Az a tipikus, és mindent átható fertőtlenítő szag, mind a kettejük számára ismerős volt már. A fehérre mázolt falak, a gépek állandó csipogása valamelyik szobából. Az idegesítő telefoncsörgésről nem is beszélve, ami a nővérpult szerves részét képezi, és semmit sem szeretnél jobban, mint felrobbantani, amikor élet és halál között lebegsz, de mást sem hallasz csak azt az idegesítő csörgést.

Jó párszor megfordultak már ők is azon a helyen. Amolyan szakmai ártalomnak számít, hogy havonta legalább egyszer valamelyikük mindig visszavágyott arra a helyre.

- Doki merre van? – kérdezte Yoongi, amikor a pulthoz ért. Nem igazán volt az osztálynak olyan alkalmazottja, aki ne ismerte volna már őket. Kívül belül egyaránt. Hála a rengeteg vizsgálatnak.

- Üdvözlöm Uram! – köszönt rá az éppen szolgálatban lévő nővérke. – Rég láttam errefelé. – mondta mosolyogva, miközben már be is pötyögött valamit a gépbe.

- Most kiabáltad el Bogaram! – kuncogott Hobi.

- Dr. Yuwoon éppen a műtőben van. – informálta őket a nővérke.

- Mennyi idő még? – kérdezte Yoongi.

- Ezt nem tudom megmondani pontosan. – gondolkodott el a nő. – Talán fél óra, ha nem adódik semmi komplikáció.

- A kórteremben megvárjuk. – mondta Yoongi, majd elindult az ismerős szoba felé.

- Miért kell megvárnunk a dokit? – kérdezte Hobi, aki közben beérte a sietős barátját. - Nem arról volt szó, hogy csak kifaggatjuk a srácot, és már itt sem vagyunk?

- Az attól függ, hogy barát vagy ellenség. – vont vállat Yoongi. – A főnök utasítása, hogy ennek megfelelően járjunk el.

- Oh. Értem. – nyugtázta Hobi, hogy még az is lehet, hogy az érintett személy, már csak koporsóban fogja elhagyni a kórházat.

Ahogy haladtak a folyosón, már messziről kiszúrtak két ismerős arcot, a legutolsó szoba előtt várakozva. Mind a ketten Hollók voltak, akiket megfigyelés céljából állítottak a folyosóra, és nem engedtek be senkit, csak a Dokit és a nővért. Tökéletes feladat volt újoncok számára.

- Történt valami? – kérdezte Hobi, bár tudta, hogy a válasz nem lesz, mert nem érkezett jelentés sem az éjszaka, sem a reggel folyamán.

- Minden rendben volt. – válaszolta az egyik fióka. Ők így nevezték azokat az új tagokat, akik frissen csatlakoztak és kiképzés alatt álltak. - Nem volt bent nála senki, és ő sem jött ki. Csak az éjszakás nővér vette ki az infúziót, illetve a reggeli viziten volt bent az orvos.

- Remek! – vágta rá Yoongi, majd magabiztosan, kopogás nélkül nyitott be a kórterembe.

Az ágyon egy fiatal férfi ült. A fehér alapon kék mintás kórházi köpeny, még sápadtabbá tette, az amúgy is, szinte fehér bőrét. Barna hajánál, már csak a barnább tekintete volt feltűnőbb, amivel minden érzelem nélkül nézett végig rajtuk, felszínesen és érdektelenül. Borotvált arca megmutatta férfias és határozott vonásait, amik meg sem rezzentek, ahogy váratlanul beléptek.

- Bocs, rossz szoba! – mondta Hobi, majd egy tockost érzett a tarkóján.

- Idióta! – sóhajtott Yoongi, és beljebb lépett a folyosóról, maga előtt lökve Hobit is, majd becsukta az ajtót. Azt azért meg kell jegyezni, hogy ő is elég nehezen tartotta vissza a döbbenetet, ami alapesetben kiült volna az arcára, de abban a pillanatban meg kellett őriznie a komolyságát.

Úgy tűnt, hogy a kis pincelakó már érzett magában annyi erőt, hogy rendbe tegye magát, és levakarja, a ki tudja mennyi ideje rátapadt szutykot. Még a szakállkezdemény is eltűnt, amitől úgy nézett ki, mint egy csöves. Most egy, szinte babaarcú fiú, vagyis férfi kezdemény ült az ágyon, ami teljesen ellentéte volt annak, ami az emlékeiben élt.

- Látom összekaptad magad. – állapította meg Hobi a nyilvánvalót. – Hirtelen meg sem ismertelek.

Az ágyon ülő, a legnagyobb lelki nyugalommal bámulta tovább a borongós őszi eget, az ablakon keresztül. Mintha egyedül lenne a szobában. A hívatlan vendégei egyáltalán nem váltottak ki belőle semmiféle reakciót. Sőt, mintha még számított is volna rájuk.

- Gondolom, nem kell ismét elmondanom, hogy miért jöttünk? – mondta Yoongi, majd megfogott egy széket, aminek a lábai idegesítő, karcos hangok adtak ki, miközben az ágy mellé húzta, és végül leült rá.

- Meg kell tudnunk pár dolgot. – szólalt meg Hobi is, miközben a társa mögé sétált, karjait pedig várakozóan fűzte egymásba. - Addig sajnos nem távozhatunk, amíg az ügy végére nem járunk.

A pincelakó azonban, még mindig nem mutatta semmi jelét annak, hogy együttműködő lenne.

- Legalább megtudhatnánk a becses neved? – kérdezte Hobi, miután a fiú nem akarta megtörni a csendet. Válasz most sem érkezett. Idegesen sétált az ablakhoz, és összerántotta a sötétítőt, elvágva a kilátást a fiútól. Az ismeretlen, hirtelen kapta a tekintetét rá, szemeiben harag villant, majd felmérve helyzetét, gyorsan le is csillapította azt. Egy másodperc volt az egész. Hobi gondolatban plusz pontot adott neki, amiért higgadtan és átgondoltan cselekszik.

- Egy hónapja. – szólalt meg végre rekedtes, de magabiztos hangon. Az ablak helyett pedig, jobb híján, a fehér takarót kezdte nézni.

- Tessék? – kérdezett vissza Hobi. – Mi van egy hónapja?

- Annyi ideje nem láttam az eget. – válaszolta a fiú egy kis csend után. Pont akkor, amikor a kihallgatóinak majdnem megint elfogyott a türelme.

- Ha nem kezdesz el beszélni, akkor nem is fogod többet. Ezt én garantálom neked. – szólt bele a beszélgetésbe Yoongi.

- Ha jól gondolom, akkor egy hónapja voltál a pincében? – kérdezett Hobi. Válasz nem érkezett, csak egy alig feltűnő mozdulat, egy kis remegés a fiú kézfején, a rátörő emlékektől. Igennek vették.

- Neved? – tette fel Yoongi ismét a kérdést. A másodpercek teltek. Hobi már szólalt volna meg, amikor az idegen végre válaszolt.

- Jimin. – mondta egyszerűen, jól érthetően, anélkül, hogy felnézett volna. - Park Jimin.

- Mit kerestél ott? – kérdezett Hobi. Újra csend. Újabb másodpercek.

- Büntetés volt. – válaszolt Jimin röviden.

- Miért? – kérdezte Hobi ismét, a fiú pedig újfent kivárt.

Yoongi szemei összeszűkültek a hallgatásától. Kezdte idegesíteni ez a kis játszma. Nagyot sóhajtott, felállt, és közvetlenül az ágy mellé lépett. Onnan intézte a szavait a fiúhoz.

- Nem kell tesztelgetned! A mi türelmünk messze túlmutat a tiéden. Attól, hogy harapófogóval kell kihúzni belőled a válaszokat, még nem fogunk itt hagyni, és letenni a kihallgatásról. Legfeljebb kapsz még pluszba pár kiló gipszet. Szóval, miért voltál bezárva?

Jimin arcán egy halvány mosoly játszott, amit lehajtott feje miatt a kihallgatói nem láthattak.

- Megöltem pár embert. – válaszolt röviden, de gyorsabban, mint eddig.

- Junseo emberei közül? – kérdezte Hobi, mire a fiú azonnal bólintott. – Miért? – kérdezett ismét.

- Mert gyűlölöm őket! – kapta fel a fejét Jimin, és nézett egyenesen Hobi szemeibe, most először, mióta beléptek a szobába. Hobit meglepte a fiú arcán átsuhanó gyűlölet. Tisztán látszott, hogy a zsigereiből fakad.

- Miért? – kérdezte Yoongi.

- Megölték az anyámat. – nézett Jimin, most Yoongira. A fiú tudta kontrollálni magát, de a benne dúló harag hirtelen felülkerekedett rajta, ezzel is azt mutatva, hogy őszinték az érzései. Ezért szegte meg a magának tett ígéretét is, hogy nem fog beszélni, még csak rájuk sem fog nézni. Nem érdekelte, hogy mi lesz a következménye a hallgatásának. Azt sem bánta volna, ha megölik.

- Mi közöd Junseo szervezetéhez? – kérdezte újfent Hobi.

A fiú pár pillanatig hallgatott. – Semmi. – válaszolta végül, teljesen nyugodtan és határozottan.

- Miért ölték meg az anyád? – érkezett az újabb kérdés.

- Azok mindenkit megölnek, aki útban van, vagy többet tud a kelleténél. – vicsorgott Jimin az emlékek hatására, miközben kezei is ökölbe szorultak.

- Többet tud? – érdeklődött Hobi.

- Anyám egy kurva volt! – árulta el Jimin. Hangja egyenletesen és nyugodtan hatolt a kórterem csendjébe. – Ezt akartátok hallani? Tessék! Egy kurva volt, aki pénzért feküdt össze velük, hogy eltartson engem. Most boldogok vagytok? – mosolyodott el a végén.

A kórteremre ismét csend ereszkedett. Hobi és Yoongi, a fiú válaszait emésztgették, Jimin pedig csak ült az ágyon és a kezeit nézegette. Legszívesebben abban a pillanatban felkelt volna, hogy visszamenjen, megkeresse azokat a rohadékokat és megölje mindet. Igaz, hogy az anyja a könnyebbik utat választotta, hogy gyorsan és sok pénzt keressen, de ő szerette. Mindig gondoskodott a fiáról és semmiben sem szenvedett hiányt. Viszont tisztában volt vele, hogy a bosszúra egyedül már esélye sincs.

Yoongi intett a fejével Hobinak, aki azonnal követte a folyosóra.

- Szerinted?

- Nem is tudom... - töprengett Hobi. – Nem úgy néz ki, mintha ártani tudna valakinek. Úgy értem, te is láttad milyen vézna és kicsi. Ő meg azt állítja, hogy megölt párat Junseo emberei közül...

- Valami nem stimmel vele. – értett egyet Yoongi, de mielőtt kifejthette volna, befutott a Doki is, akin még a műtős ruha is rajta volt, úgy sietett a fontos emberek elé, hogy tájékoztatást adjon a kis beteg állapotáról.

- Doki. – rázott kezet vele Yoongi, Hobi pedig biccentett egyet.

- Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb jönni, de a műtőben voltam. – nézett végig a véres ruháján az orvos.

- Ugyan már Doki! – kuncogott fel Hobi. – Ezer meg egy éve ismerjük egymást. Háromszor mentetted meg a szaros életem, szóval nem halunk bele pár percbe.

- Remélem többször nem lesz rá szükség. – mondta Doki, megeresztve egy kis mosolyt a férfi felé.

- Na, azt én is nagyon remélem. – nevetett fel Hobi.

- Szóval? Hogy van a pincelakó? – vágott közbe Yoongi. Nem azért, mert unta, és nem tartozott volna hálával ő is a Dokinak, csak most nem nosztalgiázni jöttek, hanem utasítást kaptak a főnöküktől.

- Pincelakó? – kérdezte a Doki, elég összezavarodott tekintettel.

- A srác! – javította Hobi, miközben az ajtó felé biccentett.

- Á, értem! Ő teljesen jól van. Csak külsőleg volt elég rossz állapotban, de minden eredménye negatív. Holnap ki is engedjük. A gipszet pedig négy hét múlva távolítjuk el. Lábadozni otthon is tud.

- Remek! – mosolyodott el Hobi. – Köszönjük Doki, mint mindig! – kacsintott a férfira, aki egy biccentés után távozott is.

- Figyeljétek tovább! – adta ki az utasítást Yoongi, az ajtóban álló két fiókának, majd elindult.

- Ennyi volt? – szólt utána Hobi, de mivel Yoongi nem állt meg, ezért kénytelen volt követni.

- Majd megbeszéljük Jungkookkal. – válaszolta, amikor a másik utolérte, majd elővette a telefonját.

***

A Hollók Fészkében, Jungkook épp készülődött, amikor rövid kopogás után Namjoon lépett be a szobájába.

- Hallom randira készülsz. – mondta, és az egyik fotelhez sétált, hogy helyet foglaljon. Onnan figyelte a főnökét, ahogy az ingek között válogat.

- Mn. – morogta Kook az orra alatt. – Szerinted ez a hányás színű mustársárga jó lesz? – fordult egy inggel a kezében Nam felé.

- Nekem megfelel, de mielőtt odaérsz, egy kis kedvet kaparj össze. – tanácsolta Namjoon.

- Fogalmam sincs, hogy mit akar ilyen hirtelen. – sóhajtott Kook, és az ágyra dobott egy fekete inget.

- Az egyetlen unokatestvéred. Gondolom, ápolni akarja a rokoni kapcsolatot. – találgatott Nam.

- Majdnem egy éve nem is beszéltünk. Ráadásul nem is vér szerinti. – motyogta Jungkook az orra alatt, miközben lekapta magáról a köntöst. Egy szál bokszerben feszített az ágy mellett, izmai vibráltak a lámpa fényében. – Tipikusan olyan ember, akit el tudnék képzelni egy játékban, mint célpont. Minél többször találod el, annál több pontot ad.

- A családodról beszélsz Kook. – csóválta meg a fejét Nam. – Nem fogod megtudni, hogy mit akar, amíg nem találkozol vele. Az sem jönne rosszul, ha összebarátkoznátok. Egy kis belső infó mindig jól jön.

- Majd pont tőle? – horkant fel Kook. – Amikor az Öreg örökbe fogadta, már akkor sem csíptem a fölényes viselkedését, pedig csak tizenhárom éves volt, de már akkor is azt hitte, hogy övé lett az egész világ.

Kook nagybátya, Junseo fogadta örökbe, az akkor tizenhárom éves fiút, mert az akkori felesége nem akart gyereket szülni. Első látásra úgy tűnt, hogy jó barátok lesznek, de Daesoo viselkedése pár nap alatt teljesen megváltozott. A nyugodt, félénk és csendes fiúból, egy akaratos, nagyhangú és öntörvényű fiú lett, amint tudatára ébredt annak, hogy milyen pozícióba is került.

- Neked is volt ilyen időszakod. – vigyorodott el Nam.

- Szerencsére apám gyorsan kiverte belőlem, amit Daesoo viszont nem mondhat el magáról. – helyesbített Kook, miközben már az ingét gombolta, és túl volt a fekete nadrág felvételén is.

- Mintha temetésre mennél. – jegyezte meg Nam, ahogy végignézett a főnökén.

- Ki tudja?! – kacsintott vissza Kook. – Hobi itt van már?

- Ma én leszek a sofőröd. – válaszolta Namjoon. – Ha nem sikerül jól a találkozó, akkor Hobival megint a klubban fogtok kikötni, és annak a múltkor sem lett jó vége.

- Hobi akart rögtönzött lövészbemutatót tartani a parkolóban, nem én. – mondta kissé felháborodva Kook.

- Persze, de legalább neked eszedbe juthatott volna, hogy az éjjeli égbolt nem hangszigetelt, és tuti rátok hívják a zsarukat. – emelte meg a szemöldökét Namjoon, és egy kis mosoly is bujkált a szája sarkában.

- Megnyugodhatsz, mára nem terveztem semmi ilyesmit. Csak meghallgatom a süketelését, mert kötelező, aztán alvás közben el is felejtem.

- Ahogy gondolod. – vonta meg a vállát Nam, majd egy hajgumit nyújtott át Jungkooknak. – Ezt Jin küldi. Biztos, ami biztos.

- Mi a fene? – nevetett fel Kook, miközben a kis tárgyat vizsgálta. – Egyre leleményesebb, ha nyomkövetőről van szó.

- Remélem nem lesz rá szükség. – mondta Namjoon kissé feszülten.

- Szerinted Junseo küldte a nyakamra? – kérdezett vissza, miközben összefogta a haját.

- Fogalmam sincs, hogy mit akar. Egész délután ezen gondolkodtunk, de túl váratlan ez a lépés. Nem számítottunk rá. – ecsetelte Nam.

- Nyugi nagyfiú! – lépett mellé Kook, és a vállára tette a kezét. – Daesoonak nincs elég mersze ahhoz, hogy így támadjon.

A találkozót este fél kilencre beszélték meg. Egy ötcsillagos étteremben foglaltak asztalt, ami tömve volt civilekkel, ezt már kintről észrevették. Namjoon kiugrott a kocsiból, az éppen odalépő srác kezébe nyomta a slusszkulcsot, majd az autó másik oldalához sétált, és kinyitotta az ajtót.

A hűvös szél szinte arcon csapta Kookot a fűtött autó után. Szívből gyűlölte a hideget. A meleg neki egyenlő volt a pezsgéssel és a nyárral. Tavasztól őszig érezte jól magát, télen pedig képes volt akár napokra depresszióba esni a hideg miatt. Gyerekes? Meglehet.

Szinte megkönnyebbült, amikor beléptek az étterem ajtaján, és megérezte a meleget. Namjoon a pulthoz lépett, ahol tájékoztatták, hogy merre van az asztaluk. Egy jóképű férfi önmagában is feltűnő jelenség, de most kettőről beszélünk, akik úgy vonultak át a helyiségen, mintha rajtuk kívül nem lenne ott senki más. Mégis mindenki őket figyelte. Amikor Jungkook meglátta az ismerős arcot, halkan felnyögött. Nem volt kedve az ilyen bájcsevejekhez, amiknek egyetlen célja a jó pofizás által fenntartott érdekkapcsolat volt. Ráadásul ebben most még az érdeket sem látta. Mielőtt leült, Nam elvette a kabátját, és a háttérbe vonult, hogy onnan tartsa szemmel a történéseket. Olyan helyet választott, ami még biztonságos távolságban volt, és a látóterét sem akadályozta semmi.

- Örülök, hogy látlak! – mosolyodott el Daesoo, amint Kook helyet foglalt.

- Úgy szint! – biccentett Kook, és mivel nem akart lemaradni a bájolgással, ő is megeresztett egy mosolyt. Kissé meglepődött, hogy az előtte ülő meg sem közelítette azt a személyt, akit utoljára látott. Legalábbis külsőre, mert lerítt róla, hogy arra különös gonddal figyelt az elmúlt hónapok alatt.

- Megkönnyebbültem, amikor elfogadtad a meghívásom. Tényleg azt hittem, hogy vissza fogsz utasítani. – vallotta be Daesoo.

- Semmi okom nem volt arra, hogy visszautasítsalak. Kíváncsivá tettél, hogy miért akarsz találkozni velem. – mondta Kook, aki közben szemügyre vette azt az üveg bort, amit a vacsorához kívántak felszolgálni nekik, majd biccentett, hogy ki is tölthetik a ritkaságot.

- Kell egy ok, hogy ennyi idő után találkozzak az unokafivéremmel? – mosolygott még mindig Daesoo.

- Az Öreg hogy van? – kérdezte Kook, hogy olyan témáról is szó essen, ami őt is érdekli.

- Jól! Kitűnően! – mesélte lelkesen a szemben ülő. – Semmi gondja nincs mostanában. És a Hollókkal minden rendben?

A kérdésre Jungkook szeme villant, mire Daesoo mentegetőzni kezdett.

- Nyugi! Nincs semmi hátsó szándékom. Nem is kell válaszolnod, ha nem akarsz.

- Szerintem pontosan tudod, hogy mi újság felénk. Az lepne meg a leginkább, ha nem lennél képben. – válaszolta Kook. – De, köszönöm a kérdésed, eddig még nem sikerült nagyobb kárt okoznotok. – mosolyodott el, majd belekortyolt a kitöltött vörösborba.

- Ezt örömmel hallom. – viszonozta a mosolyt Daesoo, és ő is emelte a poharát Jungkookra. – Mi lenne, ha előbb vacsoráznánk? Farkas éhes vagyok. – ajánlotta fel, és már intett is a pincérnek, hogy felszolgálhatják az ételt. – Ráérünk utána is beszélgetni.

- Remek ötlet! – bólintott Kook is. – Legalább megmarad az étvágyam.

Kijelentésére Daesoo nem reagált semmit, de Jungkook tisztán látta, ahogy egy pillanatra megfeszül a nyakán az egyik izom. A vacsora alatt alig beszélgettek. Akkor is csupa semmiségekről, mint például a legutóbbi baseball meccs eredménye, vagy arról, hogy Daesoo éppen egy új villát készül vásárolni.

- Szóval, rátérhetnénk a lényegre? – kérdezte Kook, miután már csak a bor díszelgett az asztalukon, amit nem meglepő módon, mind a ketten csak mértékkel fogyasztottak. Daesoo elmosolyodott, majd hátradőlt a széken, de kezével a borospohár talpát piszkálgatta.

- Mint azt már te is tudod, apám egyre több dolgot bíz rám a szervezettel kapcsolatban. Meg kell, hogy mondjam, nagyon élvezem. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog irányítani, és szerintem egész jól belerázódtam. – kezdett bele a mondandójába.

- Igen. – bólintott Kook. – Hallottam hírét. Most gratulálnom kellene?

- Nem. – nevetett fel Daesoo. – Remélem, hogy én gratulálhatok neked, amikor elköszönünk. – szűkültek össze a szemei, és egy számító félmosoly ült ki az arcára.

- Mit akarsz? – szögezte neki a kérdést Jungkook, egyenesen a szemébe. Máris volt egy megérzése, de remélte, hogy az ösztönei csalnak.

- Seongmin bácsikám szép kis birodalmat hagyott rád. – bólintott elismerően Daesoo, ellentétben Jungkookkal, akinek az apja nevének említésére, ökölbe szorult az asztal alatt lévő keze. – A te kezedben pedig csak erősödik, és megállás nélkül bővül. Jó munkát végzel. – emelte a poharát elismerően, de Kook érintetlenül hagyta az övét. – Ha így haladsz, lassan beéred a Fekete Mambát.

- Most ugye nem azt akarod mondani, hogy berezeltél? – nevetett fel Jungkook, hangjából kiérződött a gúny.

- Ez meg sem fordult a fejemben. – rázta meg a fejét Daesoo, majd pár pillanat csend következett, mielőtt újra megszólalt. - Egyesíteni akarom, a Hollókat és a Mambát. – válaszolta Daesoo, szemrebbenés nélkül.

Kijelentése Jungkook részéről is reakció nélkül maradt, legalábbis kívülről úgy látszott. A megérzése nem csalt. Valójában gyakran fordult elő, hogy a kisebb szervezetek, az életben maradás érdekében egy nagyobbhoz csatlakoztak. Ilyenkor látszólag mindenüket megtarthatták, de végül úgysem maradt semmijük. Az viszont ritkaságszámba ment, hogy a két legnagyobb csoport egyesüljön. Olyan lett volna, mintha az olajat akarnák a vízzel összekeverni. A több éves hatalmi harcok és viszályok nem múlnak el egy csapásra az emberek között. Az elnyomás teljes lenne, ha csak nem a teljes megsemmisítés a végső cél.

- Lecserélhetnétek végre ezt a nevet. – vonta fel a szemöldökeit kihívóan Kook, nem reagálva az előző kijelentésre.

- Miért? – kérdezett vissza Daesoo. – Szeretem a Fekete Mambát. – folytatta, miközben felkönyökölt az asztalra és közelebb hajolt Jungkookhoz. – Kitűnően rejtőzködik, vészesen gyors, és a mérge perceken belül halálos.

- Az Öreg ötlete volt? – kérdezte Jungkook, visszatérve a beszélgetés eredeti témájához.

- Mint mondtam, elég nagy szabadságot kaptam az utóbbi időben. – dőlt hátra Deasoo a széken.

- Remélem, hogy akkor azzal is tisztában vagy, hogy ez felért egy hadüzenettel? – könyökölt most Jungkook az asztalra. A következő pillanatokban pedig csak meredten néztek egymásra, végül Jungkook felállt, és intett Namjoonnak, hogy távoznak.

- Ezt vehetem egy nemnek? – szólt utána Daesoo, akinek az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Kook nem tudta, hogy pontosan erre számított-e a férfi, vagy csak provokációnak szánta.

Jungkook megállt, majd mosolyogva visszapillantott az asztalnál üldögélő férfira. – Tényleg gyorsan tanulsz.

Az autóban hazafelé, mind a ketten hallgattak. Namjoon látta a főnökén, hogy gondolataiba merülve néz kifelé az ablakon, de gyanította, hogy fel már nem fogja a látványt. Ahhoz túlságosan befelé koncentrált. Tíz percre voltak már mindössze a Fészektől, amikor Jungkook végre megszólalt.

- Azt akarja, hogy egyesüljünk. – hangja teljesen nyugodt és közömbös volt, ami arról árulkodott, hogy benne fel sem merült ez a lehetőség. Ezzel Namjoon is teljes mértékig tisztában volt. Ahhoz a főnöke már túl sok energiáját és kapcsolatát áldozta fel, hogy ilyen egyszerűen túllépjen rajta. Arról nem is beszélve, hogy ezek a dolgok ennél bonyolultabbak voltak.

- Meglepő. – válaszolt Nam, miközben lekanyarodott a főútról egy nyugodtabb kis utcába. – Mármint, hogy így kijelentette. Hogy csak így, elő mert állni vele.

- Kíváncsi lennék, hogy az Öreg mit szólt ehhez a tervhez. – motyogta Kook az orra alatt. – Valami nekem bűzlik ebben az egészben.

- Mire gondolsz? – érdeklődött Namjoon. – Arra, hogy Junseo nem lenne képes egy ilyen lépést megtenni?

- Arra is. – válaszolta Kook, miközben kioldotta a nyakkendőjét, ami úgy érezte, hogy lassan megfojtja.

- És még? – tudakolta tovább Nam.

- Nem is tudom... de az biztos, hogy valami nagyon nem stimmel. Sem az idő, sem a hely, sem az ok. Fogalmam sincs, hogyan jutott eszébe ilyesmi...

- Hacsak... - szólt közbe Namjoon.

- Ha csak nem szánt szándékkal akar háborút. – fejezte be Kook a mondatot. – Találkoznom kell az Öreggel valahogy, és minél előbb ki kell derítenünk, hogy ki adja el nekik az információt a szállítmányainkról. Holnap reggel az egyes csoport összes tagja legyen a tárgyalóban reggel hétre. – adta ki Kook az utasítást, majd nagyot sóhajtva döntötte hátra a fejét, hunyta le a szemeit, és próbált nem agyalni tovább, hogy legalább az éjszakából fennmaradó pár óra pihentetően teljen számára.