- Helló! – állt Hobi az ajtóban, széles mosollyal az arcán, és barátságosan nyújtotta a kezét Jimin felé. – Szóval újra találkozunk?

- Szia! – fogadta el kezet Jimin. Arca kissé nyúzottnak látszott a félhomályban.

- Aludni akartál? – kérdezett is rá Hobi azonnal.

- Nem igazán, csak gondolkodtam. – válaszolta Jimin. Esélye sem volt elaludni, mert alig negyedóra telt el Yoongi távozása és Hobi érkezése között.

- Remek! Az alvással ráérsz később is. Menjünk! – intett neki Hobi, majd elindultak a folyosón arrafelé, amerről Yoongival jöttek.

- Hová megyünk? - kérdezte Jimin, megállva a lépcső tetején, ahol a folyosó másik felét nézte.

- Az a nyugati szárny. A főnöké. Ha nem akarsz pár rossz pontot szerezni, akkor messzire kerüld el. – tájékoztatta Hobi, miközben felfelé mutatott, a falon lévő kamerára. – Egyébként, csak gondoltam éhes vagy. – vonta meg a vállát, miközben már lépcsőzött lefelé. – Én eléggé, ugyanis az ebéd kimaradt. Pótolnom kell.

Jimin nem mondott semmit, bár ő is éhes volt már, ezért minden további nélkül követte az idegenvezetőjét. A lépcsőforduló után, szinte bántotta a szemét az erős fény, ami a lenti folyosóról szűrődött felfelé. Még pár lépés után pedig három alak sétált el a lépcső aljánál. Egy pillanat volt csupán, de ő minden apró részletet megjegyzett.

Az egyikük Yoongi volt, hozzá már volt szerencséje. Többször is, mint kellett volna. A másik fickóval délután találkozott, amikor valakit kirángatott az egyik autó csomagtartójából. De a harmadik személy ismeretlen volt számára. Fekete haja összefogva lengedezett a fején, és irigylésre méltóan csillogott. Testtartása egyenes volt és talán kicsit merev is, mégis a mozdulataiból valamiféle finomság áradt, arcán pedig barátságos mosoly játszott. Már majdnem el is tűntek a szeme elől, amikor az idegen kissé felé fordul, miközben valamiről beszélt. Jimint takarta ugyan a félhomály, de ő tisztán látta, azokat a fekete szemeket izzani, amikor egy apró vércseppet törölt le az arcáról. Azután eltűnt.

- Na, mi az? Nem vagy éhes? – szólt vissza neki Hobi, mert észrevette, hogy a fiú lecövekelt a lépcsőn.

- De. – válaszolta Jimin, így pár perc múlva egy kisebb ebédlőben találta magát.

- Itt szoktunk kajálni. – kezdte el magyarázni Hobi. – Naponta egyszer van főtt kaja, általában délben. Délelőtt kivételével bármikor használhatod a konyhát, de úgy kell itt hagynod, hogy minden patyolat tiszta. A nagytesó mindent lát. – mutatott fel itt is a falra szerelt kamerára. – Bár nem sok időnk van itt séfet játszani. Meg van itt egy kávégép, amit térítésmentesen használhatsz. – mutatott egy kávéfőző felé.

- Értem. – nyugtázta a fiú.

Hobi a hűtőhöz sétált, majd kivett egy fagyasztott pizzát a fagyóból, meg egy másik dobozt a hűtőből. – Választhatsz, hogy melyiket kéred. Fogalmam sincs, hogy mi volt az ebéd, de egyébként jó szokott lenni. Viszont most rád nem főztek, de nagyvonalúan felajánlom neked. – vigyorgott Jiminre.

- Jó lesz az is. – mutatott a pizzára, mire a férfi kiszedte a dobozból és bevágta a sütőbe. Mozdulatai olyan rutinosak voltak, hogy Jimin biztos volt benne, hogy ezt a mozdulatsort minden második nap eljátssza. Jobbik esetben nem mindig pizzával. Nem sokára pedig már evés közben beszélgettek.

- Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol? – kérdezte Hobi majszolás közben.

- A bosszú miatt. – felelte Jimin egyszerűen.

- Ennyi? – lepődött meg Hobi. Még a villa is megállt a kezében.

- Nekem ez is elég indok. – válaszolta a fiú, majd egy újabb harapás következett a pizzából, ami fagyasztott létére nem is volt olyan katasztrofális.

- Miért akarsz bosszút állni? – kérdezett tovább Hobi?

- Anyám miatt. – vágta rá Jimin.

- Ne érts félre. Megértem az okot, de... nekem akkor is fura a hozzáállásod. – kezdte el fejtegetni a férfi. – Csak, hogy is mondjam... csatlakozni egy ekkora szervezethez, mindössze egy ember haláláért, egy kicsit, felelőtlennek hangzik számomra.

Jimin az előtte ülőre nézett. Egyrészt mérges volt, amiért egy piti kis ügynek nyilvánította az anyja megölését, másrészről viszont, ha logikusan belegondolt, akkor igazat kellett neki adnia. Az emberek általában, így vagy úgy, de meggyászolják a hozzátartozóikat, majd hosszú és fájdalmas idő után elengedik, és megpróbálnak együtt élni vele, illetve a hiányával. Naponta ezreket végeznek ki, bűnösöket és ártatlanokat egyaránt, viszont elenyésző azoknak a száma, akik egy alvilági szervezethez akarnak csatlakozni, hogy meg is bosszulják.

- Utálom őket. Mindegyiket. – mondta halkan, majd eltolta maga elől a pizzát. Mintha csak így tiltakozna, hogy nem hajlandó tovább beszélgetni.

Hobi vette az adást. – Ha befejezted, akkor körbevezetlek. – ajánlotta fel, mire Jimin bólintott egyet.

Az épületben csend volt. Csak pár emberbe botlottak bele, ahogy a folyosón sétáltak, azok is egy biccentés után továbbsétáltak.

- A földszinten vannak az irodák. – magyarázta Hobi. – Itt majdnem mindenkinek van egy sajátja, hogy azonnal intézkedni tudjon, ha úgy adódik.

- A vezetőség mi? – kérdezte kissé elviccelve Jimin, mire a férfi komoran nézett rá, de tovább sétáltak, lassan és megfontoltan nézelődve.

- Ahogy mondod. – bólintott Hobi, pedig még ő is érezte, hogy a kérdés csupán költői volt. – Fogalmam sincs, hogy meddig leszel itt, de egy valamit jól véss az eszedbe. Ez az épület, a legfontosabb hely. Ez a Hollók Fészke, amit minden karmunkkal védünk. Ha azok közül, akik itt vannak, kiderülne, hogy egyikük áruló, az a Hollók összeomlásához vezetne. – szavait, tekintetének komolysága támasztotta alá. Jimin érezte, ha ölni tudott volna abban a pillanatban, amikor azokat a szavakat kimondta, már a földön feküdne.

- Értem. – bólintott a fiú.

- Ez a főnök irodája. – mutatott egy csukott ajtóra, ami mögül hangfoszlányok szűrődtek ki. Jimin az ajtóra meredt. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy neki oda feltétlenül be kell jutnia. – Neked tilos oda belépned. Csak ötünknek van szabad bejárása, illetve azoknak, akik éppen jelentést tesznek.

Jimin bólintott, majd tekintetével még elidőzött az ajtón, csak utána lépett Hobi után, akit már majdnem szem elől tévesztett, mert ismét egy másik folyosóra kanyarodott.

- Ez itt az edzőterem. – nyitott be egy ajtón, majd felkapcsolta a villanyokat, hogy jobban lehessen látni. Bent csak a szokásos gépek voltak. Semmi extra, de feszültség levezetésnek vagy edzés szempontjából tökéletes volt. Hobi lekapcsolta a villanyt, majd becsukta az ajtót. Pár lépés után ismét egy lépcső jött, de ezúttal lefelé.

- Van egy fedett gyakorló lőterünk a pincében. – magyarázta közben. – Megmutatom, de ezt a helyet nem sokat használjuk. Előnyben részesítjük a szabadtérit, így hozzászokunk az időjáráshoz is. – folytatta a magyarázatot, majd elgondolkodott egy pillanatra. - Bár, amint eljön a rossz idő, több időt töltünk itt, mint kint. – vallotta mosolyogva, majd újabb villanykapcsolás. Ez a helyiség sem volt felszerelve semmi extrával, csak a szokásos fedett lőtér hatását keltette.

- Van még pár helyiség, de azokat egyelőre nem mutathatom meg. – mesélt tovább Hobi, miközben már Jimint kísérte vissza a szobájába. – Szabadon járhatsz az épületen belül, de a zárt ajtókon nem mehetsz be.

- Mintha betudnék. Azért vannak zárva nem? – mosolyodott el Jimin, amire egy sokatmondó és talán kicsit fenyegető pillantást kapott.

- A Fészket csak előzetes egyeztetés után hagyhatod el csak. Legalábbis egyelőre. - magyarázta tovább Hobi.

- Miért? - kérdezett közbe a fiú.

- Mert jelenleg megfigyelés alatt vagy. - kacsintott Hobi. - Sosem tudhatni, hogy az ellenség hol támad.

- Igaz. - motyogta az orra alatt a fiú.

- Holnap reggel itt vagyok érted. – mondta Hobi, már az ajtóban állva. Jimin elég értetlenül nézhetett rá, mert magyarázattal folytatta. – Nem sok csomagot láttam nálad, szóval, gondolom szükséged lesz pár cuccra.

- Kösz, de majd valahogy megoldom. – vágott közbe Jimin.

- Lóvé nélkül elég nehéz lesz. – vigyorgott a férfi. – Ne aggódj! Csak kölcsönzöm neked. Később majd visszaadod. Ezen kívül el kell mennünk, hogy méretet vegyenek rólad. – vetette még oda, miközben már távolodott a fiútól.

- Mihez kell a méret?

- Az egyenruhánkhoz! – mosolygott vissza Hobi, majd eltűnt a lépcsőn.

***

- Ez könnyen ment. – mondta Jungkook az őt követőknek, amikor becsukta maga után a Fekete Szoba ajtaját, és indultak vissza az irodába.

- Szólok Jinnek. – motyogta az orra alatt Namjoon, miközben máris a telefonján pötyögött egy üzenetet, hogy találkozzanak ott.

- Legalább egy ideig nyugtunk lesz. – szólt közbe Yoongi is. Hangja viszont nem volt túl nyugodt.

- Annyi azért kiderült, hogy egyelőre csak a Mamba vezetőinek a fejében fordult meg, hogy eltöröljenek minket, és még nem kürtölték világgá a dolgot. – mondta Nam, miközben zsebre vágta a telefont. – Lehet, hogy Daesoo egyéni akciója volt...

- Ezzel nyertünk egy kis időt. – helyeselt Yoongi. – Ha már ez az utolsó senkiházi is tudott volna róla, akkor szarban lennénk. Így legalább van időnk felkészülni.

- Ebben ne legyél olyan biztos. – vágott közbe Jungkook. – Nem tudhatjuk, hogy kik vannak beavatva és kik nincsenek. Pont ilyen okokból kifolyólag. – biccentett vissza arra, amerről jöttek, utalva a bent fekvő, és fejbe lőtt Mambásra, aki dalolt, mint a madár. – Most várunk pár napot, hogy mit reagálnak az én visszautasításomra, és pár emberük eltűnésére. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz a következő lépés.

- Remélem, hogy gyorsan reagálnak valamit. – mondta Yoongi. – Nem szeretem a tétlenséget. Töröld már meg az arcod! Még mindig véres. – szólt oda Jungkooknak, aki látatlanban próbálta letörölni az arcára nem illő anyagot. Aztán egy különös érzés fogta el. Mintha figyelné valaki. Szinte érezte egy tekintet égető pillantását, de nem volt ott rajtuk kívül senki más. Pislogott párat, hogy elkergesse a frusztráló érzést, amit sikerült is, mire az irodába értek.

- Kértek? – kérdezte Yoongi, miközben magának már töltötte is az esti alkohol adagot. Valamivel el kellett mosni a vér szagát, ami úgy érezte, hogy mindenét átjárja.

- Jöhet! – szólalt meg Kook és Namjoon szinte egyszerre, mire össze is mosolyogtak egy pillanat erejéig, pont, amikor Jin rontott be az ajtón.

- Mindjárt lemerülök! Engedj! – tolta arrébb Jungkookot, majd az asztalon heverő kanócot csatlakoztatta a laptopjához. – Ez közel volt. – szusszant fel, amikor a kis fény felvillant a töltés hatására.

- Megint elaludtál a gép felett? – kérdezte Kook vigyorogva.

- Kivételesen nem, csak már akkor vettem észre, hogy elfelejtettem feltölteni, amikor itt voltam pár szobányira. – magyarázta a számítógépzseni.

- Remek! – tapsolt egyet Kook. – Akkor visszaengednél az asztalomhoz? – emelte meg a szemöldökeit.

- Bocs Főnök! – mondta Jin, majd arrébb toporgott, és az asztal másik feléhez fordította a gépet, hogy ülve tudjon dolgozni. – Szóval? Mit tudtatok meg?

- Konkrétan semmi fontosat. Csak egy időpontot. – szólalt meg Namjoon, immár egy pohárral a kezében, amiből nagyot kortyolt. – Talán még nem késő felkészülni.

- Milyen időpont? – kérdezett vissza ismét Jin.

- Az áruló Mamba azt mondta, hogy hallott egy pletykát, miszerint jövő hónap végén ismét rajtaütést akarnak végrehajtani az egyik raktárunkon. – magyarázta Kook. – Az egyik volt ügyfelük átpártolt hozzánk, és nehezen akarják benyelni. Úgy gondolják, hogy fel kell hívniuk a figyelmünket, hogy nem szép dolog mások üzletébe belerondítani.

- Ez már önmagában jó hír. – bólintott Jin.

- Bizonyos szempontból tekintve tényleg az. – bólintott Jungkook. – Minden esetre nem kell már sokáig várnotok a harcra. Ha teljes egészében a Mambán múlna, akkor már holnap itt lennének, hogy felszámoljanak minket is.

- Én pozitívan állok a dologhoz, de nem lenne baj, ha el tudnánk húzni még egy kicsit, és megkörnyékeznénk pár kisebb csoportot is, akiknek a viszonya szintén nem túl jó velük. – boncolgatta Namjoon.

- Ha találsz még ilyen csoportot, akkor az áldásom adom rá. – bólintott Kook. – Nekem mégsem tetszik ez az egész.

- Csapdára gondolsz? – kérdezte Yoongi.

- Részben igen. – felelte Jungkook. – De inkább az aggaszt, ahogy az Öreg, lassan teljesen kivonja magát a vezetésből. Hónapok óta nem hallottam felőle. Szerintem ideje lenne randira hívnom, és vele elbeszélgetni, nem pedig a fiacskájával cseverészni a nagy semmiről. Kicsit aggaszt Daesoo önfejűsége, és hogy mi sülhet ki abból, ha még nagyobb hatalmat kap.

A következő másodpercekben mindannyian csendben ültek, a gondolataikba merülve. Egyedül Jin gépelésének kattogása állt a teljes csend útjába.

Jungkook is elgondolkodva ült a székében. Tekintete az ajtóra siklott, és ott is maradt pár pillanatra, mígnem Yoongi hangja rántotta vissza. – Hagyd Jin, nem figyel rád! Öregszik! – nevetett fel.

- Mellettetek nem is nehéz! Egy éjszaka alatt éveket vertek rám! – mosolygott Kook is. Nem vette fel a viccelődést. Jól alakult a nap, és pillanatnyilag lépéselőnyben voltak. Az este éjszakába nyúlt, mire sikerült összegezniük mindent, és vagy tíz elméletet gyártottak, hogy felkészüljenek az esetleges lépésekre, amiket nem hagyhatnak majd válasz nélkül.

Éjjel egy is elmúlt, mire az ágyba keveredett. A fáradtság, ami a testére és az elméjére is rátelepedett, kivételesen másodpercek alatt repítette a megnyugtató és pihentető sötétségbe, ami nem tartott sokáig. A telefonja csörgésére ébredt.

***

- Mehetünk?

Jiminnek ismerős volt az elé táruló látvány. Mintha tegnap este is ugyan ez lett volna a felállás. Ő nyúzottan áll az ajtóban, míg Hobi ezerrel vigyorog rá, és megint magával akarja cipelni valahová.

- Hova akarsz menni? – kérdezett rá, miközben visszalépett a szobájába, hogy magára húzza a pulcsiját is, mert egy szál pólóban hűvöset érzett korán reggel.

- Először is megkajálunk. – emelt fel Hobi egy szatyrot mutatóba. – Aztán elmegyünk vásárolni, utána pedig, megkezdődik a kiképzésed. – sorolta a napi beosztást.

- Kiképzésem? – fordult Jimin az ajtóban ácsorgó felé.

- Ugye nem hitted azt, hogy már ma kapsz egy pisztolyt és megrohamozhatod a Mambákat. – érdeklődött Hobi.

- Persze, hogy nem csak...

- Nincs semmi csak! – szakította félbe a férfi. – Van egy bizonyos út, amit neked is végig kell járnod, hogy egyáltalán fegyvert kaphass a kezedbe. Nem szeretnénk, ha egy bevetésen megtizedelnéd a saját embereinket. – vigyorgott a fiúra.

- Igenis! – sóhajtott beletörődően, majd kilépett az ajtón. Néha kifejezetten fárasztónak találta, hogy játssza a kis ártatlant.

- Na, ez a beszéd! – bólintott Hobi mosolyogva. – Az alapokat én mutatom meg neked. Aztán majd kapsz kisebb feladatokat, hogy hozzászokj az éles helyzetekhez, mielőtt komolyabb munkára is mehetnél.

- Végül is érthető. – vonta meg a vállát Jimin.

- A kaját megesszük a kocsiban, már így is késésben vagyunk. – motyogta Hobi, miközben a lépcsőt szedték lefelé. Az autó már a bejáratnál állt. Gyorsan beültek és percek múlva már a forgalomban találták magukat.

- Hova megyünk? – érdeklődött ismét Jimin.

- Van egy hely, ahonnan a munkaruhát szerezzük be. Bár még korai, de a srácnak rengeteg munkája van, ezért időben le kell adnunk a rendelést, így kész lesz, mire szükséged lesz rá. Addig próbálj meg nem elpatkolni. – nevetett fel Hobi.

- Majd igyekszem. – mosolyodott el a fiú is végre.

Bő húsz percet kocsikáztak a reggeli forgalomban, amikor egy csendes kis utcában végre leparkoltak. Nem volt semmi feltűnő. Sima lakóházak. Amikor beléptek az ajtón, egyből egy lépcsőn mentek lefelé, majd egy újabb ajtó következett.

- Helló! – köszönt Hobi hangosan.

- Korán jöttetek! – hallatszott egy hang, a helyiség hátuljából, majd lassan egy alak is előbukkant. Első ránézésre is látszott, hogy külföldi, de tökéletesen beszélte a nyelvet.

- Jimin! Ő Marius! – mutatta be a közeledő idegent Hobi.

- Szia! – köszönt Jimin, majd hagyta, hogy elkalandozzon a tekintete a szobában, ahol anyagok lógtak még a mennyezeti ventilátorról is. A földön rengeteg doboz, amiből cérnák végtelen áradata lógott ki, és egy hosszú, faltól-falig rúd, ami tele volt akasztgatva a már a kész ruhákkal.

- Újabb hullajelölt? – kérdezte Marius vigyorogva.

- Reméljük, hogy nem. – rázott vele kezet Hobi.

- A szokásos? - hangzott el a kérdés, mire Hobi bólintott, és Jimin hirtelen Marius kezei között találta magát, amint éppen méretet vesz róla. Szó szerint mindenhonnan, és hogy biztosra menjen, még ellenőrizte is az első méréseket. Viszont, nagy megkönnyebbülésére, a vártnál sokkal rövidebb ideig tartott a dolog, így fél órával később, már egy bevásárlóközpont felé tartottak, hogy beszerezzenek pár szükséges cuccot.

- Mivel foglalkoztok, úgy általában? A hatalmi harcokat leszámítva. – kérdezte Jimin, miközben az autóból nézelődött kifelé.

- Kereskedelemmel. – jelentette ki Hobi, mire a mellette ülő rápillantott, és a kérdés ott volt a tekintetében: Bővebben?

- Fegyverkereskedelem és embercsempészet. – fejtette ki Hobi. – A fegyvereket főként Észak- Koreába és Kínába szállítjuk.

- A lehető legjobb... - sóhajtott Jimin.

- Nem kis kockázatot jelent, de annál több pénzt. – bólintott Hobi. – Egyre több az elégedetlen ember, és egyre többen verődnek csoportokba, azt hangoztatva, hogy egyszer kivívják maguknak a szabadságot. Én nem tudom ezt megítélni és nem is érdekel, egészen addig, amíg rendesen fizetnek.

- És az emberek? – kérdezte Jimin újfent.

- Szintén. – bólintott Hobi. – Bár itt inkább olyan emberekről van szó, akiket valamiért üldöz a kormányuk. Igyekszünk elrejteni őket itt, cserébe kihasználjuk a kapcsolataikat, és valamilyen formában bevesszük őket a csoportba.

- Gyalogok lesznek vagy golyófogók? - kérdezte Jimin, egy kis éllel a hangjában. Ismerős volt neki ez a felállás.

- Nem feltétlenül, de van erre is példa. – magyarázta tovább Hobi. – A legtöbbjüket sikerült egy nagyobb céghez bejuttatni, vannak embereink a rendőrségnél is magasabb körökben, illetve bankokban és egyéb más helyeken. Ha szükséges, akkor így könnyebben tudunk információhoz jutni bizonyos helyekről.

- Drog? – kérdezett rá Jimin.

- A főnök leállította. Pedig elég sokat hozott a konyhára. – csettintett Hobi. – Bár, hogy őszinte legyek, annyira nem bánom. Túl sok volt benne a buktató, még úgy is, ha harmadkézből értékesítettük. Még a főnök apja kezdte el, de amikor meghalt és Jungkook átvette, az volt az első intézkedése, hogy minden ilyen jellegű kapcsolatot felszámolt.

- Miért?

- Azt mondta, hogy a drog alattomos gyilkos, és az ember előbb-vagy utóbb elveszíti a kontrollt felette, így felajánlja az életét annak a vacaknak. Egy embernek tisztességesen kell véget érjen az élete, nem ilyen szánalmas módon.

- Ez hülyeség. – legyintett Jimin. – Az sem tisztességes, hogy csak úgy lepuffantotok valakit.

- Minden jogod megvan így gondolni, de mi tisztában vagyunk az életünk értékével, és igyekszünk minden áron megóvni, nem pedig felelőtlenül játszadozni vele. Nem csak a sajátunkét védjük, hanem a társainkét is. Ezért cselekszünk úgy ahogy. A drog csak elvesz, de azt folyamatosan, nincs benne semmi felelősség és öntudatosság. Tudom, hogy miről beszélek.

- Nem érzed ezt kegyetlenségnek? Hogy parancsra öltök? – kérdezte Jimin, immár Hobi felé fordulva. kíváncsi volt a mellette ülő hozzáállására a dologgal kapcsolatban.

- Ha Ő kérné, még magammal is végeznék. – mondta halkan Hobi. Jimin látta, ahogy a mellette ülő arca teljesen elkomorul. Tisztán látta, hogy egy olyan emlékbe utazik vissza éppen, amit eddig igyekezett elnyomni, de a kérdezősködésével, most a felszínre hozta. Jimin ismét kérdezni akart, de félbeszakította.

– Meg is érkeztünk. – állította le Hobi a kocsit, és késlekedés nélkül ki is szállt, a fiú pedig követte. – Most pedig vegyünk neked pár göncöt! – vigyorgott a háta mögött kullogóra.

Az egész vásárlás dolog teljesen máshogy alakult, mint azt Jimin elképzelte. Kezdve ott, hogy Hobi, miután egy köteg pénzt nyomott a kezébe, belökte az első boltba, ahol ruhák voltak a kirakatban. Mikor Jimin kérdőn nézett vissza rá, csak annyit mondott, hogy ő le sem szarja a divatot, szóval csak útban lenne. Így muszáj volt egyedül végigcaplatnia az egész bolton, és ráadásul, Hobi háromszor küldte vissza, miután ellenőrizte a vásárolt mennyiséget, és megállapította, hogy csak pár napra elég az, amit vett.

Ebédidő volt, amikor az autójuk begurult a kapun, és a lépcső elé gördült.

- Segítsetek neki felcuccolni! - szólt oda Hobi pár Hollónak, akik éppen az ajtóban álltak, és a kérésre értetlenül bámultak vissza. Nem értették ugyanis, hogy mikor fokozták le őket hordárnak. – Félóra múlva az ebédlőben! – szólt oda Jiminnek, majd sietősen távozott.

A kis szekrény gyorsan megtelt ruhákkal. Sosem volt igénye ennyi göncre, főleg nem ilyen márkásakra és drágákra. Mindig is egyszerű embernek gondolta magát, akinek az igényei a béka seggét sem érték el.

Az anyjával, a körülményeik ellenére tényleg teljes életet éltek. Mindent meg tudtak beszélni, és meg is osztottak mindent egymással. Az apja pedig... fogalma sem volt róla, hogy mit tett, amiért azt érdemelte, amit tőle kapott. De elhatározta magát, és ideje volt a tettek mezejére lépnie, hogy kiderítse végre, mi is áll az egész mögött. Ehhez pedig, talán megtalálta a megfelelő helyet és embereket.

Mire az utolsó ruhát is beakasztotta, már el is múlt a félóra, amit Hobi említett, így gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, és szapora léptekkel közelített az ebédlő felé.

- A pontosság egy fontos tényező. Tudnunk kell, hogy számíthatunk rád. – oktatta ki Hobi, aki már az ajtónak támaszkodva várta.

- Bocs. Lefoglalt a pakolás. Nem akartam, hogy összegyűrődjenek. – hazudta, mert a gondolataiból nem tudott kikecmeregni, nem pedig a ruhakupacból.

- Most még elnézem. – vigyorgott rá Hobi. – Kajáljunk, aztán irány a lőtér. Megnézzük, hogy mit tudunk kezdeni veled.

- Ez itt a szépség, akivel gyakorolni fogsz. – mutatott Hobi, az előttük lévő asztalon heverő pisztolyra. - Ezzel szoktak a kezdők gyakorolni. A bevetésen használt fegyverek a legmodernebb kézifegyverek közül valóak és el vannak zárva. Azonban mindenkinek van saját fegyvere is, olyan, amit megengedhet magának, hogy kéznél legyen, ha baj van.

- Értem. - nyugtázta a hallottakat Jimin.

- Amint látod a tár nincs benne biztonsági okokból. Most csak ismerkedünk vele. Lehet, hogy elsőre nehéznek fogod találni és főként idegennek, de hozzá fogsz szokni.

- Aha. – bólintott Jimin.

- Automata, úgyhogy nem kell vele szöszölnöd. A súlya sem vészes, de akkor is erősen kell tartanod, különben ki fog esni a kezedből.

- Mn. – hümmögött Jimin, miközben fejét oldalra fordítva a céltáblára pillantott.

- Igen, az ott a céltábla. – mosolyodott el Hobi. – Biztos láttál már ilyet a filmekben...

Jimin megforgatta a szemeit, vett egy mély levegőt, felkapta a pisztolyt, egy gyors mozdulatot követően csattant a tár, kifújta a levegőt, majd kezét kinyújtva lőtt. Nem egyszer, nem is kétszer, hanem összesen ötször talált egyenesen a céltábla közepébe.

- Azt a kurva! – reagálta le Hobi a történteket, amint csend lett.

- Szerintem ezt a részt átugorhatjuk. – tette vissza Jimin a fegyvert az asztalra.

Hobi még mindig az információt dolgozta fel.

- Talán van érzékem hozzá. – mosolygott Jimin.

- Érzék? Egy kibaszott őstehetség vagy haver! – pislogott Hobi.

- Azt azért nem. Maradjunk annyiban, hogy nem most először fogok fegyvert. – magyarázta Jimin.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte meghökkenve Hobi.

- Emlékszel még a kórházra? Azt mondtam, hogy megöltem pár embert. – emlékeztette Jimin.

- Rémlik.

- Szerinted puszta kézzel fojtottam meg, vagy esetleg halálra késeltem őket? – vonta fel egyik szemöldökét Jimin, miközben a szája egy pimasz mosolyra húzódott.

- Azt hiszem, hogy ez egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat. – vigyorodott el Hobi is. – Verseny?- kérdezte izgatottan.

- Három körös?- kérdezett vissza Jimin.

Három körrel később pedig álltak a céltábla előtt, és a találatokat vizsgálták.

- Kezdők szerencséje? – kérdezte Hobi vigyorogva, mivel Jimin összes találata elég messze volt a céltól.

- Az egy hónap bezártság hibája. – magyarázta. – Még nem sikerült összeszednem magam.

- Ez érthető. – helyeselt Hobi, miközben a fiú gipszbe ágyazott kezére pillantott. – Hogy van a karod?

- Már sokkal jobban. Ami első sorban a fájdalomcsillapítóknak köszönhető. – válaszolt, majd utána még percekig csendben pakolásztak, amikor Jimin törte meg a csendet. - Milyen beosztásban vagy itt?

- Általában én foglalkozom az újoncokkal és a fegyverkészletünk karbantartásával. – válaszolta Hobi.

- Akkor te vagy a legtürelmesebb?

- Inkább a legbarátságosabb. – nevetett fel Hobi. – Nem egy hátrány, ha nem ijeszted el az ígéretes, friss húst már az első nap.

- Érthető. – bólintott Jimin is.

- Ezen kívül, amolyan mindenes is vagyok, illetve ellátok némi, hogy is mondjam... pontosságot igénylő feladatot is. – vigyorgott Hobi.

- Kétlem, hogy mérnök lennél, szóval? – csóválta a fejét tanácstalanul Jimin.

- Mesterlövész. – adta meg a választ Hobi.

- Így már értem. – bökött Jimin a céltábla felé, amin minden egyes lövésről ordított a pontosság. A férfi magabiztosan mosolygott vissza.

Újabb csendben eltöltött percek teltek el, amíg rendet raktak és Hobi elzárta a gyakorlófegyvereket. Már indultak volna vissza, amikor Jimin előhozakodott egy újabb kérdéssel, ami reggel óta ért benne.

- Hogy értetted azt, hogy meghalnál érte? – tette fel a kérdést egyenesen. Hobi egy pillanatra megállt, végül felé fordult. Arcán az érzelmek széles skálája vonult végig, mígnem megállapodott a beletörődésnél.

- Ez egy hosszú sztori. – mondta végül.

- Időm, mint a tenger. – vonta meg a vállát Jimin.

- Igyekszem rövid lenni. – sóhajtott, mielőtt belekezdett. Nem volt titok, csak nem szeretett róla beszélni. – Úgy két éve találkoztam először vele, miután megöltem az egyik dílerüket, fényes nappal a nyílt utcán, mert nem volt hajlandó anyagot adni nekem.

Jimin arca a döbbenet egy új fokát érhette el, mert Hobi elmosolyodott a reakcióján.

- Természetesen elkaptak, és az Öreg elé vezettek. Ez volt az én szerencsém. Hogy nem lőttek agyon azonnal. – Hobi az egyik székhez sétált a fal mellett és leült. – Az Öreg valami büntetést agyalt ki, de én nem értettem, mert már keményen magával sodortak az elvonási tünetek fájdalmas hullámai. Aztán elájultam. Legközelebb, amikor felébredtem, egy szobában találtam magam. Tiszta és rendezett volt, rendes ággyal, asztallal és szekrénnyel. Majd bejött Kook. Azt mondta, hogy megment, én meg szemközt röhögtem, de neki egy arcizma sem rándult. Aztán elkezdődött... - Hobiból egy hatalmas sóhaj szakadt ki.

- Mi kezdődött? – kérdezte Jimin.

- Életem legszánalmasabb és legfájdalmasabb hetei. Bebaszott egy szobába, és rám zárta az ajtót. Naponta egyszer jöttek be hozzám kaját adni, és ha szükséges volt, akkor egy doki nézett rám, de előtte mindig kikötöztek, főleg, ha infúziót kellett adniuk. Eleinte őrjöngtem, így végül a szobából sem maradt semmi a matracon kívül. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, amikor már annyi erőm sem maradt, hogy ellenkezzek. Az egész testem fájt, az izmaim önkéntelenül is dolgoztak. A gyomrom helyén fogalmam sincs mi maradt, és a nyelőcsövem állandóan égett a folytonos hányástól, ami pár nap után már csak az epére korlátozódott, ahogy teljesen kiürült a gyomrom. Őszintén mondom, hogy rengeteg minden kiesett abból az időszakból. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy Kook időnként bejött. Volt, hogy nem mondott semmit, csak állt mellettem. Volt, hogy elsuttogott pár szót, amiből már nem emlékszem semmire, csak arra, hogy pár órára erőt tudtam meríteni belőle.

- Ez most komoly? – szörnyülködött el Jimin. – Az ugye megvan, hogy vannak erre speciális intézmények és kezelések.

- Persze. – bólintott Hobi. – De egy magamfajta senkinek, akinek se pénze se családja nincs, és nem létezik más csak az idő, amit át kell vészelni az egyik delíriumtól a másikig... szóval, ez volt a helyes döntés a részéről. Másként képtelen lettem volna lejönni az anyagról úgy, hogy az tartós is legyen. Egy elvonóval ellentétben, Ő nem tett ki utána az utcára. Folyamatosan feladatokat adott és lefoglalt, hogy esélyem se legyen az anyagra gondolni.

- Miért csinálta ezt? – kérdezte Jimin, mire Hobi újabb mosolyra húzta a száját.

- Azt mondta, hogy látta a szemeimben, hogy kedvesebb és megértőbb vagyok, mint az átlag, és nem akarta veszni hagyni azt a rengeteg szeretetet, amit adhatok másoknak. – fújta ki Hobi a levegőt.- Fogalmam sincs, hogy honnan szedte, de úgy néz ki igaza volt. - mosolyodott el végül.

- Ezért kötelezted el magad mellette?

- Ha Ő nem lett volna, én már elrohadva feküdnék a földben. Megmentette az életem, így cserébe felajánlottam neki a sajátom. Ennyire egyszerű. Ezen kívül egy családot is kaptam tőle, olyat, amire mindig számíthatok. Vele az élen.

- Ennyire sokat jelent neked?

- Tudom, hogy sablonos szöveg, de Ő tipikusan az az ember, akit meg kell ismerni. Őrült? Igen! Nagyképű? Igen! Ráadásul a személyisége sem a legjobb, ezt is elismerem. Viszont képes lenne ugyan azt megtenni értünk, amit mi érte, és ez nekem már bőven elég, hogy rábízzam magam.

- Hogy érted ezt? – kérdezte Jimin.

- Erre sajnos nincs felhatalmazásom, hogy elmeséljem, de szerintem össze fogsz ismerkedni az összes szereplővel ahhoz, hogy megismerd a részleteket.

Jimin nem volt elégedett a válasszal. Csak hiányérzetet keltett benne a beszélgetésük.

- Nekem sajnos mennem kell. Az esti megbeszélésen ott kell lennem, és addig még van pár dolog, amit el kell intéznem. – állt fel Hobi a székről, majd nagyot nyújtózkodott. – Téged is elengedlek mára, de holnap reggelig találd ki, hogy mivel akarod elütni az időt, ha már a célzást kihúztad a listáról. – vigyorgott, ahogy eszébe jutott a fiú meglepetése, majd sarkon fordult és elment.

Jimin még egyszer körbenézett a teremben, és azon járt az esze, hogy vajon ez kint a szabadban is ment-e volna neki, ahol éppen szakadt eső. Végül arra jutott, hogy lesz még elég ideje arra, hogy kiderítse, mennyit kopott a tudása, az elmúlt időben.

A hetek csak teltek, és az időjárás is egyre hidegebb lett. Jimin, mint egy remete élte az életét a hatalmas házban. Egyedül az ebédlőbe, az edzőterembe és lőterembe járt le, ráadásul az utóbbi időben már egyedül, mert Hobi biztonságosnak ítélte meg a fegyverhasználatát. Külön megnyugtató volt számára, hogy rajta kívül egy újonc sem lakott az épületben, így szinte állandóan egyedül volt. Órákat el tudott tölteni ezeken a helyeken, miközben gyakorolt, vagy éppen a földön ülve gondolkodott. Ha valaki mégis lemerészkedett, hogy unaloműzés céljából elpazaroljon pár töltényt, akkor ő csendben távozott. Hobi megszánta és kapott tőle egy használt laptopot is, amivel szabadidejében el tudta ütni az időt. Pénze még mindig nem volt, mert havi apanázst kaptak, és még nem volt ott annyi ideje, hogy őt is megillesse a fizetés. Illetve a Hollók, egy-egy nagyobb akció után is kaptak némi jutalékot, attól függően, hogy volt-e zsákmány vagy mennyire volt sikeres az akció. Ő viszont még ezekben sem vehetett részt, így kénytelen volt kivárni. A napjai így tényleg kezdtek ellaposodni kissé. Az egyetlen ember, aki szabadidejében szóba állt vele, az Hobi volt. A többiek szimplán nem foglalkoztak vele, vagy egyenesen szellemnek nézték, ha összefutottak valahol.

Lassan, mégis észrevétlenül telt el négy hét, így egyik nap azon kapta magát, hogy éppen a gipszet szedik le a kezéről a kórházban, ahová szintén Hobi fuvarozta el. A Doki gyógyultnak nyilvánította.