A napok lassan teltek. A kórházban fekvők gyógyulással, a Fészekben lévők pedig munkával töltötték az időt. Folyamatosan elemeztek, kutattak, kerestek, és további elméleteket gyártottak, felkészülve a Mamba új, az eddigieknél sokkal kegyetlenebb csapásaira.

Namjoon távozott hamarabb a kórházból. Az orvos utasítására még legalább egy hetet kellett volna ágyban töltenie, de ezt két nap után megunta. Yoongi szerint az volt a csoda, hogy addig bírta egyáltalán. Végül Jungkook annyit engedett, hogy a Fészekben maradva, Jin mellett ülve agyalhatott és nyomozhatott tovább, de a fizikailag is megterhelő feladatoktól eltiltotta.

Taehyung, három nappal Namjoon után szabadult, és úgy járt-kelt, mintha mi sem történt volna. Természetesen végül ő is Namjoon sorsára jutott, és amikor ezt Jin megtudta, hálát adott az égnek, hogy nincsenek többen, ugyanis a kis irodája lassan kezdett szűkössé válni, mert a két „beteg" miatt az lett Kook új irodája is, és olyan lett, mint egy átjáró ház.

Taehyung után két nappal történt, hogy Hobi lendületesebben vágta ki az új iroda ajtaját, mint kellett volna. Bent Kook, és Namjoon néztek valamit a monitoron. Jin már elmenekült a saját szobájába dolgozni, ha nem volt olyan munka, amihez a nagy gépekre lett volna szüksége.

- Felébredt. – állt meg az ajtóban a hírrel.

- Ideje volt már. – állapította meg Nam, ennyiben is hagyva a dolgot.

Jungkookon viszont, egy megmagyarázhatatlan bizsergés futott át a hír hallatán. Az elmúlt napokban, igaz csak Hobi elmeséléseiből, de jobban megismerte a fiút. Az új Hollót, akinek a neve Jimin volt. Igen. Jungkook ezt már akkor eldöntötte, amikor a vállát rakták helyre, és visszaemlékezett azokra az elszánt, barna szemekre, amiknek a tulajdonosa rohant felé, mielőtt kilökte volna az ablakon, megmentve az életét. Jimin Holló lesz.

Amikor elmondta a többieknek, Hobi majd ki csattant az örömtől, Yoongi rántott egyet a vállán, a többiek meg húzták kicsit a szájuk szélét, nemtetszésüket kifejezve, mondván, hogy csak szerencséje volt a srácnak.

- Nem mintha beleszólhatnátok! – volt a válasza Kooknak, és többé nem beszéltek az ügyről.

Megtudta, hogy Jimin remekül lő, jártas annyira a közelharcban, hogy meg tudja védeni magát. Megtudta, hogy hogyan halt meg az édesanyja, és hogy bosszút akar állni. Megtudta azt is, hogy elég rossz a humora, de veszi az ugratásokat. Szereti a hasát, és, ha rájön a beszélhetnék, akkor igazán mély dolgokat is tud mondani. Mélyebbeket, mint ami a felszínen van.

- Bemegyek hozzá. – közölte Hobi Jungkookra pillantva, aki csak bólintott egyet, beleegyezését adva.

Hobi először a fiú szobájába ment, és összeszedett pár dolgot, amire szüksége lehet a kórházban. Magához vette a laptopot is, amit nekiadott, hogy ne unatkozzon a kórházban, és legalább tudjon netezni vagy filmezni. Utána a konyhába vette az irányt, és rakott el egy adaggal az ebédből is, amikor szemei a kis marcipángolyócskákra tévedtek. Belemarkolt egyszer, aztán még egyszer. Nagyon jól tudta, hogy Jiminnek, az ott tartózkodása alatt az lett a kedvenc édessége.

- Leesett a vércukrod? – szólalt meg a hang váratlanul az ajtóból.

- Dehogyis! – nevetett fel Hobi. – Éhes vagy?

- Nem. – csóválta meg a fejét Kook. – Nem azért jöttem. Szeretném, ha mindent megjegyeznél, amit Doki mondd az állapotáról, és kérdezd meg, hogy mire van szüksége, aztán szerezd be.

- Meg lesz Főnök! – vigyorgott Hobi, mint a vadalma. Eleinte hiába hozta fel a témát, hogy sokat köszönhetnek Jiminnek, mindenki hallgatásra intette. De most úgy látszott, hogy végre elfogadják. Ráadásul a főnöke! Ennek örömére, még egyszer belemarkolt az édességbe, ami szintén a táskában kötött ki.

- Azt hova viszed? – húzta fel a szemöldökét Jungkook, ahogy nézte a cukoráradatot, ami a táskába került.

- Jimin imádja. – kuncogott fel Hobi, majd összehúzta a cipzárt a táskán. - Szóval viszek neki párat.

Jungkook szótlanul, elgondolkodva állt az asztalnál.

- Sietek vissza! – szólt vissza Hobi az ajtóból, majd távozott. Jungkook az ablakból nézte, ahogy beül a kocsijába és távozik. Azután lassú léptekkel elindult az emeletre. Benyitott a szobájába, odasétált az asztalához, majd felvett egy kis csomagot az asztalról. Felemelte, és úgy nézegette a kis, aranyló csomagolást, ami szépen körülvette a gömbölyű édességet.

- A kedvence... - mosolyodott el Kook, majd visszatette az asztalára és elindult Jin irodájába.

********************************-

Jimin az ágyán ült, és erős deja vu érzéssel küzdött. Ugyan az a kórterem, ugyan olyan gépek, ugyan az a kilátás. Mintha visszarepült volna az időben, és az elmúlt hetek meg sem történtek volna. Kétségeit Hobi oszlatta el, amikor vigyorgó fejjel bekukucskált az ajtón.

- Szia! – köszönt oda Jiminnek, majd egyből az ágyához sétált, és leült a szélére.

- Ezek szerint nem csak álmodtam. – mosolyodott el Jimin, Hobi pedig érthetetlenül pillantott rá. – Felejtsd el. – tette hozzá végül.

- Oké. – egyezett bele gyorsan a férfi. – Hoztam neked cuccokat. Majdnem mindent elpakoltam, amit csak értem, mert fogalmam sem volt, hogy mire lenne szükséged. Hoztam ruhát is, hogy ne abban köntösben kelljen lófrálnod, amiből kilátszik a fél hátsód. Meg kaját is hoztam. Ma sült csirke volt, vétek lenne kihagynod. Elhoztam a gépet is, hogy ne unatkozz. – sorolta egymás után a dolgokat, mintha meg sem akarna állni, és rátérni a fontosabb dolgokra.

- Hobi. – szólalt meg Jimin halkan. – Elég lesz. Köszönöm.

- Ezt nekem kellene inkább mondanom. – nézett végre rá Hobi.

- Ne kezdd te is. – vágott a szavába a fiú.

- Én is? Volt már bent nálad valaki? – akadt meg Hobi a kijelentésen.

- Nem, csak... - hagyta félbe mondatot Jimin, mikor eszébe jutott az a mély hang, amit álmában hallott. Amiről sokáig azt hitte, hogy csak álom. – Mindegy. Hogy vannak a többiek?

- Már remekül. – válaszolta Hobi. – Namjoon és Tae lábadoznak még a Fészekben, de Yoongi és a főnök is teljesen felépültek. Azok a Hollók, akik túlélték, többségében otthon lábadoznak, csak páran vannak még kórházban, de ők is nem sokára szabadulnak.

- Mi történt? – kérdezett rá Jimin végre arra, amire nem emlékezhetett, így nem is tudhatott.

- Szerintem ez ráér, ameddig haza jössz. Most inkább pihenned kellene. – ajánlotta a férfi.

- Hobi! – szólt rá határozottan, de hangja inkább kérlelő volt. – Tudni akarom.

A férfi vett egy mély sóhajt, mielőtt belefogott volna a mesélésbe.

- Amikor szóltál nekem, hogy robbantani akarnak, először nem akartam elhinni, de nem hagyhattam figyelmen kívül sem. A rádiót nem tudtuk rendesen használni. Rám hoztad a frászt, amikor leugrottál és elindultál, de amikor láttam, hogy mit csinálsz, elindultam a másik irányba, hogy én is figyelmeztessem a többieket, miközben a mikrofonba próbáltam beszélni, de hiába. Én a keleti oldalon kijutottam két csapattal, ott biztosítani is tudtuk a terepet.

- A többiekkel mi történt? – kérdezte újra.

- Az egyik csapat, akiknek szóltál az Namjoon egysége volt. Az emberek biztonságban kijutottak, de Nam visszament, mert úgy ítélte meg, hogy sokan vannak még bent. Az ajtóban volt, amikor robbant. Mellkasi sérülést szenvedett, de hál istennek nem volt életveszélyes. Taehyungot akkor lőtték meg, amikor az erősítéssel érkezett a megfigyelésből, és biztosította a menekülést. Már ő is jól van. – sóhajtott Hobi, így pár pillanat szünetet tartva. Rossz emlékek.

Jimin rávillantotta a tekintetét, mert azt hitte, hogy nem akar többet mondani.

- Az utolsó csapat, akikhez odaértél, az volt a főnök csapata. Fogalmam sincs, hogy milyen megérzés vezérelt, amikor elsőnek lökted ki Jungkookot az ablakon, de nem győzök érte elég hálás lenni neked. – mondta Hobi komolyan. – Yoongi azt mondta, hogy egy pillanatra lefagyott, mert nem értette a helyzetet, de te elordítottad magad, hogy „ugrás", azután ő is ugrott. A bokája kicsit meghúzódott, mert nem jól esett. Amikor földet ért, akkor robbant. Az idióta vissza akart menni. Azt mondta, hogy ki kell hozni mindenkit, de addigra már minden égett. A karja sérült meg, amikor visszarángatták a romoktól. Jungkook is rosszul landolt, neki a válla ficamodott ki, és szerzett pár horzsolást, de mind a ketten jól vannak.

Jimin faarccal hallgatta végig a beszámolót. – Sokan haltak meg? – kérdezte végül.

- Egy élet is sok. – közölte Hobi. – De nagyon jól tudják, hogy mire vállalkoztak, amikor csatlakoztak hozzánk.

Hobi, még el akarta mesélni azt is, hogy találták meg őt, és került kórházba, de Jimin nem akarta tudni. Nem érdekelte, hogyan menekült meg. Ezután még beszélgettek egy kicsit. Evett a sültből, amit Hobi nyomott az orra elé. Később egy ápoló érkezett, hogy átkötözze a fejét. A fekete maszk, szinte ráolvadt az arcára, de szerencsére nagyon szépen gyógyult a hámsérülése. Viszont Hobi viccesnek tartotta a piros fejét. Azt mondta, hogy ilyen lehet, ha valakinek ég a feje. Jimin vette a humort, de esze ágában sem volt elmosolyodni.

Így teltek a kórházban töltött napjai. Hobi, az állandó elfoglaltsága mellett is talált időt, hogy minden nap benézzen Jiminhez. Beszélgettek egy kicsit, azután férfi mindig kifaggatta az orvost az állapotáról, hogy aztán a Fészekbe visszatérve jelentse a főnökének.

Jimin már hetek óta kórházban volt, amikor Hobi türelmetlenül kérdezte meg, hogy mikor engedik már haza fiút.

- Ha a minimálisra csökkent annak az esélye, hogy elfertőződnek a sérülései. – volt a válasza a Dokinak, mire Hobi csak dünnyögött. – De, eddig elégedett vagyok a gyógyulási folyamattal.

Ha Jimin egyedül maradt, már pedig az ideje nagy részét egyedül töltötte, akkor pedig elszórakoztatta magát a laptopjával vagy a gondolataival. Hobi minden egyes nap megköszönte neki, hogy megmentette őt és többi Hollót is. Már kezdett terhes lenni számára az a sok köszönet. Sokat gondolkodott azon, hogy miért is csinálta végig az egészet. Nem viselte a szívén annyira a Hollók sorsát, hogy feláldozza értük az életét. Csupán csak egy reakció volt, amit nem tudott kontrollálni, és úgy volt vele, ha meg kell halnia, azt legalább egyedül tegye. Sosem lelte örömét mások értelmetlen halálában, és ami ott készülődött, az egy végtelen aljas húzás volt, ami alátámasztotta a Mamba jövőjét ábrázoló képeket a fejében. Ő is tisztában volt az íratlan szabályokkal, amiket mindenki betartott, és amit most alattomos módon szegtek meg, hogy egy csoportot eltávolítsanak. Ha ez várt a Mamba egyetlen vetélytársára, akkor milyen sors fog jutni a kisebbeknek? Lehet, hogy hagynia kellett volna az egészet francba, és nem foglalkozni vele, de aki beleszületik ebbe a világba, az a normális, hétköznapi embereket látja kívülállónak, akik nem érthetik meg a társadalomnak azt a rétegét, amiben ő is élt.

Mi lenne hát a megoldás? Nos, tökéletes megoldás nem létezik, csak is egy arany középút a két véglet között, amire szükség volt, hogy az egyensúly fennmaradjon. A csoportok olyan helyekre szivárogtak be és voltak jelen, ami a hétköznapi ember számára szinte elképzelhetetlen volt. Az irányításuk alatt volt megannyi üzlet, bank, politikusok, a rendfenntartókról már nem is beszélve. Mindez, a hosszú évek során belesimult a hétköznapokba, és mára már elképzelhetetlen lett volna az, hogy milyen lenne az élet nélkülük. A szimbiózis, ami kialakult a törvény és a törvénytelen között, egy vékony kis hajszálon ingadozott, miközben fenntartott egy láthatatlan szimmetriát a város a működésében.

Azonban a Mamba, láthatóan is elkezdte a határokat feszegetni, és a döntéseik, egy lehetséges katasztrófa felé vezettek, amit nem csak az alvilág, de a hétköznapi emberek is megéreztek volna a bőrükön.

Ez pedig senkinek sem volt az ínyére. Még Jiminnek sem. Egyszerű lett volna összeszedni a sok kis csoportot, hogy a Hollókkal ez élen leszámoljanak velük, de a kis csoportok, kis apanázzsal és még kevesebb emberrel rendelkeztek, ráadásul nem mindegyikükben volt meg az a bátorság és elhivatottság, amire szükségük lett volna a harchoz. Vagyis, előbb léptek volna le, utaztak volna el a városból, tán még az országból is, mint hogy szembe szálljanak a legerősebb ellenféllel. Pont úgy, ahogy Jimin is kevésnek bizonyult egyedül ahhoz, hogy véghez vigye a terveit.

- Összeszedtem a papírjaidat. – lépett be Hobi a kórterembe. – A Doki éppen műtött, szóval nem ment hamarabb.

- Hetek után, ez a pár óra már nem sokat számít. – felelte Jimin, majd felvette az ágyra összekészített táskáját. A kórházban töltött időtől, ismét megcsappant az ereje. Magán, és a fölösleges erőfeszítésein mosolyogva lépett ki a szoba ajtaján. Mire előzőleg rendbe hozta magát, újra parkoló pályára helyzeték, és kezdhet mindent elölről. Úgy gondolta, hogy rohadtul nem lesz menő, ha mindig ezt kell játszania.

Mielőtt kilépett a kórház ajtaján, egy baseball sapkát nyomott a fejére, amit jól az arcába is húzott. Az arca kitűnően gyógyult, de még mindig olyan piros volt, mint egy tökéletesen érett paradicsom, és ez nagyon zavarta. Viszont volt benne valami pozitívum is. A bőre soha nem látott puhaságú lett. Ha nem jutott volna mindig eszébe a baba popsi kifejezés, tuti simogatta volna a saját arcát.

A szobája ugyan úgy állt, mint ahogy otthagyta. Ledobta a táskáját az ágyra, és mellédőlt. Csak egy kis szusszanásra, és pár perc csendre volt szüksége. A kis szusszanásból pedig este lett. Mire legközelebb kinyitotta a szemeit, az ablakon túl már sötét volt. Rápillantott az órájára, ami fél kilencet mutatott, ráadásul a hasa is jelzett. A Fészekben nagy volt a csend, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy a sérültek, többségében tényleg a családjuknál gyógyulgattak. Már aki megtehette. Ezenkívül, akik a Fészket választották a rehabilitációra, azoknak még nem volt sok kedvük kimozdulni a szobából.

Senkivel sem futott össze, amíg előhalászott a hűtőből egy kis harapnivalót, és visszament a szobájába. Az asztalon még ott hevertek a kis papírgalacsinok. Egy mozdulattal a kezébe söpörte őket és a kukába dobta. Kaja után zuhany következett, és frissen készült visszadőlni az ágyba, amikor kopogtak.

- Gyere Hobi! – szólt ki az ajtón. Már a kopogásból tudta, hogy ki az.

- Szóval jól értesültem, hogy felkeltél. – lépett be Hobi. – Kerestelek délután is, de úgy bealudtál, hogy a kopogásra sem keltél fel.

- Bocs. – ült fel az ágyon. – Miért kerestél?

- A főnök akar veled beszélni. – válaszolta a férfi. Jiminen borzongás futott végig. Nem a félelemtől, és nem is az örömtől. Az emlékeiben még mindig ott élt egy arc és egy hang, attól az embertől, akire szüksége volt a bosszújához.

- Mehetünk. – bólintott Jimin, majd a fejére csapta a baseball sapkát és követte Hobit az iroda felé. Ideges volt. Idegesebb, mint az akción, ami végül kudarcba fulladt. Végre alkalma lesz megismerni, kipuhatolni, hogy milyen ember, mire kapható, és mire lehet rávenni.

- Gyere be. – nyitotta ki Hobi előtte az ajtót, de amikor belépett, a szobában nem volt senki. Kérdőn nézett vissza?

- Nyugi. – mosolygott Hobi. – Mindjárt szólok neki, csak először téged néztelek meg. Várj itt egy kicsit. – mondta, majd távozott is, hogy előkerítse a főnököt.

Azt a Jungkookot, aki éppen a szobájának a teraszán fagyoskodott. A kopogás szinte megváltásként hatott rá, hogy van oka bemenni és felmelegedni végre. Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta.

- Mondd! – szólt az ajtóban ácsorgó Hobinak.

- Az irodában van. – érkezett a válasz, majd biccentett és már távozott is.

Jungkook sem tétovázott, becsukta maga mögött az ajtót, és már irányt is vett az irodája felé. Ahogy közeledett, a léptei úgy lassultak. Tudta, hogy mit kell, és mit akar mondani a fiúnak, de valahogy minden kezdett összefolyni a fejében. Az ajtónál pedig meg is torpant.

Jimin ott állt az asztala előtt és nézelődött. Egy sima melegítőt és egy pólót viselt, amitől Kookot kirázta a hideg. Rajta volt két réteg pulcsi és még így sem volt az igazi. Ami feltűnt, az a sapka volt a srác fején. Indokolatlanul belelógott az arcába, bár csak feltételezte, mert hátulról figyelhette csak meg. A fiú az asztalához lépett, majd felvett egy papírlapot, és azt nézegette. Aztán egy kis könyvet vett a kezébe, abba lapozgatott bele. Odasétált az egyik szekrényhez, majd kihúzott egy fiókot. Aztán még egyet.

Jungkook komótosan végignézte, ahogy átkutatja a helyiséget.

- Meddig akarod még engedni, hogy felforgassam az irodád? – érkezett a kérdés, mire Kook elmosolyodott.

- Hihető lenne, ha nem sütött volna róla a színjáték. – lépett be az irodába, majd becsukta az ajtót. – Színésznek nem vagy valami jó, igaz?

Az ismerős hang bekúszott Jimin fejébe, felelevenítve az elraktározott emlékeket, kijavítva a recsegő füles torzítását, és kitörölve a felesleges hangokat. Sokkal mélyebb volt, mint ami a tudatában élt, és ez a mélység, a dallamosságával keveredve furcsán megnyugtató volt az ember számára.

- Nem tudom, még nem próbáltam. – vonta meg a vállát Jimin, és a főnöke felé fordult.

- Te vagy Jimin, igaz? – kérdezte Kook. Megszokás volt csak. Néha annyi emberrel találkozott, hogy nem tudta követni a neveket, ezért gyakran kérdezett rá, hogy megjegyezze, pedig a fiúé már az agyába égett.

- Ha azért hívattál ide, hogy te is köszönetet mondj nekem, akkor inkább hagyjuk is. Annyit hallottam, hogy már a könyökömön jön ki. – vágott közbe Jimin, de még mindig nem nézett közvetlenül Jungkookra.

- Akkor tanuld meg kezelni az emberek háláját. Ez nem olyasmi, amit félvállról kellene venned. – mondta a férfi, már komolyabb hangon. Az asztalához sétált, majd karba tett kezekkel félig felült a tetejére.

- Nem veszem félvállról. – mondott ellent Jimin. – Csak éppen semmi alapja sincs, és kellemetlenül érzem magam tőle.

- Miért? – csodálkozott el Kook.

- Vannak dolgok, amiket inkább megtartok magamnak. – válaszolta Jimin, miközben a szeme sarkából felmérte azt, amit a főnökéből látott. A cipőjétől egészen a csípőjéig, merthogy fentebb már nem akarta emelni a fejét, de még így is látta a lényeget. A fekete szövet hosszú lábakat és izmos combokat rejtett, efelől semmi kétsége nem maradt.

- Ha nem mondhatom, akkor legalább kifejezem. – ment bele Jungkook. – A holnapi naptól hivatalosan is Holló leszel. – Jimin meglepetten emelte fentebb a fejét, de csak annyira, hogy lássa a fekete alapon szürke mintás nyakkendőt a férfi nyakában. – Ezenkívül, amíg teljesen meggyógyulsz, Jin mellé osztalak be.

- Miért oda? – kérdezte a fiú meglepődve, nem reagálva az előléptetésére.

- Mert nála láthatod át a legjobban a szervezet működését. – válaszolta Kook. – Első körben ezt kell megértened. Utána majd meglátjuk, hogy milyen feladatokat bízunk rád.

Jimin átgondolta a dolgot, majd rábólintott. – Még valami? – Szeretett volna távozni, ugyanis, annyit ő is felfogott, hogy az ismerkedős este ennyiben ki is fog merülni.

Kook, egy kis mosolyt megeresztve nézett a fiúra, aki teljesen másmilyen benyomást tett rá, mint az elsőre gondolta, vagy amihez hozzá volt szokva. A hangjában bujkált némi huncutság, egy csepp, talán kihívással keveredve. Önmagára emlékeztette évekkel azelőttről, amikor még volt élete, és nem kellett határokat szabnia saját magának.

- A sapkád... - mutatott Kook az említett tárgy felé, a fiú fején.

- Mi van vele? – kérdezett vissza Jimin, miközben felnyúlt, és még jobban az arcába húzta, hogy elrejtse a még mindig kissé vöröslő arcát.

Jungkook várt. Aztán még egy pillanatot várt, mielőtt kinyúlt, és lerántotta a sapkát a fiú fejéről, majd egy széles vigyorral az arcán, kezdte el pörgetni az ujján.

Jimin szemei Jungkookra villantak, mintha csak két éles tőr hatolt volna be kettejük, közé. Kook elégedett félmosolyra húzta a száját, majd a saját fejére csapta a sapkát, és kikacsintott alóla.

Amikor végre találkozott a tekintetük, Jimin pillantása úgy lágyult el, és lassan el is mosolyodott. Nem mondott mást, csak az ajtó felé fordult, és elhagyta az irodát.

Jungkook kedélyes hangulatban ült az íróasztalán, és az ajtót nézte. Fogalma sem volt arról, hogy mit várt a fiútól, ahogy arról sem volt elképzelése, hogy a jövőben mit várhat majd el tőle. Az első szó, ami eszébe jutott, az az izgalmas volt, és remélte, hogy nem kell majd csalódnia Jiminben.

***

- Látod ezeket itt? – kérdezte Jin, miközben a képernyőre mutatott.

- Persze. – válaszolta Jimin, bár kicsit közelebb kellett hajolnia, hogy lássa a kis mappákat.

- Szuper! – vigyorodott el Jin. – Ezeket kell leellenőrizned.

- Mik ezek?

Jin arcán elégedett mosoly bujkált. - Az e havi kimutatások. – dőlt hátra a székében. Reggel volt, mégis sokadszorra látta az arcán ezt a mosolyt.

Hobi ment Jiminért reggel, hogy elkísérje Jin irodájába, ami úgy nézett ki, mintha egy hatalmas cégnek lenne a rendszergazdája. Gépek az asztalon, a szekrényen és a földön. Volt, ami zúgott és pittyegett, de volt, ami csak porosodott. Laptopok, tabletek, okos telefonok és felismerhetetlenségig szétszedett kütyük mindenfelé. Kanócok lógtak mindenhonnan, katasztrofális pókhálót alkotva, a férfi mégis elsőre fogta meg azt, amelyikre szüksége volt éppen.

Nem igazán beszélt magáról, a bemutatkozást leszámítva, de ha technikáról vagy adatokról volt szó, akkor be nem állt a szája. Rengeteg programot ismert és használt. Olyan trükkökre volt képes, amikre Jimin őszintén rácsodálkozott. És arra is rájött, hogy a gépekhez hasonlóan, Jinnek is hatalmas volt a memóriája.

- Nekem kell átnéznem?- kérdezte Jimin, kissé összezavarodva.

- Nem is nekem. – mosolyodott el a szemüveges kocka. - Örülök, hogy megszabadulok ettől a melótól.

Jin látta a fiú arcán átfutó gúnyos mosolyt, és megpróbált menteni. – Azért vagy itt, hogy képbe kerülj a csoporttal kapcsolatban. Erre tényleg ez a legalkalmasabb hely. Itt megy át minden információ, ami a Hollókat érinti. – magyarázta Jin. – Az itt tartózkodók neveit már tudod, de azt még nem, hogy ki mivel foglalkozik pontosan, és általában mivel van megbízva és hol. Ezekre a választ mind megtalálod ott. – mutatott a monitorra.

Jimin elgondolkodott egy pillanatra, majd be kellett látnia, hogy igaz volt, amit a férfi mondott. Ez volt a legkönnyebb módja, hogy információkat szerezzen a csoport tagjairól és felmérje őket, hogy aztán ki tudja választani azokat a személyeket, akik talán tudnak majd neki segíteni.

- Rendben. – sóhajtott Jimin, majd közelebb húzódott a géphez, és elkezdte véletlenszerűen megnyitogatni a mappákat. Volt bennük minden, de minden adat gondosan volt elrendezve, és könnyen átlátott rajtuk az ember már első ránézésre is. Magában elismerően bólintott, majd a betűkre és számokra koncentrált. A nevek abc sorrendbe szedve, azokból nyíltak kisebb pontok dátumokkal, a feladatkörökkel, az elvégzett munkákkal, az aktuális feladatokig, a havi kifizetésekkel és a költségekkel együtt. Megjegyzésként feltüntetve idők, helyszínek és még több név, feladattól függően az eredményekkel együtt.

- Jin... - szólalt meg Jimin úgy negyedórával később, miután gyorsan átfutotta a nagyját.

- Hm? – motyogott vissza Jin, de fel sem nézett a gépről.

- Tegnap óta vagyok hivatalosan is Holló. Nem túl korai ilyen mélyrehatóan az arcomba tolni ezeket? – kérdezte, miközben Jin felé fordult.

- Meglehet. – nézett fel a férfi is végre. Az arca kicsit elgondolkodó volt. Le sem tagadhatta volna, hogy ezen már neki is az eszébe jutott. – Úgy gondolom, hogy nem véletlen... vagyis, biztos van valami oka, amiért ezt bízta rád. Mindig logikusan dönt, még ha elsőre nem is úgy látszik. Ezenkívül, ezekhez az adatokhoz, csak hatunknak van hozzáférése, szóval, ha valami kiszivárog, akkor vedd úgy, hogy halott vagy. – mondta Jin komoly arccal. - Ezenkívül, te egy ideig még úgyis fióka maradsz. - kuncogott a férfi.

Jimin figyelmen kívül hagyta az utolsó mondatot. - Miért vagy benne ennyire biztos, hogy csak én lehetek?

- Egyszerűen csak tudom. Ahogy a többiek is. Ezen nincs mit magyarázni. – vonta meg a vállát Jin, majd visszafordult a munkájához.

Jimin ismét elgondolkodott. Nem tudta, hogy az a bizalom, ami közöttük van, tényleg ennyire mély, vagy csak a látszatot akarják fenntartani az ilyen kijelentéseikkel. Az azonban nyilvánvalóvá vált a számára, hogy ezt muszáj lesz kiderítenie valahogyan, mert az ő sikere is ezen múlik majd. Ezenkívül, valahogyan neki is a bizalmukba kell férkőznie, ami nem kis feladatnak ígérkezik számára. Ők hatan, valami különös módon kapcsolódnak egymáshoz, ami leginkább egy láthatatlan lánchoz hasonlít, és amit önként, boldogan viselnek. Nem tudta, hogy ez feltétlen bizalom vajon hatalmas barátságra vall, vagy végtelen hülyeség ebben a szakmában.