Mi jut eszébe az embereknek a kihalt szót hallva?
Üres utcák, tapintható magány és a szél andalító dala. Ezek tökéletesen meghatározzák azt az érzést, amit tapasztalok Navid oldalán, miközben a kikötő felé lopakodunk. Az óceán sós illata körüllengi az omladozó kőházak kísérteties sorait. Az égen fénylik az Istenek Szeme, átvilágítja még a viharfelhők goromba hadseregét is. Legfeljebb tíz-tizenöt épületből áll a falu, összesen egyetlen főutca vezet végig rajta, ami a part irányába lejt, ezzel mutatva az utat a híres-neves kikötőig. Mit is mondhatnék? Szebbnek képzeltem el.
A zavaros víz a móló faléceit nyaldossa. A habok közt ringatózó, súlyos láncokkal parthoz szegezett hajók oldalai szabályos időközönként egymáshoz koccannak. Egy fénykorában még fehér falú épület áll a parttól nem messze, a szél csapkodja az ablakaira szerelt kopott zsanérokat. Behúzódunk a fal mellé. Végigsimítok egy barna koszfolton, az ujjaim nyomán porlik a vakolat.
A kikötő gyászos kinézete ellenére őszinte kíváncsisággal vizsgálgatok mindent, ami elém kerül, különös figyelmet szentelve a holdfényben remegő víznek, amit ugyan a hajóktól alig látok, de még így is lenyűgöz. Valóban itt várakoznak a hajók a jég miatt, a nagy részük pedig szerencsénkre még nem indult útnak, ami azt jelenti, hogy Navidnek igaza volt.
− Még nem jártál az óceánnál, ugye? − kérdi lehalkított hangon.
− A legnagyobb víztömeg, amit valaha láttam, egy tócsa volt. Ha ez egyáltalán számít...
− Akkor ez egy izgalmas kaland lesz – vigyorodik el és egy kicsit közelebb húz magához, hogy takarjanak az árnyékok, mert a nagy lelkesedés közepette észre sem vettem, hogy kicsoszogtam az egyik himbálózó lampion fényébe. − Balról a harmadik hajó, ott a szélén. Megvan? − hajol a vállamhoz suttogva.
Összehúzom a szemem, majd biccentek. Egy pillanatba sem telik és rádöbbenek, mik, vagyis inkább kik azok az alakok, akik az említett hajó mellett strázsálnak. Koromszínű zubbony, aranyozott díszítés és aranygombok, fekete nadrág, csizma, köpeny, még a szőrmesapkájuk is fekete... A bólogatásom fejcsóválásba vált át.
− Nem, arra nem akarhatsz felszállni! Ők a... − rántom meg Navid kabátjának ujját figyelmeztetően, de ő teljesen nyugodt arccal fordul felém.
− Tisztában vagyok vele, hogy kik, de ők az egyetlenek, akik indulni készülnek.
− Nem biztos.
− Látsz még ilyen nyüzsgést bármelyik másik hajónál? A többi kapitány nem olyan bátor, hogy vihar előtt elinduljon.
− Na és mi miért akarunk vihar előtt elindulni? − morgom. − Nem lehetne kivárni egy napsütéses reggelt és úgy útra kelni?
− Nem, mert nem érnénk Samjába a Hármak Napja előtt.
− Képes vagy felszökni a Fekete Medve egyik hajójára azért, hogy eladd a nyomorult koponyáidat? Nem lehetsz ilyen idióta! − fakadok ki.
− Te meg képes voltál kalandozni egy vérszomjas isten szentélyében egy színes üvegdarabért. Melyikünk is az idióta?
Elnémulok. Ugyanolyan őrült tervei vannak, mint nekem, és ugyanúgy cseppet sem érdekli a lehetséges kockázat, akárcsak engem. Sőt, pont úgy gondolkodik, mint én. Sóhajtok egyet.
− Pontosan hogyan akarsz feljutni?
Letekeri a karjáról a sebét fedő rongyot, a ház fala mellett álló hordó tetejéhez dörgöli és lassan elvigyorodik. Felém fordítja a szövetcafatot, amin sötét, sűrű folyadék csillan. Olaj.
Nincs túl jó előérzetem.

×××

− Nem.
− Legalább próbáld meg! Sokkal egyszerűbb lenne a dolgunk.
− Fogalmam sincs, hogyan kell csinálni.
− Ezt nem mondhatod komolyan.
Lefelé biggyed az ajkam.
− Nagyon is komoly vagyok. Nincsenek képességeim, még hányszor kívánod hallani?
− A lehető legjobbkor közlöd. − Navid mély levegőt vesz és igyekszik nem rám ripakodni, habár látszik rajta, hogy ez nagy erőfeszítéseket igényel a részéről. − Valahogy a templomban is sikerült. Akkor mégis vannak, nem? – mondja úgy, mintha egy kisgyerekhez beszélne.
− De, viszont nem tudom, hogyan hívjam elő őket.
Vizsgálgatja az arcom, a szeme egészen sötétszürkének látszik az árnyékban.
− Akkor az első terv szerint cselekszünk − törődik bele. − Ha hallod, amit megbeszéltünk, készülj. Várd ki a jelet, ne hangoskodj és ami a legfontosabb: maradj rejtve!
Biccentek és elindulok a fal mentén egy sikátorba, ami Navid szerint átvezet az épület túloldalára.
− Azért nem vagyok annyira ostoba, mint amilyennek képzelsz – mormogom az orrom alatt.
Mielőtt teljesen beleolvadnék az árnyékba, kikukkantok a sarok mögül és gyors terepszemlét tartok. Három őr beszélget egymással a hajóra vezető átjáró mellett. Az egyikük széles mozdulatokkal gesztikulál, egy másik pedig kifejezéstelen arccal bólogat, mintha már legalább ezredszerre kéne végighallgatnia ugyanazt. A harmadik egy flaskát lóbál a kezében, miközben fel-alá sétálgat a társai mellett.
Puha léptekkel átosonok az üres faládákkal és szakadt halászhálódarabokkal teli sikátoron, a földön szétszórt üvegszilánkokat kerülgetem.
Lassan elérem a ház sarkát, de mielőtt fellélegezhetnék, egy magas alak fordul be elém. Leguggolok és egy hordó mögé bújok. Féltérdre ereszkedem, egyenesen bele egy tócsába. A nadrágomat átáztatja a savanykás szagú víz – amiről nagyon remélem, hogy csak víz −, de némán tűröm. Olyan keményen markolom a hordó oldalát, hogy még egy szálka is az ujjamba fúródik.
A fekete csizmák alig egy méterre kopognak el előttem. Mikor az alak távolabb ér, a sötétben ki tudom venni, hogy a flaskás őr az. Matat valamit a falnál, de úgy határozok, hogy inkább nem akarom megtudni, mit csinál, ezért kilépek a hordó mögül és elsurranok a sarokig. Itt a falnak simulok és kinézek. A két őr még mindig beszélget, tehát Navid még nem lendült akcióba.
Eltelik pár perc. Folyamatosan hátratekintgetek, nehogy a flaskás őr véletlenül meglepjen. Már kezdem azt hinni, hogy Navid elfelejtette, mi a dolga, mikor hirtelen egy robbanás és csilingelő üvegszilánkok hangja üti meg a fülem. Újra kilesek.
Nem hittem volna, hogy ilyen pontosan tud célozni − Navid nyílvesszeje apró szilánkokra zúzta a mólónál álló lámpást. Minden a terv szerint halad: a nyílra kötött, olajjal átitatott rongy pillanatokon belül lángra kap és a famólóra zuhanva azt is felgyullasztja. A tűz hátborzongató táncot jár a faléceken, a lángok visszatükröződnek az óceán vizében.
Az egyik őr abba az irányba mutogat, ahol valószínűleg Navid rejtőzködhetett. Biztosan látta, honnan repült a nyílvessző. Futva megindul arra, míg a másik férfi tohonya mozgással hátrálni kezd a tűz elől.
Ellököm magam a faltól. Akkora kavarodást okoz a kis akciónk, hogy senki sem vesz észre, ahogy a hajó felé futok. Lelassítok, amikor az őr mögé érek. A férfi pont jókor vesz észre, még védekezhetne a csapásom ellen, de túl fürge vagyok ahhoz, hogy akár egyetlen mozdulatot is tehessen.
A kardom markolatával a tarkójára vágok, mire oldalra billen, de nem esik össze. Beharapom az ajkam és oldalba rúgom. Erre már megbotlik és a földre roskad.
Elégedetten pillantok körbe. Navid már felém igyekszik, feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy minden rendben.
− Szedd a lábad! – veti oda nekem, majd átugrik a hajóra vezető hídra, onnan pedig egyenesen a fedélzetre szökken. Követem egészen a lenti kabinokba vezető faajtóig.
Nem vacakolunk sokat, még csak meg sem próbálunk csendesek lenni. A felettünk dübörgő léptek zaja biztosít arról, hogy a hajó legénységének nagy része a mólóra igyekszik, hogy eloltsák a növekvő tüzet és megnézzék, mi folyik odakint.
A raktér tele van ládákkal. Egészen a dobozlabirintus végéig, azaz a hajó hátsó részéig megyünk, ott pedig egy megfelelően magas és széles láda mögé telepedünk. Alig érezhetően szédülni kezdek. Leülök, a hátamat egy ládának döntöm és szusszanok egy keveset. Egy kis ücsörgés után már kissé jobban érzem magam.
− Szép lövés – mosolygok rá Navidre féloldalasan.
− Szép rúgás – kacsint rám. Eltűnik a ládák közt. Csak a lépteinek zaját hallom, de ebből tudom, hogy nem megy messzire. Kis idő múlva egy halom kisebb zsákkal tér vissza, lehelyez elém párat a földre.
– Képzeld, micsoda mázlink van: idelent van a raktér az éléskamrával együtt.
Felcsillan a szemem és az egyik zsákra vetem magam. Egy rakás pogácsát, kemény zsemlét és szalonnát találok benne, mindenféle magvakkal, bogyólekvárral és egy kis üvegcse mézzel. Nincs min gondolkodni, falatozni kezdünk. Úgy teletömöm magam, hogy a lakománk végére úgy érzem, képtelen lennék felkelni. Pakolok egy kevés ételt a táskámba, ha esetleg sürgősen el kéne hagyni a hajót.
– Kibírod pár percig egyedül? – guggol le mellém Navid egy pogácsát rágcsálva.
− Hová mész?
− Megnézem, mi a helyzet a barátainkkal. – A ládarengeteg túloldala felé int, ahol valamerre az ajtó és ezzel együtt a felfelé vezető lépcső lehet.
− És ha elkapnak? – vágom rá egyből.
− Nagyon aranyos, hogy aggódsz értem, de tudok vigyázni magamra.
Eltűnik a ládák közt. A táskámhoz nyúlok és kiemelem a félig vízzel teli kulacsomat. Iszom belőle pár kortyot, aztán csalódottan felhúzom a térdem és a lábamat átölelve előredőlök. A fejemet megtámasztom a karomon, lecsukódik a szemem. A víz zümmögésére és a hajó oldalának csapódó hullámok dobogására félig elszenderedem.
Arra eszmélek, hogy Navid mellettem ül és azt próbálja megállapítani, hogy alszom-e vagy sem.
− Ébren vagy? − kérdezi végül halkan.
Mormogok valamit, ami igenhez hasonlít, de mégsem teljesen az.
− Aludj nyugodtan, nem figyeltek fel ránk. Sőt, azt hiszik, hogy a kikötői támadóikat a parton hagyták. Nincs veszély, pihenj csak.
Hálásan pillogok, lassacskán újra leragadnak a szemhéjaim.
− Elindultunk? – rebegem félálomban.
− Igen. Igen, elindultunk − feleli a ládának támasztva a fejét.
Ezzel egyidőben a hajó kissé megrázkódik, én pedig oldalra csúszok, de amikor a fedélzet megint imbolyogni kezd, újra a másik irányba csusszanok. Próbálom egyenesen tartani a fejem, de minél jobban eluralkodik rajtam a fáradtság, ez annál nehezebbnek bizonyul. Végül megadom magam és nekidőlök Navid kabátjának. Nem vagyok biztos abban, hogy valóban megtörténik, vagy csak szeretném, hogy megtörténjen és álmodom, de mintha a fél karjával magához ölelne, és óvón a vállamon pihenne a keze.
Valószínűleg csupán egy szép álom az egész, de épp elég ahhoz, hogy négy hónapja először végre úgy érezzem, hogy vannak még jó dolgok a világon.
Olyan dolgok, amelyek azt súgják, hogy az életem talán nem csak hóból és vérből áll.
Dolgok, amelyekért érdemes lenne harcolni.

×××

Szúró fejfájásra ébredek. Kótyagosan nézek magam elé, aztán összeszorított szemmel felemelem a fejem Navid válláról. Egyenletes szuszogása arra utal, hogy ő is elaludt.
Mikor kicsit távolabb húzódok, érzem, hogy a keze lecsúszik a vállamról, de nem ébred fel. Ezek szerint nem álmodoztam.
Kinyújtom a lábam és a combomra könyökölve nézegetem őt. Azt a kezét, amelyikkel nem engem fogott, a kabátja zsebébe dugta. A feje enyhén oldalra billent, az ajka épp csak résnyire nyílt szét alvás közben. Furcsa késztetést érzek arra, hogy megérintsem őt, de nyelek egyet és inkább magamhoz húzom a táskámat, hogy elővegyem a vázlatkönyvemet.
Ahogy kinyitom és megpillantom a Navidről készült skiccem bizonytalan vonásait, elgondolkozom azon, hogy még soha nem aludtam férfivel. Persze ez a kis alkalom, amit átéltem, biztosan nem számít, nekem ettől eltekintve sokat jelent. Szó szerint véve mégiscsak megtörtént, nem?
Elkomorodom. Milyen szerencsés is volt Cerys, hogy apám teljes szívéből szerette őt! Ezen a szigeten ritka kincs az ilyen. Én nem fogom soha megtapasztalni, milyen ez, hisz velem egyetlen férfi sem tervezne hosszú távra.
Navidre nézek. Nem, még ő sem. Annyira nem ostoba.
Sajog a fejem, ezért iszom egy keveset, de ez sem segít, sőt, csak még inkább hányingerem támad tőle.
Visszafordítom az arcom a papír felé, folytatom a Navidről készülő rajzot. A mutatóujjammal elkenegetem a szenet, ami a haját alkotja. Lágy árnyékokkal emelem ki az arcélét, aztán vékony vonalakkal átrajzolom az ajkát és az orrát, a szemét pedig világosszürkére színezem. Átható tekintete élőnek tűnik, csibészes mosolya megszólalásig hasonlít a valódi Navidére.
A kész portré melletti lapon új firkába kezdek, de ezúttal egy női arc bontakozik ki előttem. Az alapvonalak után már csak az ujjamra ragadt szénporral dolgozok, csupán néhány erősen beárnyékolt helyen használom a szénrudacskát. A nő fiatal, ártatlan és borzasztóan rémült. Visszaejtem a szénrudat a fadobozkába és percekig szemlélem az újabb képet.
− Ezt hol tanultad?
Navid hangja nem ijeszt meg, mégis összerezzenek és majdnem összecsapom a könyvet, de ő a kezemre teszi a sajátját és megállít. A szeme a rajzokra tapad, az arca csodálkozástól ragyog.
− Csak sokat gyakoroltam. Nem olyan nagy dolog – húzom össze magam szégyenlősen. Elveszi a kezét az enyémről, úgy néz rám, mintha először látna.
− Szerintem nem túl hétköznapi.
Kesernyés nevetést hallatok.
− Mióta vagyok én bármilyen szempontból is hétköznapi?
− Nem úgy értem. Gyönyörűek lettek. Főleg én, de hát ez természetes, ha ilyen jó az alapanyag – teszi hozzá ugyanolyan arckifejezést vágva, mint ahogyan lerajzoltam őt.
Kuncogva lesütöm a tekintetem.
− Köszönöm.
Mocorog egy kicsit, a tenyerére támasztja az állát és megint engem vizsgálgat.
− Nem ismerlek.
Nem tudom mire vélni ezt a mondatot.
− Rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerlek – ismétli habozva. – Egy fehérvérű, aki nem tudja használni az erejét, de remek kardfogató és a lelke mélyén egy ábrándozó művész, amit még akkor sem vallana be, ha tüzes vassal fenyegetnék. Kíváncsi lennék, miket rejtegetsz még.
Hallgatok, görcsbe rándul a gyomrom.
− Volt bármi igazság abban, amit a napokban elárultál nekem magadról? – kérdezi elgondolkodó ábrázattal.
− Egészen sok dolog – válaszolom a körmeimet piszkálva. – Minden, amit a Felső Erődről meséltem, igaz.
− Katona voltál?
− Valami olyasmi. Apám nevelt. Nagyon szerettem őt, de meghalt. Anyámról nem tudom, mit higgyek. Ellenem uszította a teljes erődöt, de mégis figyelmeztetett előtte, hogy meneküljek.
− Miért mentél el? Ha jól értettem, édesanyád életben van, akkor pedig nem hinném, hogy azért indultál a templomba, hogy imádkozz a lelkéért. Már korábban is sejtettem, hogy te nem lehetsz akkora hívő, mint ahogyan el akartad hitetni velem. Ahhoz túl értelmesnek tűntél.
Összeszedem a gondolataimat, hosszan levegőt veszek és belekezdek a mesébe, amivel már régóta tartozom neki.
− Megtaláltak egy holttest mellett és úgy vélték, hogy én vagyok a gyilkosa. Lecsuktak, aztán mégis elengedtek, de senki sem hitte el nekem, hogy nem én tettem. Ha valaki úgy néz ki, mint én, annak esélye sincs.
− Hívők... − morogja közbe utálkozva.
− Anyám szerint a fehérvérűek vezére, a Közvetítő fel akarta venni velem a kapcsolatot. Még levelet is írt nekem, amit végül apámék csapatának egyik megmaradt tagja hozott az erődbe, de természetesen eszük ágában sem volt továbbítani nekem. Itt végképp el lett vágva nálam a cérna, tehát ha nem megyek el, ők ölnek meg.
Navid nem szakít félbe, figyelmesen várja, hogyan folytatódik a történet.
− Aztán megtámadták az erődöt, a vezér meghalt, anyám pedig kikiáltotta, hogy minden miattam történt. Ekkor szöktem meg.
Úgy érzem, hisz nekem.
− És a templom? Hogy estél a folyóba valójában?
− A támadás, amiről az előbb beszéltem, egy idéző műve volt. Az Álarcos Király maszkja kellett neki, csak azzal kutathatta volna fel a tükörszilánkokat, de mivel előtte szereztem meg, végig követett. Most is követ. Biztos vagyok benne, hogy az a hulla az erdőben is az ő... − hadarom, de felemeli a kezét.
− Várj, várj, lassabban! Milyen szilánkok?
− A tükör szilánkjai, amiben a boszorka lelke nyugszik. A maszk vezetett a templomokhoz, aztán most hozzád, ezért vannak a rajzok. Azokon keresztül... kommunikál velem, azt hiszem.
− Akkor az a másik rajz az én képem mellett...?
Sejtem, mire gondol.
− Nem tudom. Talán ő a következő, az a lány vezet el a szilánkhoz, de ebben nem vagyok biztos – vallom be lemondóan.
Kifejezéstelen arccal mered maga elé. Már attól tartok, hogy elvesztette a fonalat, de ekkor megszólal.
− Egyáltalán mire kellenek ezek a szilánkok?
− A Közvetítő vissza akarja hozni a Fehér Úrnőt.
Döbbenten bámul. A kezébe temeti az arcát, és csak annyit hallok, hogy... nevet. Letaglózva figyelem. Hát ez nem igaz! Most közöltem vele, hogy minden idők legvérszomjasabb mágusnőjét vissza akarják hozni közénk, erre ő nevetgélni kezd?
Leereszti a tenyerét az arca elől.
− Az Úrnőt nem hozhatják vissza. Már egyszer meghalt, rémlik?
− Nem teljesen – vitatkozom hevesen. – Ha összerakják a tükröt, a lelke újraéled, testet ölt, és vissza fog térni! Érted? Itt lesz a szigeten, segít a fehérvérűeknek eltiporni a birodalmunkat, megölnek mindent és mindenkit, aki nem engedelmeskedik majd nekik. Káosz lesz, Navid, káosz!
Lassacskán sikerül meggyőznöm és látom rajta, hogy elbizonytalanodik.
− Érted már, miért csinálom? – nézek a szemébe és olyan halkan beszélek, hogy az már-már suttogásnak mondható.
− Őszintén? Nem, még mindig nem.
A homlokomat ráncolom. Hát tényleg nem tudja, mekkora pusztítás törne ki, ha az Úrnő megjelenne? Nem érzi a szavaim súlyát?
− Azt értem, hogy miért kell megakadályozni a Közvetítőt és ezt az idézőt – folytatja. – Azt nem értem, hogy miért éppen te akarsz kiállni ellenük? Más is megtehetné. Az erődök tudnak a veszélyről, ők is léphetnének, mégis te kockáztatod az életedet helyettük.
Erre nem tudok mit mondani.
− Ők azt hiszik, hogy én vagyok az ellenség. Nem látják a veszély valós forrását – bököm ki egy kis idő múlva.
Navid birizgálni kezdi a csizmája szárából kikandikáló kését, a kezébe veszi és forgatja, dörzsölgeti a pengét.
− Szerintem meg nem ez az igazi bajod. – Visszahelyezi a kést a csizmájába és felém fordul, keresi a tekintetemet. – Te bizonyítani akarsz. Meg akarsz felelni nekik és azt akarod, hogy ne kezeljenek úgy, mint valami számkivetettet. Az elismerésükre vágysz, ugye?
Olyan dolgokat talál ki, amelyek még nekem is fejtörést okoznak, pedig saját magam megfejtéséről van szó.
− Talán – dünnyögöm és a fülem mögé simítom az egyik hajtincsemet. – Nem gondoltam még bele, de akár még igazad is lehet.
– Biztos, hogy igazam van. − Előrehajol egy kicsit. – Mérget mernék venni rá, hogy túl sokat rágódsz azon, mit gondolnak rólad mások.
Tudhatja, hogy ezt a nyilvánvaló tényt nem fogom beismerni, mert inkább beszélni kezd ahelyett, hogy a feleletemet várná.
– Ez épp olyan veszélyes dolog, mint az én kíváncsiságom. Szeretek kalandokba keveredni és egyszerűbb feladatokat is a lehető leglehetetlenebb módokon megoldani.
– Te honnan származol? – próbálkozom meg a kérdésemmel. Meglepetésemre nem hezitál, rögtön belevág.
– A Fekete Medve városából. Ott éltek a szüleim és a nővérem is, de csak néha láttam őket. Engem a nagyapám nevelt, tisztességes vadászt akart faragni belőlem, aki majd az ő halála után is képes eltartani a családot. Apám zenészként nem keresett sokat, a nagyapámmal emiatt nem volt túl jó a kapcsolatuk.
– És te miért vesztél össze vele?
Eszembe jut az aszott öregember holtteste a fák között, újra átjár az undor.
– Közöltem vele, hogy el akarok menni Samjába és nem akarok olyan magányosan élni, mint ő. Azt mondta, hogy ha így hálálom meg azt, hogy felnevelt, akkor boldoguljak egyedül. Ott hagyott a kunyhóban. Nem tudtam, merre ment, de utánaindultam, ekkor bukkantam rád. Miközben ápoltalak, akkor is kerestem, de nyoma veszett.
Elhalkul, hisz innentől már én is tudom, mi történt.
– Sajnálom. – Kedvesen a vállára teszem a kezem. Odapillant, ahol az ujjaim a kabátjára simulnak. Csak nézi a kezemet, nem szól semmit.
– Hiányoznak? A szüleid és a nővéred... – kérdezem visszahúzva a kezem az ölembe.
– Néha igen. A szüleim már évek óta halottak, elkaptak valami kórt, esélytelen lett volna a megmentésük. A nővérem viszont gyakran hiányzik. Rég láttam őt – sóhajtja szomorúan.
Most nem kellemetlen köztünk a csend. Inkább azt szimbolizálja, hogy már ismerjük egymás történetét, közelebb kerültünk a másik gondolataihoz, létrejött köztünk egy csipetnyivel mélyebb kapcsolat. Talán barátság.
Navid töri meg a némaságot.
– Megmutatod a rajzaidat?
Bólintok és a kezébe adom a könyvemet. Figyelem, ahogy lapozgat és halovány mosoly telepszik az ajkára. Mesélek neki apámról és a Felső Erődről, mikor azokhoz a képekhez ér, aztán a Vörös Erőd tervrajzánál épp belekezdenék, hogy előadjam, micsoda galibába keveredtem a maszk keresése közben, mikor Navid kiemel onnan egy lapok közé dugott, összehajtogatott papírlapot.
Észreveszem, hogy a Jecótól kapott térkép az. Elfordulok, hogy ne lássa, amint könnyessé válik a szemem.
A papírzörgésre figyelek, visszafojtom az újra feltörő torokszorító érzést, amely Jeco gondolatára a hatalmába kerít. Mikor lenyugszom, visszafordulok. Navid valami írást olvas a térkép hátoldalán. Felpillant.
– Ki az a Cerys?
Ledermedek.
– Ezt a nevet... hol találtad? – kérdem rekedten, habár már pontosan tudom rá a választ.
Navid a papíron lévő sorokra bök és olvasni kezd.
– Drága fiam! Hamarosan találkozni fogsz vele, biztos vagyok benne, hogy fel fogod ismerni. Ne félj tőle és kérlek, segíts neki mindenben. Szeretlek, Cerys.