- Nem kizárt, hogy már napi huszonnégyben figyelik a helyet. – állapította meg Nam. – Hogy juttassunk be embereket feltűnés nélkül? - tanakodott a papír fölött. A Mambás fogolytól kapott információ miatt gyűltek össze, hogy megbeszéljenek egy tervet, amivel keresztülhúzhatják a tervüket, és amiből ők nyertesen tudnak majd kijönni.

- Mi lenne, ha simán odamennénk? – kérdezte Tae. – Nem értem, hogy miért kell előlük bujkálnunk. A mi raktárunkról van szó, ha nem tévedek.

- Az nem olyan izgalmas. – vigyorgott Kook. – Szeretek meglepetésként hatni az ellenfeleimre.

- Ezt tudjuk. – forgatta meg a szemeit Yoongi.

- Szóval? Akkor mi a terv? – kérdezte Hobi.

- A következő egy hétben, még két szállítmány érkezik oda. Ezt feltehetően ők is nagyon jól tudják. – magyarázta Kook. – Ebből kifolyólag, a héten folyamatosan fogunk embereket beszivárogtatni a helyszínre.

- Az ott lévő embereket pedig lecseréljük. – lesett bele a jegyzetekbe Jin. – Mindegyikük megbízható Holló, így nem fognak kiszivárogtatni semmit, ha még lenne kém valahol.

- Az sem probléma, ha megneszelik, hogy tudunk valamit. És az ottani embereinket is nyíltan fogjuk lecserélni, így arra koncentrálnak majd, nem pedig a titokban elbújtatott egységeinkre. – mondta Kook.

- Hány Hollót akarsz odaküldeni? – kérdezte Yoongi.

- Minimum ötvenet az épületbe, és még ötvenet készenlétbe állítunk. – válaszolt Kook. – Az emberekkel küldjetek ellátmányt is. Ne szenvedjenek hiányt semmiben. Jó formában kell lenniük.

- Intézem! – bólintott Namjoon.

- Tae! Te viszed át a szállítmányokat az emberekkel együtt! – szólította meg Kook.

- Rendben! – bólintott Taehyung.

- Koncentrálnod kell, mert nem tudhatjuk, hogy mikor gondolják meg magukat és váltanak stratégiát. – tette még hozzá Jungkook.

- Alap! – bólintott ismét Taehyung.

- Hobi! Te nézd át a felszerelést! Nem akarok egyetlen hibát sem, ami a felszerelés minőségéből fakadna. Soron kívül cseréljétek le ami nem megbízható, illetve a privát fegyvereket is nézd át, ha van rá lehetőség.

- Vettem!

- Namjoon! Tiéd az útvonalak meghatározása, és az egységek elosztása. Azt akarom, hogy mindenhol legyen szemünk, és mindenről tudjunk. Dolgozz össze Jinnel.

- Meglesz!

- Yoongi! Te válogasd ki a tíz legmegbízhatóbb emberünket. Ők vezetik majd a csapatokat, de egyelőre csak őket avasd be részletesen.

- Már meg is vannak!

- Oké! – sóhajtott Kook, miközben hátradőlt a széken. – Akkor most igyunk valamit, mert megveszek a fejfájástól!

- Javíts ki, ha tévedek, de az alkoholtól nem biztos, hogy jobb lesz. – tájékoztatta Taehyung.

- Bánja a faszom, de legalább beájulok tőle. – válaszolta Kook.

- Főnök! – szólalt meg Hobi egy kis töprengés után. – Magammal akarok vinni valakit. Lehet?

- Kit? – kapott rá a témára Tae.

- Az új fiút. – válaszolta Hobi egyenesen.

- A pincelakót? Meg akarsz halni? – tette fel a kérdést Yoongi.

- Akar a tököm. – válaszolta Hobi. – De valahogyan tapasztalatot kell szereznie, és ez egy jó alkalom lenne. A keze is meggyógyult. Lőni pedig tud, mint utóbb kiderült.

- Nem hiszem, hogy megfelelő alkalom lenne. – egyenesedett fel Namjoon is.

- Ennél már csak rázósabb összetűzéseink lesznek a jövőben. – kontrázott rá Hobi. – Ha kezdeni akarunk vele valamit, akkor tapasztalatot kell szereznie valahogyan.

- Ennyire megbízol benne? – kérdezte Jungkook.

- Igen! – vágta rá Hobi hezitálás nélkül.

- Szükségünk lesz rád, te meg bébiszittert akarsz játszani? – kérdezte Tae is, kissé csalódottan.

- Nem lesz szüksége rá. – fordult felé Hobi, hogy nyomatékosítsa a szavait, majd pár pillanat csend következett. Reménykedve fordult a főnöke felé. Tisztában volt vele, hogy milyen rizikós a kérése, de meg kellett próbálnia. A többiek semmibe se nézték Jimint, és igaz, hogy ő sem ismerte teljesen, de adni akart neki egy esélyt, hogy bizonyítson.

- Rendben. – szólalt meg végül Jungkook. – A többi csoporttal mi a helyzet? – váltott is témát egyből Jungkook. Nem akart tovább gondolkodni a dolgon. Az ő gondolataiban az keringett, hogy ha a fiú önként meg akar halni, akkor nem áll az útjába, és ha előtte megöl pár Mambást, akkor még áldását is adja rá.

- Még dolgozunk az ügyön. – felelte Nam. – Azok a csoportok, akik megkörnyékezhetőek, túl kicsik, és félnek beleszólni a hatalmi harcokba, főleg úgy, hogy nem biztosak a kimenetelükbe.

- Miben nem biztosak? – kérdezte Kook felvont szemöldökkel. – Számomra egyértelmű, hogy csak egy végkifejlet lehetséges. – mosolyodott el, amiben a többiek követték, mint egy néma megegyezésképpen.

- Hobi! – szólt utána Jungkook a megbeszélés végeztével, amikor már éppen távozni készültek.

- Főnök? – fordult vissza az ajtóból, ahol éppen Yoongi lépett ki utolsóként, majd becsukta az ajtót.

- Tisztában vagy vele, hogy ez az egész a te felelősséged? – kérdezte Kook, a lehető legkomolyabban. – Bármi is történik ott, kettőtökkel, azért neked kell majd felelősséget vállalnod!

Hobi, vett egy mély sóhajt. – Tudom. – mondta halkan.

- Rendben. – intett Kook, hogy távozhat. – Vigyázz magatokra. – szólt még utána, mielőtt elengedte.

- Rendben. – mosolygott vissza Hobi az ajtóból, és vegyes érzések közepette indult a dolgára.

***

A napi rutint, és a házban élők menetrendjét már fejből tudta. Akkor is megjegyezte volna, ha nem akarja, hogy mely napokon vannak az értekezletek vagy elszámolások. Melyik napokon vannak gyakorlatok és megbeszélések. Ameddig gipszben volt a keze, nem igazán rosszalkodhatott, így inkább csak megfigyelő pozícióba helyezte magát. Éppen ezért tűnt fel neki, hogy egyik reggel, a szokásosnál is nagyobb volt a zsongás. Sőt, még pár idegen arcot is felfedezni vélt, akik ki-be járkáltak a házban. Az ebédlő viszont csendes volt, amikor leült az egyik asztalhoz, hogy megebédeljen.

- Készen vagy? – hozta rá a frászt Hobi, aki a háta mögé settenkedve verte vállon.

- Nem! Mi a francra? – kérdezte Jimin, miután lenyelte a falatot.

A férfi szélesen elvigyorodott. - Velünk jössz! – mondta vidáman, majd helyet foglalt ő is az asztalnál?

- Hova? – kérdezte Jimin meglepetten. Addigra már kiismerte annyira az előtte ülőt, hogy tartott a meglepetéseitől.

- Lesz egy kisebb balhé. Egy hét múlva. – magyarázta Hobi, és elcsent egy falat húst Jimin tányérjáról.

- Nem mintha ellenemre lenne, de nem korai? – kérdezett újból Jimin, és már a tányért is félre tolta, hogy a vele szemben falatozó férfira koncentráljon.

- Valahol el kell kezdeni. – vonta meg a vállát Hobi, majd maga elé húzta a tányért, és elkezdett enni a fiú maradékából. – Ezen kívül nem támadásról van szó, hanem védelemről, és végig mellettem leszel. Elég jó helyünk lesz, csak lőni kell majd.

- A többiek mit szóltak? – kérdezte Jimin.

- Természetesen nem támogatták. – vágta rá Hobi. – De ők nem láttak lőni és nem is ismernek. Részünkről nem lesz közelharc, és ha valami balul sülne el majd kimentelek. De nem fog! – szegezte le komolyan.

- Biztos vagy benne?

- Nem! – csóválta meg a fejét Hobi. – De muszáj így hozzáállni, különben meg fognak bénítani az érzéseid. Ha már itt tartunk... tényleg képes vagy fegyvert fogni és el is sütni, ha kell, ugye?

- Ha nem bízol bennem, akkor miért akarsz magaddal vinni? Lehet, hogy téged foglak lelőni... - vonta meg a vállát Jimin.

- Te nem fogsz lelőni engem. – mondta teljes bizonyossággal a férfi. – Megbízom benned, csak nem tudom, hogy mennyi rutinod származik abból, hogy megöltél pár embert. Mivel velem leszel, tudnom kell, hogy mire készüljek, mind a kettőnk biztonsága érdekében.

- Tudom, hogy mit kell tennem. – felelte Jimin, nyugodt és magabiztos hangon.

- Remek! – pattant fel Hobi az asztaltól. – Akkor mehetünk?

- Akkor megismétlem a kérdést... - tette karba a kezeit Jimin. - ... Hova akarsz elcipelni már megint?

- Kész az egyenruhád! – mosolygott sejtelmesen Hobi.

Alig egy óra múlva, megint azon a bizonyos lépcsőn sétáltak lefelé.

- Egész gyorsan kész lettél. – bólogatott elismerően Hobi, ahogy végignézett az éppen próbáló fiún.

- Olyan pöttöm ez az ember, hogy nem kell sok anyag hozzá. – mondta teljesen komolyan Marius, mire Jimin felé villantott egy gyilkos tekintetet. – De elképesztően arányos a teste. – szépített a férfi.

Jimin még begombolta azt a pár gombot, ami a felsőjén volt, majd a tükörbe nézett. Tetszett neki a látvány. Tetőtől talpig feketében volt. Mariusnál minden megtalálható volt, ami az öltözetéhez kellett. Bakancs, mellény, póló, pulcsi, nadrág, öv, sőt, még dögcédulák is, amire kérésre bármit belekarcolt. A bakancsot mintha a lábára öntötték volna, a nadrág kényelmes volt, a felső pedig vastagsága ellenére szellős.

- Patent! – örvendett Hobi. – Majdnem Holló vagy.

- De csak majdnem... - sóhajtott Jimin.

- A karbantartása nem igényel különösebb figyelmet, mivel az anyaga strapabíró. Nem teljesen vízhatlan, mert akkor az anyag merevebb lenne, ami éles helyzetben kényelmetlen. Ezek már béleltek, mert elég szar idő van odakint, viszont szellős, ha épületen belül kellene tartózkodni. – magyarázta a férfi elégedetten.

- Kösz Marius! – ráztak kezet az elvégzett munka tiszteletére – Az utalást Jin intézi, mint mindig. A többi cucc is kész?

- Persze! – vágta rá Marius, majd elment, és egy nagy dobozzal tért vissza.

- Ezek mik? – tekintett oda végre a saját tükörképéről Jimin.

- Csak pótolni kell pár dolgot. – magyarázta Hobi, miközben belenézett a dobozba. – Nem mindig ússzuk meg ép bőrrel. Kösz Marius! Jimin, öltözz át, mennünk kell!

- Hová ilyen sietősen? – érdeklődött a fiú.

- Ha velünk jössz, akkor nem ártana beavatni téged a részletekbe. Erre pedig már csak egy hetünk van. Szóval nem bánnám, ha igyekeznél. – válaszolta Hobi.

***

- Így már érthető? – kérdezte Hobi, miközben a raktár tervrajza felett görnyedtek a fiú szobájában.

- Értettem én elsőre is, nem vagyok hülye. – tiltakozott Jimin. – Egyedül azt nem értem, hogy miért bent. Totálisan be leszünk kerítve. – csóválta meg a fejét.

- Az meglehet. De ezt a Mambások nem fogják tudni, egészen addig, amíg be nem hatolnak az épületbe. Onnantól kezdve pedig már ők lesznek csapdában. – magyarázta Hobi.

- Felfogtam. – mondta megadóan Jimin, majd eltolta a tervrajzot. Egész délután felette ültek, és Hobi minden apró részletet elmagyarázott neki, az óra pedig már lassan az éjfélt mutatta. Pár napja volt felkészülni arra, amit a többiek már hetek óta tervezgettek. Igaz, hogy tényleg nem lesz majd más dolga, mint pufogtatni a fegyvert, és Hobi is tartotta a szavát, tehát nem a kereszttűzben lesznek, de, valahogy rossz érzése volt az egész akcióval kapcsolatban. Ő egyenes ember volt. Amikor megölte azt a pár Mambást, akkor is csak egyenesen besétált és lelőtte őket. Nem kerített semminek akkora feneket. Ha valamit meg kell tenni, akkor meg kell tenni.

Pont ezért volt hatalmas bajban. Ugyanis nem tudta összerakni a gondolatait a saját kis tervéről sem. Merthogy azt sem lehetett csak úgy, egy csapásra megoldani. Időt kellett rá szánnia, minden bábut felállítani és alaposan kiszámolni a lépéseket, reakciókat. Csakhogy, ehhez pedig meg kellett ismernie az ellenfeleit és a társait is. Az elsővel nem volt gond, de ami a társakat jelenti... elég szar pozícióból indult. Párszor megpróbált az ott élő emberekkel kommunikálni, de valamiért abban a rohadt nagy házban, érthetetlen módon, mindig eltűntek az emberek, és valamiért mindenkinek sürgős dolga akadt a semmiből. Jimin tudta, hogy ez a bizalom hiányából fakad, és abból, hogy nem sok jelentőséget tulajdonítanak az ott tartózkodásának. Egyedül Hobi volt az, aki megpróbálta kiismerni őt. Viszont ezt sem hagyhatta. Neki kellett megismerni a leendő sakkbábuit, és nem fordítva.

- Te velem fogsz jönni, és talán még valaki csatlakozik hozzánk, de ez még Yoongitól is függ. – folytatta a magyarázatot Hobi. – Közelharcban mennyire vagy jártas?

- Egy kicsit. – vette félvállról a kérdést Jimin.

- Szóval egy kicsit? – tűnődött el Hobi. – Ha a kicsi nálad annyit jelent, amennyit a fegyverhasználatodról mondtál, akkor feltételezem, hogy eléggé.

Jimin csak megeresztett egy fáradt mosolyt a jelenlegi kínzója felé.

Hobi némán vizsgálta a fiú arcát. - Biztos, hogy akarod? – kérdezte, ismét komoly hangot választva a beszélgetéshez.

- Már nincs választásom. – válaszolta Jimin. – Vagy, ha azt mondanám, hogy én ebből nem kérek, akkor hagynátok kisétálni innen?

- Még lehet. – válaszolta a férfi, de a tekintetében még ott lebegett az előző kérdés, mert a válasz nem volt kielégítő számára.

Jimin hátradőlt az ágyon, és a fehér plafont kezdte el bámulni, miközben válaszolt. - Születésemtől fogva úgy nőttem fel, hogy tanúja voltam annak, hogy mit tartogathat ez az élet számomra vagy mások számára. Láttam, hallottam és éreztem olyan dolgokat, amiket egy gyereknek vagy felnőttnek sem lenne szabad. A rabja lettem. És nem azért mert ezt akartam. Nem én választottam ezt az utat magamnak, hanem megtették helyettem. Azzal pedig már rég elkéstem, hogy új életet kezdjek. Vannak dolgok, amiken nem változtat az sem, ha a világ másik felén élem tovább az életem. Van, amit meg kell tennem, ha akarom, ha nem. Szóval a válaszom igen! Ennél jobban még semmit sem akartam!

- Sosincs késő változtatni. – mondta Hobi, miután megemésztette a hallottakat.

- Te le tudnál állni, Hobi? – kérdezte, de egyből meg is válaszolta a kérdést. – Nem. Leghamarabb akkor fogsz elgondolkodni rajta, amikor vén szivar leszel már, és úgy fog remegni a fegyvert tartó kezed, hogy még egy elefántot is képtelen leszel eltalálni a távcsöves puskáddal, két méterről. – kuncogott halkan.

- Mondasz valamit. – nevetett fel Hobi is. Aztán rájuk telepedett a csend. Mind a ketten a saját maguk kis életén merengtek. Választási lehetőségeket kerestek, amit megragadhattak volna. Hobi talált is, nem keveset. De ahányszor csak átgondolta, arra a következtetésre jutott, hogy ugyan azt az utat járná végig újra, amit már maga mögött hagyott egyszer. Jimin viszont nem talált semmit. Semmit a világon, ami kiutat jelentett volna.

A napok ismét lassan teltek, de most az unalom mellé vegyült egy kis izgalmas várakozás is. Egy kis feszültséggel teli türelem, amit muszáj volt valahol levezetnie. A gipszet két hete vették le a kezéről, azóta napi szinten tudott rendes gyakorlatokat végezni, amiért nagyon hálás volt, ugyanis előtte csak olyan gyakorlatokra volt képes, amikhez nem volt szüksége a másik kezére is. Viszont elégedettséggel töltötte el, hogy az állóképességét majdnem teljesen visszaszerezte.

Az az egy hónap bezártság nagy hatással volt a testére. A fogva tartása alatt, eleinte, hogy lekösse magát, gondolataiban különféle módon kínozta és ölte meg a fogva tartóit. Azután pedig, egyszerű terveket eszelt ki, hogy ha végre kiszabadul, akkor hogyan fog visszamenni és mindenkit kinyírni. De pár hét után az éhség, a kiszáradás, és a sötétség addig hajszolta, hogy végül már gondolkodni is képtelen volt rendesen. Izmai legyengültek ugyan, de nem épültek le teljesen. Egy kis munka kellett csak hozzá, hogy megfelelő táplálkozás és testmozgás mellett újra önmaga legyen.

Hobi minden egyes nap megkereste, és újra meg újra átvették az egész tervet. Kidolgozott számára egy menekülő útvonalat is, ha úgy adódna, hogy egyedül kell menekülnie. Még két nap volt az akcióig, amikor a férfi egy kis táskával a kezében jelent meg a szobája előtt, majd lehívta a lőterembe.

- Ha nincs rendes fegyvered, akkor tuti mind a ketten elpatkolunk. – mondta mosolyogva, majd Jimin kezébe adta az új fegyverét, és bátorította, hogy próbálja is ki. – Nem a legújabb darab, de nekem az egyik kedvencem, a megbízhatósága miatt. Úgy gondoltam, hogy nálad jó kezekben lenne. Az akcióra másikat kapsz majd.

Jimin a kezébe vette a fegyvert és egy pillanatra elgondolkodott. Meg sem tudta számolni, hogy mennyi fegyvert tartott már a kezében, és mennyivel lőtt is, de egyik sem volt a sajátja.

Az utolsó napon kihalt a ház. Szinte egy lelket sem látott sehol. Kivéve a szokásos embereket, mint Hobi, Yoongi, vagy a mindig mereven őt figyelő Namjoon. Az előbbit el is kapta, hogy érdeklődjön, miért lett olyan üres a Fészek.

- Ez egy szokás. – magyarázta. – Lehet, hogy ez lesz az utolsó bevetésük, így vannak dolgok, amiket még előtte elintéznek.

- Elköszönni meg hasonlók? – kérdezte Jimin, bár volt egy olyan sejtése, hogy a válasz igen lesz.

- Például. – bólintott Hobi, igazolva a fiú megérzéseit. – Vannak itt olyanok, akiknek családja van. Vagy barátaik, akik teljesen hétköznapi életet élnek. De olyanok is vannak, akik csak a feszültséget vezetik le ilyenkor. – húzta egy sokatmondó vigyorba a száját. – De ma már tilos inni, mert tiszta fejre lesz szükségünk holnap.

- Te nem mész sehova? – tudakolta Jimin.

- Mint azt már mondtam, nekem ők a családom. Másom nincs. – válaszolta Hobi. – Legkésőbb este hétig mindenkinek vissza kell érnie, mert nyolckor lesz az utolsó megbeszélés. Érted majd én jövök holnap. Ha lehet, akkor ne kószálj el.

Jimin bólintott, majd külön váltak a folyosón. Még bement a konyhába és magához vett egy kis harapnivalót. Jobban mondva édességet. Finom, puha marcipángolyócskák, kissé kesernyés, roppanós étcsokival bevonva. Hobi volt oly szíves, hogy egyszer felajánlotta neki, hogy bármikor ehet az ő kedvenc édességéből, és amikor Jimin is megkóstolta, azonnal az ő kedvence is lett. Egyet gyorsan ki is csomagolt és jóízűen nyammogta, a másik tízet pedig felmarkolta, majd elindult velük vissza a szobájába. Alapesetben az állóképességét és az erejét kellett volna még egy kicsit edzenie, de Hobi szavai az utolsó napról kissé eltérítették a helyes útról. Imádta azt az édességet, de ritkán engedte meg magának, viszont ezzel az indokkal remek lehetősége nyílt egy kis falánkságra. A lépcső tetején azonban megtorpant. Minden kihalt volt a szobák szintjén is. Valami megmagyarázhatatlan indíttatásból a helyes irány helyett, a nyugati folyosón indult tovább. Felnézett és rámosolygott a kamerára. Már nagyon jól tudta, hogy a kütyünek volt egy kis holttere. Alig negyven centi, de neki pont elég volt ahhoz, hogy elosonjon.

Csendben lépkedett a folyosón, minden neszre odafigyelt, de egy sem onnan származott, inkább a földszintről vagy a szabadból. Végül megállt egy ajtó előtt. Sosem látta Őt oda bemenni vagy kijönni, de érezte, hogy jó helyen jár. Még pár percig állt, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg nincs ott senki, csak azután ment be. Tehetség kellett ahhoz, ahogy ők ketten elkerülték egymást. Persze volt, hogy az ablakból látta, ahogy a Főnök beszáll egy autóba és elhajt, vagy a földszinti folyosón, ahogy az irodájába igyekszik, de ezeken kívül semmi sem történt.

A szobában félhomály volt. Az összehúzott sötétítő elnyelte a beáramló fény jelentős részét. Kellet pár pillanat, mire a szeme hozzászokott a változáshoz. Az ő szobájához képest, sokkal tágasabb tér fogadta. Az egyik falnál egy hatalmas franciaágy volt, mellette éjjeliszekrények. Pár fotel és egy dohányzóasztal, meg egy nagyobb gardróbszekrény. Ezeken kívül semmi extra nem volt a szobában. Csupasz fehér falak, sötét színű ágynemű, egy ágyon hagyott fehér ing nyakkendővel, egy hanyagul levetett fekete bakancs az egyik fotel előtt. Egy frusztrálóan hétköznapi és élettelen szoba volt. Nem olyasmi, mint amire számított. Azt remélte, hogy megtudhat valamit, ami közelebb viszi őt megoldáshoz, de rá kellett döbbennie, hogy az egyedüli dolog, amire ott bukkanhatott, ami áradt a falakból és a szoba levegőjéből, az egyedül a magány volt.

Megállt a szoba közepén, és miután kinézelődte magát, adott még magának pár percet, hogy mindent megjegyezzen. Minden bútort, mindent színt, minden anyagot, minden érzést és illatot. Csak azután fordult meg és miután kilesett a folyosóra, visszament a szobájába, hogy megegye a már szinte kezébe olvadt golyócskákat.

Az este, és az éjszaka nagy része várakozással teli volt. Forgolódott, miközben többször is átvette az akció menetének rá vonatkozó részét. Hobi elmagyarázta neki azt is, hogy egyelőre csak azt részt kell megjegyeznie, de a későbbi akcióknál, már az egész forgatókönyvet tudnia kell fejből, hogy ki, mikor és hol van. Mégpedig azért, mert ha az utolsó pillanatban helyeznék át, vagy közbe jönne valami, akkor képben kell lennie a csapatok mozgásával kapcsolatban.

Elégedetten nyugtázta, hogy semmit sem felejtett el, és ha a férfi rárontana az éjjel, hogy hangosan mondja el a leckét, amit az elmúlt napokban vettek, akkor simán el tudná hadarni, hogy mit és hogyan csináljon. Pár óra alvás ellenére is már hajnalban fent volt, és úgy érezte, hogy éppen elérkezett az ideje annak, hogy végre tegyen is valami. Előhalászta a szekrény aljából, a még mindig gondosan becsomagolt egyenruhát. Bár Hobi egyenruhának hívta, Jimin inkább érezte magát kommandósnak benne, mint egy törvényen kívüli csoport egy tagjának. Ettől függetlenül tetszett neki a látvány, ami a tükörből tárult elé, miután magára öltötte. Még egy szabott öltöny sem állhatott volna jobban rajta annál, mint amit Marius remekelt a számára. Amikor végzett az öltözéssel, leült az asztalhoz, és még egyszer utoljára ellenőrizte a fegyverét. Szétszedte, és újra összerakta. Tárak és töltények hevertek az asztalon, de ahogy teltek a lassú percek, végül minden a helyére a került.

Azután, csak ült az asztalnál és kicsomagolta az utolsó kis marcipángolyócskát. Hosszan ízlelgette, miközben Hobi szavai visszhangzottak a fülében. Ő sosem gondolt olyan dolgokra, mint az elköszönés, vagy utolsó alkalom. Egyszerűen nem volt rá oka. Összesen három ember volt az életében, akik kicsit is számítottak neki. Közülük az egyik meghalt, a másikról nem tudta, hogy hol van, a harmadikról pedig fogalma sem volt, hogy él-e még. Ő sosem fecsérelte az idejét olyan szentimentális dolgokra, mint a búcsúzkodás. Lustán gyűrögette a csomagolópapírt, mígnem egy kis golyócska lett belőle, amit végül unaloműzésképpen pöckölgetett a többivel együtt. Aztán kopogtak.

- Kész vagy? – dugta be Hobi a fejét, a résnyire nyitott ajtón.

Jimin elmosolyodott. - Ennél készebb nem is lehetnék. – válaszolta, majd felállt a székről, és követte a férfit oda, ahova mennie kellett.

A szoba üresen állt. Kissé szomorkás hangulatot árasztott magából, ahogy a lakója magára hagyta. Mintha, hirtelen kiköltözött volna belőle az élet. Az ágy katonásan bevetve. A ruhák elpakolva. A szék a helyére tolva. Egyedül a kis papírgalacsinok sugallták, hogy valaki él abban a szobában, és talán az a valaki szereti az édességet. A kis csomagolópapír galacsinok. Szám szerint kilenc.

***

- Főnök! – lépett be az ajtón az egyik Mamba, hogy jelentést tegyen. – Minden készen áll. Ha kiadja a parancsot, akkor indulhatunk.

- Remek! – mondta a férfi, izgatott hangon, és elégedetten dőlt hátra a széken.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte egy másik hang, a szoba távolabbi feléből. Az alak éppen az egyik ablak előtt állt, onnan nézte a szürke ködbe burkolt tájat.

- Teljesen! – vágta rá határozottan az asztalnál ülő férfi. Hangja nem tűrt ellentmondást.

- Remélem, hogy tényleg átgondoltad, és mérlegeltél minden eshetőséget. – sóhajtott az ablaknál ácsorgó férfi.

- Ebből az akcióból csakis mi profitálhatunk, és fogunk is! – a széken ülő hangja megremegett kissé, mivel éppen a döntését vonták kétségbe. – Nem érdekel, hogy mibe kerül, de holtan akarom látni őket. Terveim vannak a jövőre nézve, és azokban nem szerepelnek azok az átkozott Hollók.

- A döntés a te kezedben van, ahogy eddig is. Nincs jogom beleszólni, hogy mit teszel, csak figyelmeztetni tudlak. Ők okosak, és rendkívül alattomosak tudnak lenni. Annyi váratlan és esélytelen helyzetből vágták már ki magukat, amikből lassan legendák születnek.

- Ebből a helyzetből nem fognak tudni meglépni. Amint beteszik oda a lábukat, aláírták a halálos ítéletüket. – vigyorodott el a férfi, majd felkelt az asztaltól, és magabiztos léptekkel távozott.