Késő délután végül az utolsó autó is begurult a gyárépület kapuján. Egy Holló vezetett, az utasai pedig Yoongi, és még két másik férfi volt, akiket Jimin már ismert, mert a házban összefutottak párszor. Valamint a Főnöke. Csak Hobi elmondásából tudta, hogy ki érkezik és mikor, illetve néha a fülesébe szólalt meg egy hang, aki közölt pár infót, ugyanis mindenkin, kivétel nélkül egyenruha volt, maszkkal együtt. Kiszálltak, majd a fekete autó ugyan olyan lustán távozott, mint ahogy jött, az érkezők pedig eltűntek egy ajtó mögött.

Jimin, ezt egy magasabb pontról, az épület sarkából nézte végig. Már két órája ültek ott Hobival és vártak. Nem sokat beszélgettek, csak ha ő kérdezett vagy a férfi magyarázott el valamit. A kinti szürkeséget lassan felváltotta a sötétség, ahogy a napot végleg elnyelte a horizont. Az épületben volt ugyan valamicske fény, de csak annyi, mint általában.

- Tiszta. - hangzott el időnként ez az egy szó, és a hallatán mindenki vett egy mélyebb levegőt. A feszültség tapintható volt, a levegő szinte állt az épületen belül. Mindenki a helyén volt, és várt.

- Mennyi idő még? – kérdezte Jimin, aki a falnak dőlve ült, és az épület falait pásztázta a tekintetével. Jobb dolga nem akadt éppen.

- Megkönnyebbülnél, ha azt mondanám, hogy az sem biztos, hogy lesz belőle valami? – motyogta Hobi, aki egy távcsővel a kezében figyelte azt az oldalt, ami rájuk volt bízva. Épp csak kidugta a fejét az ablakon, végigmérte a terepet, majd le is bukott vissza. – Tiszta. – szólt bele a fülesbe.

- Vettem. – recsegett vissza egy ismeretlen hang. Jimin nem tudta, hogy ki a tulajdonosa. Nem sok emberrel beszélt, de ez a hang, a körülményeket tekintve, teljesen nyugodt és dallamos volt... Sőt! Olyan hatást keltett, mintha mosolyogva beszélt volna.

Jimin arcára egy vigyor ült ki. - Már teljesen átszellemültem, szóval nem tudom, hogy mi lenne jobb.

- Egy autó kanyarodott be a leágazásnál. – recsegett egy másik hang. Az egyik őrszem volt, azok közül, akik a környéket figyelték. Mindenkiben bennrekedt a levegő és megfeszülve várt. A változás azonnal érezhető volt a gyárépület poros, dohos levegőjében.

- Ha tényleg azt hiszitek, hogy autóval furikáztatják ide magukat a szemünk láttára, akkor mindenkit kirúgok! – nevetett bele az idegen hang a fülesbe. Jimin elmosolyodott.

- Honnan tudod? – szólt bele egy újabb hang. Ezt Jimin felismerte. A Namjoon nevezetű személy volt az. - Lehet, hogy meggondolták magukat és tárgyalni jönnek.

- Ki vagy rúgva! – szólt bele a vidám hang ismét.

- Csak egy pizza futár! Téves. – szólalt meg az őrszem újfent.

- Taehyung! Ki vagy rúgva! – hangzott el a mondat ismét, mire Hobi felnevetett és bekapcsolta a mikrofonját.

- Dehogy téves! – röhögött bele. – Van valakinél apró? Nálam csak nagy címlet van, azt nem szeretik a futárok. – Jimin Hobira tekintett, és nagyon nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne nevessen.

- Mr. Ínyenc! Ki van rúgva! – recsegett a füles, hogy átadja a mély hang tulajdonosának komolytalan üzenetét.

- Főnök, ha így folytatod tovább, mire ideérnek, egyedül maradsz. – szólalt meg egy újabb ismerős hang, ami elárulta neki a lényeget. A módfelett vidám hang tulajdonosa Jungkook volt. A Főnöke. Sosem hallotta őt beszélni, mert sosem találkozott vele szemtől szembe. Látni is csak párszor látta az elmúlt hónap alatt, messziről. Persze, ha akarta volna meg tudta volna lesni, de ezt az apró kis titokzatosságot elég izgalmasnak vélte ahhoz, hogy várakozzon. Összesen egyszer látta úgy, hogy meg tudja jegyezni az arcát, akkor, ott a lépcsőnél. Egy pillanat volt, de Jimin megjegyzett minden kis részletet, a feketén is szikrázó szemeiről, a látszólag is selymes hajáról, az éles állvonaláról, a kis anyajegyről az ajka alatt. De a hangja eddig nem volt meg, és ez most olyan volt, mint egy kis jutalom a kitartásáért cserébe. Kicsit recsegett, és a füles is torzított, de az a mély, vidáman dallamos hang, ahhoz az emberhez tartozott, aki képes lesz Jimin tervében, a főszerepet játszani.

- Yoongi fiam, te is? – sóhajtott Jungkook. – Srácok! – váltott komolyabb hangnemre, de a tónusa még könnyed maradt. – Csak azt akarom mondani, hogy holnapra lefoglaltam a klubbot. Szóval, minden jelenlévő köteles megjelenni egy hatalmas, bebaszásra tökéletesen alkalmas partin. Értettétek?!

A fülesben egyszerre szólalt meg, több ember hangja. Jimin karján végigfutott a libabőr, ahogy elérték a fülét, az „igenis", „értettem", „vettem" és hasonló válaszok, pár halk, de vidám fütyülés mellett.

- A keleti oldalon mozgást észleltünk! – szakította félbe egy hang a különleges pillanatot.

- Meg tudod erősíteni? – kérdezte Kook. Hangját tisztán lehetett hallani, mert mindenki más elnémult és csendben várt.

- A déli oldalon is mozgást észleltünk. – érkezett az újabb jelentés.

- Megerősítést kérek, hogy biztos ők azok! – szólt bele Jungkook újra, majd ismét pár pillanat csend következett.

Mire Jimin észbe kapott, Hobi hangját hallotta a fülében. Észre sem vette, hogy mikor nézett ki az ablakon. – Nyugati oldalon, körülbelül húsz kígyó. Lassan közelednek, fegyverrel.

- Oké srácok! Innentől kezdve mindenki koncentráljon a dolgára! – adta ki az utolsó utasítását Jungkook, majd mindenki elnémult, és várt.

Jimin tudta, hogy mire várnak. Arra, hogy valaki elkezdje, hogy valaki először lőjön. Mindegy hogy Holló vagy Mamba az illető, csak egy lövés kell, hogy elszabaduljon a pokol, és emberek vére színezze vörösen csillogóvá az épület falait, kívül és belül is. Lehunyta a szemeit, és szinte érezte a tizedmásodperceket telni. Annyira lelassult minden, hogy mire újra kinyitotta, már nem is tudta követni a folyását.

Nem lehetett tudni, hogy ki adta le az első lövést, de onnantól nem volt megállás. Az épületet teljesen körbevették, és az ellenfél fedezékek mögül kereste a célpontokat. A Hollóknak remekül bevált a terv, hogy bentről támadjanak kifelé, mert fedezte őket a hatalmas épület és a sötétség. A percek teltek, és a töltények megállás nélkül csapódtak bele mindenbe, amit csak értek, legyen szó tárgyakról, vagy emberi testekről.

A Mamba emberei egyre csak jöttek, és Jiminnek úgy hatott, mintha a régi mesék szörnyei elevenedtek volna meg előtte. Ha lelőtt egyet, mintha kettő lépett volna elő a háta mögül, egy végeláthatatlan és fenyegető áradatot alkotva, aminek kitudja, hogy hol van a vége. És annak ellenére, hogy az első percekben a Mamba vesztesége láthatóan jóval nagyobb volt, mint a Hollóké, nem adták fel, csak kitartóan nyomultak előre.

A lőporszag keveredett a vérrel. Fájdalmas sikolyok és tompa puffanások. Érthetetlen kiabálások és elhaló mozdulatok. Mindebből senki sem fogott fel semmit abban a pillanatban. Csak az lebegett a szemük előtt, hogy teljesítsék a parancsot, amit kaptak. Elfoglalni, megszerezni. Megvédeni és bosszút állni. Ölni és túlélni.

A Mamba emberei azonban, bárhogyan is próbálkoztak, a falaknál nem jutottak tovább. Jiminnek majdnem úgy tűnt, hogy nem is próbálkoznak igazán. Pedig, ha csoportot alkotva indultak volna meg a bejáratokon keresztül, akkor biztos, hogy utat tudtak volna törni maguknak. Onnantól kezdve pedig kedvezőbb lett volna a helyzetük. De nem. Valahányszor eljutottak a falig, onnan vagy visszavonulót fújtak, vagy pedig végleg ott maradtak.

- Mi a franc ez? – tette fel a kérdést Jimin, de válasz nem érkezett. A mikrofonok ki voltak kapcsolva. Csak a csapatvezetők szóltak bele időnként, hogy információkat közöljenek a többiekkel. Gyors menetre számítottak, de már hosszú percek óta ment a tűzpárbaj. Mintha csak játszottak volna egy hülye kis videó játékban, ahol a karakterek mindig újjáélednek, csak egy másik kezdőpontot kapnak. Ezen a ponton már jelezték páran, hogy nem sokáig elég a lőszerük, és hamarosan szükségük lenne utánpótlásra.

Jimin higgadtan választotta a célpontokat magának, így minden lövése célba talált, elnyerve Hobitól pár elismerő pillantást. Aztán, egy idő után a Mamba emberei egyre távolabbra helyezkedtek. Mintha meg sem akarnák közelíteni az épületet. A Hollók fülesei pedig egyszer csak elcsendesedtek. A csend, ami a kütyükből jött, mindenkinek feltűnt, de pillanatok alatt vissza is tért a kapcsolat. Idegőrlő másodpercek voltak, de helyre állt a rend. Egészen addig, amíg ismét beállt a csend, majd újra normalizálódott a kapcsolat.

- Valami nagyon nem stimmel. – gondolkodott hangosan Jimin, miután megpöckölgette a fülesét, de még a mellette álló Hobi sem hallotta a rengeteg elsülő fegyver hangjától. Leült a fal mellé, ameddig tárat cserélt, majd vett pár mély levegőt, hogy koncentrálni tudjon. A gondolatai azonban másfelé kalandoztak. Az elméjébe szinte betörtek a szavak, és hangosan dörömböltek, felhívva magukra a figyelmet.

- Visszavonulás, mesterlövészek, távolsági harc, interferencia, bennrekedés... - a gondolatok csak úgy cikáztak a fejében, mire egy rövid, de értelmes mondattá álltak össze. –Robbantani akarnak! – kiabálta el magát Hobi felé fordulva, aki a zaj mellett is tisztán hallotta a szavakat, amik elhagyták Jimin száját, és amik hatására falfehérré vált. Látszott az arcán, hogy átgondol és mérlegel.

- El kell húznunk innen! – vágta rá, szinte azonnal Hobi. – Fel akarják robbantani a kócerájt! Halljátok! Húzzatok el innen azonnal! – kiabált a fülesbe, de megint csak a fehér zajt hallották mind a ketten.

Hobi kiabált tovább, Jimin pedig mérlegelt. Fogalma sem volt, hogy mennyi idejük van még. A raktárt körbevették, és nem tudtak csak úgy kimenni, és fedezékbe vonulni. Ezen kívül valami zavarta az adást és ingadozó volt az összeköttetés. Nem tudta, hogy ki hall, mit és mikor. Kipillantott az ablakon. A Mamba mozgásából ítélve, még volt pár percük, mert a hátsó vonal még távolabb volt.

Döntött. Felállt, átugrotta a korlátot, és leugrott a faládákra, amikbe a szállításra váró fegyvereket helyezték, de most üresen tornyosultak, szinte egy lépcsőt alkotva számára. Elég hosszan figyelte az előkészületeket a magasból, ahhoz, hogy tudja, hol keresse az egységeket. Az elsőt gyorsan meg is találta, mert közvetlenül alattuk helyezkedtek el.

- Az épület fel fog robbanni, menjetek ki! – ordította az egyik embernek. Fogalma sem volt arról, hogy a csoport vezetőjének szólt-e, de mindegy is volt. Látta az elkerekedő szemeket, majd a férfi hátra fordult, és elkezdett parancsokat osztogatni. Jimin hálát adott az égnek, hogy maszk takarja az arcát, mert ha tudták volna, hogy ő csak egy fióka, akkor biztos elhajtják anélkül, hogy akárcsak fontolóra vennék azt, amit mondott.

Látta, hogy a kis csoport mozgolódik, így a fal mentén tovább rohant, lebukva az ablakoknál, egészen a következő csoportig, akiknek szintén elismételte az előző mondatot, ugyan olyan hatást kiváltva, mint az előzőnél. Próbált semmi másra nem figyelni, csak hogy minél gyorsabb legyen. Néha hallotta Hobi hangját a fülesbe, de csak szakadozva, és vegyülve a többi Holló hangjával, így már csak egy értelmetlen katyvaszt alkotva, amiből csak ő hallotta ki a figyelmeztetést.

Az ő helyükkel, átellenben volt az utolsó csoport. Felszaladt a lépcsőn, miközben számolta a másodperceket, amik kíméletlenül gyorsan teltek, bármennyire is igyekezett. Egy hang a fejében azt suttogta, amikor feltépte az ajtót, hogy elfogyott az ideje. Egy rövid pillanatig, mintha meg is könnyebbült volna, hogy vége, de mire átjárta volna az érzés, és megadta volna magát neki, elordította magát, és rohanni kezdett két ember felé, akik az ablakban álltak. Fogalma sem volt róla, hogy mit tesz, csak abban volt biztos, hogy meg kell próbálnia. Lendületből lökte ki azt a két embert az ablakon, majd egy másik felé fordult, aki meredten nézett rá, feltehetőleg a döbbenettől. Még az is lehet, hogy lelőtte volna Jimint, mert árulónak hiszi, de arra már nem volt alkalma.

A hangba minden beleremegett, míg végül minden sötétségbe borult.

***

- Mennyi? – kérdezte Jungkook elcsukló hangon, ami a mérgéből fakadt. Lassan huszonnégy óra telt el az összecsapás óta.

- Huszonhárom. – válaszolt Jin komor arccal.

- Sokkal több lett volna, ha...

- Most maradj csendben Hobi! – intette le Kook, majd hátradőlt a székében, és megtapogatta sajgó vállát, ami be volt ugyan kötve, hogy minél kevesebbet mozgassa, de neki aztán beszélhetett bármelyik orvos. Pedig egy ficam is tud fájni, még akkor is, ha már helyrerakták a vállát.

- Ne vedd magadra. – szólalt meg Yoongi. – Átléptek egy határt, és erre senki sem számított.

- Huszonhárom emberem halt meg és ne vegyem magamra? – csattant fel Kook. – Még arra sem adtak esélyt azok a rohadékok, hogy tisztességesen haljanak meg. Inkább egy istenverte tömegsírt csináltak!

A szobában csend volt. Senki sem mert megszólalni. A hatalomért vívott harcokban, mindenki megtett mindent, hogy végül az ő kezébe kerüljön a győzelem. Kémkedések, gyilkosságok, tűzpárbaj és beépülések. A sor végtelen is lehetne, de nem volt az. Voltak ugyanis olyan dolgok, amik kimondatlanul is, de betartás kerültek. Ezek közül az egyik az volt, hogy ha harcra kerül a sor, akkor csak kézifegyvereket használnak. A bombák és gránátok olyan erővel rendelkeznek, amik ellen senki sem tudott védekezni, a hatásuk pedig azonnali és pusztító. Semmi esély ellenük kiállni és tisztességesen felvenni a harcot. Teljesen elképzelhetetlen volt, hogy két fél bombákkal arasson győzelmet, ilyen formában. Persze előfordult egy-két kisebb robbantás, amik egy- egy autóra koncentrálódtak, és a benne ülő egy-két személyre, de ezeket a támadásokat is olyan retorzió kísérte, hogy a csoportok nem mertek nagyobb eszközökhöz folyamodni. Ezek a harcok nem országok között zajlottak, hanem csoportok között, városokban, civilek körülvéve. Egy ekkora kaliberű dolog nagyon sok mindenkinek feltűnt volna, köztük a rend őreinek, akik már szinte megszállottan üldözték a rosszfiúkat.

Röviden, a Mamba bombatámadása, amivel felrobbantották az épületet, egy aljas és alattomos húzás volt a részükről. Olyan, amiből még kiutat sem hagytak a Hollóknak.

Amikor akadozott a kapcsolat, és csak pár fura és recsegő szó hallatszott a fülesekben, a tartalékos csapat vezetője, Taehyung, úgy döntött, hogy közbeavatkoznak. Szerencsére jól ítélte meg a helyzetet, mert amikor odaértek, akkor robbant az épület, és hátba támadva az ellenséget, sikerült a túlélőknek menekülési utat biztosítani, hogy ne végezzék ki őket ott helyben. Legalábbis a többségüknek.

Huszonhárman haltak meg a robbantásban, tizenkilencen pedig megsérültek, köztük tizenegyen súlyosan, mint Namjoon is, a többiek pedig kisebb sérüléseket szereztek, amikor beomlott az épület teteje, maga alá temetve a menekülő Hollókat.

Jungkook forrt a dühtől. Minden egyes sejtje pattanásig feszült, és azzal fenyegetett, hogy felkel és meglátogatja a Mambát, majd kivégez, amennyit csak tud. Nem tudta elviselni a kudarcnak ezt a gerinctelen formáját.

- Tudsz valamit mondani az átkozott szerkentyűidről? – fordult Kook, Jin felé. – Miért krepáltak be?

- A bombákat távirányítással aktiválták. – válaszolta Jin. – Ami majdnem megegyezett a mi frekvenciánkkal. Ez zavart be. Azt nem tudom, hogy szándékos volt-e a részükről vagy pofátlan véletlen.

- Nem hiszek a véletlenekben! – villantak meg Jungkook szemei. - A sérültek? – kérdezte kicsit higgadtabban.

- Túlélik. – válaszolta Hobi. – Namjoon és Taehyung még bent lesznek egy darabig. – sütötte le a szemeit, mintha csak rossz választ adna, amit maga sem hisz el.

Jungkook felállt a székről, és pár tétova lépés után, amit a szédülése okozott, végül hangos döndüléssel csapta be maga mögött az iroda ajtaját. Nem akart látni senkit. Nem akart a szemükbe nézni és meglátni benne a fájdalmat, a csalódottságot. Abban a pillanatban, amikor belépett a szobájának magányába, mindent megadott volna azért, hogy ha ő is ott maradt volna a romok alatt. Akkor vége lett volna mindennek. A felelősségnek, a döntéshozataloknak, a választásoknak, a folytonos készenlétnek és gondolkodásnak. Csak a színtiszta semmi maradt volna számára, amire most mindennél jobban vágyott. Az utóbbi időben egyre többször. Tudta, érezte, hogy lassan elveszíti önmagát, hogy végül csak egy üres test marad belőle, ami már csak automatikusan cselekszik, anélkül, hogy tekintettel lenne másokra. Csak a hatalom fogja majd érdekelni, és azt minden más elé fogja helyezni. Képes lesz embereket feláldozni a semmiért, és nyugodtan végignézni a halálukat, amit ő csak egy kis veszteségként fog elkönyvelni, ami a javát szolgálja.

Nem akart ilyenné válni, de tudta, hogy elkerülhetetlen. Végignézte, ahogyan az apja elveszíti a lelkét, ahogy sorban tűntek el mellőle a szerettei, a barátai és minden olyan ember, aki kicsit is fontos volt számára, és akikkel egy évtizede harcolt együtt. Bármilyen fegyelmezett vagy erős az ember, ez teljesen kicsinálja a szívét és a lelkét is egyaránt.

Minden egyes nap, minden egyes rohadt nap emlékeztette magát arra, hogy ő ember. Egy érző ember, aki nem csak a saját érdekében hoz döntéseket, hanem több ezer embert tart szem előtt, mielőtt cselekszik. De hiába az egész, ha egyetlen rossz döntése, értelmetlen halálba küldi az embereit.

Gyengének érezte magát, és azt is tudta, hogy ha egyszer hagyja, hogy ez a gyengeség eluralkodjon rajta, akkor semmi sem fogja őt visszatartani attól, hogy a vége totális összeomlás legyen. Pont azért mert gyenge. Nem lesz mellette egy erős kéz, ami visszarántja majd. Nem lesz mellette legalább egy olyan ember, aki feltétel nélkül elfogadja, amikor rájön, hogy belül egyáltalán nem az, akinek kívülről látszik.

Mindezen gondolatok ellenére, kezet fogva a gyengeségével és a bizonytalanságával feküdt le minden este, majd száműzte őket a gondolataiból minden egyes reggel, még a szobájának falai között. Elzárta őket a következő találkozásukig, amikor ismét meg kell küzdenie velük. Egyedül.

- Jó reggelt! – köszönt rá Yoongi, amikor belépett az irodájának az ajtaján.

- Reggelt... - mormolta vissza, és egy pillantást vetett a széken ülőre, aki éppen a karját kezelte le, amin egy kisebb égési sérülés éktelenkedett. Szerencsére nem volt súlyos. A feltörő lángok csak megnyaldosták, de elpusztítani nem tudták. Jungkook megkönnyebbült egy kicsit, úgy ült le az asztalhoz.

- Biztos, hogy be akarsz menni? – kérdezte Yoongi, felpillantva a főnökére. – Pihenned kellene még. Nem tesz jót a karodnak, ha folyton mozogsz.

- Majd eldöntöm, hogy mi tesz jót, de kösz, hogy aggódsz. – szólt vissza, kicsit epésebben, mint akart. Nem Yoonginak szólt, csak egyszerűen képtelen volt az érzéseit kontrollálni.

- Már beszéltem az orvossal. Életben maradnak. Erősek.

- Mert Hollók. – mormolta Kook, majd fel is pattant a székről. – Induljunk!

- Még nincs látogatási idő. – hívta fel a figyelmét Yoongi a szabályokra.

- Szarok a látogatási időre. Oda akarok menni, és oda is fogok! – felelte Jungkook megállás nélkül. – Szólj Hobinak is. Biztos látni akarja őt.

- Rendben. – sóhajtott Yoongi beletörődően, majd elővette a telefonját, így pár perc múlva már a kocsiban ültek, és a kórház felé tartottak.

Jungkookot mindenki ismerte az emeleten. Az orvosok a kihívásokból, ami főleg abból állt, hogy megfenyegetett mindenkit, hogy ha nem mentik meg az emberei életét, legyen szó bármilyen sérülésről, akkor ők is ugyan olyan sorsra jutnak. Néha tényleg nagy kihívás volt eleget tenni a kérésének, és mindig meg is tettek mindent, hogy teljesítsék. A nővérkék meg... kit ne érdekelne egy sötét, alvilági alak, aki, ha nem azzal foglalkozna, hogy lépten-nyomon harcba keveredjen, akkor tuti biztos, hogy magazinok címlapján, óriásplakátokon, reklámokban és kifutókon köszönne vissza. A hűvös személyisége, szikrázó fekete szemei, tökéletes teste, és mély, karcos hangja mindenki figyelmét felkeltette.

Most is csendben állt, és komoly arccal hallgatta az orvos beszámolóját. Egy arcizma sem rezzent, amikor a Doki felsorolta a betegeket, a diagnózisokat illetve az állapotukat. Pedig belül remegett és ordított a dühtől.

- Páran, napokon belül hazamehetnek, csak felületi sérüléseik vannak, amiket elláttunk, így az otthonukba lábadozhatnak. És tanulva az elmúlt évekből, úgysem maradnának itt tovább, mint szükséges. – sorolta a Doki. – Vannak még törések és egyéb lőtt sebek, őket megfigyelés alatt kell még tartanunk.

- Namjoonnal mi a helyzet? – kérdezte Yoongi.

- A műtét jól sikerült. Szerencsére a törött borda nem szúrta át a tüdejét. Őt még bent tartjuk egy darabig, de amint elkezd gyógyulni, őt is hazaengedjük. – válaszolta az orvos.

- Taehyung? – kérdezte Hobi.

- A golyó a combartériát érte. Őszintén megmondom, hogy nem sokon múlt, hogy elvérezzen. Még mindig vért kap, és infúzióra van kötve. Megúszta maradandó sérülés nélkül, szerencsésen kiszedtük a lövedéket. Ha nem lesz szövődmény, akkor ő is hazamehet pár napon belül. – engedett meg magának egy kis mosolyt a Doki biztatásképpen, de a többiek valahogy nem tudták viszonozni.

Yoongi Jungkookra pillantott, majd feltette a kérdést. – Bemehetünk hozzájuk?

Az orvos meglepődött a kérdésen, de látva az arcokat és tudva, hogy kikkel beszél, egy aprót bólintott. – De kérem, ne maradjanak sokáig, pihenniük kell.

Hobi bólintott és mindannyian elindultak a kórtermek felé, amiből elég sokat ők foglaltak le jelenleg. A legtöbben két-három ágyas szobákban voltak, és amikor Jungkook belépett hozzájuk, a kellemes meglepetés hatására mosoly ült ki, a meggyötört arcokra. Kook úgy érezte, hogy nem érdemli meg azt a reakciót, amit tőlük kapott. Mindenki örült, hogy épségben van a Főnök, de a félre sikerült akcióról senki sem beszélt vagy kérdezett. Annak nem most volt itt az ideje.

Taehyung éppen aludt, mert a vérveszteségtől legyengült, de az arcának a színe kezdett visszatérni. Namjoon pedig, hűen magához, műtött bordával dolgozott az ágyon. Jungkook kiszedte a kezéből a laptopot, amit isten tudja honnan szerzett pár óra leforgása alatt, és megparancsolta neki, hogy ne merjen felkelni az ágyból, a munka pedig végképp eszébe se jusson. Nam, morcos beletörődéssel az arcán feküdt vissza az ágyra, és úgy duzzogott, mint egy tini, miközben azt mondogatta, hogy nem ér rá lábadozni.

Egy személy maradt még, akit Jungkook meg akart nézni.

- Egyedül megyek be. – szólalt meg az ajtóban, mire Yoongi és Hobi vettek egy szó nélküli hátra arcot.

A szobába belépve gépek csipogása fogadta. A kivételesen, felhők mögül elő bújó nap bevilágított az ablakon. Az ágyon egy fiú feküdt. Mozdulatlanul. Nyakig fehér takaró borította, csak az egyik keze látszott ki, ahová az infúzió volt bekötve, és lassan csepegett a mellette lévő állványról. Kook közelebb sétált, egészen az ágya mellé.

- Szia. – köszönt a fekvő alaknak, de az nem köszönt vissza. Fejét kötés borította. Az orvos szerint nem komoly, csak felületi égési sérülések érték az arcát, a felcsapó lángok miatt. Nyomtalanul el fog múlni. Csak lehunyt szemei, és lehetetlenül vastag ajkai látszottak ki a kötés alól, amik között műanyag csövek tűntek el.

Mikor akarsz felkelni? – kérdezte, a számára ismeretlen embertől. – Jimin? Ugye?

Jungkookban hirtelen bennakadt a levegő és megremegett az emléktől, amiben egy fekete ruhás Holló rohan felé, majd taszít rajta egyet és kizuhan az ablakon. Az esés fájdalmasan ért véget, a válla kificamodott, és abban a pillanatban fel sem fogta, hogy még szerencsésen megúszta. Csak amikor felfoghatatlan módon, robbanások sorozata következett, majd többen jöttek, akik védték és magukkal rángatták egyszerre, jött rá, hogy megmentették az életét.

És nem csak az övét. Az ágyban fekvőnek volt köszönhető, hogy annyian túlélték. Mert, bár bizonytalanul ugyan, de hallgattak rá, és többen is elhagyták az épületet, mielőtt bekövetkezett a katasztrófa.

Jimin kevésbé volt szerencsés. Majdnem az életét adta azért, hogy minél több embert értesítsen. Ő ugyanis nem ugrott. Amikor Jungkook visszanézett, látta, hogy az ablakban áll, majd a robbanás hatására, lángokkal körülvéve zuhan ki az épületből. A nyomás nagyobb sebességgel lökte ki, így az érkezés szerencsétlenebb volt. A fejét érte egy ütés. Azóta sem ébredt fel.

Az orvosok bizakodóak voltak, mert az agyműködése rendben volt, és azt mondták, csak erős agyrázkódás érte. De Kook türelmetlen volt. Beszélni akart vele és látni akarta a fiút, akinek megannyian köszönhetik az életüket.

Jungkook lehajolt, és Jimin mellett két oldalt megtámaszkodva, közelről nézte a befáslizott arcot. Arca egy pillanatra eltorzult a vállába nyilalló fájdalomtól, de úrrá lett magán. - Tényleg nem gondoltam, hogy így hálálod meg, hogy kihoztunk onnan és életben hagyunk. – suttogta a mozdulatlan testnek. – Sőt, azt hiszem, hogy túl is teljesítettél.

Pár pillanatig bírta csak a fájdalmat, azután kénytelen volt felegyenesedni. Végignézett a gépeken, a szobán, végül a fiún, akinek a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, majd elhagyta a szobát.

- Bassza meg! Megint túléltem... - ezek voltak az első, tiszta gondolatai. Csak feküdt az ágyon csukott szemmel, és számolta a mellette lévő gép, idegesítő pittyegését. – Nem hálából csináltam, te idióta. – nevette el magát belül, majd ismét elragadta a pihentető álom.