Hazaértem. Amikor beléptem a szobámba gyorsan ledobtam mindenemet a földre. Táskát, pulcsit és még a ruhákat is, amik rajtam voltak. Felvettem helyettük friss, jó illatú otthoni cuccokat.

– Megint fekete? – szállt végig a levegőben a kérdés.

Hirtelen nem tudtam mit csináljak, hogy honnan jött a hang.

Aztán eldöntöttem, hogy csak képzelődök.

Már indultam volna le kajáért, mikor ismét szólt a hang.

– Hahó...!

– Oké – fogtam a fejemet –, mi a szar ez a kis manó hang?

– Én vagyok az! – szólt ismét, mire sikítottam és kirohantam a szobámból.

– Anya, anya...! – futottam a konyhába. – Valaki van a szobámba!

– Hogy mi?! – lepődött meg.

– Valaki... – A helyiség irányába mutattam. – Valaki van odabent!

Megindult. Szorosan a sarkában követtem őt.

A szoba ajtaja csukva volt. Lassan, megfontoltan lökte ki.

– Hahó! – szólt be.

Semmi válasz.

Belépett én pedig még mindig utána.

– Nincs itt senki, kicsim – nézett körül.

– Pedig meg mertem volna esküdni.

Megvonta a vállait.
– Megyek inkább befejezem, amit elkezdtem.

– Oh, oké – néztem utána, ahogyan elhagyta a helyiséget.

Ott maradtam ismét egyedül.

– Ez meleg volt – mondta megint az az idegen hang, de én immáron nem futottam el tőle, hanem bátran szóltam hozzá.

– Ki vagy te? Mutasd magad! – követeltem.

– Itt vagyok! – Láttam őt.

Egy kis madárka ült az ablakomnál belül. Úgy nézett ki, mint egy.... holló. Egy fehér holló. Miniben.

– Mi a franc! – kiáltottam fel.

– Holly vagyok.

– Egy beszélő... madár?!

A lény nagyon kicsi volt egy normális madárhoz képest.

– Holly? – kérdeztem vissza. – Mi vagy te?

– Egy segítő, Kami – válaszolta.

– Segítő? Mihez?

– Akumák ellen.

– D-démonok?

– Úgy is mondhatni.

– Ez nekem sok.

– Mondj egy vezény szót, illetve mondatot és meglátod.

Elgondolkodtam.
– Vezény mondat?

– Mond, hogy; Holly szárnyakat fel!  – kérte nagy buzgón.

– Holly – ismételtem utána – szárnyakat fel!

Ekkor bekövetkezett a "csoda". Egy olyan átalakuláson mentem keresztül, mint még soha.

Amikor vége lett egyből az álló tükröm felé fordultam.

– Oh, wow – hagyta el a számat.

Egy talpig fehér szettben álltam és, mintha szárnyaim lettek volna.

– Ezek működnek is? – kérdeztem tőle.

Semmi válasz.

– Hallgatás beleegyezés – közöltem vele, majd az ablakhoz sétáltam. – Akkor lássuk.

Úgy érezékeltem a szárnyaimaz, akár csak a kezeimet, így könnyen koordinálni tudtam őket.

Suhintottam velük egy nagyot, mire felszálltam a levegőbe.

– Azta...! Már azt se bánom, hogy fehér a szett!

Éreztem a szabadságot. A levegőt, ahogy körbeölelt és a repülés halhatatlanságát, erejét.

Nem tudom mennyi ideig repkedtem a levegőben. Csak arra lettem figyelmes, hogy esteledik.

Leszálltam egy magas épület tetejére.
– És mik ezek az akumák, Holly? Honna jönnek?

Semmi válasz.

– Holly? – néztem körbe.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve levettem a szerelést.

Ekkora az aprócska Holly ismét megjelent.

– Egy gonosz embertől származnak.

Úgy tűnik, ha rajtam van a ruha ő eltűnik...

Pityogott a telefonom.

– Oh, bocs ezt fel kell vennem.

Azzal nyomtam egyet rajta és a fülemhez is emeltem gyorsan.

– Szia, Jade – szóltam bele.

– Szia, csajszibarack. Nincs kedved a szokásos helyre eljönni?

– De. – Elgondolkodtam. – Mindjárt ott vagyok.

Megszakadt a vonal.

– Még valami – mondta Holly. – Arra figyelj, hogy ne bukj le ezzel mások előtt.

– Akkor nem vághatok fel a barátaimnak?

– Ismered katicát?

– A szuperhőst? Persze! A legmenőbb ember. Olyan akarok lenni kicsit, mint ő.

– Akkor kezdheted azzal, hogy megtartod a titkod akár csak ő.

– Igazad van – ismertem el.

Ez persze nem állított meg abban, hogy a szokásos helyünkre, a játszótérre repülve menjek. Csak arra kelett figyelnem, hogy ne lásson meg senki és egy eldugott helyen szálljak le.

Amikor ez megtörtént levettem gyorsan az álruhámat és kisétáltam a csajok elé.

– Sziasztok! – köszöntem nekik és csak akkor vettem észre, hogy Holly elbújt a zsebembe.

– Szia, Agnes – köszöntek vissza szinte egyszerre.

Csak egy lány volt, aki nem köszönt. A reggel leöntött, felmosó vízes, ismeretlen lány.

Már megint közre volt fogva Emma és Alice álltal.

– Mi ez már megint? – Eszembe jutottak Adrien szavai, hogy mennyire nem tetszett neki a reggeli dolog sem.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza Jade.

– Ez már túlzás szerintem – mondtam.

– Miről beszélsz? – vont kérdőre Emma.

– A reggeli elég nagy büntetés volt neki. – Előre léptem és ki akartam venni az idegen lányt a másik kettő szorításából.

– Állj – lépett elém Jade.

– Elég!

– Nem!

Erre felháborodtam.
– Nem leszek egy zaklató legjobb barátja!

– Hogy mi? Zaklató?!

– Igen – előre nyúltam és kitéptem a nyakából azt a kristály nyakláncot, amit még én ajándékoztam neki évekkel ezelőtt.

Csillogni kezdtek a szemei a könnyektől.
– Ezt meg hogy mered?

– Hát így! – ledobtam a földre az ékszert. – Most hazamegyek! – Indultam el.

Akkor még nem tudtam, hogy ennek az egésznek hatalmas következménye lesz.