A szirtről nézve a Felső Erőd meglehetősen aprónak és jelentéktelennek tűnik. Hunyorogva figyelem a vár mellett sürgölődő, hangyácskáknak kinéző sötét alakokat. Már az indulásra készülnek.
Cerystől és Jecótól korábban elbúcsúztam, apám viszont ragaszkodott hozzá, hogy elvonuljunk egy kicsit és váltsunk pár szót egymással, mielőtt még útnak indul a két csapat. Mi is lehetett volna jobb hely erre a közös sziklánknál?
Ez az a hely, ahol minden este nevetve meséltem neki a béna újoncokról az erődben, akik azt se tudták, melyik végén fogjanak meg egy kardot. A hely, ahol Osden nekem ajándékozta a rajzkönyvemet, miután egy alkalommal csúnyán lehorzsoltam mindkét térdem egy vívóedzés során.
Akkor úgy éreztem, hogy túl ügyetlen vagyok egy kard használatához, és makacsul elhatároztam, hogy soha az életben nem veszek többé fegyvert a kezembe. Apámnak sikerült megvigasztalnia, sőt: olyannyira élveztem, mikor megmutatta, hogyan használjam a szenet rajzolásra, hogy azt is elfelejtettem, miért voltam egyáltalán szomorú. Aznap úgy tértünk haza az erődbe, hogy mindkettőnk arcán elkenődött fekete széncsíkok virítottak − én ugyanis nagyon jó ötletnek találtam, hogy harci festést készítsek apám arcára. Azt mondtam neki, hogy így még jobban hasonlít majd Cullo istenre.
Oldalra fordítom a fejem, találkozik a tekintetünk. Összefont karokkal áll a szikla peremén, mint egy erős, harcos istenség, aki letekinteni készül a birodalmára − épp úgy, ahogyan mindig is elképzeltem őt, mikor felidéztem magamban az emlékét. Tisztán látszik a szemében lángoló komor elszántság.
− Mindig is tudtam, hogy az istenek különleges sorsot szántak neked − szólal meg halkan.
Az istenek. Az én isteneimet nem tudom összehasonlítani azokkal az aljas fehérvérűekkel, akik Navid meséje szerint elárulták a Fehér Úrnőt és kirobbantották az emberek és idézők közti háborút.
− Te is tudtad, ki vagyok? − Óvatosan felülök egy lapos sziklára, amin régen mindig rajzoltam, felhúzom a lábam és átkarolom a térdem.
Osden mélyet sóhajt, merengő arccal a távolba néz.
− Csak sejtettem, hogy nem véletlenül kerültél ide. Az erdőben találtalak. Véres voltál, először azt hittem, hogy halott. Az anyádra előbb bukkantam rá, mint rád. Sebesült volt, de még így is minden erejével védelmezett téged. Megöltem őt. Akkor még nem tudtam rólad, fogalmam sem volt, miért támadt meg... Sajnálom, Wieta.
− Nem a te hibád.
− Miattam nem ismerhetted a saját édesanyádat. Mi ez, ha nem bűn? − mormogja maga elé savanyúan.
− Megmentettél − teszem hozzá egy kicsit felemelve a hangom. − Megölhettél volna, de ehelyett az erődbe hoztál. Anyám biztosan... − Nyelek egyet. − ...biztosan azt kívánta volna, hogy egy olyan ember neveljen fel, mint te.
Elnyúlik az arca a meglepetéstől.
− Nálad jobb példaképem aligha lehetett volna − jelentem ki lágy hangon.
− Példakép? − vonja össze a szemöldökét hitetlenkedve, aztán megcsóválja a fejét. − Az anyád gyilkosa vagyok − suttogja lehajtott fejjel.
Lecsúszok a szikláról és mellé lépek, a vállára teszem a kezem.
− Nem hibáztathatlak azért, mert a kötelességedet végezted.
Rám sandít, majd fél karral átölel és a vállára húz.
− Megváltoztál, tudod?
Most én vonom össze a szemöldököm.
− Ezt hogy érted?
− Egy kislányt hagytam itt, most pedig már szinte egy igazi felnőtt nővel találom szembe magam.
− Hosszú volt az út. − Csak ennyit mondok.
− Az volt. − Egy könnyed mozdulattal összeborzolja a hajam a kapucnim alatt. − De végtére is mindketten itt vagyunk, nem?
Lassan elhúzódok tőle és megfigyelem az arcát. Most, hogy jobban megnézem, feltűnnek az apró hegek és sebek a homlokán, a szeme alatt, a nyakán... Lepillantok. És a kezein is. Ezeket nem az ostrom alatt szerezte, annyi szent.
− Mi történt veled? − kérdezem összefacsarodó szívvel.
Követi a tekintetemet, maga elé emeli a kezét.
− Ne bízz a fiúban − suttogja alig hallhatóan. Minden izmom megfeszül.
Osden behajlítja az ujjait, üvegessé válik a tekintete, mintha csak visszaemlékezne a történtekre.
− Mikor értesültem arról, hogy Doreshben egy fiatal újoncot neveztek ki várparancsnokká, nem telt sok időbe, hogy úgy döntsek, eljött az ideje a támadásnak. Őt hittem a várva várt gyengepontjuknak, de az a kölyök átkozottul ravasz, ráadásul érti a dolgát. Elhitette velünk, hogy sikeresen betörtünk a várába, aztán a legváratlanabb pillanatban bekerített. Onnantól már gyerekjáték volt elfognia minket.
− De nem ölt meg... − motyogom az orrom alatt elgondolkodva.
− Egy ujjal sem ért hozzám. Ararenbe küldött az embereim nagy részével, mint valami trófeát.
Vagy mint bizonyítékot, helyesbítek gondolatban. Talán Zachary kíváncsi volt, hogy vajon megérte-e őt várparancsnokká kinevezni, ezért híresztelte el, hogy Navid egy zöldfülű újonc. Számított rá, hogy valamelyik erőd azonnal ugrani fog a csalira.
− És Ararenben mi történt? − A pillantásom újra a hegekre téved.
− A Közvetítő elé kerültünk, aki az Álarcos Király maszkjáról kérdezett. Nagyon kevesen tudták, hogy a Vörös Erődben van, de mint erődparancsnok, én ezek között a kevesek között voltam. Nem voltam hajlandó beszélni, mire a Közvetítő azt mondta, hogy ha nem én, akkor a társaim. − Lehunyja a szemét, összeszorítja a száját. − Ketten haltak meg közülük csak azért, mert nem árultam el semmit, nekik pedig fogalmuk sem volt arról, amit a Közvetítő tudni akart. Látszott a tekintetében, hogy őrült, és ha kell, az összes emberemet megöli, ha azzal szóra bír. Fogalmam sincs, meddig bírtam volna még ezt, ha az egyikük meg nem szólal... − Itt elhallgat, ökölbe szorul a keze.
− Mit mondott? − teszem fel a kérdést óvatosan.
− Megijedt, mikor látta, hogy a Közvetítő nem fél gyilkolni. Megemlített... téged. Téged, a fehérvérű lányomat. Azt mondta, hogy inkább a te haláloddal fenyegetőzzön, ha azt akarja, hogy beszéljek.
Hát innen tudott rólam! Ezért tudta meg Zachary olyan hirtelen, hogy életben vagyok.
− A Közvetítőt innentől már nem igazán érdekelte a maszk. Téged akart − folytatja Osden és végignéz rajtam. − Most pedig már értem, miért.
− Cerys mondta el?
Halvány mosolyra húzódik az ajka.
− Egy erődparancsnok elég hamar értesül arról, ha egy ifjú királynő tartózkodik a várában.
Majdnem én is elmosolyodok, de akaratlanul is újra az állán végigfutó hegre pislantok.
− Zachary kiszedte belőled, amit tudni akart?
Elsötétül az arca.
− Nem akarom, hogy a közelébe menj, de nincs más választásunk. A módszerei... fogalmazzunk úgy, hogy bárkiből kiszednek bármit.
Eszembe jut az álom, amiben Navid kiáltozását hallottam. Az a sok mély seb a hátán. Vajon Zachary rajta is alkalmazta ezeket a bizonyos módszereket?
− És te ezek után képes vagy elmenni az osztagoddal Maliselbe? Apám, ha elkapnak és újra Zachary markába kerülsz...
− Mindannyiunknak vállalnia kell a kockázatot − vág a szavamba keményen. − Elhiheted nekem, hogy nem szívesen hagyom itt egyedül Ceryst, és annak hallatán sem repesek az örömtől, hogy Garon magával visz Ararenbe, de muszáj áldozatokat hoznunk. − Megragadja a vállam és szembefordít magával. Kicsit kedvesebb hangon folytatja: − Reméltem, hogy soha nem kell ilyet mondanom, de most minden rajtad múlik, Wieta. Ha tehetném, vállalnám helyetted, de Garonnak igaza van abban, hogy rajtad kívül senkinek sincs esélye arra, hogy megküzdjön a Közvetítővel.
− Meg kell ölnöm − suttogom reszketeg hangon.
− Nem tehetsz mást. Nincs más lehetőség, érted? − Megszorítja a vállam. − Tudom, hogy irtózol ettől, de néha az élet úgy hozza, hogy nincs választásunk.
Zachary egy sötét lelkű, vérszomjas őrült. Mindenkinek jobb, ha meghal, de már annak a gondolatára is elfog az undor, hogy elképzelem, amint átszúrom a kardommal a testét. Persze, a tegnapi ostrom során is harcoltam, osztottam sebeket bőven, de szánt szándékkal még soha nem öltem sem embert, sem idézőt. Nem tapad úgy vér a kezemhez, mint például Navidéhez, aki előre eltervezetten, hidegvérrel ölte meg azt az erdei vadászt, a vörös szakállú samjai férfit, vagy épp Karlo Benoine-t. Én nem vagyok olyan, mint ő.
Apám látja rajtam, hogy kezdek elsápadni a rám váró feladat gondolatára, ezért finoman az állam alá nyúl és felemeli a fejem.
Ebben a pillanatban tompa kürtszó zúg fel a távolból, ami azt jelzi, hogy ideje lemennünk a szirtről és csatlakozni a csapatokhoz. Lejárt az időnk.
− Ne félj, tudni fogod, mit kell tenned − súgja Osden hüvelykujjával megsimítva az arcom. − Az én kis harcosom... Vigyázz magadra!
Lehajol és csókot nyom a homlokomra.
Még egyszer lenézek a Felső Erődre a magasból, mielőtt elindulok lefelé. Jól megnézek mindent: a hófedte pusztát, a szürke eget, a körülöttünk kavargó alig látható hópihéket, amelyeket a szél fúj ide a bozótosból és az eget karcoló fenyőfákról...
Az eszembe vések minden apró részletet, mert talán ez az utolsó alkalmam, hogy megtehetem.

×××

Az órák csigalassúsággal vánszorognak, épp úgy, mint Garon és a csapata, beleértve engem is. A Cerys által megtömött táskám nehezebbnek érződik, mint valaha, úgy húzza a vállam, mintha mázsás köveket pakoltak volna bele.
Hol felfelé visz a szűk, jeges ösvény, amin haladunk, hol meredeken lefelé egy sziklaszirten. Mereven magam elé nézek, a lábamat figyelem, nehogy elbotoljak. Az ösvény tele van gödrökkel és az sem könnyíti a dolgunkat, hogy fagyott hó borítja mindenütt. Sejtelmem sincs, Garon hogy igazodik itt ki, de abban kezdek egyre biztosabb lenni, hogy miért nem követ erre minket senki.
Gyalogosan, táskákkal megpakolva szlalomozunk a szúrós bozótosok és veszélyes szakadékok között. Lassacskán kezd kialakulni a menet: elöl Garon halad, mögötte a fehér köpenyes idézői, aztán én, Arcadia és Veddar, a sor végén pedig Navid kullog.
Egyre többször veszem észre, hogy a hercegnő utálkozó pillantásokat vet Navidre, és figyel arra, hogy még csak véletlenül se kerüljön a közelébe. Nem csoda, belegondolva, hogy az apja halála Navid lelkén szárad...
Egyszer sem állunk meg, mindenki próbálja leplezni, hogy fárad. Az indulás óta egy szót sem váltottam még senkivel, ami azt eredményezi, hogy elkalandoznak a gondolataim. Zachary koponya-álarca rémlik fel előttem, a karcos hangja recseg a fülemben, ahogy a nevemet mondogatja. Émelygés fog el, a kardjaim is egyre súlyosabbnak érződnek a derekamon.
Mikor már kezdek beleőrülni a szótlan csoszogásba, egy vörös foltot látok a szemem sarkában. Csodálkozva sandítok Arcadiára, aki felgyorsítja a lépteit és mellettem halad tovább.
− Nem tűnsz túl jókedvűnek − jegyzi meg.
− Tudsz mondani bármi olyat, ami miatt vidámnak kéne lennem? − dünnyögöm.
− Például kezd összeállni a haditervünk. A Közvetítő megfizet a tetteiért. − Nem nézek rá, újra Zachary képe villan fel a fejemben, a kígyószerű mosolyától a hátam is borsódzik. Nem szólok semmit.
− Még mindig gyűlölsz a maliseli incidens miatt, igaz? − vált témát hirtelen.
Pislogok néhányat, aztán vállat vonok.
− Azt inkább felejtsük is el.
Engem tanulmányoz, mint valami érdekes rovart, aminek nem tudja pontosan meghatározni a fajtáját. Göndör, rézszínű haját már eléggé felborzolta a szél, az arca is rózsás a hidegtől.
− Tudni akarod, mit gondolok rólad? − Nem is értem, miért kérdezem ezt.
Bólint, érdeklődve megbillenti a fejét.
− Nem olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek.
Felkuncog.
− Miért, milyennek képzeltél?
− Sokkal inkább hercegnőnek.
Megemeli a szemöldökét.
− Ezt most bókként kellene felfognom?
− Igen − felelem. − Először azt hittem, hogy csak megjátszod, de talán te tényleg ilyen vagy − vonom meg újra a vállam.
− Mit értesz ez alatt? − húzza össze a szemét.
− Azt, hogy kár, hogy nők nem kerülhetnek trónra, mert te jó uralkodó lennél. − Erre annyira meglepődik, hogy még a szája is tátva marad.
− Bár talán egy királyi családból származó férj mellett elfogadnának.
Azonnal felfogja, mire célzok ezzel. Gyorsan észbe kap, becsukja a száját és kihúzza magát.
− Lehetséges − préseli ki magából.
Egy ideig szótlanul megyünk tovább, de Arcadia nem marad le mellőlem.
− Eleinte utáltam őt − fog bele váratlanul. A pár méterre előttünk sétáló Vedet nézi, aki időközben megtalálta a közös hangot Garon egyik Idézőjével.
− Ő is engem. Néhány éve érkezett Maliselbe, és ő volt az egyetlen a kastélyban, aki mert szúrós megjegyzéseket tenni nekem. Természetesen mindenki más előtt. Egyszer aztán meguntam, úgyhogy visszavágtam, és talán... talán ekkor kezdődött minden. − A végét már lehalkított hanggal mondja.
− Tudtam, hogy ő nem hazudik nekem, nem halmoz el bókokkal csak azért, mert én vagyok a hercegnője. Magányosnak éreztem magam, mert mindenki csak a király lányát látta, ha rám tekintett, ő pedig azért volt egyedül, mert senki sem kedvelte a kastélyban. Beleértve apámat is.
Arcadia a füle mögé tűri az egyik arcába lógó fürtjét és tovább mesél.
− Nem is vettem észre, de kezdtünk barátokká válni. Persze apám figyelmeztetései miatt néha eszembe jutott, hogy talán őt is csak a rangom érdekli, nem beszélve arról, hogy a Fekete Medve fia... de lassacskán elfelejtettem ezeket a figyelmeztetéseket. Egyszerűen jó volt vele beszélgetni, önmagam lehettem, nem kellett megjátszanom magam előtte. Próbáltuk titokban tartani, olyankor találkozgatni, mikor senki sem vesz észre és mindenkivel azt elhitetni, hogy továbbra is ki nem állhatjuk egymást. Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a barátság már nem csupán barátság.
Ahogy megfigyeltem, hogyan néz Veddarra, kétségem sem volt afelől, hogy őszintén beszél.
− Ved kitalálta, hogy a születésnapomon indul a lovagi tornámon. Akkor talán elnyerhette volna a kezem, és apámnak sem lehetett volna kifogása ellene. Ekkor jöttetek ti, te és a vadászod, és mindent elrontottatok.
− Soha nem is kedvelted Navidet? − Későn jut eszembe, hogy árulkodó lehet a kérdésem.
Arcadia ravasz mosollyal néz rám, innen pedig már tudom, mire gondol. Ahogy azt is, hogy valószínűleg észrevett engem aznap este, mikor utánuk kémkedtem a kastély kertjében.
− Féltem, hogy apám valahogy eltünteti Vedet a kastélyból, csak azért, mert volt mersze jelentkezni a tornámra. Így hát elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha kiszemeltem volna magamnak egy új udvarlót. Reménykedtem, hogy apám akkor már nem törődik Veddarral.
Egyszerre minden világossá válik: a Navid utáni hirtelen érdeklődése, Ved szavai a torna után...
− Most már viszont szerintem eleget meséltem. Mi lenne, ha nem csak én beszélném végig az utat? − kérdezi olyan hangnemmel, hogy biztos legyek benne: többet még ha akarnék, sem tudnék kiszedni belőle.
− Miről akarsz hallani?
− Fogalmam sincs. A tornán azt mondtad, hosszú út vezetett Maliselig...
− Biztos vagy ebben?
− Teljesen.
Nagyon halkan felnevetek.
− Akkor az egy jó hosszú történet lesz.

×××

Beesteledik, mire egy fákkal körülvett tisztásra érünk. Garon bejelenti, hogy itt és most letáborozunk − senkinek sincs ellenvetése. Az éjszaka közeledtével mindenki munkába lendül: vadászni megy, bogyókat és gumókat gyűjt, vizet hoz egy patakból, vagy épp azzal foglalatoskodik, hogy tüzet csiholjon.
Gyűjtök magamnak néhány gallyat, aztán én is felállítok magamnak egy kis tábort. Egy fa tövébe, a tisztás szélére telepedek le, és nekiállok megsütni néhány szelet kenyeret és sonkadarabot. Épp, mikor nekiállnék a rögtönzött vacsorámnak, valaki mellém telepedik a földre. Felnézek a pirított kenyerem mögül, és Garonnal találom szembe magam.
− Szép munka − bök a tűzrakásom felé.
Biccentek.
− Nem akarsz csatlakozni hozzánk? − int a fejével a fehér köpenyesek irányába.
− Nem tartozom közéjük − felelem halkan.
Garon felhorkan.
− Pont te? Már hogyne tartoznál! Tudod te, mit meg nem adnának ezek azért, hogy egyetlen szót szólj hozzájuk?
A homlokomat ráncolom.
− A Fehér Úrnő örököse vagy, mégis mit vártál? − nevet fel megdörzsölve morzsás szakállát. − Nem mindegyikünk olyan, mint Zachary idézői.
− Mi a különbség azon kívül, hogy ti nem akartok eltenni láb alól? − csúszik ki a számon.
− A Zachary-t pártolók többségükben vagy csupán hatalmat akarnak szerezni általa, vagy annyira berezeltek tőle, hogy minden szavára ugranak. Meg van néhány szimpla idióta is, aki tényleg elhiszi, hogy ő tolmácsolja az Úrnő akaratát.
Mosolyra húzódik az ajkam.
− Az én embereim viszont olyanok, akik nem dőlnek be egy trónfosztó játékainak. Ők az Úrnőt akarják, a valódit, nem csak egy árnyékot, akit Zachary teremt nekik a hazugságaiból. Az igazi Úrnő számukra te vagy. Te bizonyítottál. Zachary nem.
− Mit bizonyítottam? Azt, hogy Zachary egyetlen tőrdöféssel majdnem megölt? − kérdem keserűen.
Garon a térdére csap, mire összerezzenek.
− Pontosan! Majdnem. Egy egyszerű i
idéző belehalt volna, ha nem kezelik, de te még életben vagy. Érted már?
Nem mondok semmit, csak egy vékonyka bottal piszkálom a tüzet.
− Ismertem a szüleidet − közli Garon minden átmenet nélkül. Megdermedek ültömben.
− Anyád hasonlított rád, de a jellemed inkább apádra üt. Nem csoda, hogy Zachary gyűlöl. − Tart egy kis szünetet, elvesz egy darabka sonkát a nyársamról. Miután lenyeli, folytatja: − Ők kudarcot vallottak, de te már nem fogsz. Gyakorold a vérmágiát, lányom! Szükséged lesz rá.
Eszembe jut Navid és az, amit a Vörös Erődnél mondott. Felpillantok és a tisztás másik felébe nézek, ahol Navid hozzám hasonlóan magányosan sütöget valamit. Erről aztán egy másik kérdés is az eszembe jut.
− Egy szót sem szóltál még hozzá − mondom csendesen.
Garon arra néz, amerre én.
− Nem érdemli meg.
Látja az arcomon a néma kérdést, mégis csak ennyit mond:
− Nos, további jó étvágyat! Nekem még van néhány elintéznivalóm, de úgy látom, nem leszel egyedül. − Garon feláll és a tábor túlsó végébe indul. Nem kell sokat várnom, pár perc múlva újabb alak bontakozik ki a sötétből. Veddar lomha léptekkel mellém sétál és elém nyújt valami nyársra tűzött, megkopasztott madarat. Furcsán nézek rá, mire ő felmordul:
− Kicsit más reakcióra számítottam. Mondjuk valami olyasmire, hogy: Ó, köszönöm, Veddar, hogy gondoltál rám és nem hagysz éhen pusztulni! Nem is tudom, mire mennék nélküled − csipogja elvékonyított hangon, mire kibuggyan belőlem a kuncogás és elveszem tőle a nyársat. A tűz fölé tartom, ő pedig leguggol mellém.
− Mi van, boszi, a vadászod nem hozott neked semmit?
Nem felelek.
− Ráadásul... − folytatja.− Most őszintén, nem találtál jobb társaságot a vénségnél? − pillant Garon után.
− Ő is jó társaság − kelek a védelmére.
− Képzelem.
Megemeli a fejét és Navid irányába tekint, aztán hosszan felsóhajt. − Azért nem olyan szörnyű ő, mint hiszed.
A sülő madarat forgatom, a lángokat nézem.
− Azt hittem, nem vagytok jóban.
− Ezt nagyon jól hitted − vágja rá. − Régen viszont... Képzelted volna, hogy együtt jártunk vadászni? Még vívni is meg akartam tanítani, de rájöttem, hogy előbb állítja bele a saját csizmájába a kardját, mint a szalmabábuba.
− Barátok voltatok?
− Akár így is fogalmazhatunk.
Ideje, hogy tisztázzunk néhány dolgot..
− Hogy kerültél Samjába? 
− Apám küldött utána, ő kérte, hogy segítsek neki. Emlékszel még arra a hajóra, amit majdnem felgyújtottatok?
Bólintok.
− Az én művem volt. Lényegében csak ennyi lett volna a feladatom, a kocsmába már csak azért jöttem utánatok, mert kíváncsi voltam. De határozottan megérte az a műsor. Nem hiába kértem a pincérnőt, hogy öntsön neki egy kicsit töményebbet, mint amit eredetileg kért.
Tágra nyílik a szemem.
− Az te voltál?
Elvigyorodik, aztán felegyenesedik. A lábával megpiszkálja a tűzrakást, közben megint Navid felé pislant.
− Szeretek keresztbe tenni neki, ha tehetem, de idegesít, ha ilyennek látom. Csak rá kell nézni. Már majdnem bánatosabb a képe, mint a tiéd. − Megkeményednek az arcvonásai, mikor újra rám néz. − Csak figyelmeztetlek, hogy ha az előbb hallottakat el merészeled mondani neki, nagy esély lesz rá, hogy átgondolom az illemszabályaimat. Talán nem fog zavarni, ha a fejed nem lesz a nyakadon.
Távozni készül, de én még utánaszólok:
− Mi történt köztetek?
Ved visszafordul és karba teszi a kezét.
− Majd ő elmondja, ha akarja. De ha rám hallgatsz... én a helyedben kiszednék belőle mindent, amit eddig nem árult el.
Rám mosolyog, aztán már ki is lép a tűzrakásom fényéből.
Pár perc múlva elveszem a madarat a tűz felől és jóízűen csámcsogni kezdek. Mikor végzek, a fa tövébe kuporodok, de még nem oltom el a tüzet, mint ahogy sokan mások tették már. Ehelyett, nem is tudom miért, de a táskámba nyúlok, hogy elővegyem a rajzkönyvem. A megviselt papírköteg helyett azonban egy újnak látszó, fekete bőrborítású könyvet találok.
Furcsállva forgatom a kezemben. Talán ez lenne Cerys vagy apám búcsúajándéka? Halvány mosoly telepszik az arcomra, miközben kíváncsian belelapozok. A könyv teljesen üres, csak tiszta, fehér lapok fogadnak.
A legutolsó oldalon viszont találok még valamit. Közelebb hajolok, hogy jobban szemügyre vegyem. A papírra szénnel egy pálcikaembert rajzoltak, nagy gombszemekkel és széles mosollyal az arcán.
Még levegőt venni is elfelejtek, mikor meglátok még egy apróságot.
A pálcikaember kezében ugyanis egy íj és egy nyilakkal teli tegez van.

×××

A körülmények ellenére hamar elalszom, a fekete könyvet pedig magamhoz ölelem, mint valami gyermek a játékbabáját.
Nem álmodok semmit, egészen addig, amíg egy hang meg nem szólal a gondolataimban. Csupán halk mondatokat zizeg a sötétben, de még álmomban is feláll tőle a szőr a tarkómon. Homályos emberformák öltenek alakot előttem, nem többek jellegtelen árnyaknál − ők suttognak.
Hirtelen nyomást érzek a vállamon, mire megfordulok. Hátrahőkölök, mert egy élettelen szempár néz vissza rám, gubancos, lenszőke haj keretezi az arcát. Másodpercekig farkasszemet nézünk, aztán a lány szétnyitja ellilult ajkait. Liheg egy kicsit, aztán élesen felsikít.
Felpattan a szemem, dübörgő szívvel ébredek. Az éjszaka sötét lepelként vesz körül, egy árva lélek sincs ébren rajtam kívül. Lassan felülök és behajlítgatom a hidegtől elgémberedett lábujjaim. Lehunyt szemmel hallgatom az erdő neszeit, a bozót zörgését és az éjjeli madarak távoli rikoltozását. Igyekszem lenyugtatni magam és nem olyan hevesen kapkodni a levegőt, mint ahogy azt az agyam diktálná.
A szorító érzés azonban nem csillapodik a mellkasomban, a sikoly ott visszhangzik a fülemben. Az árnylány kezének érintését még mindig a vállamon érzem.
Imbolyogva felállok és megindulok előre. Remegek, mint egy halálra rémült nyúl. Valami vonz.
Mikor már nem bírom tovább, lerogyok a földre. Sokáig nézem a holdfényben derengő hozzám hasonlóan reszkető alakot. Alszik, de közben motyorászik maga elé, mintha beszélne valakihez. Közelebb húzódok, habozva az arcához érintem az ujjaim.
− Navid − suttogom. − Ébredj, Navid!
Éppen elhúznám a kezem, de ő váratlanul alkapja a csuklóm. Kinyílik a szeme, úgy néz rám, mintha szellemet látna. Nyel egy nagyot.
− Giness? − kérdi rekedten, és megszorítja a csuklóm. Csóválom a fejem, mire kicsit enged a szorításon. − Wieta... − motyogja. Elereszti a kezem, amit rögtön az ölembe kapok.
− Mi volt ez? − kérdezek vissza szinte már ijedten.
Kábán néz maga elé, aztán halkan megszólal:
− Nem akarom... nem akartam, hogy te is átéld.
− Mi volt ez? − ismétlem megint. − A vérkötés? Az előbb azt éreztem, amit... te éreztél?
Felül és elfordítja az arcát.
− Előfordul, hogy elgyengülök, mint most. Vagy akkor, mikor Zachary-t hallottad a kunyhóban. Akkor láttad az emlékeim. Legtöbbször sikerül kontrollálnom a köteléket, de álmomban néha nincs hatalmam fölötte.
− Az a lány Giness volt?
Felkapja a fejét.
− Őt is láttad?
Bólintok.
− Nem ez volt az első alkalom − vallja be. − Azóta már többször láttam őt éjjel. Csatlakozott hozzájuk. − Olyan sokáig nem szólal meg, hogy már kezdem azt hinni, hogy vége a beszélgetésünknek, de ekkor mégis folytatja: − Azokhoz, akik miattam haltak meg.
Elszorul a torkom.
− Gonosz tréfa, ugye? − Szárazon felnevet. − Soha nem fognak elereszteni. Meghaltak, de az álmaimban mindig ott lesznek, és élvezik, hogy szenvedek.
− Giness nem miattad halt meg. Zachary ölte meg, nem te − közlöm határozottan.
− Emlékszel még arra, milyen volt, mikor azt hitted, hogy Osden halott? − néz a szemembe hirtelen.
Bólintok.
− Amikor meséltél nekem róla, megértettem, hogy ő volt a példaképed, ő állt melletted a legnehezebb időkben, vele nőttél fel... és tudod, mire gondoltam? Arra, hogy nekem milyen pokolian fájna, ha elveszíteném azt a személyt, aki nekem jelenti ugyanezt. − Erőtlen a hangja, mintha nehezére esne kimondani ezeket a szavakat.
Habozva a vállára teszem a kezem, mire feloldódik egy kicsit és mesélni kezd.
− Zachary eljött értem a nagyapámhoz, mikor megtudta, hogy élek. Nem mert elvenni tőle, mert tudta, hogy nagyapa mögött olyan idézők állnak, akik bármit kockára tennének az öregért és értem. Aztán Zachary akkor rám nézett, és azt mondta, hogy ő tudja, ki vagyok. Nagyapa soha nem mesélt nekem a nővéremről és az apámról, Zachary viszont akkor igen. Ott döntöttem el, hogy megszökök. Elmentem hozzá Ararenbe, önszántamból. Nagyapa soha nem bocsátotta ezt meg nekem.
Kezd összeállni a kép a fejemben.
− Ezért haragszik rád még mindig?
Vállat von.
− Egy senki voltam Ararenben, egy ostoba kis félvér. Még a saját nővérem is lenézett, egyszerűen szégyent hoztam rá. Zachary kíváncsi volt, hogy igazak-e a szóbeszédek és valóban van-e mágiám, ezért próba elé állított: elküldött az erdőbe két emberi katonával, hogy vadásszak le neki egy medvét. Akkor öltem először.
Tágra nyílik a szemem.
− Megölted a medvét?
Megcsóválja a fejét.
− Dehogy. Mindkét ember meghalt miattam, széttépte őket a medve, mert későn cselekedtem. Én csak azért éltem túl, mert az utolsó pillanatban valahogyan sikerült előhívnom a mágiám. Elbuktam. Giness ekkor döbbenhetett rá, hogy mégiscsak az öccse vagyok, mert eljött hozzám és ápolt, de még így is hónapokba telt, mire sikerült teljesen felgyógyulnom a sérülésekből.
− Hány éves voltál? − suttogom elborzadva.
− Nyolc.
Egy kisgyerek! Jó istenek, egy kisgyerek, és Zachary képes volt ezt tenni vele...
− Ezt követően már kezdtek megbecsülni. Nagyon sok munkába telt, mire megtanultam irányítani a mágiám. Nekem ez nehezebb volt, mint a teljes értékű idézőknek, de megérte. Giness a papnők közé tartozott, és olyan mágiával rendelkezett, amit mindig is irigyeltem. Olyan akartam lenni, mint ő: egy erős vérmágus, akire büszke lehet, és ezért keményen meg is dolgoztam. Giness tanítani kezdett, de épp, mikor már kezdtem volna beilleszkedni a fehérvérűek közé, Zachary elküldött az apámhoz.
Döbbenten pislogok. Az apjához. A Fekete Medvéhez. Eszembe jut az a pillanat, amikor a Medve árulóknak nevezte őt és Vedet. Az a végtelen csalódás az arcán nem volt véletlen. A saját fiai fordultak ellene.
− Ezek szerint te és Veddar testvérek vagytok? − préselem ki magamból.
− Csak féltestvérek. Apánknak én jelentettem többet, és ezt Ved is tudta. Mindig is az én anyámat szerette jobban. Miután elveszítette őt, csak én maradtam neki belőle. Ved nem mutatta ki, hogy ez mennyire zavarja őt, csak akkor láttam rajta igazán, mikor apánk elküldte őt a királyi udvarba, engem pedig maga mellett tartott. Ekkor romlott meg a viszonyunk.
− Az édesanyádé volt az a medál? − döbbebek rá.
Meglepődik.
− Tehát azt is észrevetted − sóhajtja. − Igen, az övé volt. Zachary ezzel tartotta apámat a markában: azt mondta neki, hogy képes visszahozni anyát, persze csak bizonyos feltételekhez kötötten. Olyanná vált, mint egy báb − halkítja le a hangját. − Bármit megtett volna Zachary-nek, teljesen beleőrült.
− Sajnálom − motyogom.
Navid legyint egyet.
− Nem szerettem volna, hogy tudomást szerezz erről. Csak még kevésbé bíztál volna meg bennem.
− Nagyon nehéz bízni benned − mondom halkan.
Percekig némán ülünk.
− Eljátszottam minden esélyem − töri meg a csendet. − Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Talán egyszer megbocsátasz, fogalmam sincs, de azért szeretném, ha tudnád az igazságot. Ha tudnád, és el is hinnéd.
− Ez attól függ, mi az igazság.
− Eleinte tényleg csak ki akartalak használni. Aztán minél többet tudtam meg a valódi Wietáról, annál jobban ráeszméltem, hogy mennyi hasonlóság van bennünk. Kezdtem azt érezni, hogy soha nem foglak már tudni kiverni a fejemből. Samjában már biztos voltam abban, hogy te is hasonlóan érzel, és ez... megijesztett.
− Miért? − Ez az egyetlen értelmes szó, amit ki tudok nyögni.
− Azért, mert sejtettem, hogy mi lesz a vége. Még az is eszembe jutott, hogy talán elmondok neked mindent, és megkérlek, hogy állj Zachary mellé, de tudtam, hogy nem mennél bele. Véget kellett vetnem mindennek, hogy kiábrándulj belőlem, maradj ki ebből az egész zűrzavarból, és még csak Zachary közelébe se kerülj, de nem bírtam sokáig.
A kézfejemhez érinti a tenyerét, és az ujjaimba fűzi az övéit. Nem húzom el a kezem.
− Veszett ügy volt az egész. Képtelen voltam eljátszani, hogy nem érdekelsz, már túl késő volt. Beléd habarodtam, és ezt magamnak is ideje volt bevallanom.
Szorosabban fogja a kezem, lehunyt szemmel folytatja.
− Ekkor elhatároztam magam életem egyik legbolondabb terve mellett, innentől pedig már ismered a történetet. Sok minden volt hazugság, de ez a része... ez a része soha.
A hazugság szóra mintha villám vágna belém, kirántom a kezem az ujjai közül.
− És Osden? Miért hagytad, hogy azt higgyem, hogy te ölted meg?
− Ha elmondtam volna, hogy él, ráadásul apám várában is ott volt...
− Micsoda? − fakadok ki. − Ezt nem hiszem el! Talán egy folyosón volt a cellánk, megmenthettem volna Zachary kínzásától, és te képes voltál eltitkolni előlem...
− Ha elmondtam volna, − szakít félbe élesen − nem jutottunk volna ki élve. Zachary is pontosan ezt akarta: azt kérte tőlem, hogy menjek vissza hozzád, mintha elfogott volna engem, de sikerült volna megszöknöm, és hitessem el veled, hogy láttam Osdent a várban. Így csalt volna magához. Nem voltam hajlandó rá. Ha később elmondtam volna, ugyanott lyukadunk ki: hiába tagadtam meg Zachary-t, ha neked az első dolgod az, hogy kiszabadítsd Osdent, fittyet hányva arra, hogy ez mekkora ostobaság. Nincs igazam?
Ó, dehogyis nincs. Éppen ezt tettem volna, és egy szemernyit sem érdekeltek volna a következmények, ha apám élete a tét.
Egyszerre elpárolog a mérgem, mert már kezdem érteni, hogy mit miért tett.
− Hiszel nekem? − kérdezi lágyan.
− Talán − suttogom. Felnézek rá, egyenesen a szemébe. − Te tetted a zsákomba azt a könyvet?
Szomorkás mosoly jelenik meg az arcán.
− Talán − ismétel engem. − Talán láttam, hogy elázott a régi, és talán Maliselben vettem neked egy újat, csak eddig nem volt megfelelő alkalmam odaadni.
A combomra könyökölve nézek magam elé, és próbálom eldönteni, mi a helyes és mi nem az. Mi az, amit érzek, és mi az, amiről csak azt hiszem, hogy érzem.
− Menj vissza aludni − súgja Navid és egy röpke mozdulattal kisimít az arcomból egy szemembe lógó hajtincset. − Nem kérem tőled azt, hogy mindent felejts el és most rögtön bocsáss meg nekem. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindig cselekedtem helyesen, de el akartam mondani neked ezeket, mielőtt döntesz.
Mielőtt döntök. Na és ha én már döntöttem?
− Kérdezhetek valamit?
Félelem suhan át az arcán, de erőt vesz magán és válaszol.
− Kérdezhetsz.
Lassan beszívok és kifújok egy adag levegőt. Ha ezt kimondom, nincs visszaút.
− Érvényes még az az ajánlatod, hogy megtanítasz a vérmágia használatára?