Egérszürke felhők gyülekeznek felettünk, miközben figyelem, ahogy Navid bezárja a viskó ajtaját. Egyszerű kis kunyhó, fenyőgerendákból tákolták össze és egyetlen ablaka van, melynek üvegét a koszréteg felett csillámló jégvirágok fedik.
A nyakamat a bundás galléromba fúrom és dideregve toporgok, a kezemet a köpenyem ujjába bugyolálom. A kesztyűm elkeveredhetett valahol, mert mikor fel akartam venni, sehol sem találtam. Néhány órája feltámadt a szél, ami eszembe juttatja a folyóba zuhanásom utáni pillanatokat és a magányos kódorgás emlékeit. Lehet, hogy a kesztyű épp Cullo folyójában sodródik a hullámok közt – úgy, ahogyan én tenném most, ha nem sikerült volna csodával határos módon kikecmeregnem a partra.
A heves fuvallatok lesöprik a fák ágain megtelepedett hókupacokat, így olyan, mintha szállingózna a hó, pedig a vihar még nem támadt fel.
Nem szabadna azt éreznem, hogy hiányzik valami − vagy inkább valaki −, mégis így érzek. Az elmúlt időszakban több olyan embert veszítettem el, akit szerettem, mint azt fel tudtam volna dolgozni. A kezdeti gyógyulás alatti petyhüdtségemet felváltja a komorság, ami sötét, ragadós felhőként gomolyog körülöttem.
Tényleg ennyire gyenge lennék, ennyire elpuhultam apám nélkül? Pár napig ismertem csupán Jecót, nem szabadna ilyen nyomorultul éreznem magam a halála miatt.
− Most némán imádkozol és transzba estél vagy szimplán csak bámulod a semmit?
Navid hangja eszembe juttatja, hogy nem vagyok egyedül. Zavartan pislantok egyet és próbálom felfogni a szavai értelmét.
− Tessék?
Legyint egyet és elfordul, majd elindul az erdő sűrűbb része felé. Úgy követem, mintha az árnyéka lennék.
− Hagyjuk. A hívők mind ilyenek, még szoknom kell.
− Azért valamiben biztos te is hiszel − kockáztatom meg a félig kérdésnek hangzó megjegyzést.
− Magamban hiszek – vágja rá. Nem hazudtolja meg az első benyomást, amit vele kapcsolatban tapasztaltam: magabiztos és makacs, a lehető legrosszabb párosítás.
Miközben menetelünk, van időm alaposabban megfigyelni őt. Oldalán bőrből varrt tegez lóg, teletömve nyílvesszőkkel, minden vessző végére fajdtoll van erősítve. Hátán egy öreg íjat cipel, ezen kívül még néhány kisebb tarsoly lóg az övén, amire a tegezt is akasztotta.
Furcsa arccal méregetem, azon gondolkodva, hogy vajon mit gyömöszölhetett a tarsolyaiba. Az biztos, hogy étel nincs nála, legfeljebb saját magának.
− Nem kellett volna több élelmet hozni?
− Nem, ennyi tökéletesen elég − paskolja meg az egyik táskáját.
− Szerintem meg legalább... − szállnék vitába, de mérgesen a szavamba vág.
− Azt sem tudod, hová megyünk. Legalább bízz bennem annyira, hogy nem hagynálak éhen halni.
Erre nem igazán tudok mit mondani, csak az a két szó visszhangzik a tudatomban, hogy bízz bennem. Nem, sajnálom, de még nem megy.
− Akkor mondd, ó, nagy vadász, merre megyünk? − kiáltom gúnyosan és széttárom a karom. Halkan felnevet.
− Ha elmondanám, abban mi lenne az izgalmas?
− Komolyan tudni akarom. Arra emlékszem, hogy valami kikötőt említettél.
− Szokj hozzá, hogy nem mindent tudhatsz meg, amit tudni akarsz.
− Te pedig ahhoz szokj hozzá, hogy én mindig kiderítem azt, amit tudni akarok − vágok vissza, mire megtorpan és hátrafordul.
Felemelem a fejem, egyenesen a szemébe nézek.
− A kíváncsiság veszélyes dolog − mormogja végül. − Tudod, nekem is ez az egyik legnagyobb hibám: túl kíváncsi vagyok.
Összefonom magam előtt a karom. Még nem értem, mire akar kilyukadni.
− Melyik erődből jöttél? − szegezi nekem a kérdést váratlanul.
Összepréselem az ajkam, nem felelek. Figyelem, ahogy elmélyülnek a ráncok a homlokán, mert egyre jobban felidegesíti magát azon, hogy nem mondok semmit. Egy darabig rezzenéstelen tekintettel farkasszemet nézünk, aztán megszólalok.
− Tehát nálad ez így van rendjén: én felteszek neked egy kérdést, amire nem válaszolsz, de azt már elvárod, hogy én feleljek a tiédre. − Felhorkanok és elfordítom az arcom.
− Ha válaszolok, te is válaszolsz, megegyeztünk?
− Na látod, így mindjárt más − bólintok elégedetten.
Pillantásommal követem a kezét, ami az egyik tarsolyába vándorol, turkál benne egy kicsit, aztán felém nyújtja a markát. Kinyújtom a tenyerem, mire néhány apró, görbe felületű tárgyat helyez bele. Az ujjai súrolják az enyémeket.
− Ez elég magyarázat?
Várja, mit reagálok. Szemügyre veszem azt a bizonyos magyarázatot. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy három törékeny mókuskoponya hever a markomban.
− Azt mondtad, hogy nem vagy hívő − suttogom döbbenten.
− Én nem vagyok, de Samja lakói hírhedten azok. Mi a legjobb üzlet egy magamfajtának? Elejteni néhány szürke mókust, aztán a Hármak Ünnepe előtt egy kevéssel ellátogatni egy Samjához hasonló faluba, ahol vagyonokat fizetnek ekkortájt Deshia szent állatának ereklyéiért − magyarázza önelégülten. − Mókust fogni elég nehéz ahhoz, hogy ne próbálkozzon meg vele mindenki, ez a fajta pedig amúgy is csak errefelé található meg, tehát a samjaiak le lesznek nyűgözve.
Be kell ismernem, az, hogy valaki nem hívő, még nem jelenti azt, hogy nem tájékozott az istenekkel kapcsolatban. Én is tisztában vagyok vele, hogy a falusiak tényleg egy rakás pénzt kiadnának néhány ilyen talizmánért.
− Ne mondd, hogy nem okos ötlet − vigyorodik el.
− Inkább kihasználás − morgom.
− Én kapok pénzt, ők kapnak csontokat, mindenki boldog. Mi ezzel a bajod?
Csak a fejemet csóválom. Sosem szerettem, ha valaki kihasználta a vallás hatalmát, márpedig Navid pontosan ezt készül tenni.
Közben lemászunk egy fagyott tűlevélcsomókkal teli árokba és itt haladunk tovább. Minden lépésemkor az orrom elé kell néznem, nehogy elcsússzak.
− Már tudod, hogy Samjába megyünk, most te következel − szólal meg útitársam egy kis csendes séta után, mikor már valószínűleg úgy ítéli, hogy lenyugodtam.
− A Felső Erődből − vetem oda tömören. Vár, hátha folytatom, de mikor beletörődik, hogy nem áll szándékomban többet mondani, inkább úgy határoz, hogy ő kérdez még.
− Az édesanyád is ott élt?
Cerysre gondolok és elfog a bizonytalanság. Ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha ott maradok vele... nem kezdtem volna felkutatni a szilánkokat, nem jöttem volna rá arra, hogy a Közvetítő fel akarja támasztani az Úrnőt, és a fehér maszkos minden bizonnyal már rég megszerezte volna a Király álarcát.
Lehet, hogy Cerys így tervezte, csak ez akkor nem jutott eszembe. Persze mindig jobb abban a változatban bízni, amelyikben azért küldött el, hogy megvédjen az Álarcosoktól, mint abban, amelyikben azért tette, hogy megszabaduljon tőlem.
− Igen, ő is.
− Apád vagy anyád volt még idéző? − Őszinte érdeklődést fedezek fel a hangjában, ezért késztetést érzek arra, hogy válaszoljak.
− Egyikük sem, egyedül én. − Hozzátehetném még, hogy a gyors gyógyuláson és a sebgyógyításon kívül nincsenek túlzottan hasznavehető képességeim, de jobbnak látom, ha ilyeneket még nem árulok el neki. Biztonságosabb, ha azt hiszi, hogy teljes értékű fehérvérűvel van dolga.
− És miért nem mész vissza?
Jogos a kérdés.
− Mert nincs miért. Apám és anyám halott, egyébként sem kedveltek túlzottan az ottaniak, a szüleim nélkül nekem ott végem.
− Barátaid sem voltak?
Nem, nem voltak. Senki sem barátkozott velem, úgyhogy megrázom a fejem.
Nyitja a száját, hogy hozzáfűzzön még valamilyen bölcs gondolatot, de mielőtt egy szót is szólhatna, tágra nyílik szürke szeme, utánam kap és maga mellé ránt. Először nem értem, miért, de aztán meglátom a földön heverő alakot alig pár lépésre tőlem.
Navid ujjai még mindig a csuklómat fonják körül, de jelen pillanatban ez az aprócska tény eltörpül amellett, hogy egy hulla fekszik előttünk a földön.
Már láttam ezt: ugyanolyan alvadt, feketévé dermedt vér, ugyanolyan rémült arc, ugyanolyan sebek, csak épp más arc. Pont, mint az a rendtag, akit megtámadott a fehér maszkos, mielőtt engem bezártak a jégtömlöcökbe, mert azt hitték, én vagyok a gyilkosa.
Az idéző újabb jelet küldött, ami dióhéjban annyit tesz: hamarosan ti következtek.

×××

Egyszerűen nem lehet megszokni azt, ha az ember lánya úton-útfélen egy véres hullába botlik. Azt hittem, hogy egy idő után megerősödik hozzá a gyomrom, de tévedtem. Vajon Jeco is így végezte? Nem érdemelte volna meg. Ilyen sorsot senki sem érdemel.
Észre sem veszem, hogy pár perce dermedten állok, és arra is csak akkor figyelek fel, hogy remegni kezdett a kezem, amikor Navid hüvelykujja óvatosan megsimítja a kézfejemet.
Azonnal elrántom és a mellkasomhoz szorítom a kezem. Érzem magamon a tekintetét, de nem emelem fel a fejem, továbbra is a csizmám oldalára tapadt sáros havat nézegetem.
− Nem hittem, hogy még valaha viszontlátom − szólal meg a suttogásnál alig hangosabban.
Gombóc formálódik a torkomban.
− Ismerted? − motyogom.
A szemem sarkából látom, hogy bólint.
− A nagyapám. Alig pár nappal azelőtt vesztünk össze, hogy rád bukkantam.
Ilyen súlyos csendet még soha nem tapasztaltam.
− Navid, én... − suttogom szinte mozdulatlan ajkakkal, mialatt ő leguggol az idős férfi mellé és vizsgálgatni kezdi. Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen ugyanaz, mint az erődben. Nem akarom, hogy gyilkosnak higgyen.
Mielőtt kitalálnám, hogy pontosan hogyan is fogok neki tálalni mindent, amit eddig eltitkoltam, megelőz.
− Tudom. Világos, hogy nem te voltál, ez a hulla már több, mint egy hetes. Kivéve persze, ha ájultan is képes vagy ölni, mert akkor őszinte gratulációm.
Felegyenesedik, most már a szemébe merek nézni, de összehúzom magam, hiszen ez az ember − aki, mint kiderült, Navid nagyapja − miattam halt meg. Naviddel is bármelyik pillanatban megtörténhet ugyanez, hiába hiszi azt, hogy meg tudja védeni magát. Egy idéző ellen nem tehet semmit.
− Mi történt köztetek? − kérdezem, hogy kicsit más irányba tereljem elkalandozó gondolataimat. Igazán nincs most itt az ideje az önmarcangolásnak.
Navidet nem űzhetem el magam mellől, nem tehetem, mert túlságosan is szükségem van valakire. Ő nem tudja, mekkora kockázatot is vállal valójában azzal, hogy mellettem van, de jobb, ha nem is derül ki. Nehéz belátni, de nem akarok megint egyedül maradni. Most önzőbb vagyok, mint valaha, de nem bánom.
Navid elfordul a hullától és kikerülve azt továbbindul az árokban. Úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdésemet, de közben azért maga mögé pislant, hogy követem-e. Én viszont ugyanott ácsorgok, ahol eddig. Ezt látva ő is megáll.
− Meddig szándékozod még nézegetni? A halott az halott, nem fog felkelni.
Ennyire nem érintette meg a nagyapja halála? Ilyen érzéketlen vagy egyszerűen csak nem mutatja ki? Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy eldöntsem.
− El kéne temetni, különben a lelke nem talál megnyugvást. Apám azt tanította, hogy mindenkinek joga van egy tisztességes sírhoz − akár barát, akár ellenség, a halottaknak kijár ennyi.
Navid csak csóválja a fejét és az égre tekintget.
− Nem fogok leállni sírt ásni az ostobaságaid miatt, miközben a nyakunkon egy hóvihar − zsörtölődik.
− Akkor menj nyugodtan, majd én megcsinálom − jelentem ki szárazon, aztán lehajolok és felmarkolok egy adag havat.
Sírt ásni puszta kézzel nem fogok tudni, de hóból tökéletes nyughelyet alakíthatok ki. Legalább egy kicsit a bűntudatom is enyhül.
Pár perce dolgozok, ő azonban nem hagy magamra, hanem döbbenten figyel. Egészen addig csak áll mozdulatlanul, amíg az ötödik kupac havat rá nem kotrom a holttestre. Ekkor dühösen morog egy sort és csatlakozik hozzám. A munka végére kivörösödik a kezünk, de addig csináljuk, amíg a férfit teljesen el nem fedi a hó.
Feszültség serceg köztünk, de egyikünk sem ad hangot az idegessége okának. Mikor folytatjuk az utat, a napot már annyi sötét felhő takarja, hogy olyan, mintha beesteledett volna. Nem kell sokat várni, cirka fél óra múlva már havazni kezd.
Navid egész úton egy szót sem szól a nagyapjáról.
De én sem az idézőről és a gondosan őrizgetett titkaimról.

×××

Akkor figyelek fel a templomra, mikor egy domb tetejére érünk.
Fákat már csak elvétve találni, a hófedte síkság újra átvette az erdő helyét. Cavilde másból sem áll, csak hómezőkből és farengetegekből, néhány helyen pár hegyvonulattal és folyóval tarkítva. Elég unalmas egy hely.
Nincs bajom Navid tempójával, ő viszont mindig rám sandít és azt lesi, hogy mikor vágódok hasra vagy mikor kezdek el hisztizni. A dombra érve káprázatos látvány tárul elénk. Havazik, de egyelőre nem olyan nagyon, mint egy igazi viharban. A levegő lehűlt, az ég már egészen besötétedett, a felhőktől pedig nem látni sem a holdat, sem a csillagokat.
Navid mellém lép. Még a félhomályban is látni, hogy sötétbarna hajába hópelyhek tapadtak. Velem ellentétben neki nincs csuklyája, ami nem túl szerencsés ebben az időben.
− Látod ott azokat a házakat? − mutat a távolba.
Az óceánig csupa fehér minden, de a parton néhány hangyaszerű pont dereng, azok lehetnek a házak, amelyekről beszél. A figyelmemet mégis egy gyér erdőcskében álló épület köti le, ugyanis a kis csoport fa nagyon természetellenesnek hat itt, a semmi közepén. Visszavezetem a tekintetem az óceánpartra.
− Igen. Egy falu?
− Nem nevezném annak. Már alig lakják, szinte minden lakója a fővárosba vagy valamelyik másik faluba vándorolt. Csak a kikötő maradt, ami miatt bárki is törődik vele.
Újra a fák közti építményre nézek, de most Navid is észreveszi ezt és ő is odapillant. Hosszan felsóhajt.
− Yad temploma... ugye nem az jár az eszedben, amit sejtek?
Előveszem a legártatlanabb arckifejezésemet.
− Sok halottat láttam mostanság − mondom halkan. − Yad a halottak istene, ha esetleg...
− Nem – folytja belém a szót. − Most azonnal felejtsd is el. Nem teszek ekkora kerülőt, már így is rengeteg időt pazaroltunk a rögtönzött temetéseddel. − Ellentmondást nem tűrő hangja egy percig sem tántorít el. Megtaláltam a templomot, a maszk biztosan ezt akarta, ezért kellett Naviddel mennem. Muszáj eljutnom oda.
− Gyorsan végzek, ígérem! Ha valaki egy hónapon belül ennyi holttal találkozik, a halál már őt is megérintette, előbb-utóbb le fog csapni rá. Csak Yad képes...
− Ezt még te sem hiheted el! − csattan fel. − Nem fogsz meghalni, ez egy idióta babona.
− Nem tu... − kezdem, de szikrázó tekintetével hamar elhallgattat.
− Dehogynem. Elegem van az isteneidből és a hóbortjaidból. Azt hittem rólad, hogy egy értelmes lány vagy, de tévedtem. Tudod mit? Menj csak imádkozni, mint a többi birka, de engem hagyj ki a számításaidból − szűri a fogai közt.
Megkeményítem a vonásaim. Elvégeztem a maszk által kiszabott feladatomat, ami azt jelenti, hogy valószínűleg itt a közös út vége. Mindkettőnknek jobb, ha most különválunk. A szívem tiltakozik a döntésem ellen, de ideje újra az eszemre hallgatnom, épp elég bajom lett már abból, hogy az érzéseim alapján cselekedtem. Jeco is azért jutott oda, ahova, mert megengedtem neki, hogy velem tartson. Lehunyom a szemem, hogy visszafojtsak egy megjelenni készülő könnycseppet. Már most érzem, hogy sohasem fogom megbocsátani magamnak a halálát. Kinyitom a szemem és halványan Navidre mosolygok.
− Jó utat − mondom színtelen hangon.
Hitetlenkedve mered rám. Minden bizonnyal nem számított arra, hogy ennyivel lerendezem. Mintha egy leheletnyi csalódottság is ülne az arcán, de mire észbe kapok, már újra kifejezéstelen az arca. Egyedül annyi árulkodik a kedvéről, hogy elsötétül a tekintete.
− Neked is.
Még egyszer utoljára végigmérem, biccentek és megfordulok, majd a templom felé indulok. Megcsúszom a hóban a lejtő miatt, de sikerül visszanyernem az egyensúlyomat.
Ne nézz hátra, ismételgetem magamban.
Erős vagyok, nincs szükségem a segítségére. Még akkor sem, ha pokolian magányosnak érzem magam. Akkor sem, ha rettegek a saját jövőmtől és nem akarok egyedül maradni.
Ne nézz hátra.
Ökölbe szorítom a kezem, de nem fordulok vissza.