A talpam alatt ropogó hóra összpontosítok, próbálom egyenletesen venni a levegőt. Számolom a lépteimet, hogy ezzel is lekössem a figyelmem. Kereken hatig jutok el.
− Hé, állj már meg! − dörren Navid hangja mögülem, aztán azt is meghallom, hogy utánam caplat.
Nem tudom eldönteni, hogy megnyugszom vagy ideges leszek-e emiatt, talán a kettő egyszerre. Megállok, de nem nézek rá, mikor megszólalok
− Nocsak, már egy percig sem bírod nélkülem?
Mellém ér, morcos arca arról tanúskodik, hogy ő nem tartja olyan ütősnek a megjegyzésemet, mint én.
− Mondja nekem az, akivel kis híján holtra fagyva volt szerencsém megismerkedni. A helyedben én átgondolnám, hogy melyikünk az, aki nem élné túl a másik nélkül.
Felháborodva elhúzom a szám.
− Már megbocsáss, de nagyon jól boldogultam azelőtt is, hogy a kunyhódba cipeltél.
− Igen, azt láttam − mondja gúnyosan.
− Mégis velem jössz?
Pár perce még tiltakozott a terveim ellen és jól láthatólag esze ágában sem volt velem tartani. Jobban tette volna, ha valóban nem tesz így.
− Kénytelen vagyok. A szavamat adtam, és bármennyire is furcsa, de viszonylag becsületes ember vagyok.
− Azt láttam − ismétlem az előbbi szavait, ha lehet, még több gúnnyal. − Mikor ígértél te ilyet?
− Megmondtam, hogy nem engedlek éhen pusztulni. Úriember egyébként sem hagy magára védtelen kishölgyeket.
− Anyád a védtelen! – morranok fel mérgesen.
Navid egy pillanatig döbbenten mered rám, aztán hangosan felnevet. Percekig abba sem hagyja, őszinte vidámság ül az arcán. Annyira váratlan tőle ez az egész, hogy egy aprócska mosolyt azért én is megengedek magamnak.
− Azt hiszem, kezdelek megkedvelni – teszi hozzá jókedvűen és megveregeti a vállam, miután nagyjából sikerül abbahagynia a nevetést.
A lelkem mélyén kellemes érzés tölt el, hogy valamennyire feloldódott köztünk a feszültség.
− Nem fogjuk így lekésni a hajót? − bizonytalanodok el hirtelen.
− Milyen hajót? − néz rám teljesen értetlenül.
− Hát azt, amivel Samjába akartál utazni. Amire felszállnánk a kikötőben.
− Igazság szerint nincs egy bizonyos hajó, amire fel akartam szállni. Az elmúlt hetekben az óceán partmenti vidéke annyira be volt fagyva, hogy lehetetlen lett volna közlekedni rajta, ezért minden bizonnyal egy csomó déli árut szállító teherhajó várakozik jelenleg is az itteni kikötőben, hogy továbbmehessen a fővárosba vagy Samjába.
− Ezért siettettél ennyire?
− Tudod, egyesek nem szeretnének egy vihar alatt az óceán kellős közepén hánykolódni. Szerencsédre viszont akadnak még manapság olyan jólelkű fickók is, mint én, akik feláldozzák a biztonságukat egy túlzottan vallásos kislány hóbortjai érdekében.
− Most hatódjak meg?
− Legalább egy köszönömöt elvárok, ha már egyébre nem telik − vigyorodik el kajánul.
− Honnan veszed, hogy egy déli hajó épp Samjába akar majd menni?
− Minden hajó Samjába megy először. Van ott egy kocsma, amit a kapitányok általában meglátogatnak az útjaik során. Olyan jó szederpálinkát kapni, hogy bűn lenne nem betérni...
Felvont szemöldökömmel jelzem, mennyire veszem komolyan a magyarázatát.
− Ennyi a garancia...?
− Akarsz templomba menni vagy sem?
− Még szép, hogy akarok.  Megkerülöm és határozott léptekkel menetelni kezdek a fenyves felé. Navid nem képes beletörődni abba, hogy követnie kell engem, úgyhogy inkább felzárkózik mellém.
Beérve a templom körüli fák árnyékába nyomasztó hangulat fog el, a fatörzsek rései közt felsejlő épület fekete téglái még komorabban festenek, mint a dombról. Pont, amilyennek Yad, a félelem és a halál istenének szentélyét képzelné az ember, csak sokkal borzongatóbb. A fenyőágak úgy susognak felettünk, mintha egy hatalmas teremtmény borzolná fel a szőrét a területére betolakodók láttán. Érintetlen a hó, amiben taposunk, tehát egy ideje nem járhatott erre egy lélek sem. Navid összehúzott szemmel méregeti az aprócska erdőt, amibe kerültünk.
− Yad a természet istene is − magyarázom halk hangon.
− A természet és a halál istene. Kissé ellent mond egymásnak a kettő, nem? Nem vetted még észre, milyen nevetséges ez az egész istenesdi?
Egy toboz pottyan mellettem a földre, mire összerezzenek és szúrós pillantást vetek az útitársamra.
− Mi az, kiscsillag, még egy kitalált istentől is félsz? − nevetgél Navid, majd hirtelen rémültté válik az arca, de a hangjában megbújó gúny árulkodik arról, hogy csak megjátssza az ijedtséget. − Jaj, ne haragudj, tudom: ilyet nem mondhatok a temploma közelében, mert a végén még megbüntet azzal, hogy agyon csap egy fa.
Erős késztetést érzek arra, hogy rátapossak a lábára, de ez túl gyerekes húzás lenne ahhoz, hogy meg is valósítsam. Beérem azzal, hogy megforgatom a szemem és közben elképzelem, milyen arcot vágna, ha tényleg megtaposnám. Máris jobban érzem magam tőle.
Elérjük a templom bejáratát, Navid pedig belöki a súlyos faajtót és addig tartja, ameddig én is be nem lépek. Mikor az ajtó visszacsukódik, súlyos sötétség telepszik ránk. Egy hosszú folyosóra kerülünk, nem sokat lehet látni. A falakon jó magasan alig tenyérnyi ablakocskák vannak, csakis ezek miatt kivehető a téglákat belepő tüskés, korhadt indák szőttese. A folyosó végén boltív vezet át egy nagyobb terembe, ahol feltehetőleg meg kell majd keresnem a szilánkot. Navid előttem halad, én a repedezett padlót nézem és kerülgetem az indákat.
Navid hirtelen felszisszen és előrebukik. Megragadom a karját, de szerencsére könnyedén felegyenesedik és lerázza magáról a kezem. Csak annyit látok, hogy az ujjai közt egy kis kés pengéje villan, aztán a felkarjához kap. Valami reccsen, ő pedig lihegve hátrálni kezd felém. Egy megtépázott indadarab hullik a csizmám orra elé.
− Ez megtámadott! – suttogja. − Mégis mi folyik itt?
− Szerinted én tudom? − Nagyot nyelek és körülnézek. Megszorítom a kardomat, de az indák mozdulatlanok maradnak.
− Úgy látszik, Yad istened nem kedveli a hitetleneket – motyogja az orra alatt.
− Ha rólad van szó, nem is csodálom.
Feltűnik, hogy beharapja az ajkát és a kezét még mindig oda szorítja, ahol az inda elkapta az előbb. Közelebb lépek.
− Ha gondolod, esetleg... − A seb felé bökök az ujjammal.
− Inkább kihagynám − szakít félbe. Hogy nyomatékosítsa, amit mondott, előráncigál egy rongyot a tarsolyából, a karjára tekeri és kapkodva bajlódni kezd a csomózással. Nem látom olyan jól a sötétben, de mintha valamiféle folyadék csepegne a kezéről a földre. Biztosan a vére az.
− Te tudod − vonok vállat. − Segítsek megkötni?
− Megoldom − morogja ellenségesen és ránt egy nagyot a rongyon. Összeszorítja a szemét, mikor az anyag a sebébe nyomódik.
Dörrenést hallok, porszag terjed szét a folyosón. Száraz indák roppannak össze, ahogy a mellettünk lévő falszakasz őrjítően lassan elfordul, elzárva előlünk a folyosó további részét, ám ezzel együtt feltárva egy lefelé vezető lépcsősort. Naviddel mozdulatlanul állunk, ameddig el nem csendesedik körülöttünk minden.
− Lefelé? − teszi fel a kérdést könnyedén.
− Más lehetőség nincs.
Elindulok a lépcsőn, mielőtt bármit is szólhatna. Esélye sincs mást tenni, mint követni engem. Minden lépéssel egyre sötétebb lesz.
− Biztos, hogy jó ötlet ez? − nyúl a vállamhoz, hogy megállítson.
− Teljesen. − Lesöpröm magamról a kezét és lépek még egyet lefelé.
Többet már nem tudok, mert valami kirántja alólam a talajt. Elesek, hűvös levegő vág az arcomba. Olyan hangosan sikítok fel, hogy az már a saját fülemet is bántja, mikor magába nyel a szúrós szagú sötétség.

×××

Nem tudok mozogni. Úgy érzem, mintha valami szorítaná a bokámat és fejjel lefelé lógnék, akár egy rongybaba egy gyermek kezében. A szememet nem csuktam be, mégsem látok. A szám szintén résnyire nyitva, de megszólalni már lehetetlen feladatnak érződik.
A csend vastag burokként vesz körbe, hallgatózok, hátha meghallom Navid hangját, de hiába.
A tömör feketeségben felvillan egy világító szempár. Félelem préseli össze a tüdőm, átjárja a csontjaimat.
Valaki a fülembe suttog egy érthetetlen nyelven, talán nem is beszél, csak hörög. Jeges levegő kúszik a nyakamba, szabályos lélegzetvételeket érzek közvetlenül az arcom mellett. Valami súrolja a szemem alatti puha bőrt. Ha nem lennék tökéletesen mozdulatlan, reszketnék.
Az árny megint feltűnik: két kerek, fehéren világító szem bámul rám legfeljebb karnyújtásnyira tőlem, aztán eltűnik. Újra hallom a suttogást, ezúttal valami a hajamat birizgálja. Dübörög a szívem, alig hallok tőle valamit, csak az egyre hangosabb hörgést.
Próbálom megmozdítani a karom, hogy legalább a kardomat elérjem, de a testem nem engedelmeskedik a parancsnak.
A szempár ismét megjelenik, de most közvetlenül az arcom előtt. Ezzel egyidőben a bokámat körülfogó dolog is szorosabbra zárul, valami átszakítja a csizmámat és a bőrömbe mélyed. A bokámból vér csordogál a nadrágom alatt.
Dühös kiáltozásra figyelek fel.
− Hewieta!
Megismerem a hangját. Válaszolni akarok, de csak az ujjaimat tudom megmozdítani. Igyekszem nem tudomást venni a hajamba csimpaszkodó és a fejbőrömet karmolászó éles, tűszerű dolgokról.
Sikerül megmozdítanom a jobb karomat, elérem a kardom markolatát. Őrült módjára rántom ki az övemből, de ekkor valami elsuhan felettem és a lábam kiszabadul a csapdából. A földre zuhanok, a tenyerem nagyot csattan a padlón.
Alig kapok levegőt, csak felületesen tudok lélegezni, de egy fokkal nyugodtabb leszek, mert azt tapasztalom, hogy végre tudok mozogni. Feltérdelek és megrázom a fejem. A feketeség világosodni kezd, már halványan látok néhány alakot is. A lábamat csapdába ejtő indát ketté szakította egy fekete hegyű nyílvessző.
Egy férfi áll tőlem pár méterre, kezében felajzott íjjal várakozik, egy nyílvesszőt már újból az ideghez illesztett. Mikor felém fordul, visszateszi a vesszőt a tegezbe, féltérdre ereszkedik mellettem és megragadja a vállam.
− Navid? − motyogom.
− Fel tudsz állni?
Bólintok. Feláll, a kezemért nyúl és segít feltápászkodni.
− Gyerünk, futás! − utasít, miután begyűjti a földön heverő vesszőt.
Eleinte csak hagyom, hogy ráncigáljon maga után, de aztán lassacskán összeszedem magam és önerőből futok vele tovább. Már érzékelem a környezetünket is: egy pinceszerű helyiségben vagyunk, a plafonról fekete, ujjnyi tüskékkel rendelkező indák lógnak le. Ahogy szaladunk, néhány utánunk kap, ezért kirántom az egyik kardomat és menet közben vagdalkozni kezdek. Navid a hátára szíjazza az íját és kezében a késével utánoz engem.
Egyszerre koppannak a lépteink, egy felfelé vezető csigalépcső felé igyekszünk. Az egyik inda kirántja Navid kezéből a kését és a térdére tekeredik, mire ő megbotlik. Egy suhintással ketté vágom a túlvilági növényt és felkapom a kést, Navid kezébe nyomom, aztán már rohanunk is tovább.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a lépcsőhöz érünk. Az indák még itt sem eresztenek, egy ágacska mindig beleakad a köpenyembe, hogy visszarántson. Szinte kizuhanunk a lépcső után nyíló ajtón, amit teljes erőből berántok magam után.
Kifújjuk magunkat, mindketten újra és újra félve az ajtóra pislantunk. Pár perc múlva Navid megszólal.
− Jól vagy?
Megdörzsölöm a szemem, a homlokomat az ajtó melletti kőfalnak támasztom. Itt legalább végre nincs több inda a falon.
− Fogjuk rá − motyogom fáradtan. − Te is érezted, hogy valami ott lent... – rebegem kiszáradt szájjal.
− Az indák − bólogat.
− Nem arra gondolok. Valami megtámadott.
− Nyugodj meg, csak az indák voltak azok. Elkapott az egyik és fellógatott a plafonra. − A csizmájába dugja a kését és egy fél lépéssel közelebb jön. − Bántottak?
Megcsóválom a fejem.
− Nem, azt hiszem, nem. Kárt nem tett bennem, de éreztem, hogy meg akart ölni az a lény, bármi is volt az. Azt akarta, hogy szenvedjek. A fülembe suttogott, hozzám ért, és én nem bírtam megmoccanni... soha nem, én még soha...
− Mit soha? − Megemeli a kezét, de aztán visszaejti maga mellé.
− Még soha nem féltem ennyire − vallom be alig hallhatóan.
− Vége van, nyugodj meg. Te mondtad, hogy Yad a félelem istene is, nem?
Ekkor már lassacskán kezdem érteni. Igaza van: nem volt odalent semmiféle szörnyeteg. Yad azzal bünteti az embereket a súlyosabb bűneikért, hogy előhozza a tudatalattijuk legmélyebb bugyraiból magát a színtiszta félelmét. Minél nagyobb a bűn, annál szörnyűbb emléket idéz fel bennük, de a legrosszabb az, amit még elképzelni vagy látni sem lehet, az elemi félelem, ami ott motoszkál a sötétben minden éjszaka, maga a megfoghatatlan és felfoghatatlan borzalom...
− Ne reszkess már ennyire! − szólal meg indulatosan.
− Képzeld, nem direkt csinálom! – felelek ugyanolyan hangnemben.
Tényleg nem. Még mindig úgy ver a szívem, hogy majd kiugrik a helyéről. A világító szempár minden sötét foltban ott dereng, ami csak a látóterembe kerül és még akkor is átjár a félelem, ha tudom, hogy ezeket már csak én képzelem oda.
Meglepetésként ér, mikor elkapja a kezem és magához húz, de nem tiltakozom. A tenyerét a hátamra helyezi, óvatosan végigsimít a gerincem mentén. Csukott szemmel a füstszagú kabátjának döntöm a fejem, a kezemmel a köpenyemet gyűrögetem. Navid közelsége megnyugtat, de szerintem ebben az állapotban még akár Grego fej nélküli szellemének közelsége is megnyugtatna, csak legyen mellettem valaki.
Érzem, hogy fel-le emelkedik a mellkasa, az ujjai lágyan végigszántanak a hajamon. Kiráz a hideg, de nem a rossz értelemben.
Szívesen maradnék még így, de ő elenged és hátralép pár lépést, aztán összekulcsolja a kezét a háta mögött. Pár pillanatig némán várakozunk, nem nézünk egymás szemébe. Végül Navid megköszörüli a torkát.
− Sokkal jobb. Egy idő után zavaró nézni, hogy remegsz.
Mély levegőt veszek és azon gondolkodom, mit kéne mondanom. Szerencsére megelőz.
− Minden imádkozós zarándoklat ilyen mozgalmas? Mert akkor szerintem már értem, miért nem vagyok hívő.
Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, amit mondott. Megigazítom a köpenyem gallérját és körbenézek, hogy vajon hol lyukadtunk ki.
Egy hasonló imateremben vagyunk, mint amilyen Cullo templomában is volt, azzal a különbséggel, hogy itt nincs óriásszobor és holdfényfáklya sem. A terem plafonjának közepén helyezkedik el egy széles, háromszögletű ablak, ezen szűrődik be egy kis fény.
Alacsony, zöld párnákkal lefedett padok sorakoznak a terem végében lévő szokásos oltárig, ami mögött mégis megpillantok egy szobrot, habár nem olyan nagyot, mint Cullo templomában.
Közelebb sétálok hozzá, a műalkotás csak egy kicsit magasabb nálam és egy csuklyás férfit ábrázol. Köpenye a földig ér, kezében a mondákból ismert fekete pálcáját tartja, amit a legenda szerint azokból a bűnös lelkekből készített, akiket Deshia nem engedett át az istenek kertjébe és ezzel örök kárhozatra ítélt. Vállán ott ücsörög a szintén kőből faragott karvalybaglya, Saverus, a Rémhozó. Ő viszi el az emberekhez éjszakánként az álmokat. Legtöbbször rémálmokat szállít.
− Miért érzem azt, hogy titkolsz előlem valamit?
Épp végigsimítanám Saverus szárnyát, mikor Navid felteszi a kérdését. A kezem megáll a levegőben. Nem felelek.
− Miért jöttünk ide valójában? − Komoly a hangja, az eddigi játékosság után talán túlzottan is az. Nem csinálhatom vele ezt tovább, meg kell tudnia az igazságot. Ha nem mondom el, előbb vagy utóbb úgyis rájön magától.
− Hosszú történet − adom meg magam.
− Bízol bennem annyira, hogy elmondd?
Az istenekre, hát nem megmondtam, hogy tehetsége van olyan kérdéseket feltenni, amelyekre nem tudok választ adni?
Túl hosszú ideig nem felelek, ami már önmagában is válasznak számít. Navid is kitalálja a jelentését. Ugyanúgy érzem magam, mint mikor farkasszemet néztünk és beköltözött közénk az az idegtépő csend. A tekintetünk most nem találkozik, hisz háttal állok neki, de a csend teljesen ugyanolyan. Mély. Üres. Keserű.
Az ujjamat a szoborhoz nyomom, végigvezetem a bagoly szárnyának vonalán egészén a nyakáig, aztán fel, a csőréhez. Valami megszúrja az ujjbegyem.
− Legalább válaszolj!
A hangszín, amivel ezt mondja, felér egy tőrdöféssel. Visszavezetem az ujjam a bagoly csőréhez. Újra szúrást érzek, ezért hunyorogva közelebb hajolok.
− Legalább mondd ki, hogy nem! − Navid hangja erőtlenül cseng, összeszorul tőle a torkom, de közben izgatott is leszek, mert a bagoly csőrében üveg csillan.
− Nem mondom ki − szusszanok fel.
Összecsippentem a csőrben megbújó szilánkot, a körmöm végigkarcolja az üveg szélét. Épp csak a szilánk egyik csúcsa lóg ki, a másik kettő a szoborban van. Ezt meg hogy szedem ki innen?
− Miért? Teljesen nyilvánvaló. Csak ismerd be és békén hagylak, elmegyünk Samjába, aztán ott már azt csinálsz, amit csak akarsz. Mondd ki, hogy nem bízol bennem, mondd ki, hogy csak az utadban állok és legfeljebb arra vagyok jó neked, hogy felhasználj valamire, ráadásul még csak elmondani sem vagy hajlandó, hogy mire. Mondd ki! Ennyi az egész, nem olyan nehéz. − Most már fanyar a hangja, az a fajta keserűség itatja át, amitől az embernek általában bűntudata támad még akkor is, ha semmi rosszat nem tett. Nálam is beválik.
Mielőtt megszólalhatnék, valami megcsípi az ujjam, de olyan erősen, hogy kiserken a vérem. Csettintek a nyelvemmel és elrántom a kezem.
A szobor recsegve-ropogva mocorogni kezd, lerázza magáról a kődarabokat és egy hús-vér karvalybagoly reppen fel a levegőbe. A csőrében a tükörszilánkkal.
− Ne! − kiáltok fel mérgesen és előhúzom a kardomat, de rájövök, hogy egy madár ellen nem sokat érek vele. Ha az erdőben sem tudtam vadászni, akkor most sem fog menni. De talán, ha lenne nálam egy íj...
Navidre nézek, aki kifürkészhetetlen arccal figyel engem. Teljesen nyugodtan áll, ügyet sem vetve a fejünk felett huhogó bagolyra.
− Le tudnád lőni innen? − Nagyon bizonytalanul cseng a hangom.
− Le tudnám − ránt vállat, de nem nyúl az íjért.
Pislogok egyet, a bagoly közben leül az egyik hátsó pad támlájára.
− Bocs, kiscsillag, de nem mondtam, hogy le is fogom. Azt állítottad, hogy eddig is boldogultál egyedül, hát akkor hajrá − teszi hozzá csípősen.
− Kérlek, segíts! − préselem ki magamból fogcsikorgatva.
Felvonja a szemöldökét.
− Nem hittem volna, hogy valaha ilyet hallok tőled. Ha már ilyen szépen kéred...
Gonosz mosollyal előhúz egy nyílvesszőt és elém hajítja a földre, aztán megfordul, leül egy padra és lazán keresztbe teszi a lábát.
Reszketegen beszívok egy adag levegőt.
− Mi van ilyenkor a híres-neves képességeiddel? Egy intéssel elintézheted azt a baglyot, pici fehérvérű − gúnyolódik tovább.
A madár felé vetem magam, de amint a közelébe érek, felröppen és megint körözni kezd.
Nincs más esélyem, muszáj megpróbálnom mágiát használni. Néhányszor már sikerült, nem? Akkor most is mennie kell. Menni fog.
Megállok a terem közepén és minden figyelmemet Saverusra irányítom. Szétnyitom a jobb tenyeremet, kinyújtom és megfeszítem az ujjaim.
Semmi sem történik.
Próbálom elképzelni, hogy a mágiám nyílvesszőként a bagoly oldalába fúródik. Átszakítja a bőrt és a húst, vér tapad a nyílvesszőre és a madár lehullik elém, kiejtve csőréből a szilánkot. Szétroncsolódnak a szövetek, vércseppek festik vörösre a padlót, a halál aromája megtölti az imatermet...
Puffanást hallok.
Kinyitom a szemem, nem is figyeltem, mikor csuktam be. A földön a bagoly fekszik, élettelenül, vörös tócsában ázva, amiben ott úszik a tükörszilánk is. Odasietek, még Navid is feláll és elismerően nézegeti a tetemet.
− Nemes egyszerűséggel ketté vágtad. Micsoda elegancia! Jó lenne, ha nekem is ilyen egyszerű lenne vadászni.
Felemelem a szilánkot, letörölgetem róla a vért, Navid tekintete is az üvegdarabra tapad, mintha megbabonázná a szivárványszerű anyag látványa.
Nem bírok a tetemre nézni. Megöltem egy állatot, még ha nem is volt valódi állat. Navid jól mondta. Én okoztam a vesztét, ketté vágtam. Kegyetlenül. Tényleg olyan leszek, mint ők, mint a fehér maszkos... hányingerem támad saját magamtól.
Elhatározom, hogy nem nézek a halott bagolyra, mégis oda téved a pillantásom, mert a madár húsa hirtelen rothadni kezd. A vértócsa sisteregve elpárolog, a test pedig csontvázzá csupaszodik, a csontok aprócska bogarakká és férgekké, amik a csizmám és Navid csizmája körül örvénylenek. Aztán egyik pillanatról a másikra elpusztulnak, és porrá válva beleolvadnak a padlóba.
Mélyeket lélegezve magamhoz ölelem a szilánkot. Már megvan a második, nincs sok hátra, meg tudom csinálni.
− Emiatt volt az egész?
Navid tekintete fénytelen, nem is igazán érdekli, mit fogok mondani, úgyis tudja már a választ. Én viszont nem azt mondom, amire számít.
− Felszállunk a hajóra és mindent elmondok, amit tudnod kell.
Még mindig a szilánkot méricskéli.
− Mindent elmondok, amit csak tudni akarsz − javítom ki magam.
Végre a szemembe néz.
− Megígéred?
Bólintok.
− Na és válaszolsz végre?
Elfordítom az arcom. Aztán vissza.
− Igen.
− Mondd ki!
− Bízom benned.
Elmosolyodik.
− Köszönöm − mondja halkan.
A hosszú bejárati folyosóra vezető boltívhez megyünk. Mikor kiérünk, egyszerre csodálkozunk el. Egyetlen inda sincs sehol, mintha elnyelte volna őket a föld. Utoljára megszemlélem a szilánkot és a táskámba teszem.
Megkönnyebbülök, ahogy kilépünk. Azon már meg sem lepődök, hogy a templomot körülvevő erdő is teljes egészében felszívódott.
− Őrület... − dünnyögi mellettem Navid. − Milyen elmebetegek jönnek ide önszántukból?
Hangtalanul felnevetek.
Ő is tudja a választ. Mi.