Feszült léptek sora töltötte be a folyosót, ahogy Jimin lement a lépcsőn a földszintre. Tettre kész arcok néztek vissza rá, és az eltökéltség aromája áradt a levegőben.

Külseje most különbözött a többiekétől, legalábbis a legtöbb Hollóétól. Halk beszélgetések és tárak csattanása ütötte meg a fülét mindenhonnan, miközben végigsétált a folyosón.

- Reggelt! – állt meg mellette Hobi. – Készen vagy?

- Mint mindig. – felelt Jimin a kérdésre. – Mikor indulunk?

Hobi az órájára pillantott. – Úgy, egy óra múlva.

Jimin bólintva vette tudomásul. - Jungkookot nem láttad?

- Legutóbb az irodájában láttam. – válaszolta a férfi.

- Merre tartasz? – tudakolta Jimin.

- Az előbb küldtem egy üzenetet mindenkinek, hogy még utoljára nézzék át a fegyverüket, és ha van valami bibi, akkor jelezzék és cseréljük. – magyarázta Hobi, mire Jimin bólintott. Ő is megkapta, és ellenőrizte, de hibátlannak vélte. – Megnézem érkezett-e valaki.

Akkor nem tartalak fel. – mosolyodott el Jimin, majd egy biccentés után tovább is sétált, aztán megállt, és visszaszólt a távolodó alaknak. – Hé! Hobi! Egy kalappal!

A férfi elmosolyodott, majd ő is bólintott egyet, mielőtt tovább sétált.

Ahogy Kook irodája felé tartott, az előtte lévő ajtó nyitva volt. Jin ült az helyiségben és szorgosan nyomogatta a gépet. Mellette Taehyung terpeszkedett az egyik fotelban.

- Helló. – lépett be Jimin.

- Jó, hogy jössz. – állt fel Jin, és az egyik asztalhoz sétált, amiről felvett egy fülest, majd Jimin felé nyújtotta. – Tessék. Átnéztem, működik.

- Kösz. – mondta Jimin, majd fel is akasztotta a fülére miközben tovább érdeklődött. – Mit csináltok?

- Unatkozok. – motyogta Tae.

Jimin felkuncogott. - Kialudtad magad?

- Azt nem mondanám. – sóhajtott Taehyung és próbált kényelmesebb pozíciót felvenni a fotelben.

- Azért remélem, hogy annyira elég lesz, hogy ne csinálj magadból golyófogót. – húzta fel a szemöldökeit Jimin.

- Akarsz fogadni, hogy ki kapja be az első lövést? – kérdezte Tae mosolyogva.

- A havi fizetésemben fogadok, hogy én. – röhögött fel Jimin.

- Ez így túl egyszerű. – legyintett Tae.

- Mi lenne, ha egyikünk sem kapna be semmit? – kérdezte Jin faarccal.

- Oké, igazad van. – tette fel a kezeit Tae.

Jimin elvigyorodott, majd egy intést követően kifordult a helyiségből. A következő ajtónál megállt és bekopogott. Nem várta meg a választ, csak benyitott. Jungkook az asztalnál ült Namjoon és két másik fickó társaságában.

Jimin biccentett nekik, majd az egyik fotel felé vette az irányt, és csendben leült. Közel félórát töltött ott, mire végre egyedül maradtak. Jungkook odasétált elé, és felhúzta.

- Készen vagy? - kérdezte, miközben végigsimított a fiú arcán.

Jimin először azt hitte, hogy a hallása csalja meg, de belenézve a férfi szemeibe rájött, hogy nem. Kook hangjába egy kis aggodalom vegyült. - Persze. – válaszolta végül mosolyogva.

A férfi az órájára pillantott. – Mindjárt itt az idő. - állapította meg, majd ismét a fiúra nézett.

- Igen. – bólintott Jimin. - Itt az idő. - mondta halkan, majd belekapaszkodott a férfi nyakába, hogy lehúzza magához, és megcsókolhassa végre. Fogalma sem volt, hogy jól csinálta-e, de próbálta úgy simogatni a férfit az ajkaival, hogy minél vigasztalóbb és bátorítóbb legyen.

Végül Jungkook belemosolygott  a csókba, és kissé eltávolodott, hogy még egyszer megsimogassa a fiú arcát. – Később találkozunk. - suttogta még mindig mosolyogva.

A Fészek lassan kiürült. Csak pár újonc maradt Jin irodájában, akik a kommunikációt figyelték. A parkolóban egyetlen autó sem maradt. A szürke időben pár esőcsepp pöttyözte a betont, lassan átszínezve teljesen.

A várostól távolabb állt egy hatalmas, elhagyatott gyárépület. Egy ablak nélküli, romos és poros épület. A téglákat nem fedte semmi, és a tető is hiányos volt néhol. A közelben volt még pár hozzá tartozó kisebb épület, de azokkal sem foglalkozott senki. Ezeken kívül semmi sem volt a közelben. Se ember, se egy épület, vagy lakóház.

Az épület körül hatalmas betontenger terült el, aminek a túlsó felében már autók sokasága parkolt, mire ők is odaértek.

Az első négy fekete autó lassan begördült és leparkolt a bejárat előtt, amit szélesre tártak a fogadásukra. Az első kocsi ajtaja kinyílt, majd a kiszálló személy eltökélten állt meg mellette. Fekete haját lebegtette a hideg szél, miközben az esőcseppek simogatták. A fekete öltöny és a nyakkendő sem maradt mozdulatlan, egyedül a pisztolytáska simult fegyelmezetten az oldalához, néha megvillantva a tartalmát. Ugyanabból az autóból még két személy szállt ki. Szemükben elszántság és kitartás tükröződött. Semmi nyoma nem volt bizonytalanságnak. Az elhatározásuk, miszerint kitartanak a végsőkig, megingathatatlan volt. Namjoon és Yoongi a főnökük mellé léptek. Az öltönyben olyan hatást keltettek, mintha csak egy üzleti találkozóra érkeztek volna.

A második autó motorja is leállt. A vezető ülés felől Taehyung szállt ki, miközben megigazította a zakóját, és hátrafésülte a haját, amit a szél összekuszált. A másik oldalon Jin állt, aki begombolta az öltönyét és kissé meglazította a nyakkendőjét, majd ők is a főnökük felé vették az irányt.

A harmadik autó is leparkolt. Hobi, miután kiszállt egy táskát vetett a vállára, és az elmaradhatatlan bakancsban indult a többiek felé. Félelmet nem ismerő, parázsló tekintettel nézett csakis előre. Végül Jimin szállt ki a kocsiból. Fekete ruhájába belekapott a szél, ahogy megállt egy pillanatra, hogy teleszívja a tüdejét a hideg, friss levegővel. Komor öltözete kicsit visszavett fiatalos kinézetéből, de a fekete öltönyben sokkal érettebbnek látszott, mint eddig bármikor máskor. Határozott léptekkel indult meg a társai felé. Csak egy pillanatra akadt össze a tekintete Yoongiéval, de a szemeiben égő tűz megnyugtatta.

Hét, mindenre elszánt férfi állt a bejárat előtt. A csontig hatoló hideg eső sem tudta elnyomni az ereikben csörgedező harci kedvet. Ugyanez elmondható volt, a mögöttük felsorakozó Holló csapatról. Az elől álló férfiak éles kontrasztot alkottak a hivatalos öltözékkel és a felvillanó fehér inggel, a hátuk mögött álló, teljesen fekete madarakkal.

Ők nem öltötték magukra a fekete egyenruhát. Nem váltak eggyé a többiekkel, mert ők különböztek tőlük. Nem volt szükségük védelemre és bujkálásra. Teljes tudatában voltak annak, hogy ha oda belépnek, viseljenek bármit is, nem biztos, hogy mind élve távoznak.

A Hollók rengeteg jelentéssel bírnak a mai napig, az irodalomban, történetekben, mitológiában és a való életben is. Vannak olyanok, akik szerint a Holló célhoz vezeti az embert. Más szóbeszéd szerint szerencsét jelképez. De vannak olyanok is, akik szerint, ha valahol Hollót látnak, ott a káosz is felüti a fejét. Azt viszont nem lehetett tudni, hogy az ő nyomukba most mi szegődött.

- Srácok... - sóhajtott Hobi. – Még találkozunk.

- Vigyázz ránk odafentről. – szólt Taehyung, anélkül hogy levette volna a szemét a bejáratról.

- Kezdjük. – ölelte át Jungkook mély hangja a lehulló esőcseppeket. Határozottság és elszántság csengett ki belőle, ami a többieknek is erőt adott.

A fagyott eső ropogott a talpuk alatt, egészen addig, amíg a fedett rész alá nem értek. A hiányos szerkezetnek köszönhetően világosabb volt bent, mint azt várták.

A középen álldogáló alakot látták meg először. Daesoo alakja rajzolódott ki, majd az elviselhetetlen mosolya is formát öltött. Szintén feketét viselt, azzal a különbséggel, hogy golyóálló mellény volt rajta.

- A boltba is ebben jár? – suttogta el a kérdést Jin, mire Tae elmosolyodott.

A hat férfit, két egységük követte, amit a legjobbakból, és legelszántabbakból válogattak össze. Közel harminc főt számláltak így bent. A többiek odakint várakoztak.

Jungkook elégedetten vette tudomásul, hogy az épületben lévő erőviszonyok nagyon hasonlóak voltak, amit remélni sem mertek előre.

- Üdv drága testvérem! – köszönt Daesoo, a lehető leggúnyosabb hangnemben.

Jungkook nem reagált rá. Nem érte meg rápazarolni a szót.

- Így nehezen fogunk tárgyalni. – nevetett fel Daesoo. – Ha meg sem akarsz szólalni...

- Mindannyian tudjuk, hogy nem tárgyalni vagyunk itt. – szólalt meg Jungkook határozott hangon.

- Hát... ez sem ért meglepetésként. – vonta meg a vállát Daesoo.

- Mielőtt bármit is mondok, a te szádból akarom hallani. - szólalt meg Kook, mielőtt a másik folytathatta volna. - Megölted Junseot?

Mivel a kérdés hallatán Deasoo arca kifejezéstelen maradt, már válaszolnia sem kellett volna. Ez számukra felért egy igennel.

- Nocsak. – motyogta az orra alatt. – Hát csak kitudódott... nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan a füledbe jut.

- Előbb vagy utóbb minden kiderül. – bólintott Jungkook.

- Akkor mi lenne, ha beszélgetnénk egy kicsit? – kérdezte Daesoo. – Nyugi. – mosolyodott el ismét, majd magabiztosan körbe fordult az épületben. – Senki sem fog lőni, amíg én engedélyt nem adok rá.

Namjoon a főnöke felé fordult, mire Kook bólintott. Ez amolyan jelzés volt, hogy ők is betartják a szabályokat.

Jungkook szemei összeszűkültek, úgy figyelte az előtte állót. - Miről akarsz beszélni? – kérdezte gyanúsan.

- Nem is tudom... apákról, családról, áldozathozatalról... - sorolta Daesoo.

- Itt senki sem fogja önként feláldozni magát! – szólt közbe Yoongi.

- Ó! Hát te is itt vagy? – vigyorgott Daesoo. – Bocs, észre sem vettelek. A lényegtelen dolgok nem érdekelnek, főleg akkor, ha azok áruló képében jelennek meg előttem. De, hogy visszatérjünk a lényegre... - folytatta zsebre dugott kézzel. Valamiért nagyon előnyben érezte magát. - ... beszéljünk kettőnk örökségéről.

Az épületben mindenki, Hollók és Mambák egyaránt, megfeszülve, ugrásra készen álltak.

- Szép kis birodalmat hagytak ránk, nem igaz? – tette fel a költői kérdést Daesoo. – A lényeg már csak az, hogy ki és mit kezd vele.

Jungkook kívülről maga volt a megtestesült nyugalom és magabiztosság, de belül már a kerítést rágta az a vadállat, ami ki akart törni, hogy minden útjában állót széttépjen. Ez alól a mellette állók sem voltak kivételek, de megpróbálták még egy kicsit húzni az elkerülhetetlent.

- Én, nagyon is tudatosan építem az enyémet, és nem hagyom, hogy bárki is az utamba álljon. – folytatta Daesoo a kis monológját, miközben megtett pár lépést, mint aki tényleg csak beszélgetni akar. – Rengeteg ötletem volt erre, de az öregem nem igazán volt vevő rá. Folyton jött nekem a családdal meg mindenféle faszsággal. Nem is értettem igazán, hogy ennek az egésznek mi köze az üzlethez.

Jungkook fogait összeszorítva állt. Szóval ezért kellett meghalnia Junseonak. Mert a fogadott fia hatalmat és még több hatalmat akart, de az apja nem engedte szabadjára. Talán még tudta is az öreg, hogy kit nevelgetett, és ezért nem adta át neki a vezetést, annak ellenére, hogy elég idős volt már.

Időközben a Mamba emberei között feszültség kezdett hullámozni, miközben a hallottak emésztgették. A legtöbben most tudták meg, hogy mi is történt a Főnökükkel. Kissé elvesztek, de még koncentráltak

- Mivel, szerencsére nem vagyunk rokonok, ez eléggé megkönnyíti a dolgot. – nevetett fel elégedetten Daesoo.

Azután egy dörrenés hallatszott, és a lövedék a két férfi között ért földet. Egyelőre oda is szánták.

Minden fegyver előre lendült, és célzott.

- Állj! – hangzott el a kiáltás, mire mindenki oldalra nézett, a hang irányába. – Ha már családról van szó... - lépett elő Jimin, miközben a kezeiben egy- egy fegyvert tartott. Nem tudni, hogy mikor hagyta el a Hollók sorait, hogy önálló akcióba kezdjen.

- Jimin... - szakadt ki Kookból a név, ahogy tudatosult benne, hogy ki áll vele szemben.

- Haha! – nevetett fel Daesoo. – Megérkeztél kisöcsém!

A kijelentésre mindenki a fiúra meredt, aki, közel hatvan ember kereszttüzébe került egyszerre, miközben ő nyugodtan sétált előre.

- Nem tudtátok igaz!? – kacagott még mindig Daesoo a reakciókon, majd Jimin felé fordult. – De meg kell, hogy mondjam, én számítottam rád. Reméltem, hogy ide tolod a képed, mert így két legyet üthetek egy csapásra. Tökéletes lesz! Köszönöm! – tapsolt örömében a férfi.

Jimin igyekezett figyelmen kívül hagyni a Hollókat. Csak a szeme sarkából látta őket, de nem akart a szemükbe nézni. Próbált az előtte álló Daesoora koncentrálni.

Jungkook mereven nézte a fiút, aki közöttük állt, és a pokolba kívánta a megérzéseit az ösztöneivel együtt, mert ekkorát még sosem csaltak, mint most, a fiúval kapcsolatban. Oda akart menni, rá akart kiabálni, kérdőre akarta vonni és elvonszolni onnan, hogy felelősségre vonja ezért a lépéséért és minden eltitkolt dologért, de képtelen volt egy lépést is megtenni.

- Azonban várnod kell egy kicsit, mert először vele van dolgom. – mondta Daesoo még mindig Jiminnnek,  miközben Jungkook felé mutatott. – Addig eldöntheted, hogy csatlakozol-e végre vagy inkább követed az öreged!? – tette meg az ajánlatot.

- Mi történik itt? – kérdezte halkan Taehyung. Nem akart hinni annak, amit lát és hall.

- Ha én azt tudnám... – válaszolt Jin tanácstalanul, szemei zavartan nézték a középen álló fiút.

Namjoon szilárdan és szótlanul állt a főnöke mellett, akárcsak Yoongi.

- Az én verziómat meg sem hallgatod? – tette fel a kérdést Jimin. – Te sem vagy már az a régi kíváncsi kisfiú, mi?

- Milyen verzió? – kérdezte gyanúsan Daesoo, miközben a fiúra kapta villámló tekintetét.

- Annak ellenére, hogy száműzettél az isten háta mögé, megtaláltam a módját annak, hogy hogyan jussak információkhoz. – mosolygott Jimin. – Komolyan azt hitted, hogy majd csak ülök és nem teszek semmit, csak teljesítem a parancsokat?

- Mit mondott az Öreg? – kérdezte Daesoo ingerülten, mert már meg is volt a sejtése arról, hogy mit fog Jimin mondani.

- Három éve kezdődött az egész, igaz? – kérdezett vissza Jimin, mire a férfi megfeszült. Eltalálta.

Jungkook mozdulatlanul hallgatta őket. Pillanatnyi zavarát sikerült ugyan száműznie, legalábbis elrejtenie egy kis időre, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni, ami még így is elég nehezen ment. Pár órája még a karjaiban tartotta a fiút, most pedig fegyvert fog rá...

- Junseo megkereste Seongmint. – folytatta Jimin a mesélést. – Elmondta neki, hogy a csoport kezd túlnőni rajta, és félt, hogy nem tudja majd kézben tartani a dolgokat öregségére. Viszont rád sem akarta hagyni, mert az évek alatt kiismert annyira, hogy ne akarjon még nagyobb rizikót vállalni veled. – nevette el a végét. – Tudta, hogy egy elmebeteg állat vagy.

- Te, hogy mersz! - förmedt rá Daesoo, és meg is mozdult felé.

Újabb betont ért lövés.

- Ne nagyon ficánkolj, mert megcsúszik az ujjam. – figyelmeztette Jimin. – Te ismered legjobban a múltam, és azt is tudod, hogy sosem tévesztek célt. A gyűlöletem irántad elég erős ahhoz, hogy ha fejbe is lősz, mielőtt az utolsó kis szikra kialudna, te is megkapod a neked szánt golyót.

- Rohadj meg! – sziszegte Daesoo, mert tudta, hogy így van.

- És ez a Hollókra is vonatkozik! – mondta Jimin kicsit hangosabban, anélkül, hogy feléjük nézett volna. – Szóljatok Hobinak, hogy ő is maradjon nyugton. – tette még hozzá, mivel tudta, hogy a férfi egy másik épület tetejéről, egy távcsöves puskával karöltve vár a parancsra, és ő sem téveszt célt. – Akkor folytassuk. Szóval azért ölted meg őt, mert egyesíteni akarta a két szervezetet és nem téged akart az utódjának. Ugye igazam van?

- Fogd be!- kiabált rá Daesoo idegesen. Már nem is érezte magát annyira nyeregben, mint pár perccel ezelőtt.

Jimin viszont nem kímélte és tovább folytatta. - Seongminnel is azért romlott meg a kapcsolata, mielőtt meghalt, mert nem támogatta az ötletet. Nagy lett volna a felelősség, és egy ekkora csoport könnyen válhat irányíthatatlanná, így pedig mind a ketten buktak volna. Seongmin sem akart kockáztatni mert idősödött, Junseo pedig hamarabb hagyta volna az egész csoportot egy idegenre mint rád. – mesélte Jimin, majd még hozzátette:- Vagy Jungkookra.

A kijelentésére elég sokan felhördültek, de mindegyikük kezében ott volt még a fegyver, amit az ellenség felé tartottak.

- Baromságokat beszélsz! – kiabált rá Daesoo, pedig a fiúnak teljes mértékig igaza volt, és ő is saját fülével hallotta, amint az apja az egyik emberének mesélt erről a tervéről. Akkor pattant el végleg valami a fejében.

Jimin felnevetett a várt a reakción. - Fáj az igazság ugye? Hamarabb hagyta volna rá, mint a nevelt fiára, akit évekig próbált a helyes útra terelni, de elbukott egy emberrel, miközben ezreknek parancsolt. Éveken keresztül tanított és képzett téged, de megbukott és ezzel ő is tisztában volt. Amikor Seongmin meghalt, Junseo eldöntötte, hogy Jungkookra hagyja a Mambát is, mert benne meglátta azt, amit benned is akart, de tőled végül nem kaphatta meg.

Jungkook, lassan leengedte a fegyvert tartó kezét, mire Nam és Yoongi közelebb léptek hozzá, hogy védjék. Nem akart hinni a fülének. Még azt sem dolgozta fel, hogy Jimin egy Mamba tag, és végig hazudott nekik, elárulta és becsapta őket, erre kapott egy újabb feldolgozásra váró információt.

- Ugyan már! Ne higgyetek neki!– tiltakozott tovább Daesoo, miközben a mögötte sorakozó embereire nézett. – Még a saját csoportját sem tudja irányítani rendesen. Eddig is csak a szerencsén múlt, hogy túlélték.

Kijelentésére több Holló is felhördült, köztük Namjoon, aki tisztában volt Jungkook tehetségével és elhivatottságával. A Mambások is igyekeztek feldolgozni a hallottakat a jelenlegi vezetőjükről. Nagyon sokan tisztelték Junseot, és fogalmuk sem volt arról, hogy a saját fia ölte meg. Összezavarodva álltak és fogalmuk sem volt arról, hogy mit is tegyenek és ki is a valódi ellenség. Sokan Jiminre sem emlékezte, de akiknek az emlékében még élt egy tízéves kisfiú, akit Junseo vett a szárnyai alá, még azok sem hittek a szemüknek.

- Gondolj, amit akarsz, engem nem érdekel. – mondta közömbösen Jimin. – De attól, még ez az igazság, akár akarod, akár nem.

- Mondod te, akit még csak meg sem kérdeztek, hogy elfogadná-e a pozíciót! – nevetett fel Daesoo. Az a kényszeredett nevetés nagyon szánalmasra sikeredett. – Csak a féltékenység beszél belőled!

- Én sosem akartam az lenni, aki vagyok! – mondta Jimin indulattal a hangjában. – Nem kértem, hogy faragjanak belőlem gyilkost, de nem volt más választásom, mert létezik ez a kibaszott világ! Minden egyes alkalommal, amikor azt hittem, hogy fellélegezhetek, csak kiderült, hogy még szorosabban tekeredett a nyakam köré az az átkozott kötél! Miattad van minden! Miattad kezdődött minden, és az átkozott csoportok miatt!

- Mégsem mondtál semmit, csak felmarkoltad a pénzt a takarítások után. – váltott hangnemet Daesoo is. – Nem tartott téged többre, mint egy szerencsétlen barmot, aki csak arra volt jó, hogy eltakarítsa azt a szemet, amit az öreg maga után hagyott! Ne mondd, hogy nem vetted észre, hogy mindig a lehető legnehezebb és legszarabb munkákat kaptad!? – be sem állt a férfi szája, csak köpködte a véleményét vég nélkül. – Csakis azért tartott maga mellett, mert hírhedt volt a pontosságod, és minden hezitálás nélkül végeztél ki bárkit. Neked csak egy név kellett, semmi más. Akkor mégis miben vagy más, mint én? Na ne röhögtess már! Ha éppen nem volt munka, akkor is csak ezért maradhattál a közelében, mert közben az anyádat kefélte...

Ismét elsült egy fegyver.

- Állj! - rögtön a lövés után jött a kiáltás. A hang bezengte az egész épületet. Önkéntelenül, de mindenki engedelmeskedett neki. A hang tulajdonosa Sangjoon volt. Junseo első embere. Az az ember, akinek a főnök után a legtöbb hatalma volt. A nevét mindenki ismerte, még a Hollók is. A férfit tekintélyt parancsoló jellemmel áldotta meg a sors, és mindig helyén kezelte a dolgokat.

A Mamba tagjai lemerevedve álltak, és Daesoo mozdulatlan testét nézték. Fogalmuk sem volt róla, hogy mitévők legyenek. A velük szemben álló Hollók vérben forgó szemei, nem kis aggodalommal töltötte el őket.

A Hollók oldalán sem volt más a helyzet, főleg az elől álló öt személy között, akiknek az arcán rengeteg érzelem futott át, és csak kapkodták a tekintetüket egyik emberről a másikra, miközben próbálták felfogni, hogy mi történik és miért.

A Mamba emberei tanácstalanságukban, lassan hajlottak az agresszív megoldás felé, miközben még mindig nem tudták elhinni, hogy mi zajlott le a szemük előtt és próbálták kitalálni, hogy kinek is adjanak igazat.

 A zavarodottság ellenére mindenki igyekezett nem elsütni a fegyverét, de nem is akartak egyszerűen kihátrálni a helyzetből. Valakinek győztesen kellett kijönnie a szituációból, hogy eldőljön végre a sorsuk.

Jungkook, a mindig higgadt férfi, aki minden helyzetben tudta, hogy mit kell tennie, és aki a lehetetlen helyzetekben való mosolyáról volt híres, most egyáltalán nem mosolygott. Egyetlen arcizma sem rándult. Legalábbis kívülről, mert közben nem tudta levenni a szemét az előtte álló fiúról, a sápadt arcáról és néha megremegő kezéről, aki ráadásul nem volt hajlandó ránézni sem. Daesoo a földön hevert, egy golyóval a fejében. A fiú csak fogta magát és lelőtte. Jimin lelőtte Daesoot. Gondolatok örvénylettek a fejében és fogalma sem volt, hogy mit lépjen.

- Senki ne lőjön! – szóltak bele a Hollók fülesébe is, a hang tulajdonosa pedig Yoongi volt.

Mindenki tehetetlenül állt és a következő lépésen gondolkodott, de egy hang felébresztette őket.

- Főnök! – a hang határozott volt, amit lépések zaja is kísért. Egy fiatal férfi vált ki a Mambások közül és előre sétált. – Mi a parancsod? – kérdezte Wooyoung, aki immár Jimin mellett állt.

- Főnök? Főnök! Főnök? – hangzott el ez egy szó a Mambások oldalán, legalább százszor egy szempillantás alatt. Némelyiküket reménnyel töltötte el a halál torkában lebegve, némelyikük egyenesen istenkáromlásnak vélte.

Jimin csendben állt. Csak ízlelgette a szót. Forgatta a nyelvén... Főnök. Milyen régóta is várt már erre? Mióta tervezgette? Mennyit szenvedett érte, és mennyi mindent adott fel? Mennyi vér szárad a kezén ezért az egy szóért, és mennyi titok szennyezte ezt az egy szót... Főnök. A szó, amire szüksége volt a bosszúhoz.

- Főnök! – szólította meg Sangjoon is, mire Jimin kiszakadt a merengéséből. Hátra fordult a Mambások felé, arcán egy elégedett félmosoly ült, szemeiben kegyetlenség villant.

- Főnök? – hangzott el újra a szó, de most Hobi szájából, és Jungkooknak szólt. – Mi a fene történik? – kérdezte feszülten, mert a távcsőben ugyan remek volt a kép, de hangot, azt nem közvetített és eléggé össze volt zavarodva a látottakon, viszont nem kapott semmiféle utasítást sem. – Mit csináljak?

- Ne lőj! – szólt bele Yoongi a fülesbe. – Senki se lőjön!! – erősítette meg még egyszer. – Ha valaki lőni mer, azt saját kezűleg végzem ki! – szólított fel mindenkit.

- Mi is legyen? – tette fel a kérdést hangosan Jimin, miközben Jungkook felé fordult, de még mindig nem nézett rá. Nem tudott.

- Jimin!? – szólította meg Taehyung, szinte reménykedve, hogy az egész csak egy rossz vicc.

- Ezt nem hiszem el. – sóhajtott Jin is újfent. Az a fiú nem az a Jimin volt, akit ők ismertek.

Jimin felnevetett. – Tényleg hihetetlen ugye? Ez a ti feltétlen bizalmatok. Befogadtatok egy embert, akiről nem is tudtatok semmit, és fogalmatok sem volt róla, hogy mi lesz a vége. Jó színész lennék nem? – fordult az utolsó kérdéssel Woo felé, aki nem mondott semmit, de látható fájdalom és aggodalom futott át az arcán.

Jimin lassan Daesoo hullája mellé sétált, és leguggolt mellé. – Na, mindegy is... – vakarta meg a fejét a fegyver csövével. - Most, hogy ezzel megvolnánk és egyel kevesebb a probléma, már csak egy maradt hátra. – kijelentését követően egyenesen Jungkook szemeibe nézett, miközben a tekintetébe ridegség költözött. Szürke volt és lélektelen.

- Mégis mit akarsz? – kérdezte Jungkook. Arca kifejezéstelen volt, hangja majdnem nyugodtnak mondható, de Jimin ismerte a tekintetét, amiben abban a pillanatban fájdalom és keserűség vegyült a düh szikráival.

- Szar helyzet nem? – kérdezte Jimin mosolyogva. – Pedig annyira élveztem a társaságod.

- Megint hazudsz? – kérdezte Kook, ahogy pár képkockát a helyére tett, például a Fekete Szobában lejátszódó kivégzést. Szóval a Mambás felismerte Jimint, és inkább elhallgattatta, mielőtt az mondhatott volna bármit is, ami leleplezi.

Jimin felkuncogott. - Döntsd el te, hogy hazudok-e? - vonta meg a vállait.

Taehyung hirtelen előre lépett és egyenesen Jiminre szegezte a fegyverét. - Te most csak szórakozol ugye!? - hangjába indulat és keserűség vegyült, ahogy visszaverték a falak.

- Állj! – hallották meg ismét Yoongi hangját. – Tedd le a fegyvert!

Közben Jimin is hasonlóképpen tett. Felemelte az egyik fegyvert és Taehyungra célzott. Erősen markolta a fegyvert, a keze sem remegett. – Ne ficánkolj annyira barátom, még a végén bajod esik. – szólt rá erélyesebben.

- Neked van valami kibaszott bajod! – kiabált vissza Tae.

- Tedd le azt a kurva fegyvert! – ordított rá Yoongi, mire Taehyung lassan leengedte a fegyvert, és gyűlölettel a szemében visszalépett Jin mellé.

Eközben a Mambások értetlenül álltak a jelenet előtt, de még mindig nem mertek semmit sem lépni. Abban az abszurd helyzetben, ami kialakult az épületben, egyedül Sangjoon volt a biztos pontjuk akiben bízhattak, és ő Főnöknek hívta a középen álló fiatal férfit.

- Egyébként tényleg jó kis csapat vagytok. – ismerte el Jimin. – Elég rendesen megizzasztottatok néha. Főleg te! – fordította a fegyvert Kook felé. – És nem csak olyan értelemben. – kuncogott ismét.

Jungkook egyre dühösebb lett, mert hiába gondolkodott, tényleg nem értette. Hiába nézte azokat a barna szemeket, még az élet apró jeleit sem találta bennük, nem hogy a fiút.

- De, sajnos ennek itt vége. – sóhajtott Jimin. – Már csak az a kérdés maradt, hogy mennyire vagy elhivatott. Vajon mit tennél meg a kis barátaidért, akiket a családodnak hívsz.

- Miről beszélsz? – kérdezte Jungkook feszülten.

- Nem is tudom... - töprengett Jimin egy pillanatig. - ...mondjuk, kíváncsi lennék rá, hogy ha ezt csinálom... - tartotta a fegyvert Namjoon felé. -... akkor mit lépsz?

Még végig sem mondta, amikor a Kook kezében lévő fegyver már őt vette célba.

- Nagyon jó! – nevetett fel Jimin. – Még mindig képes vagy tiszta fejjel gondolkodni, pedig éppen elég feladványt kaptál mára és biztos vagyok benne, hogy nem kicsit vagy összezavarodva. Akkor fokozzuk még egy kicsit. – intette magához Jimin Wooyoungot és Sangjoont is, akik, amint mellé értek felemelték a fegyverüket és céloztak.

Jungkook még mindig Jiminre fogta a fegyverét, meg sem rezzent, de ezúttal Yoongi is kilépett Namjoonnal együtt. Három három ellen.

- Már csak az a kérdés, hogy hajlandó vagy- e lőni... – tanakodott Jimin. – Vagy megvárod, amíg a mögöttem álló embereim kezdenek lövöldözni válogatás nélkül...

Yoongi közelebb lépett a főnökéhez. – Lődd le. – mondta neki halkan, de a hangja az összes fülesben visszhangzott.

- Főnök!? – szólalt meg Jin bizonytalan hangon, mintha valami álomból ébredne. – Tényleg lelőnéd?

- A Főnöködnek felelősségteljes döntést kell hoznia Jin. – szólt rá Jimin. – Ne szólj bele a nagyok dolgába! Meglátjuk, hogy képes-e végezni valakivel, akit eddig a karjaiba melengetett. Valakivel, aki egyik pillanatról a másikra az ellensége lett.

- Lődd le. –mondta ismét higgadtan Yoongi.

- Mi a faszt csinálsz Yoongi!? – szólalt meg Taehyung kétségbeesett hangja. Mindannyian össze voltak zavarodva.

- Mamba! – csattant fel Jimin hangja. A tiszta csengése élettel töltötte meg a teret, annak ellenére, hogy éppen halált hozott. A Mambások azonnal rá figyeltek.

- Főnök?! - csatlakozott Hobi megremegő hangja is a többiekéhez.

- Lődd le, vagy kiadja a parancsot. – mondta Yoongi ismét, szinte szuggerálta a főnökét, hogy megtegye.

- Jungkook. –szólalt meg Namjoon is.

- Lőjj...

- Főnök!?

- Jungkook...

Aztán, egy csapásra minden elcsendesedett. Egy lövés, és mindenki elnémult, csak az eső verte az amúgy hiányos tetőt a végtelen csendben. A földön két test feküdt, nem messze egymástól.

Wooyoung és Sangjoon leengedték a fegyverüket. – Később beszélünk. – mondta Sangjoon határozottan, majd a Mambások felé fordult. – Mindenki vissza a Barlangba! – dörrent parancsoló hangja, az emberek pedig tétova léptekkel vettek hátra arcot, és reménykedtek, hogy választ is kapnak majd a kérdéseikre.

Tae kilépett ugyan a Hollók közül, de Yoongi visszafogta. Jungkook volt az első, aki megfordult, hátat fordítva mindennek. Őt minden hezitálás nélkül Namjoon követte a kijárat felé.

- Minden egységnek... – szólalt meg Yoongi hangja a fülesekben. – ...az akciónak vége.

Jin megfordította Taehyungot és húzta magával kifelé, őket pedig Yoongi követte. Az ajtóból még visszanézett, és látta, ahogy pár Mambás Daesoo hulláját viszi, Sangjoon és Wooyoung pedig Jimint emelik fel éppen. A fiú inge a mellkasánál már vörös volt a vértől. Egy pillanatra összeszorította a szemeit, majd el is fordult, és lassan a többiek után sétált ki, a hideg esőbe...