Nem is képzelnénk, mennyi mindent nem tudunk azokról, akikről azt hisszük, hogy ismerjük őket. Mindenki rejteget valamit, minden egyes ember őrizget egy titkot. Van, akinek ez csak egy aprócska múltbéli hiba, van, akinek egy piszkos, galád bűntett, de akad olyan is, aki nem csak egy, hanem egy egész gárdányi titkot tartogat.
Mikor rádöbbenek arra, hogy Cerysnek van − azaz volt − egy fia, ráadásul épp Jeco az, egyszerre megértem, hogy amiről valaki nem akarja, hogy megtudjam, azt nem is fogom megtudni.
Kikapom Navid kezéből a térképet, hogy a saját szememmel győződjek meg Cerys üzenetének valódiságáról. Nem sokat érek vele, hiszen nem tudok olvasni, de azért végighúzom az ujjbegyem a papírba karcolt görbe betűkön, azt képzelve, hogy így talán el tudom olvasni őket. Lejátszódnak bennem a Jecóval töltött rövidke időből maradt emlékeim. Nem tudom, hogy először haragudjak rá és aztán szomorodjak el, vagy inkább fordítva lenne jobb.
Bele sem gondoltam még, hogy miért bíztam meg benne olyan könnyedén, miért tűnt annyira ismerősnek, akár egy rég elveszett barát. Akár egy testvér. Nem volt véletlen: azok a kusza, fekete tincsek olyanok, mint Cerys fürtjei, azok a halványzöld szemek pedig... Az istenekre, hát ezt meg hogy nem vettem észre? Azok a szemek, mintha csak apámat láttam volna!
Minden jel Jeco rejtett kilétére utalt, csak én nem vettem figyelembe őket.
Végül úgy döntök, hogy először haragudni fogok. Komolyan megpróbálom, de nem érzek haragot. Csupán csalódottságot. Mégis miért nem mondta el?
− Hazudott nekem − suttogom üveges tekintettel, meggyűrve a papír sarkát. − Végig hazudott nekem.
− Ki? − érdeklődik Navid halkan.
− Jeco.
Kérdő tekintettel néz rám. Magyarázni kezdek.
− Nem voltam egyedül az úton. Nem sokkal azután, hogy megszöktem a Felső Erődből, belefutottam két banditába, az egyikük volt Jeco.
− Ez kedves − nevet fel Navid hitetlenkedve. − Egy banditában azonnal megbíztál, nekem meg össze-vissza hazudoztál.
Mogorva pillantással jutalmazom a megszólalását. Láthatja rajtam, hogy nincs hangulatom csipkelődni.
− Bocs − teszi hozzá, és kivételes alkalommal most tényleg úgy tűnik, hogy komolyan gondolja. Ha így van, akkor nagyon látszódhat rajtam, hogy nincs jó kedvem.
− Szeretnél beszélni róla? Azt hiszem, ilyenkor jót szokott tenni. Legalábbis úgy tudom. − Oldalra billenti a fejét. Annyira tanácstalan az arca, hogy majdnem elmosolyodok rajta.
− Talán − vonok vállat. Pár pillanatig némán nézegetem a mellettem magasodó ládán végigfutó repedéseket és a hálóján épp leereszkedő pókocskát. Lassan megoldódik a nyelvem.
− Nem tudom, mi történt vele. Mikor betörtünk a Vörös Erődbe, feladta magát, hogy el tudjak menekülni.
Felhúzom a térdemet a mellkasomhoz, a hüvelykujjammal az egyik arcomba lógó tincsemet birizgálom. Továbbra sem veszem le a tekintetemet a ládáról. A pók besompolygott az egyik repedésbe. Milyen nyugodt élete lehet: senki sem veszi észre és mindegy, mit tesz, mert senkit sem érdekel. Legfeljebb eltapossák.
Előhúzom az egyik kardomat.
− Erről ismert fel. Mikor meglátta, tudta, hogy ki vagyok.
Navid közelebb hajol, hogy szemügyre vegye a fegyvert.
− Két kardom van, ez az apámé volt. Bele van vésve a neve, látod? Osden − tartom elé a pengét úgy téve, mintha felolvasnám, aztán visszadugom a tokba.
− De szerintem Jeco meghalt − mondom ki végre, ám még mindig nem vagyok hajlandó beletörődni. − Az idéző őt is megölte.
Navid kétkedve csóválja a fejét.
− Miért tette volna?
− Azért, hogy megfélemlítsen. Azt hitte, feladom, ha megmutatja, mire képes, de tévedett. − Navidre nézek, olyan nyugodtak és rezzenéstelenek a vonásaim, mintha kőből faragtak volna. Úgy is érzem magam. − Hagyott nekem egy véres darabot Jeco kabátjából.
Erre egyikünk sem mond semmit, így egy időre elapad a társalgás folyama.
Talán egy óra csendes semmittevés után viszont öblös dörgés remegteti meg a hajót. A hullámok csatározásának hangja tisztán beszűrődik odakintről. Navid elfordítja a fejét, hallgatózik.
− Itt a vihar.
Bólintok. Kivárom az első villámcsapás zörejét, és csak aztán szólalok meg.
− Soha nem mesélt róla. Szerinted azért küldött el, hogy találkozzak vele?
Navid hátrébb csúszik, még szorosabban hozzápréselődik a láda falának, aztán elhúzódik tőlem. Nem sokkal később értem meg, hogy nem ő ült arrébb, hanem a hajó imbolyog, mivel egy láthatatlan erő engem is abba az irányba taszít, mint őt. A bal kezével megkapaszkodik egy doboz sarkában, a másikkal pedig engem ragad meg, hogy ne csússzak tovább.
Nagyot nyelek, kavarog a gyomrom. Ha lennének itt ablakok, még a villámok fényét is lehetne látni. Így csak a hangjukat hallom, de ez sokkal ijesztőbb annál, mintha látnám is őket.
Navid annyira szorosan magához húz, hogy érzem a lélegzetvételeit.
− Cerysre gondolsz? − súgja.
− Igen.
Lehunyom a szemem, zúg a fejem. Jelen pillanatban legszívesebben én is csak egy pókocska lennék és elbújnék egy lyukban. Nem zargatna senki, élhetném a saját kis életemet bármiféle hazug testvér és sorozatgyilkos vérmágus nélkül.
− Utalt bármi olyanra, ami aztán később Jecóhoz vezetett?
Megrázom a fejem.
− Semmire. Csak annyit kért, hogy menjek minél messzebbre. Nem sejthette, hogy találkozni fogok Jecóval, képtelenség! Még azt sem árulta el, merre induljak, fogalma sem lehetett arról, hogy mit fogok csinálni.
− A levél mégis azt jelenti, hogy tudta.
− Ez az, amit nem értek − sóhajtom lemondóan. A kezemet görcsölő hasamra szorítom.
Navid készül elengedni, hisz a hajó már nem dülöngél annyira, mint eleinte. Én ennek ellenére megmarkolom a kabátja ujját és nem hagyom, hogy eleresszen, mert kezdek szédülni. Azt várom, hogy kigúnyol, amiért ennyire berezeltem egy egyszerű kis vihartól, de helyette csak átkarolja a vállam és hagyja, hogy nekidőljek.
− Navid... − Ennyit bírok kinyögni.
Lepillant rám, a tenyerét az arcomhoz érinti. Hűvös a keze. Nagyon ismerős az érzés.
− Hányingered van?
Erősen beharapom az ajkam, a kezemet a számra szorítom. A fedélzet megint mozgásba lendül, a mennydörgések ostorcsapásokként szaggatják szét a csendet. Csak Navid karja akadályozza meg azt, hogy eldőljek, mint egy krumpliszsák.
− Melletted maradok, Wieta. Lélegezz mélyeket és hunyd le a szemed! Segíteni fog − súgja.
A hajó úgy hintázik a vízen, mintha egy kicsi papírcsónak lenne csupán a hullámok játszóterén. Olyan érzésem van, hogy mindjárt léket kapunk és elmerülünk a mélybe. Ha nem lennék tisztában azzal, hogy a Fekete Medve hajóján vagyunk, már rég imádkoznék a lelkemért és a temetésemet tervezgetném.
Sejtem, hogy gyötrelmes percek következnek, de szilárdan elhatározom magamban, hogy nem dobom ki a taccsot.
Legalábbis egy darabig.

×××

Csak akkor merészkedünk fel, mikor már biztosak vagyunk abban, hogy a legénység nagy része elhagyta a fedélzetet. Az időérzékemet szinte teljesen elveszítettem az úton, még azt sem éreztem, hogy kikötöttünk. Navid segített talpra állni, miután kijelentette, hogy tiszta a terep.
− Soha többet nem csinálom ezt végig még egyszer, értetted? − morgom és megigazítom az arcomon az Álarcos Király maszkját.
Szórakozott vigyor ül Navid arcán, miközben sietős léptekkel elhagyjuk a kikötőt. Kitaláltuk, hogy a legjobb álca számomra a vörös álarc lenne. Egy rendtagot minden falusi tisztel, hisz a harcosokat az egész szigeten nagyra tartják.
− Azért ne túlozz, annyira nem volt szörnyű.
− A magad nevében beszélj! − horkanok fel.
− Vannak, akik rosszul viselik a hajózást. Első alkalommal az ilyesmi természetes, de egy idő után elmúlik majd. − Megáll és körbenéz, ezért én is így teszek.
Késő délután van, de a fekete felhők még mindig eltakarják a napot. Fagyott földúton állunk, a hó bokáig ér. Az utcák keskenyek, a kedves kis havas tetejű, füstölgő kéményű fakunyhók pedig olyanok, mintha fáznának és összebújnának a hóesésben.
− Nem hinném. Még egyszer nem szállok hajóra, erre mérget vehetsz – ismétlem halkan.
− Pihe-puha ágyban éjszakázhatsz, ez nem elég kártérítés? Ráadásul ha szerencsénk van, megszánnak minket és még ételt is kapunk.
− Engem aztán ne szánjon meg senki, van pénzem.
− Nagyon harapós kedvedben vagy, mi? − nevet fel. Elindul egy kacskaringós utca felé.
− Ezek után nem meglepő − dörmögöm magam elé. Megrántom a csuklyámat és utánaeredek.
Az udvarokból mekegés és szarvasmarhabőgés hallatszik ki, a trágya bűze egyes helyeken úgy facsarja az orrom, hogy könny gyűlik a szemembe. Egy kóborkutya üget el mellettünk, a mancsai mélyen belesüllyednek a hóba, koromfekete bundája csimbókokban lóg rajta. Követem a szememmel, hová igyekszik, és azt veszem észre, hogy bekanyarodik egy nyitott fakapun.
Ahogy elhaladunk a kerítés mellett, újra meglátom a kutyát. A farkát csóválva lakmározik egy dézsa moslékból, amit kitettek neki a hóba a fal mellé.
Navid is befordul azon a kapun, amin a kutya az előbb, én pedig követem, közben figyelmesen szemlélve minden árnyékot.
Az emeletes ház kőből épült, ami az eddigi látkép alapján ritkaságnak számíthat errefelé. Ajtaja tárva nyitva áll, mégsem lehet belátni, mivel egy nehéz piros-szürke csíkos függöny lóg az ajtókeret mögött. Pohárcsörgés és beszélgetéstöredékek szűrődnek ki odabentről, nem beszélve a kiszállingózó étel- és alkoholszagról. Az odabent sülő finomságok gondolatára összefut a nyál a számban.
Navid elhúzza a függönyt és udvariaskodó kézlegyintéssel előreenged. Ahogy belépek, a talpam alatt hangosan nyikordul egyet a parketta. A vendéglő túlsó felében sürgölődő magas, vézna nő azonnal rám pillant. Éles koppanással letesz az egyik vendége elé az asztalra egy korsó sört, aztán varjúszerű mosollyal felénk indul. Karikás szeme és görnyedt háta tanúskodik arról, hogy sokat gürcölhet itt, igencsak ráférne egy kiadós alvás.
− Tiszteletem, uraim! – kurjantja vidáman.
Navidre sandítok, hátha méltóztatik megszólalni.
− Üdv, hölgyem − villant rá egy megnyerő mosolyt, miközben ujjaival lesöpri a hajába tapadt hópelyheket. Felém biccent, lehalkítja a hangját. − Ez az úr itt mellettem tulajdonképpen nem is úr.
− Nem? − ismétli a nő furcsán.
− Cavilde híres-neves harcosnőjével áll szemben, aki egyenesen a Felső Erődből érkezett − közli Navid büszkén. − Szállást keresünk éjszakára.
− Erőd... − motyogja a hölgy maga elé. − Persze, tudom már! A harcosnő! Igen, még szép, hogy magácska az, nem is lehetne más. Nagy örömömre szolgál, hogy ellátogattak szerény kis kocsmánkba − ujjong erős tájszólással, majd még egy esetlen pukedlit is előad. – Mi kéne, mondják csak? Egészen kellemes szobáink is vannak ám arra az esetre, ha netán... – Ide-oda cikázik köztünk a tekintete, sejtelmes mosoly kúszik az ajkára. − ...nos, hát értik.
Gyanítom, mi jár a fejében.
− Lehetőleg két külön szobát szeretnénk − vágom rá.
− Külön? − pislog meglepődve. − Hát rendben, ha külön, akkor külön...
− Vacsorával tudnak szolgálni? − kérdezi Navid és előhúzza az egyik tarsolyát, amiben megcsörrennek a pénzérméi. A nő szeme felcsillan a mozdulatra, a füle mögé tűri egyik elszabadult sárbarna hajtincsét.
− Ez természetes, mégis milyen vendéglő az olyan, ahol nincs vacsora? − cicceg már-már sértetten.
Mielőtt mozdulhatnék és előszedhetném a kis zsák aranyat, Navid az asszony markába szórja a tarsolya tartalmának egy részét. A nő láthatóan elégedett vele.
− Felkísérem a szobákhoz, jöjjenek csak − mosolyog és megpaskolja Navid vállát.
A helyiség bal oldalában álló magas, fából faragott pult mögül egy idős férfi néz minket, aki valamiért már első látásra sokkal barátságosabbnak tűnik, mint a pincérnő. De csak egy másodpercig tart az egész, és a nő már el is indul a lépcsőhöz, közben pedig be nem áll a szája.
− Épp a legjobbkor érkeztek. A Hármak Napjára való tekintettel ma éjjel hatalmas banzáj lesz itt, hiszen holnaptól fogva vége a mulatozásnak. Reggel aztán megint lehet majd takarítani a sok hányást a padlóról, de hát ilyen az élet, nem igaz? − fuvolázza hátra sem nézve. Mielőtt bármelyikünk megszólalhatna, már folytatja is. − Csatlakozzanak ma éjjel, nem bánják meg, nagyon jó lesz ám hangulat. Uram, higgye el, sok leányzó megfordul ilyenkor erre. Lefogadom, hogy találna magának kedvére valót.
Feltrappolunk a lépcsőn, a lent kavargó dohányfüst és a kandallóból származó émelyítő meleg enyhülni kezd, amiért hálás vagyok, mert a maszk már kis híján kezdett ráolvadni a fejemre. Annak viszont kimondottan örülök, hogy nem látható az arckifejezésem.
− Lehet, hogy lemegyünk egy keveset. Végtére is nem mindennap akad ilyen alkalom − válaszolja Navid.
− Így van, fiatalember, ez a beszéd! Meglátja, nem fog unatkozni − kacag fel a nő. Áttipeg a szűk folyosón és előhúz egy nagy kulccsomót, hogy kinyissa az útjába akadó első ajtót.
− Tessenek parancsolni, íme az egyik háló.
Belépek és megragadom a kilincset.
− Hálás köszönet.
− Nincs mit, kisasszony. Hamarosan érkezik az esteli, addig pihenjen le nyugodtan.
A kezembe adja a kulcsot, amivel már be is zárom az ajtót. Apró szobát kaptam, de a régi erődbéli lakosztályomnál még ez is nagyobb.
Az ágyon a takarót fakó barna foltok pettyezik, az ablakot takaró függönyből cérnaszálak lógnak, az ágy feletti sarkot pedig vastag pókhálószövevény fedi, de ezektől eltekintve még egészen takaros kis hely. Leülök az ágyra és leveszem a maszkot. Mély lélegzetet veszek, aztán széttárt karokkal hátradőlök. A bútor panaszosan nyöszörög alattam.
Egészen addig szunyókálok így, amíg valaki be nem kopogtat az ajtón. Felkelek és megmarkolom a kulcsot, mielőtt viszont felvehetném a maszkot, meghallom Navid hangját.
− Csak én vagyok. Bejöhetek?
Visszadobom a maszkot a paplanra és óvatosan kinyitom az ajtót, épp csak annyi ideig, hogy Navid besurranhasson.
Karba tett kézzel áll meg előttem. Végigmérem és leutánzom a testtartását.
− Tényleg le akarsz menni mulatozni? Ezért jöttünk? − sziszegem mérgesen.
− Részeg fazonoknak a legkönnyebb kiárusítást tartani.
− Értem. Ennyi a terv?
− Miért, miféle tervet akarsz még?
Idegesen toppantok egyet.
− Emlékeztetnélek rá, hogy meg kéne keresnünk a templomot.
− Samjában nincs templom − ráncolja a homlokát, mintha ennek teljesen egyértelműnek kellett volna lennie.
− Kell lennie valahol... – sóhajtom.
− Akkor gyere le velem és kérdezősködj.
− Arra ne számíts! Én idefent maradok szépen egyedül, hogy tudjak gondolkodni. Meg kell keresnem a szilánkot, minél hamarabb, annál jobb.
Navid felsóhajt.
− Lazíts már egy kicsit! Ennyi pihenés még neked sem árt.
− Lazítsak? Lazítsak... − vágok a szavába már alighanem kiabálva és hisztérikusan felnevetek. − Rendben, majd akkor lazítok, ha már nem üldöz minket egy megszállott idéző!
− Ahogy akarod. Azért, ha nagyon unatkozol, tudod, hol találsz. − Még vet rám egy utolsó szánakozó pillantást, aztán kisomfordál a szobából.

×××

Navid levese óta nem ettem főtt ételt, így most nagyon jól esik a friss vacsora. A pincérnő nem fecsérli rám az idejét, beadja a tányérokat és a csordultig töltött poharat, és már odébb is áll.
Elégedetten szemezek a marhapörkölttel, ami a tálamon díszeleg. A mellé kapott kenyér köszönőviszonyban sincs az én régi, kőkeményre száradt kenyérdarabkámmal, amit még most is a táskám mélyén őrizgetek. A pohárban lévő italt még megszagolgatom, mielőtt belekortyolok, de nem érzek alkoholt. Mindenbizonnyal egyszerű baracknektárt kaptam.
Lakomám után kibontom a tarkómra kontyozott hajam és befonok egy-két tincset. Miután készen vagyok, újból kontyba kötöm. Előveszem a vázlatfüzetem és odalapozok a lány portréjához, akit még a hajón rajzoltam. Nagyon emlékeztet a pincérnőre, de biztosan tudom, hogy nem ő az. Hasonlóak a vonásaik, de a rajzon szereplő lánynak sokkal nyíltabb a tekintete, nincs olyan sunyi mosolya, mint a pincérnőnek. Éppen visszasüllyesztem akönyvet a táskámba, mikor kopogtatnak.
− Wieta! Nyisd ki, kérlek!
Az ajtóhoz caplatok és egy határozott mozdulattal elfordítom a zárat.
− Mondtam, hogy nem jövök le.
Navid sejtelmes mosollyal fogad.
− Pedig találtam valamit, aminek örülnél.
− Kétlem.
− Rendben, akkor fogalmazok máshogy: találtam valakit, akinek örülnél. − Hatásszünetet tart és olyan önelégült arcot vág, mintha már tudná, hogy nyert ügye van. − Emlékszel még a lányra a könyvedben?
Elnyílik az ajkam.
− Komolyan itt van? Biztos vagy abban, hogy őt láttad? − élénkülök fel.
− Szerinted miért mondanám, ha nem így lenne?
Megragadom a vállát.
− Vezess hozzá!
Csintalan fény villan a szemében.
− Egy feltétellel.
− Igen?
− Szerintem nem fogsz örülni.
− Nekem mindegy, csak vigyél a lányhoz − felelem, miközben felteszem az arcomra a maszkot.
− Most már van zene. Ha rám hallgatsz, jót tenne neked egy kis tánc.
Elborzadok.
− Semmiképpen.
− Hát, sajnos az alku az alku, kiscsillag − vigyorog rám gonoszan és megragadja a csuklómat.
Lehúz maga után a lépcsőn, odalent igencsak felpezsdült a hangulat. Az asztalok megteltek, mindenhol furcsa alakok üldögélnek. Látok koszos ingű halászokat, szőrmesapkás fiatal falusi fiúkat, pirospozsgás arcú, iszákos férfiakat és lenge ruházatú lánykákat is a székek közt sündörögni. Egy helyen összetoltak három asztalt és épp komoly kártyaparti folyik, másutt halomban állnak már az üres poharak, de látok egy fekete ruhás fazont is, aki csak az asztalra pakolt lábbal ücsörög a sarokban. Megakad rajta a szemem.
A csuklyája az arcába lóg, csizmájára vékonyka, kecses kis aranytőr van erősítve, ami azért egy kocsmában elég merész húzás. Olyan érzésem van, hogy ő is engem figyel.
Meglátom az aranyozott gombokat a köpenyén, és kicsit alább hagy a gyanakvásom. Csak a Medve egyik embere − ugyanazzal a hajóval utazott, mint mi, semmi különös nincs ebben. Sőt, ha jobban körülnézek, még több fekete-arany ruhás matrózt fedezek fel az asztalok közt.
A lányt viszont sehol nem találom.
Navid elkapja a másik csuklómat is, egyetlen mozdulattal maga elé húz.
− Figyelj, ez eszement ötlet, még tőled is! − kezdek tiltakozni, de belémfojtja a szót azzal, hogy a derekamnál fogva közel von magához és a fülemhez hajol. Füst és fenyő illata van a kabátjának.
− Hallod a zenét? – suttogja.
Nem sokkal a pult mellett a korábban is látott idős férfi pengeti a citeráját, egy csontos kezű asszony pedig szintén valami húros hangszerrel babrál, de azt már nem ismerem fel. Egyszer régen hallottam Ceryst citerázni. Akkor majdnem megkértem, hogy tanítson meg rá, hogy kell.
Habozva bólintok.
− Akkor nincs baj − mosolyog rám Navid biztatóan. Mielőtt elszökhetnék előle, az egyik kezemet a vállára teszi, a másikat pedig óvatosan megfogja és kicsit felemeli.
− Nem tudok táncolni − motyogom ijedten. Megpróbálom kihúzni a kezem a markából, de nem engedi.
− Majd most megtanulsz.
Előrelép. Csak annyit tudok tenni, hogy lépek egyet hátra, hogy ne taposson a lábamra, de még így is nagyon közel van hozzám. Közelebb a szükségesnél. Próbálok a zene ütemére topogni, de többször rúgok Navid csizmájába, mint ahányszor sikerül helyes mozdulatot tennem. Képtelen vagyok koncentrálni, a dohányfüst és a néha-néha rám tévedő átható pillantása teljesen elbódít.
− Ez nekem nem megy. − Szégyenkezve körülnézek, hogy menekülőutat keressek, de megszorítja a kezem. Nem durván, épp csak egy kicsit, hogy felhívja magára a figyelmem és visszaforduljak felé.
− Ne izgulj ennyire, csak figyeld a zenét! Egyébként meg nagyon jól csinálod.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem mond igazat, ezért felkuncogok.
− Ezt még te sem hitted el.
Megcsóválja a fejét. Közben a zene felgyorsul, mire Navid megforgat. Nem vagyok felkészülve rá, ezért majdnem elbotlok, ő viszont megtart. 
− Semmi baj − dünnyögi mosolyogva. − Szerinted itt táncművészek vannak?
Ahogy jobban megnézem, mások is ugrándoznak körülöttünk. Elszoruló torokkal megfigyelem a táncoló falusiakat − különös módon már nem is érzem magam annyira kétballábasnak.
Újabb forgatás következik, de másodjára már sokkal jobban megy. A fogadó elmosódik körülöttünk. Csak a zenét hallom, csak Navid karját érzem, ahogy vigyáz, hogy ne essek el. Lopva engem nézeget, de ez velem sincs másképp: akaratlanul is folyton az arcán köt ki a figyelmem. Lassan már egyáltalán nem érdekel, hogy mikor és hová lépek, a zene is csak valami kellemes hangmasszává gyúródik össze a fejemben.
Még soha nem táncoltam, ezért különös érzés tölt el. Azt hiszem, élvezem.
A zene újra lelassul, én pedig fokozatosan érzékelni kezdem a külvilágot.
Navid félrevezet a fal mellé, mindketten zihálunk.
− Egész gyorsan belejöttél − böki meg a karom.
Csak nevetek, mire ő a tenyerébe veszi a kezem és egy röpke mozdulattal a kézfejemhez érinti az ajkát.
− Köszönöm a táncot – mormolja a bőrömre.
Őrülten kalapáló szívvel elfordítom az arcom. Ökölbe szorítom a kezem és a hátam mögé rejtem. Mikor a légzésem újra felveszi a normális tempót, összeszedem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni.
− Hol a lány?
A kártyaasztal mögötti szögletre mutat. Valóban ott ül, egy fejkendős nővel társalog és éppen nagyon hevesen magyaráz neki valamit.
Navid megáll a kártyázók mellett.
− Menj és beszélj vele, én addig beszállok egy menetre.
− Ehhez is értesz?
− Még szép. A jó öreg csalási praktikák legalábbis még soha nem hagytak cserben.
Jókedvűen rám kacsint. Mosolyogva megcsóválom a fejem és a lányhoz sétálok. A korábbi beszélgetőpartnere még nem távozott, így várnom kell egy darabig, míg szabaddá válik a vele szemközti szék. Helyet foglalok, mire ő rám függeszti nagy, kíváncsi szemét. Világosabb a haja, mint a pincérnőnek, de mindkettejüknek ugyanolyan hosszúkás, sápatag arcuk van.
− Miben segíthetek, hölgyem? − Neki sokkal kevésbé mű a mosolya, mint a pincérnőnek, de van benne valami furcsa, amit nem tudnék megmagyarázni. Honnan tudta, hogy nem vagyok férfi, ha rajtam van az álarc?
  − Mit szeretne? Tenyérjóslás, vagy esetleg a kártyákban jobban bízik? − próbálkozik meg újra, amikor nem felelek. Gondolkodni kezdek. Végül maradok a legelső tervemnél, miszerint rögtön a templomról kérdezem.
− Semmi ilyesmi. Ismersz a környéken bármiféle imahelyet?
A plafonra néz, némán tátog valamit, és csak akkor veszem észre, hogy imádkozik, mikor meglátom az asztalon keresztbe tett kezét.
Megvárom, amíg befejezi.
− Oda ne menjen, hölgyem − suttogja végül és elkapja a kezem az asztal felett.– Veszélyes szóba hozni Őt...
− Kiről beszélsz? − kihúznám az ujjaimat a markából, de erre csak még erősebben szorít.
− Mondom, hogy veszélyes! Csitt, hölgyem, ne emlegesse. Még a végén... − Félbehagyja a mondatot, a semmibe réved. Körmei a kézfejembe mélyednek, felszisszenek. Pár percig nem mond semmit, csak bámul maga elé, aztán hirtelen a mellkasához kapja a kezét.
− Mondtam, hogy nem szabad beszélni róla, már észre is vette.
Összevont szemöldökkel körülnézek, de nem tudom, kiről beszél.
− A Névtelen Leány magácskát akarja, hölgyem − rebegi tágra nyílt szemmel. −Vigyázzon magára, nagyon-nagyon vigyázzon, mert veszély közeleg. Jaj, de még mekkora veszély... − sápítozik.
− Mesélnél erről egy kicsit bővebben?
Úgy néz rám, mintha őrült lennék. Ebben a pillanatban már tényleg nem tudom,hogy nálam vagy nála kattant-e el valami, de ez a beszélgetés nem természetes.
− Szembeszállt Deshiával, meglett a következménye. Lelke élet és halál közt lebeg, s gyermekei a Szilánkok közt várakoznak... − kántálja csendesen.
− Szilánkok? − Megmarkolom a székem ülőkéjét.
− A vér gyermekei. − Rám pillant, kitisztul a tekintete. − Zanna a nevem − jelenti ki minden átvezető nélkül, és kedvesen elmosolyodik. − De azért a Hewieta is szép név ám. Pont, mint a viselője. Navid így véli, csak nem mondja meg.
Döbbenten bámulok. Ez a lány... ki ez a lány?
− Szerintem forduljon meg, hölgyem − tanácsolja, aztán vár és figyel, hogy mit csinálok. Félszegen hátranézek a vállam felett, de amit látok...
Na jó, kezd elegem lenni.
Navid még mindig a kártyaasztalnál ül, azonban nagyon úgy tűnik, hogy már vége a játszmának. Helyette sokkal jobb dolga akadt: épp bárgyú vigyorral a képén hagyja, hogy egy elég formás leányzó az ölébe másszon. Az egyik kezében fekete virágmintával díszített, félig teli pohárkát tart, a másikkal épp készül benyúlni a lány blúza alá.
Felpattanok, csikorogva a helyére tolom a székem és odamasírozok hozzá. Megragadom a karját és felrángatom, mire a lány sértetten végigmér, megigazítja a blúzát és az orrát felhúzva elvonul. Navid poharát olyan erővel csapom le az asztalra, hogy kis híján kilöttyen a tartalma.
− Ezt most miért kellett? − méltatlankodik Navid a lány irányába tekintgetve.
− Te jól érzed magad? − ripakodok rá.
− Kösz a kérdést, fantasztikusan − mosolyog szélesen. Ködös a tekintete, ebből már látom, hogy valami nem stimmel vele.
− Mondd, te mennyit ittál...?
− Csak egy kicsit.
− Pontosabban?
− Egészen nagyon kicsit. – Két ujjával megmutatja, hogy pontosan milyen kicsire is gondol, de mikor látja, milyen szigorú pillantással illetem, elgondolkodik. – Na jó, lássuk csak: egy, kettő... − kezdi számolni az ujjain, de mikora háromnál nyolc ujját mutatja fel, már értem, mi történhetett. Felmorranok és elráncigálom az asztalok mellől a lépcsőhöz.
− Jobb lesz, ha most inkább szépen elmész lefeküdni − mormolom.
− Jó ötlet. Veled nagyon szívesen, ha véletlenül erre célozgatsz... − röhögcsél, de ekkor megbotlik a lépcsőben. Beharapom az ajkam és a karját visszarántva félig-meddig megtartom, nehogy orra essen.
− Kapd össze magad és legalább a szobádig kóvályogj el!
Nagy nehezen felmegyünk az emeletre.
− Melyik a szobád? − lihegem.
− A tiéd nem jó?
− Nem.
− Jól van na, nem kell ilyen mogorvának lenni.
− Most komolyan, hol van a szobád?
Laposakat pislogva elnéz a folyosó vége felé, aztán a lépcsőre, aztán rám. Csuklik egyet és végül vállat von.
− Rendben, ezek szerint ez így nem fog menni. Azt hiszem az enyém mellett lehet valahol, nem? − Nyugalmat erőltetek magamra. Csak nyugalom, semmi pánik.
− Lehet − helyesel buzgón bólogatva.
Elhaladunk a szobám ajtaja mellett, ám ekkor váratlanul megragadja a derekam és maga felé fordít.
− Mondd, te nem érzed? − Egészen közel hajol hozzám. Titokzatos, kábult fénycsillog a szemében.
− Azt, hogy alkoholszagú a leheleted? De, érzem – fintorgok tettetett magabiztossággal, de legbelül reszketek a közelségétől.
− Nem azt, kis butus − nevet fel halkan. Remegő térddel hátrálok, de a hátam falnak ütközik. Navid követ, egyik kezét a fejem mellett a falnak támasztva lehajol. A másik kezével elhúzza egy kicsit a csuklyámat. Amint az orra a bőrömhöz ér, átjár a borzongás.
Kibontja a maszk szalagját. A kezébe fogja, és lehúzza az arcom elől, ujjbegyeivel megcirógatja az államat.
− Navid, fejezd be − mondom elfúló hangon. Ezüstös tekintete az enyémbe mélyed, kaján mosolyra húzódik az ajka. Kicsit elfordítja a fejét, lassan összeér az orrunk. És én képtelen vagyok leállítani őt.
− Akarod, nem? – súgja veszélyesen közel hozzám. Lassan újra a nyakamhoz hajtja a fejét, simogatja a bőröm az orrával. Az ujjai az egyik fonatomhoz érnek a csuklya alatt. Finoman kihúzza a kontyból és csavargatni kezdi.
− Nem, nem akarom. – Olyan halkan mondom ezt, hogy még én magam is alig hallom. Nem túl meggyőző.
Navid felemeli a fejét.
− Csúnya dolog hazudni, Wieta − mormogja a fülembe és kihúz még egy fonatot. Ha nem lenne mögöttem a fal, itt helyben csuklanék össze.
Ekkor viszont egy varjúszempár csillan a sötétben. A vézna alak a lépcsőben jelenik meg, de ráeszmélek, hogy közelebb van, mint először hittem. Ez félig kijózanít a Navid okozta kábulatból. Félelem suhan át a nő arcán. A hajamat nézi. A hajamat.
− Eressz már el! − Erőt veszek magamon és szánalmasan gyengén ellököm magamtól Navidet, de közben nem sikerül kitépnem a kezéből a maszkot. Az arca a prédát becserkésző vadászéra hasonlít, aki már tervezi a következő támadását.
De az én szemem előtt csak a pincérnő lebeg − aki már eltűnt.
Kapkodom a levegőt, visszasimítgatom a hajam a csuklyám alá.
Navid ajka lebiggyed.
− Nekem jobban tetszett úgy, hogy nem kötötted össze. Sokkal aranyosabb.
Szikrázik a szemem. Megint tesz felém egy lépést, de ezúttal a csuklómat átfogva a falhoz nyomja a kezemet a fejem felett. Nem túl erősen, de elég határozottan ahhoz, hogy ne mozduljak meg.
− Nem tudsz visszautasítani. Nem vagy rá képes, kiscsillag – hajtja le a fejét,hogy az arcunk egy vonalban legyen.
− Dehogynem − válaszolom dacosan.
Olyan közel van hozzám, hogy az orra alig érezhetően az orromhoz ér. Megijedek, mert nincs köztünk az álarc. Egy hajszálnyi választ el minket attól, hogy megcsókoljon, szinte már érzem a forró leheletét az ajkamon. Most direkt szórakozik velem.
− Akkor gyerünk, még van lehetőséged. Úriember vagyok: mondd ki, hogy ne csináljam, és akkor nem teszem meg. Viszont mindketten pontosan tudjuk, hogy ez úgysem fog menni – suttogja vigyorogva.
− Nem fog?
A szívem a torkomba kúszik, úgy dübörög, hogy alig hallom a saját gondolataimat és a kis hangot, ami azt sivítja, hogy ellenkezzek. Ne adjam meg magam ilyen könnyen, mert nem járok jól vele.
− Nem hát. Sőt, kérni fogod, hogy tegyem meg. − Perzsel a pillantása, ahogy az ajkamra pillant.
Lehunyom a szemem, és kimondom azt, amiről álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha megteszem. Bolond vagyok. Egy átkozott bolond.
− Ha ilyen biztos vagy benne, akkor csókolj meg − csúszik ki a számon, mielőtt átgondolhatnám a szavak jelentését. És várok.
Egyszerre tudatosul bennem, hogy nem kérhetek tőle ilyet. Én nem Samja szederpálinkájának csókjára vágyom, most mégis csak azt kapnám meg. Nem lenne valódi. De vágyom egyáltalán valódi csókra tőle?
Akkor nem, ha az lenne az utolsó – cseng a kis hang a szívem rejtett mélyéről. Elszégyellem magam a gondolataim miatt. Még mindig várok, de nem érzek semmit. Összeszorul a torkom. Ezt még én sem gondolhattam komolyan.
Félve kinyitom a szemem, ő viszont a padlóra szegezett tekintettel áll. Vonakodva elhúzódik és összeszorítja a fogait. Talán a szavaim egy kicsit visszazökkentették a valóságba, és rádöbbent, mit is tesz?
Rám néz, a szeme tele bűntudattal.
− Én... – Megköszörüli a torkát, újra lenéz a padlóra. − Sajnálom, Wieta.
Visszanyújtja a maszkot. Átveszem, aztán kerülve a pillantását eloldalazok előle és megállok a szobám ajtajánál. Ő még mindig csak áll, egyik kezével a falnak támaszkodik, a másikat a homlokára szorítja.
Mielőtt becsuknám magam után az ajtómat, még hallom a szavait, amelyek nem többek gyenge suttogásnál.
− Remélem, egyszer majd képes leszel megbocsátani.
Majdnem kiesik a kezemből a kulcs. Remegő kézzel babrálok, de végül kattan az ajtó zárja.
Zihálva hanyatt dőlök az ágyon, visszapörgetem a fejemben az utóbbi pillanatokat.
Alvás helyett még sokáig csak a plafont bámulom.