Ha valaki nekem pár nappal ezelőtt azt mondta volna, hogy hamarosan meg fogok próbálni betörni a sziget legfelszereltebb és legvédettebb erődjébe, biztosan jót nevettem volna rajta.
Most mégis itt állok az óriási várral szemben egy fenyő takarásában, és kezdem felfogni azt, hogy valójában milyen nehéz is megszervezni egy ehhez hasonló betörést. A legnagyobb bajom az, hogy ötletem sincs, hol kéne kezdenem. Nem sétálhatok csak úgy oda eléjük és mondhatom, hogy hé, mihaszna népség, jöttem az Álarcos Király legendás maszkjáért, megköszönném, ha nem lennétek útban.
A fenyves illata megtölti a tüdőm, segít gondolkodni, mégsem jut eszembe semmiféle megváltó gondolat. A távolból hallatszódó vidám madárcsiripelés a legkevésbé sem illik a hangulatomhoz. A reggeli napfény átcsordogál a fák ágai közt, az egyik halvány fényfolt éppen a fakérgen nyugvó kézfejemet pettyezi.
− Van bármi ötleted? Ha esetleg igen, szívesen meghallgatom – szólalok meg pillantásomat le sem véve a Vörös Erőd alakjáról.
Összességében úgy néz ki, ahogy a neve alapján elképzeltem: rozsdavörös falai elütnek a környéket fedő hó fehérségétől. Ezek a falak legalább kétszer olyan vastagak lehetnek, mint a Felső Erőd falai, ráadásul a két masszív torony, ami a sarokbástyákon kívül a kapuk felett emelkedik, csak még impozánsabbá teszi az összképet.
Jeco pont olyan nyugtalan kíváncsisággal szemléli az építményt, mint én.
− Őrültség – böki ki végül.
− Ezen ne most akadj fenn. – A vállamhoz nyúlok és megigazítom a táska szíját, majd megfordulok. A fiúra nézek és kissé felvonom az egyik szemöldököm. – Tehát, próbáljuk meg újra: szerinted hogyan juthatnánk be úgy, hogy senkinek ne tűnjünk fel?
− Ha meglátnának, megtámadnának? Ezért akarsz titokban bemenni?
− Valószínűleg igen, megtámadnának. A fehérvérűeket nem látják szívesen. Bár jobban belegondolva... szerintem a tolvajoknak sem örülnek túlságosan.
− Te lopni akarsz? – vág a szavamba meglepetten.
Egy rövid pillanatig azon gondolkodom, mit válaszolhatnék. Végtére is igen, arra készülök, de ez így hangosan kimondva tényleg nem hangzik valami jól.
− Lopásnak is nevezhetjük, de szívesebben fogalmaznék úgy, hogy csak megelőzök valami sokkal rosszabbat. – Ezután még értetlenebbé válik az arca, így kénytelen vagyok folytatni. – Meg kell szereznem az Álarcos Király maszkját. Rajtam kívül vadászik rá valaki más is, és egyáltalán nem lenne jó, ha rátalálna.
Ellentétben azzal, amit vártam, nem fakad ki, hogy a legendás királyunk felbecsülhetetlen értékű álarcát szeretném elrabolni, helyette csak újra az erődre tekint.
− Miből gondolod, hogy itt őrzik? Bárhol lehet, miért pont ide... − Ezúttal én szakítom félbe.
− Biztos forrásból tudom, hogy egy erődben tartják, már csak az a kérdés, melyikben. A Felső Erődben nem lehet, tudnék róla, ha ott rejtették volna el. Az Alsó Erőd nem biztonságos hely, tekintve, hogy a Fekete Medve emberei tartják fenn az egész kócerájt, a király pedig annyira nem ostoba, hogy a kezére játsszon egy ekkora kincset. Kizárásos alapon maradt a Vörös Erőd – magyarázom az ujjaimon számolva a lehetőségeket.
− Ebben van logika − látja be bólogatva. − Hát, akkor... először talán ki kéne figyelni, hol a leggyengébb az őrség. De az sem lenne rossz ötlet, ha valamivel elterelnénk a figyelmüket.
Eszembe jut az óriásféreg, ami bármiféle különösebb nehézség nélkül kis híján teljesen lerombolta az otthonomat. Na igen, tökéletes figyelemelterelés volt, ameddig a szörny gazdája nyugodt szívvel kutakodhatott az erődben. Eljátszadozom a gondolattal, hogy vajon mi lenne, ha én is megpróbálnék idézni egy teremtményt − felfordulás, vér és sok-sok halál. Tényleg megéri? Felejtős.
− Kéne egy kém − vetem fel az ötletet.
Jeco egyik kezével egy fenyő törzsének támaszkodik és tőle nem épp megszokott laza testtartással várakozik, de ahogy rám pillant, a szemében félelem villan.
− Fogalmam sincs, hogyan másképp lehetne bejutni − sóhajtom, mikor úgy látom, hogy kisebb sokkot kapott.
− Szívesen segítek, de én, mint kém... − dadogja.
− Csak jelentkezel a Rendbe, nem olyan nagy dolog. Ifjoncként először felmérik az erőnlétedet, képezni kezdenek, be is költözöl közéjük és éjszakánként könnyen kisurranhatsz jelentést tenni nekem.
Enyhén szólva sem tűnik lelkesnek. Türelmesen várok, de nem felel semmit.
− Ha ennyire segíteni akartál, akkor segíts is, ne csak a szád legyen nagy! − fortyanok fel hirtelen.
Nem tudom, mi ütött belém. Kezdem megbánni, hogy magammal hoztam ezt a fiút, miközben semmi hasznát nem veszem. Miért is engedtem neki, hogy jöjjön? Azért, mert megsajnáltam? Na és engem ki sajnált? Senki, az égvilágon egy lelket sem érdekelt, mi van velem, vagy hogy élek-e egyáltalán!
Ám mikor látom, hogy szégyenkezve lehajtja a fejét, megenyhülök.
− Ne haragudj, csak ideges vagyok. Nem minden nap kell ilyen betöréseket szerveznem − vallom be sokkalta lágyabb hangon. − Ha tényleg ennyire nem akarod, akkor kitalálunk valami mást.
− Ne kérj bocsánatot. Igazad van, nincs más megoldás.
Szóra nyitom a szám, de ő legyint egyet és folytatja.
– Mielőtt tervezgetni kezdenénk, azon is el kellene gondolkodni, hogy hogyan mész át a hídon.
Ez valóban egy érdekes helyzet. Az erőd a Vörös Cérna, azaz a teljes szigetet átszelő hírhedten mély és széles folyó túloldalán található. Az igaz, hogy kutyahideg van, de a víz nem fagyott be, a környéken pedig a térkép szerint egyetlen híd van, ami egyenesen a várhoz vezet. Innen viszont, ahol Jecóval állunk, jól kivehető, hogy ott is őrség áll. Ha új átkelőt keresnénk, a legközelebbi is csak a főváros környékén lenne. Ekkora kerülőt nem engedhetünk meg magunknak, ha az idéző előtt meg akarjuk szerezni a maszkot.
− Majd valahogy megoldom, inkább tisztázzuk a te részedet. Hajlandó vagy kémkedni? – Reménykedve abban, hogy talán érek vele valamit, a vállára teszem az egyik kezem és olyan elszántan nézek rá, amennyire csak tőlem telik. Képtelen titkolni, hogy zavarba jött, már abból látom, hogy harapdálni kezdi az alsó ajkát, de nagy nehezen mégiscsak kinyögi a választ.
− Hajlandó vagyok.
− Remek.
Megkönnyebbülök. Nem is lesz ez olyan nehéz. Mintha csak rajzolnék, nem? A fejemben lassacskán körvonalazódik a tervem – épp úgy, mint egy papíron felbukkanó sejtelmes skicc első vonásai.

×××

Jeco oldalán indulok el a kőhíd irányába. Kilépve a fák közül összeszűkül a gyomrom, még akkor is, ha tudom, hogy nagyon kevés az esélye a lebukásunknak. A hajamat egy bőrzsinórral olyan szoros kontyba kötöttem a tarkómon, hogy a fejbőröm kész kínzásként éli meg, a kardjaimat precízen a köpenyem alá rejtettem, a csuklyámat pedig olyan mélyen az arcomba húztam, hogy csak a csizmám orrát és a földet fedő kásás hótakarót látom magam előtt.
Jeco szorosan mellettem sétál, érzem a feszültségét. Rá se kell néznem, hogy kitaláljam, hogy minden lépése után vet rám vagy a hídnál álló őrökre egy frusztrált pillantást.
A híd téglái ugyanolyan színűek, mint az erőd falai. A folyó közepéig emelkedik, a túlsó part felé lejt, azért, hogy a Vörös Cérnán közlekedő hajók gond nélkül átjuthassanak alatta. Az átkelőhely most rozsdás ráccsal van működőképtelenné téve. A Cérna az egyetlen vízi útvonal, amely segítségével a Határ-hegységen át támadást lehetne indítani – nem véletlen, hogy őrséget helyeztek ki ide.
Apám mindig azzal traktált, hogy a Vörös Erőd lakói puhányok és mindegyiküknek együttvéve sincs annyi eszük, mint a Felső Erőd népének. Az őrök látványa meghazudtolja azt, hogy ennyire ostobák lennének. Két Álarcos várakozik a híd két szélén. Mostanra már észrevehettek minket, mert mindketten abbahagyták a beszélgetést és felénk fordulva figyelnek.
Az arcukat az ovális, vérvörös álarc miatt nem láthatom, durva szövésű kabátjuk egészen a térdükig ér, a fekete gyapjúnadrág pedig alig látszik ki a csizmájuk szára felett. Egyikük hátán egy harci bárd lóg, a másikukén pedig egy hagyományos, viszonylag újnak látszó kétkezes kard.
− Jó reggelt, uram – lép elénk az egyikük szavait Jecónak címezve, mire óvatosan felsandítok rá. Egy röpke pillanatra felém pislant. – Üdvözlöm, hölgyem. Mi járatban erre? – A hangja alapján nagyon fiatal lehet, ráadásul az udvariassága arra utal, hogy a fővárosból származik. Talán még nemesi körökből is.
Egyik őr sem foglalkozik velem különösebben, inkább Jeco érdekli őket. Társam igyekszik nyugodtnak mutatkozni, illedelmesen köszön, aztán már bele is kezd a magyarázatba.
− A Vörös Erődbe tartok, jelentkezni szeretnék a Rendbe.
− Ugye tudja, hogy ha egyszer csatlakozik, hosszú ideig elkötelezi magát? – kérdi a másik harcos közelebb lépve.
− Tisztában vagyok vele. Szeretném hűen szolgálni a birodalmat. –Jeco hangja olyan komolynak tűnik, mintha tényleg igazat beszélne.
− A kisasszony is a várba tart?
− Nem, ő Cullo templomába igyekszik, fel kell dolgoznia a gyászt. Édesanyánk egy hete halt meg, drága húgom imádkozni szeretne, hogy a lelke biztonságban elérje az istenek kertjét.
A megfelelő hatás érdekében halkan felszipogok és úgy teszek, mintha könnyekben törnék ki. Még a fejemet is lejjebb hajtom. Most minden az alakításomon múlik, ha elhiszik rólam, amit Jeco állított, nyert ügyünk van.
− Sajnálatos helyzet, őszinte részvétem az édesanyjuk miatt – dörmögi a bárdos.
– Hölgyem, vigyázzon magára az úton. Ha javasolhatom, kérjen maga mellé valakit a várból, egy erős férfit, aki elkíséri, nehogy bántódása essék – teszi hozzá a másik. − Az ilyen hosszú vándorlás cseppet sem veszélytelen.
− Köszönöm uram, de jelenleg még magányra van szükségem – mondom elfúló hangon.
− Nos, akkor további jó utat magának, önnek pedig sok sikert az erődben, fiatalember.
Félreállnak, utat engednek nekünk, mi pedig elindulunk a hídon. Jeco kicsit habozva a felkaromhoz érinti az ujjait, mintha vigasztalni próbálna. Mikor elég messzire érünk és biztos vagyok abban, hogy innen már nem hallhatnak, csendesen megszólalok.
− Alig hiszem el, hogy ez ilyen könnyen ment.
− Én is. Bámulatosan előadtad az összetört falusi lányt... − súgja vissza nekem.
− Köszönöm – vigyorodok el.
Minél közelebb érünk az erődhöz, annál nagyobbnak és elegánsabbnak tűnik. Egyre jobban észrevehetők azok a finom kis építészeti részletek, amiért a Felső Erőd még csak a közelébe sem érhet ennek az épületnek – legalábbis kinézetileg semmiképpen. Láthatóvá válnak a hosszúkás, áttetsző üvegablakok, amelyek helyenként színes üvegből vannak és mindenféle mintázatokat rejtenek.
A tetőt élénkvörös cserép alkotja, a hídtól induló ösvényt pedig végig kikövezték. Ez az út egészen a fényűző, feketére festett fakapuig vezet minket. A kaputól tisztes távolságra megállunk − látom, hogy a híd két őre nem talál magának jobb elfoglaltságot annál, minthogy minket nézeget, ráadásul a kapunál ácsorgó harcosok szintén a párosunkat vizslatják.
− Még találkozunk! – Ebben a mondatomban semmi gyanús nincs. Ölelésre tárom a karomat, mint minden érzelgős húgocska, aki éppen elköszönni készül a bátyjától.
Jeco furcsa arcot vág, de beletörődik a helyzetbe és esetlenül átölel.
− Ez most mi? – motyogja a fülembe elképedve, miközben hozzám hajol és átfogja a derekam.
− Színjáték. Figyelnek, ne nézz feléjük! Majd akkor keress, ha találtál bejáratot. Az erdőben leszek, várni foglak – hadarom neki sziszegve, majd elhúzódok, nehogy túl hosszúnak és gyanúsnak nézzen ki az ölelés.
Jeco egy jelentőségteljes pislantással jelzi, hogy értette, aztán megfordul és a kapuhoz indul, én pedig letérek az ösvényről a mély hóba, hogy az erődöt körülvevő fenyves felé vegyem az irányt.

×××

Napok telnek el. Nincs más dolgom, minthogy türelmesen várakozzak és felmérjem a terepet. Minden éjszaka körbejárom a várat, természetesen ügyelve arra, hogy a lehető legfeltűnésmentesebb legyek, akár csak egy láthatatlan erdei szellem.
Az első éjszaka még semmi különös nem történik, csupán megfigyelem és reggel feltérképezem magamnak az erődöt a vázlatfüzetembe: négy sarokbástya van, ezek akár nagyobb termeknek is helyt adhatnak, ezen kívül még két őrtorony a kapuk felett. Két kapu, egy keleti irányba, egy pedig a Határ-hegység felé nyílik.
A rajzomon kis ikszekkel jelölgetem azokat a pontokat, ahol őröket látok, mindegyik mellé odafirkantva, hogy nagyjából milyen időközönként van váltás.
Másnap elhatározom, hogy tüzet rakok éjszakára. A fél délutánom azzal megy el, hogy ágakat gyűjtögetek és lángokat csiholok. Elég mélyen vagyok az erdőben ahhoz, hogy ne figyeljenek fel rám, úgyhogy nem aggódom emiatt.
A harmadik napon már kezdem remélni, hogy Jeco felkeres, de csalódnom kell. Egy árva vendégem sincs, leszámítva egy kíváncsi nyestet, aki minden erejével azon van, hogy kiderítse, mi lehet a táskámban.
A negyedik éjszaka fát mászom és megpróbálok fentről betekintést nyerni a Vörös Erőd belsejébe, de nem járok sikerrel. Azt viszont megtudom, hogy a bástyákat összekötő falakon nincsenek őrök.
Mikor már ötödik napja táborozok, kezdek elbizonytalanodni. Jecónak már jelentkeznie kellett volna. Azon gondolkodom, hogy vajon mi van, ha az idéző már rég betört és megszerezte a maszkot, sőt, már keresi a tükör szilánkjait.
A képzelgésem mellett viszont egy sokkal valósabb problémám is kialakulóban van: kezdenek megcsappanni a tartalékaim, már csak pár napra van elegendő élelmem. A folyóban ugyan meg tudtam tölteni a kulacsom, de vadászni már koránt sem olyan egyszerű, mint vizet szerezni.
Mikor esteledik, eldöntöm, hogy közelebb merészkedem az erődhöz. Eddig csak a fák közül leskelődtem, de most azt tervezem, hogy ha kellően sötét lesz, odalopózom a falak mellé.
Miközben a fatörzseket kerülgetem, ropog a talpam alatt a fagyott hó. Felettem már ott trónol az ezüstös holdsarló és az apró csillagok, amelyek olyanok, mintha az egyik istenség szórt volna szét kristálydarabokat a fekete égbolton. Az ágak úgy susognak felettem, mintha életre akarnának kelni. Aztán hirtelen meghallok egy kicsit másmilyen susogást is:
− Wieta, te vagy az?
Nagyon halk ugyan, de felismerem Jeco hangját, ezért megállok.
− Igen − válaszolom. Közelebb lép, a madárfészekhez hasonló hajáról azonnal felismerem. − Hogy jutottál ki? Megtudtál valami használhatót?
− Fogjuk rá, hogy igen – vonja meg a vállát. Már kezdtem hiányolni tőle ezt a mozdulatot. – Nem állítottak őrségbe, mert ragaszkodtak hozzá, hogy előtte még legalább két hónapig részt vegyek az edzéseiken. Addig meg nem igazán helyeznek ki sehová – húzza el a száját csalódottan.
Nem mondok semmit, csak várok, hogy folytassa.
− Nem sok lehetőségem maradt azon kívül, hogy kihallgatom őket, ez tartott ilyen sokáig. Szerencsére volt egy nálam fiatalabb fiú a szobatársaim közt, akit már küldtek őrségbe, így tisztában volt olyan információkkal, amiket felhasználhatunk. – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy valamennyivel magabiztosabb lett, ezek szerint jót tett neki ez a kis felderítői feladat.
− Mint például... ?
− Például kiderült, hogy nem sokkal a híd mellett az erdőben van egy alagút, ami egyenesen az erőd pincéjébe vezet. Ennek kapcsán van egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
− Csak haladjunk.
− A rossz hír az, hogy ez egy vészhelyzetre szánt menekülési útvonal, így le van zárva.
Azonnal beindulnak a fogaskerekek az agyamban, a következő kérdésem az lenne, hogy pontosan kapu, rács vagy ajtó áll az utunkban, hátha kitalálok valamit, hogyan tudnánk feltörni, de mielőtt megszólalhatnék, Jeco lassan elvigyorodik és a kabátja zsebébe nyúl.
− Jó hír viszont, hogy megszereztem a kulcsot. – Meglóbálja a kezében.
− Máskor ezzel kezdd!
− Én megkérdeztem, hogy melyiket mondjam előbb – emeli maga elé a kezét ártatlanul.
A szememet forgatom, de közben felkacagok.
Megcsináltuk.

×××

Szerény véleményem szerint ostobaság olyan vészkirájarot építeni egy várba, ahol akár az ellenség is betörhet – hiszen ha mi is meg tudjuk oldani, másnak miért ne sikerülhetne?
Az alagút bejárata egy csapóajtó, ami legjobban Wilhelmék szállásának ajtajára hasonlít, és amit alig lehet megtalálni a hó- és tűlevélszőnyeg alatt. Ha nem tudom, hogy ott van, észre sem veszem.
Jecóval hosszas küzdelmek árán sikerül lejutnunk egy sötét, nyirkos járatba. Minél tovább mendegélünk odalent, az állott levegő annál inkább szorongatja a torkomat, a csizmámra pedig egyre több ragadós sár rakódik.
− Egyébként hogy teltek az elmúlt napjaid? Milyen volt újonc rendtagként? − érdeklődöm, noha pontosan tudom, hogy is megy az élet egy ilyen helyen, láttam elég ifjú harcost a Felső Erődben. Nem mondanám, hogy finoman bánnak velük, bár azt se, hogy apám kevésbé edzett volna meg engem. Gyakran úgy éreztem, hogy jobban bírom a strapát, mint a hozzánk kerülő fiatal suhancok, annak ellenére, hogy lány létemre elvileg nem is szabadott volna ilyen képzésben részesülnöm. Apám szavát viszont soha senki nem kérdőjelezte meg, így − még ha eleinte furcsa volt is nekik, de − megszokták, hogy engem is futni, mászni és vívni látnak. A szigeten nagyon kevés női harcost lehet találni, ezért kimondottan büszke vagyok arra, hogy apámnak hála én is egy vagyok közülük.
− Borzalmas − vallja be Jeco kertelés nélkül. − Az erőnlét felmérése alatt azt értették, hogy odaállítottak egy nálam idősebb harcos elé és megnézték, mennyire tudom megvédeni magam...
− Na és mennyire tudtad megvédeni magad?
Beharapja az ajkát és egy kicsit kigombolja a kabátját, majd félretűri az inggallérját. A nyakán egy hosszú vágásnyom éktelenkedik, a seb körül még vörös a bőr.
− Ez mond valamit?
− Tényleg nem lehetsz nagy kardforgató − bukik ki belőlem. Észbe kapok, hogy ez nem volt valami kedves tőlem, ezért utólag próbálok szépíteni a helyzeten egy keveset. − Sebaj, végül is a kulcsot megszerezted, ennyi a lényeg. Ha kijutunk innen élve, majd keresünk neked valami gyógyítót.
Tekintetét a föld felé fordítja, arcára halvány pír kúszik.
− Nem olyan vészes − dünnyögi.
Időközben elérjük a magas faajtót, aminek közepén egy mívesen megmunkált kovácsoltvas csík fut végig, rajta egy súlyosnak látszó lakattal. Jeco előveszi a kulcsot, ami legalább olyan hosszú, mint a kézfejem, aztán egy kis csörömpölés és kattogás kíséretében kinyitja a lakatot. Ketten kellünk ahhoz, hogy kitárjuk a panaszosan recsegő ajtószárnyakat.
− Visszazárjam? − fordul felém egyik kezében a lakattal, másikban a kulccsal.
− Ne. − Átveszem tőle a lakatot és fellógatom az ajtóra, anélkül, hogy visszakattintanám a zárat. − Ha menekülnünk kell, ez az egyetlen esélyünk a kijutásra, ha pedig − ne adják az istenek − üldözni kezdenének, minden másodpercre szükségünk lesz. Nem érünk rá a zárral babrálni − teszem hozzá némi magyarázatképp.
Az ajtó túloldalán sokkal másabb az alagút − az eddigi egyszerű, agyaghoz hasonlatos falat felváltja a szürke téglaborítás, a földön is kőlapok kezdenek megjelenni, így már a lábam sem tapad folyton hozzá a talajhoz. A falak mentén egy kis gyaloglás múlva már mindenfelé ócska fegyverek és horpadt pajzsok hevernek, néhány ládát is megpillantok, amely üvegekkel van tele, aztán egy felfelé tartó lépcső akad az utunkba.
Fellépdelünk a fokokon, aztán óvatosan az elénk kerülő ajtó kilincsére helyezem a kezem.
− Hová vezet?
− Ez csak a könyvtár, ilyenkor nincs itt senki. Remélhetőleg...
Lenyomom a kilincset és benyitok, de egyik kezem a kardom markolatán nyugszik. Nem lenne jó már itt belebotlani valakibe.
Ám a terem, ahová érkezünk, tényleg csak egy polcokkal telezsúfolt helyiség, az Álarcosok pedig úgy tűnik, nem szeretnek éjnek évadján könyvekbe temetkezni. Mellesleg ezt a fényűzést is csak a Vörös Erőd engedheti meg magának, nálunk még álmodozni sem lehetett saját könyvtárról, nemhogy egy ekkora olvasórészlegről. Nem csoda, hogy életem során eddig egyetlen könyv került még csak a kezembe, és az is csak a vázlatkönyvem volt.
Puha léptekkel indulok abba az irányba, amerre Jeco a kijáratot mutatja, de pár perc settenkedés után társam megbotlik a saját lábában. Összeszorítom a fogam az esését kiegészítő csattanás hallatán. Ennyit arról, hogy feltűnésmentesek leszünk. Hatalmas szerencsénk van, mert az esése után senki sem csörtet elénk karddal hadonászva, így folytathatjuk az akciót.
Újabb folyosón kötünk ki, ami miatt teljesen olyan érzésem van, mintha egy kastély termeiben járkálnék. A beszivárgó holdfényben ugyan nem látok mindent, de amit igen, az is elég ahhoz, hogy megállapítsam: meglátszik a váron, hogy a király támogatásával építették újjá, bár az én ízlésemnek még egy kicsit sok is ilyen mennyiségű csicsa egyszerre. Apám bizonyosan egyetlen lényegretörő szóval illetné: felesleges.
Egy boltív után egy magas plafonú, tágas térbe érünk, ahol még több üvegmozaikot látok, mint eddig összesen az erődben. A falat domborművek díszítik, képtelen vagyok levenni róluk a tekintetem.
− A templom − leheli Jeco áhítatosan azt, ami bennem is megfogalmazódik.
− Itt a maszk? − Az egyik domborműhöz lépek és az ujjamat a hideg kőhöz érintem. Megbabonáz a látvány.
− Azt már nem tudom, csak annyit hallottam, hogy erre van.
− Akkor itt kell lennie valahol − motyogom beleveszve a faragott alakok kavalkádjába.
A kép, amit nézek, egyértelműen a háborút ábrázolja. Az egyik oldalon díszes viseletbe öltözött harcosok és három csodaszép vár emelkedik ki a falból, a másik oldalt pedig köpenyes alakok sorakoznak, körülöttük kanyargós vonalak és tátott szájú, lebegő koponyák kavarognak. A harcosok felett egy álarcot viselő büszke király, a köpenyesek felett pedig egy gyönyörű, mégis valamiért hátborzongató női alak sejlik fel.
Feljebb siklik a tekintetem, meglátom a három istenséget is: Deshia, Cullo és Yad méltóságteljesen nézik az alattuk zajló harcot.
− Wieta? − ránt ki a kábulatból Jeco bizonytalan hangja.
− Igen?
− Azt hiszem, találtam valamit.
Szabályosan erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy elszakítsam a tekintetem a domborműről. Odasietek a fiú mellé, aki egy emelvény mellett álló kőasztal előtt toporog és egy henger alakú, vékony gyertyát méreget. Kivárja, ameddig mellé lépdelek, aztán megmarkolja a viasztömböt.
− Nézd, ha ezt elcsavarom, akkor... − Miközben ezt mondja, megtekeri a gyertyát. Az emelvény lesüllyed, Jeco abbahagyja a tekerést, mire a mozgás megáll.
Nagyokat pislogva meredek a padlóra, aztán az emelvényre lépek.
− Csavard tovább! − adom ki az utasítást határozottan.
Megteszi, mire süllyedni kezdek, egészen addig, amíg egy teljesen új helyiségben nem találom magam.
− Jól vagy? − szűrődik le tompán Jeco aggódó hangja.
− Igen, semmi bajom − kiáltok fel.
− Mi van odalent?
Körülnézek, de itt sötétebb van, mint a templom fenti felében. Egy sokkal kisebb terembe kerültem, ami szinte teljesen üres, leszámítva egy pont velem szemben álló alakot. Először megrémülök, mert azt hiszem, hogy egy katona rontott rám. Kell pár pillanat, mire felfogom, hogy csak egy embernagyságú szobor az.
− Megtaláltam.
Lelépek az emelvényről és elindulok a szobor felé. Kicsit magasabb is nálam, egy férfit ábrázol, akinek arcát ugyanolyan vörös maszk takarja, mint amilyet a rendtagok hordanak, mégis érzek valami különös vonzást, valamit, ami tudatosítja bennem, hogy ez az a tárgy, amit keresek. Tehát sikerült előbb ideérnem, mint az idéző.
A férfin úri viselet van, fején egy bámulatosan részletesen megformázott korona. Ebből máris tudom, hogy az Álarcos Király magasodik fölém.
Megérintem a maszkot, óvatosan alányúlok és lehúzom a szoborról.
Összeszorul a szívem, mikor megpillantom a kőkirály arcát. Vagy legalábbis a helyét, ugyanis a szobornak nincs arca. Csupán egy üres, kifejezéstelen forma néz vissza rám.
Fogalmam sincs, meddig nézegetem még a műremeket, de arra eszmélek, hogy meghallok egy éles sikolyt. Megfagy az ereimben a vér, a maszkot kapkodva a táskámba gyömöszölöm és az emelvényre állok.
− Jeco! Mi történt? Ez te voltál? − kiáltom, de nem jön felelet.
Dühösen forgok a saját tengelyem körül, de olyan magasan van a felettem tátongó lyuk, ami a templomba vezetne, hogy képtelenség innen elérni.
Pengecsörrenés üti meg a fülem, kiáltozások és elhaló nyögések. Harc van felettem, biztosan itt vannak az Álarcosok...
− Jeco! − üvöltöm egyre ijedtebben, de semmire sem megyek vele. − Mi történik? Jeco, az istenek szerelmére, válaszolj már!
Átfut az agyamon a fiú halott, üres szemének látványa, a földön heverő élettelen teste... nem, nem, nem!
Egyenetlenül kapkodom a levegőt, hihetetlenül nehéz tűrnöm, hogy tehetetlen vagyok. Pár perc múlva a csatazaj elcsendesül. Olyan hirtelen burkolózik némaságba minden, mintha valaki elvágott volna egy fonalat. Zihálást hallok odafentről, aztán valaki erőtlen, ismerős hangon megszólal:
− Jól vagyok.
Mázsás súly zuhan le a szívemről, de még mindig nem nyugszom le teljesen.
Az emelvény megremeg, ezért mielőtt emelkedni kezdene, gyorsan ráállok. Hallom, hogy Jeco nehezen veszi a levegőt, de kitart és én egyre feljebb jutok.
Mikor megpillantom a néhány perce még békésnek kinéző templomot, majdnem térdre csuklom. Egyetlen szó képes tökéletesen leírni mindazt, ami a szemem elé tárul: káosz.