Próbálom lefejteni magamról Jeco ujjait, de erre csak még jobban szorít. Még sosem láttam ennyire komolynak.
− Időt nyerek neked – böki ki nagy nehezen. − Utánad jövök, amint tudok, de ha holnap estig mégsem találkoznánk... menj tovább egyedül!
− Na ne szórakozz velem, ez nem vicces − hadarom elkerekedő szemmel.
Elengedi a karom és kilép a polc takarásából. Egyenesen belesétál a vörös maszkosok gyülekezetébe. Sokkoltan nézek utána, de észbe kapok és visszapréselem magam a polc mögé, mielőtt bárki megláthatna. A hangokat viszont nem tudom kizárni a fejemből, álnok kígyóként bekúsznak a tudatomba: dulakodás, aztán az egész zsivaj leülepedik, mindenféle kérdések röppennek a levegőbe. Hogy jutott be ide? Nem ő az új tanonc, aki néhány napja érkezett? Kém lett volna, vajon járt a templomban is?
Elfogták őt. Egyszerre vagyok dühös és meghatott – Jeco képes volt feladni magát azért, hogy kijussak. Az első gondolatom az, hogy kirontok és véghez viszem az eredeti tervem, miszerint használatba veszem a kardjaimat és mindketten megmenekülünk.
Viszont mikor kicsit lehiggadok, belegondolok, hogy adnom kéne Jecónak egy esélyt. Kiderítette, hol őrzik a maszkot, megszerezte az alagúti kapu kulcsát és bejuttatott az erődbe. Képes lesz kimagyarázni magát valahogy ebből, van elég esze ahhoz, hogy megoldja, úgy, ahogy eddig minden mást is megoldott, amivel megbíztam...
Nehéz a döntés. Lehunyom a szemem és az övembe csúsztatom a kardom. Ő bízik bennem, nekem is bíznom kell benne. Most az egyszer muszáj lesz.
Hangosodó dobogás üti meg a fülem, mire reflexből lépek egyet hátra a polcok közti még árnyékosabb zugba. De hiába, nem látok a közelemben rendtagokat, mert még mindig egymás közt diskurálnak. Néhányan a csapatukból pár perce elindultak a templomba vezető folyosó irányába, de most halálra válva rohannak vissza. Ekkor már nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mi történik és mi okozta a dobogást.
− Üdv újra itt, felség – forgatom meg a szemem és az arcomba rántom a csuklyámat.
Ebben a pillanatban meglátom a polc és a fal közti résen, ahogy a kőszobor áttrappol a boltíven és a fejét dühösen forgatva megsuhintja a bárdját. Csak egy szempillantás az egész és már el is robog, egyenesen a meglepett Álarcosok közé.
Hamar meg fog találni, ha érzi a maszkot. Nem fogják érdekelni a katonák, mert én kellek neki... ideje eltűnni, mielőtt őfelsége rájön, hová tűnt a játszótársa.
Megindulok a polc vége felé a sötétbe. Abban csak reménykedni tudok, hogy Jecónak nem esik baja.
Mikor elérem a terem leghosszabb falát, megállok, hogy visszaemlékezzek, merre is volt a kijárat. Pislognom kell egy kicsit, amíg a szemem megszokja a sötétet és nem hiszem azt minden lépésemkor, hogy nekimegyek valaminek. Egy kevés keresgélés után meglátom az ajtót, ami szinte teljesen beleolvad a homályba.
Ütemesen döng alattam a padló, a szobor léptei megint egyre hangosodnak. Megtalált?
Átfut az agyamon a gondolat, hogy most kéne összetörnöm a maszkot, de elvetem az ötletet. A kőkirály valószínűleg csak még dühösebb lenne rám.
Megragadom a kilincset és hátrasandítok. Először nem kivehető, de aztán felbukkan a szobor alakja. Vészesen gyorsan közeledik.
Felrántom az ajtót, erősen becsapom magam után és loholni kezdek a lépcsőn, néha megbotlom, de nem esek el. Alighogy a folyosóra érek, akkora robaj csapja meg a fülem, hogy majd' megsüketülök tőle. A szobor keretestül törte át az ajtót...
Már látom a kaput – mekkora szerencse, hogy nem zártuk be! Elég masszívnak tűnik ahhoz, hogy visszatartsa a kőkirályt.
Szabályosan átesek a kapun és egy határozott mozdulattal visszakattintom a súlyos lakatot. Nem érzem magam biztonságban, meg sem állok a csapóajtóig, ahol aztán kimászom a hóba. A biztonság kedvéért keresek egy kupac nagyobb követ és a bejáratra hordom. Nem hiszem, hogy ha a szobor esetleg át tudja törni a kaput, akkor pont ezek a kavicsok fognak neki gondot okozni, de egy kicsit nyugodtabb vagyok a plusz akadálytól.
Fáradtan indulok meg a fák közé. Az ég koromfekete, odafent viszont világít az Istenek Szeme, tehát nagyjából az éjszaka közepén járhatunk.
Mikor úgy érzem, hogy valahol azon a területen vagyok, ahol eddig táboroztam, megtorpanok egy fa tövében. Áttapogatom egy kicsit a törzset, és mikor megérzem a csillagot, mászni kezdek felfelé. Elhelyezkedem egy vastag ágon, magamhoz ölelem a táskám és próbálok nem figyelni arra, hogy remeg a kezem.

×××

Nem alszom túl jól.
Egyszer-egyszer sikerül elszenderednem pár percig, de aztán felriadok, majd megint elbóbiskolok és újfent felébredek – ebből áll az éjszakám maradék része. Még akkor sem vagyok hajlandó lemászni a fáról, mikor feljön a nap. Előre látom, hogy egész nap itt fogok ücsörögni.
Nyugtalan vagyok és először érzem azt, hogy elfog a félelem – na nem magam miatt, Jecóért aggódok. Vajon mi lett vele abban a kavarodásban? Ha utánam jött, a szoborral gyűlt meg a baja, viszont, ha fent maradt, akkor meg a katonákkal. Még abban sem vagyok biztos, hogy él még.
Akkor mi van, ha az erődben már Jeco kivégzését tervezik, amiért segített ellopni a maszkot? Arra nincs bizonyítékuk, hogy bűnös. Nálam van a maszk, ezért hazudhatja azt is, hogy csak meglátott engem besurranni és meg akart állítani. Feltéve persze, ha hisznek neki.
A fatörzsnek döntöm a fejem és még szorosabban ölelem azt a szerencsétlen táskát. Még meg sem néztem az ereklyét, amiért ennyit küzdöttem.
Benyúlok a holmim közé és óvatosan kihúzom a vörös álarcot. Jó megérinteni, de ezen kívül semmi különöset nem érzek. Talán nem is működik ez az iránymutatásos dolog, nem is vezetne el a szilánkokhoz. Az viszont, hogy nálam van, azt is jelenti, hogy a fehér maszkos idéző nem kaparinthatja meg.
Magam elé emelem a vörös álarcot és elgondolkodva nézegetem, végigsimítok a szélén. Hasonlít arra, mint amilyet az erődökben viselnek a rendtagok, de mégis más: kecsesebb, élénkebb a színe és a szem vágata alatt egy vékony fekete csík húzódik végig rajta.
Megkordul a gyomrom. Tényleg, mikor is ettem utoljára...? Valamikor tegnap reggel. Nem csoda, hogy éhes vagyok.
Mikor előkotrom a maradék élelmemet, csalódott leszek, ugyanis többre emlékeztem. Már csak egy kis darab sajtom maradt, ami úgy megkeményedett, hogy beleharapni is külön kihívás úgy, hogy ne törjem ki a fogam. Ezen kívül még van két karéj száraz kenyerem és egy falatnyi füstölt sonkám. Nem lesz elég pár napig, legfeljebb mára, de aztán kifogynak a tartalékaim. A kulacsom szerencsére még majdnem tele van, hisz tegnap reggel megtöltöttem.
Nagyon lassan vánszorog az idő, főleg annak tudatában, hogy nem biztos Jeco visszatérése. Ha nem jön, valóban hagyjam itt?
Ha betörök az erődbe, azzal sem sokat érek, mert onnan megint csak ki is kellene jutni valahogyan, és általában ennél a résznél szoktak elbukni a terveim. Ha viszont tovább megyek, bűntudatom lesz.
Ezért nem kellett volna egyetlen társ sem, ezért kéne mindent egyedül csinálnom. Elkeseredett sóhaj szakad ki belőlem. Majd estig eldöntöm, mit teszek.
Ahogy pakolászok, a kezembe akad a vázlatkönyvem. Jobb dolgom úgysincs a várakozásnál, akkor meg miért is ne rajzolgassak? Ahogy kinyitom a könyvet, elemi erővel tör rám az érzés, hogy alkotni akarok valamit. Kiemelem a szénrudat a fadobozból, megindul a kezem és sebesen rajzolni kezdek. Csak a fekete csíkokra és a papír illatára koncentrálok, olyan gyorsan dolgozok, hogy én magam is alig bírom követni, mit csinálok tulajdonképpen. Nem érzékelem az időt. Aztán egyszer csak lassulnak a mozdulataim, majd visszahelyezem a szenet a ládikóba.
A könyv fölé hajolok és megszemlélem a teljes alakos férfi képét: a szakállába apró fonatokat rajzoltam, a tekintetét a kezében tartott hosszú kardra szegezi, ami mellett még egy hozzá képest is nagynak tűnő hópárduc sompolyog.
Felismerem a férfit: nem más, mint Cullo istenség elevenedik meg a könyvem lapján. Fogalmam sincs, hogyan emlékeztem ilyen pontosan a szobrokon és a domborműveken is ábrázolt vonásaira, de tény, hogy nagyon hasonlít rá. Lassan becsukom a könyvet és visszadugom a táska mélyére.
Ahogy tovább peregnek a percek, egyre éhesebbnek és reménytelenebbnek érzem magam, valamint kezd begörcsölni a lábam, mert már egy jó ideje átkulcsolom vele a faágat, amin ülök.
Nem tartom valószínűnek, hogy a szobor a közelben van, mert akkor már rég megpróbált volna feljutni a fára. Még egy kicsit nézelődök, hátha meglátom Jeco alakját kifelé vonulni az erődből, de csalódnom kell. Ideje lenne beletörődnöm, hogy nem fog jönni. Ha tegnap éjjel óta nem jutott ki, akkor ott már baj van – mégis nehéz elfogadni az ésszerű tényeket. Az eszem azt mondja, hogy felejtsem el, ne is törődjek vele, a szívem viszont azt, hogy várakozzak és ne induljak tovább.
Végső soron egyikre sem hallgatok, a gyomrom a legmeggyőzőbb.
Majdnem leesek a fáról, mikor le akarok kecmeregni a földre. A hóba ugorva féltérdre bukok, meg kell mozgatnom egy kicsit a lábamat ahhoz, hogy fel tudjak állni. Ráérős léptekkel bandukolok a fák közt, amennyire lehet, odafigyelek arra, hogy halk maradjak és ne űzzem el a közelemből a jövendőbeli vacsorámat.
Nem szeretek ölni, de jól tudom, hogy nem érek rá finnyáskodni. Soha nem szúrtam vagy lőttem le semmilyen állatot, hiába kérlelt apám annyiszor, hogy tegyem meg. Figyelmeztetett, hogy ha nem szokom hozzá, később sem leszek rá képes.
Ellenkeztem ugyan, de azt megígértem neki, hogy ha szükséges lesz, akkor készen állok majd az ölésre is. Addig csak annyiba egyeztem bele, hogy az általa lőtt vadakat segítek megnyúzni, megsütni, tartósítani és hasonlók. Épp eleget tudok ahhoz, hogy magamnak vadásszak, a kérdés már csak az, hogy mivel.
Valamilyen állatot biztosan fogok találni a délután folyamán, de íjam vagy bármiféle távolsági fegyverem nincs. Legfeljebb a késem van nálam, amit el tudok hajítani, ha nagyon muszáj, de a dobásaim sosem voltak túl pontosak. Puszta kézzel vagy karddal pedig nem szerencsés nekirontani egy békésen kódorgó szarvasnak. Marad tehát a kés.
Mielőtt elindulok, felötlik bennem egy gondolat: mi van, ha megpróbálom elpusztítani a maszkot? Akkor az idéző már sehogy sem lesz képes felkeresni a szilánkokat, mert nem lesz, ami elvezesse. A szobor pedig már biztosan felhagyott az üldözésemmel.
Kiráncigálom a maszkot a táskámból, a földre dobom, aztán előhúzom az egyik kardomat. Két kézzel megragadom és döfök. Ahelyett, hogy hallanék egy reccsenést − amit normális esetben kellene − és elégedetten látnám a törött maszkot, a penge hegye lecsúszik róla és beleszúródik a keményre fagyott talajba. Akkora lendülettel szúrtam, hogy beletelik egy kis időbe, mire ki tudom rántani a pengét a földből. Felemelem a maszkot és megforgatom, de egy karcolás sincs rajta. Csalódottan dugom vissza a táskába. Nos, legalább tudom, hogy ilyen próbálkozásokkal nem érek sokat.
Alkonyatig járom az erdőt és bízom abban, hogy ha Jeco talán időközben visszatért, akkor vár a táborhelyet jelző fánál. Nem nehéz megtalálni, az erődbe való betörés előtt véstem rá egy csillagot.
Mikor már eluralkodik a félhomály és egyre kevesebbet látok, belátom, hogy nincs sok esélyem arra, hogy még ma elejtsek bármit is. Csak egy madárral találkoztam, de egy szál késsel nem mentem ellene sokra – megpróbáltam a hajítós műveletet, ami elméletben nagyon jó ötletnek tűnt, de gyakorlatban mire eldobtam a kést, a madár már rég elrepült az ágról és csak annyival lett más a helyzet, hogy így még a késemet is keresgélhettem a hóban.
Visszafelé menet inkább előveszem a maradék sajtot és egy szelet kenyeret és elmajszolom, mielőtt szédülni kezdenék az éhségtől. Ez a nap nem az én napom, az biztos.
Pont az utolsó falat kenyeret nyelem le, mikor a fához érek. Még szerencse, hogy lenyelem, mielőtt meglátom a fehér maszkot a hóban, mert ha nem tettem volna, most biztosan félrenyelném.
Megtorpanok, felgyorsul a szívverésem. Vajon véletlen, hogy az idéző a táborhelyemen hagyta a maszkját? Kétlem. Ahogy azt is, hogy ez a gesztus egy kedves üdvözlés akar lenni.
Mivel jelenleg a késem van a kezem ügyében, kivételesen a kardom helyett annak a markolatát szorítom meg, ahogy habozva teszek egy lépést a hóban heverő álarc irányába. Körbenézek, de minden teljesen nyugodt és mozdulatlan, legalábbis látszólag.
Odaérek a maszk elé – üres és vérfagyasztó, pont, mint legutóbb, mikor láttam. Leguggolok, le sem tudom venni róla a szemem. A király maszkjával ellentétben nem érzek késztetést arra, hogy megérintsem, sőt, rettegéssel tölt el a látványa, hiszen tudom, hogy az idéző ezt célzásnak szánja. Pontosabban fogalmazva inkább fenyegetésnek.
Nyelek egy nagyot és felemelem. Olyan hideg a tapintása, mintha egy jégtábla került volna az ujjaim közé.
Hirtelen elakad a lélegzetem és letérdelek. Nem csak a maszk van a földön, alatta valami sokkal rosszabb rejlik – egy lenyisszantott kabátdarab, vérben ázva.
A rongyot szorongatom és könny szökik a szemembe. A földre ejtem a cafatot és a kezembe temetem az arcom. Percek telnek el, de én képtelen vagyok arra, hogy gondolkodjak. Nem hiszem el, nem történhetett meg újra...
Szipogok párat és dühösen megdörgölöm az arcom, hogy eltüntessem a könnyeimet, aztán a véres rongyra pillantok, ami továbbra is ott ázik a maszk mellet a sötétrózsaszín latyakban.
Elég egyértelmű az üzenet, ahhoz, hogy fel tudjam fogni. Jeco halott. Megölte.
Jeco halott, Hewieta, úgy, mint apád, mint Grego és mint az a szerencsétlen, aki belebotlott az idézőbe a Felső Erőd mellett. Jeco nem több, mint egy mozdulatlan hulla lilára színeződött szájjal és semmibe révedő szemekkel, nem több egy lelketlen testnél, egy kupac húsnál és csontnál... Csuklok egyet és kis híján újból előtörnek a könnyeim, de még épp idejében elönt a düh ahhoz, hogy visszafojtsam őket. Felállok, a kezemet a köpenyembe törlöm.
Ha már a maszkot nem tudom elpusztítani, akkor az egyik szilánkot fogom. Nekem mindegy, de az idéző garantáltan nem fogja tudni teljesíteni a küldetését, bármivel is bízták meg. Esküszöm, hogy lehetetlenné teszem.
Engem akar megfélemlíteni? Megöli az egyetlen barátomat, akit évek óta szereztem? Azt hiszi, ilyen egyszerűen arrébb tesz az útból?
Na, még mit nem! Nem vagyok a bosszú híve − de ezegyszer kivételt tehetek. Végtére is, Cavilde megóvása és a Közvetítő terveinek megakadályozása, tervezzen akármit, elég indok arra, hogy egyúttal az idéző is megfizessen a tetteiért. Az otthonom lerombolásáért. Jecóért.
− Rossz emberrel húztál ujjat – szűröm a fogaim között. – Ó, igen, el sem hinnéd, mire vagyok képes, ha egyszer meggyűlölök valakit, márpedig neked sikerült elérned. Gratulálok, idéző – suttogom, aztán teljes erőből beledöföm a késemet a fa törzsébe, a csillag kellős közepébe.
Elfordulok a fától, hevesen belerúgok a fehér álarcba, ám a rúgás lendületétől a vázlatkönyvem nyitva, lapokkal lefelé kicsúszik a táskámból. Azonnal mozdulok és felkapom, mielőtt eláznának az oldalak. Megfordítom a kezemben, és azt látom, hogy a nemrég készített rajzomnál nyitva hullott ki a táskából. A hótól egy kicsit homályos lett, amit sajnálok, de Cullo még így is felismerhető. A kardját alkotó szén mosódott el a legjobban, olyan, mintha egy fekete örvény indulna ki az ujjai közül...
Egy hosszú pillanatig csak bámulom a képet, aztán összecsapom a könyvet és kirántom a táskából a térképet. Ahogy valahol mélyen sejtettem, Cullo kardjának apró, összekapkodott rajzocskája rajta van a térképen is. Pislogok egyet, hogy lássam, a jel nem tűnik el és nem csak odaképzelem. Veszek néhány mély lélegzetet.
Alig hiszem el! A maszk segített.
Meg is van a következő úticél: Cullo temploma.