét. Az ágyra teríti, majd ráfekteti a csendes gyermeket, nehogy összevérezze a takarót. Ezután fáradtan a székébe rogy, de csak néhány percet ad magának, hogy összeszedje az erejét a hosszú út után, aztán újra feláll. Elhatározza, hogy melegít egy kevés vizet és megfürdeti kis útitársát, hátha attól valamennyire magához tér. Először őt akarja rendbe hozni, a többi még ráér. 
Rohan a folyosókon, hoz egy nagy dézsát a konyhából, vizet mer a kútból és felmelegíti a konyhai tűzhelyen. A szakácsok furcsa pillantásokat vetnek rá, de nem kérdezősködnek.
Felcipeli a vizet a szobájába és leteszi a padlóra. Épp egy rongyot készül elővenni, mikor az ajtó kicsapódik és egy fiatal nő ront be hozzá. A vendég megkönnyebbülve elmosolyodik, aztán a nyakába veti magát és szorosan átöleli őt.
− Azt hittem, már sosem térsz vissza – suttogja a nő a nyakába és nem törődve Osden vérfoltos, hótól átnedvesedett ruhájával még jobban hozzábújik.
A férfi szívében kellemes melegség gyúlik, ahogy kesztyűs kezével végigsimít Cerys hátán.
− Egy idéző nem fog ki rajtam, ezt már megmondtam – dünnyögi belecsókolva a nő fekete, göndör hajába, mire ő kicsit elhúzódik tőle, hogy a szemébe nézhessen.
− Ugyanolyan beképzelt vagy, mint az apád – csóválja a fejét Cerys hunyorogva.
− Már bocsánat, de ő azért sokkal rosszabb nálam – nevet fel halkan.
Cerys tekintete közben az ágyon pihenő néma gyermekre siklik. Ellép Osdentől, hogy a véres rongyokba csavart kicsihez siessen.
− Hát ő meg ki?
− Nem hagyhattam kint a fagyban, az erdőben találtam rá. Még dobogott a szíve – vallja be gondosan ügyelve arra, hogy ne áruljon el semmi olyat, ami miatt Cerys megharagudhatna rá. Legalábbis még ne, hamarosan úgyis kiderül, miben sántikál.
− Mi történt vele? – Cerys megérinti a kicsi arcát és gondoskodóan megigazgatja alatta az inget, de a szemében rémület lakozik. – Miért nem vitted a faluba?
A gyermekhez hajol, vizsgálgatja, ám az meg sem moccan. Mintha belefagyott volna a vérbe.
– Szerintem nem élte túl az utat – teszi hozzá Cerys halkan.
Osden leül mellé az ágyra, és egy meleg vízzel átitatott ronggyal elkezdi tisztogatni a kis testet, mintha meg sem hallotta volna, mit mondott a másik. Cerys percekig csak figyeli, aztán félszegen csatlakozik hozzá. Közösen végül minden csepp vért eltüntetnek a babáról.
A csecsemő kislány, sápadt bőre és tejfehér haja pillanatok alatt elárulja a származását. Cerys arca egyre ijedtebb, ám Osden nem szól egy szót sem. Kíváncsi, szerelme mikor döbben rá, hogy egy idézőt ápolgatnak éppen.
Mind a ketten összerezzennek, mikor a baba felszusszan, aztán élesen felsír. Lassacskán elevenebbé válik, a kezét és a lábát is mozgatni kezdi. Úgy ficánkol a takarón, hogy teljesen összegyűri az alá hajtogatott inget.
Cerys elnyílt ajkakkal mered Osdenre, majd a karjába veszi és csitítgatni kezdi a sírdogáló kislányt. A gyermek elcsendesedik, világoskék szemével kíváncsian pillog a nőre, aztán szemhéjai elnehezülnek és Cerys vállára hajtva a fejét lassan elszenderedik.
− Te idehoztál egy idézőt – fordul Osdenhez Cerys vádló arccal. – És most mihez akarsz kezdeni vele? Őt már nem vihetem oda Maddie-hez, hogy viselje gondját!
− Biztos, hogy… − kezdi, de Cerys ingerülten félbeszakítja.
− Egy fehérvérűről van szó, hát nem érted?
Osden nem ismerné be, hogy képtelen volt leszúrni egy vérmágust, ehelyett egy elfogadhatóbb érvvel áll elő.
− Csak gondolj bele: egy idéző az erődben, a mi oldalunkon! Mekkora segítséget jelentene, ha egy vérmágus csatlakozna a Rendhez? Hatalmas kincs került hozzánk... − A férfi lehajtja a fejét. − Majd mi felneveljük. Erős idéző lesz belőle – mosolyodik el Osden büszkén. – Csak nézd a haját, a szemét...
− Épp ez a baj, hogy tisztán látszik rajta! A többieknek mit szándékozol mondani róla? Képtelenség, hogy ezt apád megengedi, és ha megtudja, nekünk végünk…
− Nem fogja megtudni. De különben is, amint leváltom, már úgyis mindegy. Én leszek itt az úr, és gondoskodom majd róla, hogy egy ujjal se merjenek hozzáérni. 
Cerys arcán kételkedés ül, de látszik rajta, hogy elgondolkodik az ötleten. Osden elhatározza, hogy kijátssza az ütőkártyáját. Biztos abban, hogy ezzel hatni fog rá, ismeri már annyira, hogy tudja, milyen érzékeny valójában.
− Tehet ő arról, aminek született? Hát nem lenne kegyetlenség csak azért megölni, mert a szülei nem közülünk valóak? Senki sem születik szörnyetegnek, hát akkor ő megérdemli, hogy lemészároljuk, mint egy vadállatot?
− Nem – ismeri be Cerys hosszan felsóhajtva –, valóban nem tehet róla. – Felkapja a fejét, dacosan Osden szemébe néz. – Akkor is a tűzzel játszol!
− Játszunk – javítja ki a férfi. − Hisz te is segítesz, nem igaz? 
Hosszúra nyúlik a csend.
− Nem mondtam, hogy nem.
Osden elmosolyodik.
− Nekem ennyi bőven elég.